Magyar Idők, 2018. április (4. évfolyam, 76-99. szám)
2018-04-09 / 81. szám
www.magyaridok.hu SÁNDOR LÉNÁRD Úttörő jellegű törvény a globális vállalatok felelősségének megállapítására Franciák a multik ellen Az 1970-es évek Richard Nixon-féle Amerikájának nemzetbiztonsági főtanácsadója, majd pedig külügyminisztere, illetve az amerikai külpolitika kínai fordulatának megálmodója, Henry Kissinger mind a mai napig tevékenyen ír és alkot. A World Order, vagyis Világrend című könyvében megkísérli azonosítani a jelenlegi nemzetközi kapcsolatok sajátos jellemvonásait. Ezek között emeli ki a korábbi korszakokban ismeretlen gazdasági globalizáció jelenségét. Ezt a történészi perspektívát és szemléletet görgeti tovább a harvardi kutató, John Gerard Ruggie. Elemzése szerint az elmúlt fél évszázadban lezajlott világgazdasági integráció előtt álló jogi akadályok folyamatos lebontásának - más szóval a liberalizációnak - köszönhetően a transznacionális vállalatok egyre nagyobb hatékonysággal darabolják fel a termelésüket, illetve minden más egyéb tevékenységüket, és azokba a régiókba, országokba telepítik, ahol ezzel a legnagyobb költségmegtakarítás érhető el. Ennek megfelelően a transznacionális vállalatok az esetek egy jelentős részében a világ országainak többségében jelen vannak. Ruggie klasszikus példaként a legnagyobb francia olaj- és gázszolgáltató társaságot említi, amely 130 országban kilencszáz leányvállalaton és számtalan szerződő partneren keresztül van jelen és egyetlen, egységes üzleti elgondolás mentén végzi gazdasági tevékenységét. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet felmérése szerint a világon minden hetedik munkahelyet transznacionális vállalatok hoznak létre. E munkavállalók családtagjaival is számolva ez azt is jelenti, hogy a transznacionális vállalatok működése a világ több mint egymilliárd lakosát közvetlen módon érinti. A világmárkák neveit magukon viselő globális vállalatok ennek megfelelően egyetlen egységnek látszódnak a kívülálló szemében, illetve egyetlen üzleti elképzelés és stratégia mentén azzal a céllal szervezik meg tevékenységüket, hogy a globális működésüket, piaci részesedésüket és nyereségkilátásaikat optimalizálják. A jogi szabályozás azonban jelentős mértékben különbözik ettől. Az egyes államok jogi szabályozása ugyanis kizárólag azokat a saját joghatóságuk alatt működő társaságokat, vagyis kicsiny láncszemeket képes szabályozni, amelyek sokaságából végül felépül a transznacionális vállalat. A XX. századi vállalati globalizáció valójában a XIX. század során a tőkegyűjtés megkönnyítése érdekében megalkotott társasági jogi alapelveket használja ki, amelyek a tulajdonosok (beruházók) felelősségének korlátozása mellett lehetőséget adnak arra, hogy az egyik társaság a másik tulajdonosává válhasson. Mindebből az következik, hogy miközben az egyetlen gazdasági egység formájában megjelenő transznacionális vállalat könnyedén képes a kiterjedt méretű, globális működését irányítani, addig ugyanezt a működésének otthont nyújtó államok már közel sem mondhatják el magukról. Ők ugyanis a transznacionális vállalatok működésének kizárólag egy olyan szeletét szabályozzák, amely éppen az országuk területén működik. John Gerard Ruggie éppen ebből az anomáliából eredően olyan globális intézményeknek titulálja ezeket a vállalatokat, amelyek az államokhoz hasonlatosan hatalommal, autoritással és önállósággal cselekszenek. Igen súlyos és messze vezető következménye van ennek. Legelsősorban életre hívta a gazdasági globalizáció egyik káros jelenségét, amely leginkább race to the bottomként, vagyis az ártalmas államok közötti versenyként jellemezhető. Az elsőként az amerikai legfelső bíróságnak a századelőn szolgált egyik nagy hatású bírója, Louis Brandeis által használt fogalom arra a helyzetre utal, amelynek során az államok arra kényszerülnek, hogy a fogyasztóik, munkavállalóik, végső soron pedig a lakosságuk érdekeit védő gazdasági szabályozásaikat gyengítsék, így tegyenek engedményeket a transznacionális vállalatoknak annak érdekében, hogy tevékenységeik egy-egy apró szeletének ne a szomszédos állam, hanem ők adhassanak otthont. Ennek során pedig valójában abban alakul ki verseny az államok között, hogy egymás alá licitálva melyikük kínálja a leginkább rugalmas és egyúttal a leggyengébb jogi környezetet, ami az esetek többségében a saját munkavállalóik, fogyasztóik és lakosságuk, valamint környezetük érdekeinek súlyos sérelmével jár együtt. Ennek a deregulációs versenynek az eredménye az, hogy a transznacionális vállalatcsoportok nemzetközi jogi jogsértést követnek el a helyi lakosság sérelmére. Ha pedig erre fény derül, akkor széttárják a karjukat és hátat fordítanak a sérelmet szenvedetteknek. Az ilyen esetek sorát gyarapítják a kényszer- vagy gyermekmunkát végeztető, egyegy beruházással szembeni lakossági tiltakozások és demonstrációk feloszlatásában, illetve vérbefojtásában közreműködő vagy súlyos környezetkárosítást okozó és egyéb hasonló vállalati magatartások. Az egyik legnagyobb francia bank pár évvel ezelőtt ismerte be, hogy a nemzetközi és amerikai szankciókat megkerülve a 2000-es évek során pénzügyi támogatást nyújtott a szudáni rezsimnek, amely Darfúrban tízezrek halálát követelő etnikai tisztogatást hajtott végre, és ugyanezt tette Irán, illetve Kuba esetében is. Amikor pedig ugyanez a francia bank igyekszik a társadalmi felelősségvállalási elköteleződésein keresztül jóvátenni a múltbéli hibáit és megtisztítani a hírnevén esett foltokat, hirtelen újabb gyanú lengi körül, ezúttal a ruandai népirtásban való lehetséges szerepvállalása miatt. A vádak szerint a bank 1994 júniusában az ENSZ Biztonsági Tanácsa által korábban elrendelt embargó dacára anyagi lehetőséget biztosított a ruandai hadsereg felfegyverzésére, amely aztán a tuszi kisebbséggel szembeni népirtásba torkollt. A hutu többség 1994-ben csaknem egymillió lakost mészárolt le. Többek között ezek a tragikus események sarkallták arra Franciaországot, hogy úttörő jellegű törvényt alkosson a globális vállalatok felelősségének megállapítására. A törvény az emberi jogi és a környezetvédelmi értékek védelme érdekében a legalább részben Franciaország területén működő nagyvállalatok számára ír elő úgynevezett gondossági kötelezettséget. Eszerint ezeknek a vállalatoknak olyan mechanizmust kell létrehozniuk, amely képes elejét venni annak, hogy az irányításuk alá tartozó vagy velük kereskedelmi kapcsolatban lévő bármely cég a működése során emberi jogi vagy környezetvédelmi jogsértést kövessen el. Minderről pedig évente a társasági beszámoló részeként nyilvános jelentést kell készíteniük. Ha pedig az új törvényben foglalt kötelezettség elhanyagolása jogsértéshez vezet és kárt okoz, úgy a kárt szenvedettek közvetlenül az anyavállalattól kérhetik káruk megtérítését, illetve ezen felül harmincmillió eurós bírságra számíthatnak. A törvény kétségkívül történelmi jelentőségű, de még csak kezdeti lépésként értékelhető a transznacionális vállalatokat érintő Ennek a deregulációs versenynek az eredménye az, hogy a transznacionális vállalatcsoportok nemzetközi jogi jogsértést követnek el a helyi lakosság sérelmére. Ha pedig erre fény derül, akkor széttárják a karjukat és hátat fordítanak a sérelmet szenvedetteknek meglehetősen foghíjas szabályozások, valamint az áldozatok jogorvoslathoz jutásának elősegítése terén. A vállalatok elszámoltathatóságának ugyanis ez idáig áttörhetetlen gátját jelentette a vállalati struktúrák és termelési láncok államhatárokat átívelő összetettsége. A törvény a transznacionális vállalatokra jogi értelemben is olyan szervezetként tekint, amely egységesen tartozik helytállni a működéséből fakadó jogsértésekért. A francia kezdeményezés első lépés azon a rögös és hosszú úton, amely a transznacionális vállalatok feletti kormányzási képesség megerősítése felé vezet, és amely a nemzetközi jogállamiság és az emberarcú gazdasági globalizáció felépítéséhez nélkülözhetetlen. A szerző jogász-közgazdász KISS DÁVID_____________________________________________________ Békeszerződés-szegés 1947-ben Az 1946-47-es béketárgyalásokon mindennél fontosabb volt az elcsatolt/elcsatolandó területek kérdése vagy a jóvátétel fizetésének mértéke, továbbá a csehszlovákiai magyar lakosság kitelepítésének az ügye. A katonai rész szerepe igazán csak a békeszerződés megkötését követően értékelődött fel. Mindennek tükrében érdemes szemlélni az 1947-es párizsi békedelegáció katonai bizottságának a tevékenységét, illetve a béke megkötését és ennek előzményeit. A béketárgyalások előtt a nagyhatalmak tárgyalásokat folytattak Magyarországgal. 1946. június 27-re született meg a Külügyminiszterek Tanácsának ülésén (Kümt) a magyar békeszerződés-tervezet utolsó változata, amely a békekonferencia elé került. A konferencia 1946. július 29-én kezdődött meg, ennek során a katonai ügyeket egy bizottság tárgyalta. A többihez hasonlóan ez a bizottság is módosításokat javasolhatott, amelyet a Kümt hagyhatott jóvá. A vesztes államok képviselői 1946. augusztus 20-ig adhattak be a tervezetükhöz módosító indítványokat. Szeptember 30-án foglalkozott a katonai bizottság a magyar üggyel, ennek során sok vita nem volt, a katonai részt a plenáris ülésen október 12-én fogadták el. Ezt követően ismét a Kümthöz került a béketervezet, ekkor már az amerikaiak pontosan szabályozni akarták a szovjet utánpótlást ellátó alakulatok számát, illetve az Olaszországból való kivonulásért cserébe a Magyarországról és Romániából történő szovjet csapatkivonást kérték. Mindennek tükrében érthető a hazai fegyveres szervekkel kapcsolatban folytatott kommunista politika. 1946. december 6-án a Kümt átadta a békék szövegét a szerkesztőbizottságnak. A magyar békeszerződés katonai része és ennek magyarázata a következőket tartalmazta. 1. Az ország csak a belső és a határvédelemhez szükséges, összesen hetvenezer fős haderőt, kilencven repülőgépet tarthatott, de bombázót nem. 2. Ez évi 45 ezer főnyi újonctartalék kiképzését biztosíthatta. 3. A hadseregen kívül nem lehetett katonai kiképzést folytatni. „Tilos az általános jellegű katonai előképzés és utóképzés a haderőn kívül. Minden, a hadseregen kívüli szervezetben tilos a katonai kiképzés.” 4. Tilos volt a következő típusú fegyverzet, polgári eszköz rendszeresítése: német vagy japán fejlesztésű katonai és nem katonai repülőgép, atom- és rakétafegyver, kivéve bizonyos torpedók, tengeri akna (folyami nem), tengeralattjáró, motoros torpedócsónak, különleges típusú rohamgép, illetve az ilyenek kikísérletezése. 5. Hadianyagot csak saját célra gyárthatott az ország. 6. A megmaradt hadianyagokról való rendelkezést is szabályozták, nem lehetett német eredetű hadianyagokat gyártani és német vagy volt német állampolgárokat katonai munkára alkalmazni. 7. Magyarországnak a későbbiekben a szövetségesekkel együtt kellett működnie, hogy német területen kívül Németország nehogy újra felfegyverkezzék. 8. Az ország ENSZ-tagságát követően a haderő létszáma módosítható volt. 9. A hadifoglyokat mihelyt lehetségessé vált, haza kellett szállítani. A küldöttségnek csupán részeredményeket sikerült elérnie, így a haderő állományát nem negyven-, hanem hetvenezer főben állapították meg. A magyar békedelegáció megállapítása sajnos helytállónak bizonyult: „Véleményünk szerint minden magyar kérdés annyiban érdekes, amennyiben a nagyhatalmak szempontjából is értékkel bír.” Ezt bizonyították a későbbi események is. Már a béketárgyalásokon érezhető volt a szövetségesek közötti feszültség, amely leginkább abban mutatkozott meg, hogy sem a német, sem pedig az osztrák békében nem tudtak egymással dűlőre jutni. A nemzetközi viszonyok nemzetközi iszonyokká válása a későbbiekben csak tovább fokozódott azzal, hogy a Szovjetunió blokád alá vonta Nyugat-Berlint, majd 1950-ben kirobbant a koreai háború. Magyarországot talán ennél is rosszabbul érintette a Szovjetunió és Jugoszlávia elhidegülése, hiszen az ország földrajzi helyzeténél fogva nyomban az „első vonalban” találta magát. A fentiek miatt a Szovjetunió 1948-tól már teljesen a hozzá becsatornázott Magyarország erőforrásait is igyekezett minél inkább igénybe venni, a békeszerződés szövege ekkor már nem számított. A magyarhoz hasonlóan a bolgár és a román haderő is meghaladta a békeszerződésben megszabott mértéket, 1953-ra 140, illetve 250 ezer főssé vált. A haderő létszámának emelkedése mellett a hadiipari kapacitások, fegyverzet gyártása, hadianyaggyártás terén is több esetben túllépték a hetvenezer főnek engedélyezett mennyiséget. A békeszerződés kilencven repülőt engedélyezett, bombázót nem lehetett rendszeresíteni, ehhez képest 1953-ra összesen 750 repülőgép alkotta az ekkor már Magyar Néphadseregre keresztelt haderő légi flottáját. Amit a magyar hadiipar nem tudott gyártani, azt szovjet importból szerezték be. Ugyanakkor katonai kiképzést nemcsak a haderőben, hanem a Szabadságharcos Szövetség keretein belül is tartottak, akárcsak a Magyar Kommunista Párt 1947-re már 24 ezer főre rúgó párthadseregében. Mindebből látható, hogy a nagyhatalmak még az általuk írt békeszerződéseket is felülírták, amennyiben érdekeik úgy kívánták azt. A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa VÉLEMÉNY II