Magyar Idők, 2017. május (3. évfolyam, 100-125. szám)

2017-05-27 / 122. szám

www.magyaridok.hu OLVASÓLÁMPA Kihalások titka Kultúrtörténeti utazások Balázs Gézával Honthy A virágzó (esetleg pöffeszkedő), majd valami mániákus halmozásba bele­pusztult, összeomlott társadalmakat kutatja, egykorvolt emberek ma már megfejthe­tetlen üzeneteit próbálja megérteni. Az egész a Costa Rica-i meghívásból indult, mert, ha már az ember arra jár, megnézi a szomszédos Gua­temalában a maja piramisokat is. Balázs Géza nyelvészprofesszor, kulturális antropológus mi­után ezeket megnézte, úgy határozott: körbejárja a Földet, és megpróbálja megfejteni az elpusztult, eltűnt nagy kultúrák, népek titkait, megérteni az események üzenetét. „Feltűnt, hogy a nagy ösz­­szeomlásokat minden valószínűség szerint min­denütt irracionális cselekvés előzte meg. Legin­kább a halmozás, józan ésszel meg nem érthető építkezésekbe fogtak bele” - írja utazásait ösz­­szefoglaló könyvének előszavában. Az úti beszámolók olvasóinak többsége fo­telutazó. Kicsit irigykedve és nagyon kíváncsi­an veszi kezébe ezeket az írásokat, és csak ke­vesen vannak, akik próbálják meg is valósíta­ni az álmukat. Az utazás sok szervezést, ké­szülést és persze pénzt kíván, továbbá fáradsá­gos és olykor nem is veszélytelen tevékenység. A vérbeli utazó azonban, aki ráérez az ízére, azt is tudja, hogy a legnehezebb az elhatározás, az, hogy kimozduljon a komfortzónájából, a többi már megoldódik. Még a pénzügy is. Ez utóbbi­aknak, tehát azoknak, akik mégiscsak mozdul­nak, Balázs Géza sok tévutat megspórol. Kivá­lóan, okosan, mondhatjuk, tanáros elkötelezett­séggel vezeti az olvasót (jövendő utazót?) őser­dőkben, szegény és gazdag, veszélyes és túlsá­gosan komfortos tájakon. De ez csupán a Kör­bejárt Föld című könyv egyik olvasata. Talán fontosabb a másik, a kultúrtörténeti. Elég értelmes ambíció útnak indulni azzal a szándékkal, hogy megfejtsük a nagy kihalások titkát. Pontosabban azzal, hogy legalább köze­lebb kerüljünk a válaszhoz. A turisták az egyip­tomi vagy maja piramisokat bámulják, Angkor­­ban vagy Nepálban csatangolnak, de többségük csak arra gondol, milyen nagyszerű az ember. Mi mindenre képes! És nem jut eszükbe, milyen esendő. Virágzó kultúrák épültek, majd ma is­meretlen okból pusztultak el, olykor egyik nap­ról a másikra. Jöttek ellenük jobbak, erősebbek, ambiciózusabbak, amelyekben több volt az élet­erő. És az akarat, az élet mindig legyőzi a passzi­vitást. Ne reménykedjünk, hogy ez csak az ókor­ban vagy a középkorban volt így, és hogy ez csak tőlünk nagyon távol történhet meg! Ez nem tá­volság kérdése, hanem, úgy tűnik, ez a történe­lem, a társadalom rendje. A Körbejárt Föld című szép képes album, mely jóval több útikalauznál, ezt a gondolatot ébresztgeti az olvasóban. Ba­lázs Géza és úti segítőtársa, Takács Róbert a vi­lág napsütötte sávját utazták körbe, Mexikótól, majd Marokkótól Tunézián, Egyiptomon, Jor­dánián, Irakon át Kambodzsáig és Vietnamig, majd visszafelé, a Csendes-óceán közepéig, Mik­ronéziába. Valódi talpas utazásaik voltak, igazi szagokkal, ízekkel, hangokkal, tanulással és ta­pasztalatokkal. Ezt a könyvet mindezekért is kézbe kell ven­ni. Nagyon sok ország szerepel benne, egyik­másik épp csak egy kis kirándulás erejéig, de a lényeg, hogy egyetlen ember kalauzol ben­nünket, akit szívesen követünk. És akitől so­kat tanulhatunk. (Balázs Géza-Takács Róbert: Körbejárt Föld. Kulturális utazások a napsütötte sávban. ASZ, MNYKNT, Inter, Budapest, 2017. 259 oldal. Ár­­megjelölés nélkül) Rituális fürdés és halottégetés a hinduk szent városában, Benáreszben Fotó: Balázs Géza Fehér kócsag Tömörkény István lappangó írásai Fehér Béla L­egszívesebben arról írnék, hogy újra felfedeztük Tömörkény Istvánt (1866— 1917), de sajnos nem fedeztük fel. Hogy most újabb gyűjtemény jelent meg régi újságok­ból összegereblyézett írásaiból, az nagyon dicsé­retes, csakhogy nem felfedezés (a lappangó írá­sokat Urbán László gyűjtötte és szerkesztette). Manapság húszmilliós kérdés lehetne valame­lyik kvízműsorban, hogy hol született, mikor élt, sőt mivel foglalkozott Tömörkény. (Ceglé­den született, de csak azért, mert az apja éppen az ottani indóház vendéglőjét bérelte.) Mondani sem kell, a kiadó nem a piaci siker reményében döntött úgy, hogy visszahoz a tetszhalálból egy kötetre való írást, hanem mert úgy gon­dolta, hogy a közkincs arra való, hogy részesüljünk belőle, csakhogy oly kor­ban élünk, amikor a közkincs csak ak­kor kap nyilvánosságot, akkor hat, ha valami ügyes reklám napfényre csa­logatja. Manapság a divat diktál, benne olva­sási divat, az pedig nem kedvez a Tömörkény­féle csodáknak. Kismester volt, sőt népies kismester - így könyvelték el a szocializmusban, mert nagy for­mátumú mű írására nem vállalkozott, tehetsé­gét tárcákba, tárcanovellákba aprózta, vagyis megelégedett az irodalmi kisplasztikával. Lás­suk be, sovány kifogás. A kortársai persze jól tudták, mit ér. Krúdy a Magyarország hasáb­jain búcsúztatta. „A korszak legnemesebb köl­tője tér meg a szegedi temetőbe... Az Alföld fe­lett álomként tűnik el a látóhatár felé egy fehér kócsagmadár. Ez volt Tömörkény lelke.” Móra Ferenc zseninek nevezte, istenek gazdagságával megáldott Krőzusnak. Jászai Mari pe­dig így írt róla: „Amint könyvében ol­vasgatok, le-leeresztem azt két kezem közt az ölembe, és felütöm a fejemet, mert eleven szellő csapja meg belőle az arcomat.” Mindnyájan tudták: az akkori Ma­gyarországot írta meg, a Szeged kör­nyéki parasztság mindennapjait, olyan hitelesen, hogy némelyik tárcája etno­gráfiai pontosságú, de ez szinte mellékes a művek egyedülálló nyelvi gazdagsága mellett. Meglehet, nem tett mást, csak visszaadta a tanyasi nép, vá­sározók, lókereskedők, tiszai halászok, kubiko­sok, városi mesterek szóhasználatát, esze járá­sát, szemléletét, mégis, nincs még egy magyar író, akinek így zengene a tolla hegyén édes anya­nyelvünk. Magyar rapszódia, prózában. (Tömörkény István: Mihály furfangéroz - Kö­tetben meg nem jelent írások, Kortárs Könyvki­adó, Budapest, 2017. 338 oldal. Ára: 4000 forint) TÖMÖRKÉNY ISTVÁN Mihály furfangéroz KÖTETBEN MEG NEM JELENT [RÁSOK LUGAS 15 FOLYÓIRAT Brazil és magyar irodalom a Prae-ben Árnyékok Kulin Borbála A Prae irodalmi és kultúratudományos folyóirat idei negyedik száma kilenc­­venoldalnyi ízelítőt hoz a kortárs ma­gyar és világirodalomból. Igazi különlegességét az az első negyven oldal adja, melyet az idén ötven éve elhunyt brazil író, Guimaraes Rosa emléké­nek - vagy mondhatjuk így is: bemutatásának - szentel (hiszen a kortárs világirodalom kevésbé bejárt területe a hazai folyóiratoknak). Guimaraes Rosa ötven évvel ezelőtti halála szinte regénybe illő: a Brazil Irodalmi Akadémián tartott székfog­laló beszéde után három nappal hunyt el. A kor­társ világirodalom egyik legfontosabb szerzőjé­nek tartják a brazil irodalmi nyelv megújítása és mélyfilozófiai, morális tartalommal bíró elbeszé­lései miatt, amelyek az ország északkeleti részén elterülő bozótos pusztaságban játszódnak. Ezek­ből a kisebb elbeszélésekből nőtte ki magát a Nagy bozótos pusztaság: ösvények című híres regénye, főhősével, a szegénylegény Riobaldóval, aki fausti egyezséget köt az ördöggel. Guimaraes Rosa szá­mos nyelvet ismert, és a magyarral is barátkozott, ennek a kapcsolatnak az apropóján tartottak ta­valy tudományos emlékülést az ELTE BTK Brazil Tudományos Központjában, melyhez műfordítói verseny is társult. A Prae lapszámának különle­gességei ennek a műfordítói versenynek a pálya­művei: ugyanannak a szövegrészletnek négy kü­lönböző fordítását olvasni érdekfeszítő olvasmány, aminek révén a fordítói munka hozzáadott értéke is láthatóvá válik (amelyről többnyire hajlamosak vagyunk elfeledkezni). A szerző munkásságát tárgyaló rövid tanul­mány és egy hosszabb, antológiából átvett elbe­szélés után a magyar kortárs irodalomba ugorha­tunk fejest, és megnyugvással állapíthatjuk meg, hogy a hazai prózaírómezőny itt láthatóvá váló szerzői között is vannak világszínvonalúak. Gon­dolok Szvoren Edina József Attila-díjas írónkra, aki 2015-ben az Európai Unió Irodalmi Díját is elnyerte Nincs, és ne is legyen című novelláskö­­tetéért. A Prae lapszámában szereplő, A varródo­bozban nincs hely éjjeli állatoknak című novellája olyan elbeszélői hangot választ, amely a magyar olvasó számára meglehetősen szokatlan, leszbi­kus kapcsolatban élő, gyermeket nevelő nő beszél a szövegben. A szöveg ugyanakkor nem él sem­miféle szenzációhajhászással, botránykereséssel, s fő tétje nem is a beszélő identitása körül forog (sőt valójában viszonylag későn „esik le a tantusz" az olvasó számára, hogy a beszélő maga is nőne­mű). A novella igazi tétje a szeretetkapcsolat hir­telen belső megszakadásának regisztrálása, az a félelemmel felismert érzés, hogy valami elmúlt, önhibánkon és akaratunkon kívül megváltoznak az érzelmeink egy szeretett személy iránt. Kemény István Sanzon című versét idézi fel a téma („Hogy mondjam neki, hogy nem vagyok én?”), igaz, itt a szerelem elveszítését a beszélő nem a saját vál­tozásában, hanem a szeretett lény átalakulásá­ban veszi észre: barátnőjének eltűnik az árnyé­ka. „Néztem, mi a furcsa rajta, mi hiányzik a ru­hájáról, de semmit nem találtam” - keresi soká­ig a beszélő a változás okát. S mint ahogyan min­den jó irodalom, amely ellenáll a skatulyázásnak (nőirodalom, kisebbségi irodalom, világirodalom stb.), a novella is egyetemes mondanivalóval zárul szerelemről, hűségről, félelmeinkről. A rövidprózáknál maradva: a fiatal Juhász Ti­bor két írása közül az Anyatörés című novella marad emlékezetes, a versrovat Terök Anna Na­palm című versénél nyílik. „Pokol a szeptember. / A napfény a házak falára tapad” - kezdődik a vers, mely egyszerre visz minket egy látomásos város utcáira, és próbálja feldolgozni az apa ha­lálát. „Unalmas, ahogy félek elengedni apámat” - beszéli a lírai hang egy „uram”-nak nevezett megszólítotthoz, s aligha eldönthető, hogy ez az úr az imákat hallgató Isten (akit tegezni „szok­tunk”) vagy egy képzeletbeli útitárs. (Prae irodalmi és kultúratudományos folyó­irat, 2017/4.) LUGAS - a Magyar Idők hétvégi melléklete Szerkesztő: Fehér Béla • társszerkesztő: Margittai Gábor, Szényi Gábor • tervezőszerkesztő: Tóth Tibor • olvasószerkesztő: Major Anita, Nacsai Katalin

Next