Magyar Idők, 2018. április (4. évfolyam, 76-99. szám)

2018-04-09 / 81. szám

www.magyaridok.hu SÁNDOR LÉNÁRD Úttörő jellegű törvény a globális vállalatok felelősségének megállapítására Franciák a multik ellen Az 1970-es évek Richard Nixon-féle Ame­rikájának nemzetbiztonsági főtanácsadója, majd pedig külügyminisztere, illetve az ame­rikai külpolitika kínai fordulatának megál­modója, Henry Kissinger mind a mai napig tevékenyen ír és alkot. A World Order, vagyis Világrend című könyvében megkísérli azo­nosítani a jelenlegi nemzetközi kapcsolatok sajátos jellemvonásait. Ezek között emeli ki a korábbi korszakokban ismeretlen gazda­sági globalizáció jelenségét. Ezt a történészi perspektívát és szemlé­letet görgeti tovább a harvardi kutató, John Gerard Ruggie. Elemzése szerint az elmúlt fél évszázadban lezajlott világgazdasági in­tegráció előtt álló jogi akadályok folyama­tos lebontásának - más szóval a liberali­zációnak - köszönhetően a transznacioná­lis vállalatok egyre nagyobb hatékonysággal darabolják fel a termelésüket, illetve min­den más egyéb tevékenységüket, és azokba a régiókba, országokba telepítik, ahol ezzel a legnagyobb költségmegtakarítás érhető el. Ennek megfelelően a transznacionális vál­lalatok az esetek egy jelentős részében a vi­lág országainak többségében jelen vannak. Ruggie klasszikus példaként a legnagyobb francia olaj- és gázszolgáltató társaságot em­líti, amely 130 országban kilencszáz leány­­vállalaton és számtalan szerződő partneren keresztül van jelen és egyetlen, egységes üz­leti elgondolás mentén végzi gazdasági tevé­kenységét. A Nemzetközi Munkaügyi Szer­vezet felmérése szerint a világon minden he­tedik munkahelyet transznacionális válla­latok hoznak létre. E munkavállalók család­tagjaival is számolva ez azt is jelenti, hogy a transznacionális vállalatok működése a vi­lág több mint egymilliárd lakosát közvet­len módon érinti. A világmárkák neveit magukon viselő glo­bális vállalatok ennek megfelelően egyetlen egységnek látszódnak a kívülálló szemében, illetve egyetlen üzleti elképzelés és straté­gia mentén azzal a céllal szervezik meg te­vékenységüket, hogy a globális működé­süket, piaci részesedésüket és nyereségki­látásaikat optimalizálják. A jogi szabályo­zás azonban jelentős mértékben különbö­zik ettől. Az egyes államok jogi szabályozá­sa ugyanis kizárólag azokat a saját jogható­ságuk alatt működő társaságokat, vagyis ki­csiny láncszemeket képes szabályozni, ame­lyek sokaságából végül felépül a transzna­cionális vállalat. A XX. századi vállalati globalizáció való­jában a XIX. század során a tőkegyűjtés meg­könnyítése érdekében megalkotott társasági jogi alapelveket használja ki, amelyek a tulaj­donosok (beruházók) felelősségének korláto­zása mellett lehetőséget adnak arra, hogy az egyik társaság a másik tulajdonosává válhas­son. Mindebből az következik, hogy miköz­ben az egyetlen gazdasági egység formájában megjelenő transznacionális vállalat könnye­dén képes a kiterjedt méretű, globális műkö­dését irányítani, addig ugyanezt a működé­sének otthont nyújtó államok már közel sem mondhatják el magukról. Ők ugyanis a transz­nacionális vállalatok működésének kizárólag egy olyan szeletét szabályozzák, amely éppen az országuk területén működik. John Gerard Ruggie éppen ebből az anomáliából eredően olyan globális intézményeknek titulálja eze­ket a vállalatokat, amelyek az államokhoz ha­sonlatosan hatalommal, autoritással és önál­lósággal cselekszenek. Igen súlyos és messze vezető következmé­nye van ennek. Legelsősorban életre hívta a gazdasági globalizáció egyik káros jelen­ségét, amely leginkább race to the bottom­­ként, vagyis az ártalmas államok közötti ver­senyként jellemezhető. Az elsőként az ame­rikai legfelső bíróságnak a századelőn szol­gált egyik nagy hatású bírója, Louis Bran­deis által használt fogalom arra a helyzetre utal, amelynek során az államok arra kény­szerülnek, hogy a fogyasztóik, munkaválla­lóik, végső soron pedig a lakosságuk érdeke­it védő gazdasági szabályozásaikat gyengít­sék, így tegyenek engedményeket a transz­nacionális vállalatoknak annak érdekében, hogy tevékenységeik egy-egy apró szeletének ne a szomszédos állam, hanem ők adhassa­nak otthont. Ennek során pedig valójában abban alakul ki verseny az államok között, hogy egymás alá licitálva melyikük kínálja a leginkább rugalmas és egyúttal a leggyen­gébb jogi környezetet, ami az esetek több­ségében a saját munkavállalóik, fogyasztóik és lakosságuk, valamint környezetük érde­keinek súlyos sérelmével jár együtt. Ennek a deregulációs versenynek az ered­ménye az, hogy a transznacionális vállalat­­csoportok nemzetközi jogi jogsértést követ­nek el a helyi lakosság sérelmére. Ha pedig erre fény derül, akkor széttárják a karjukat és hátat fordítanak a sérelmet szenvedettek­nek. Az ilyen esetek sorát gyarapítják a kény­szer- vagy gyermekmunkát végeztető, egy­­egy beruházással szembeni lakossági tilta­kozások és demonstrációk feloszlatásában, illetve vérbefojtásában közreműködő vagy súlyos környezetkárosítást okozó és egyéb hasonló vállalati magatartások. Az egyik legnagyobb francia bank pár év­vel ezelőtt ismerte be, hogy a nemzetközi és amerikai szankciókat megkerülve a 2000-es évek során pénzügyi támogatást nyújtott a szudáni rezsimnek, amely Darfúrban tízez­rek halálát követelő etnikai tisztogatást haj­tott végre, és ugyanezt tette Irán, illetve Kuba esetében is. Amikor pedig ugyanez a fran­cia bank igyekszik a társadalmi felelősség­­vállalási elköteleződésein keresztül jóvátenni a múltbéli hibáit és megtisztítani a hírnevén esett foltokat, hirtelen újabb gyanú lengi kö­rül, ezúttal a ruandai népirtásban való lehet­séges szerepvállalása miatt. A vádak szerint a bank 1994 júniusában az ENSZ Biztonsá­gi Tanácsa által korábban elrendelt embargó dacára anyagi lehetőséget biztosított a ruan­dai hadsereg felfegyverzésére, amely aztán a tuszi kisebbséggel szembeni népirtásba tor­kollt. A hutu többség 1994-ben csaknem egy­millió lakost mészárolt le. Többek között ezek a tragikus események sarkallták arra Franciaországot, hogy úttörő jellegű törvényt alkosson a globális vállala­tok felelősségének megállapítására. A tör­vény az emberi jogi és a környezetvédelmi értékek védelme érdekében a legalább rész­ben Franciaország területén működő nagy­­vállalatok számára ír elő úgynevezett gon­dossági kötelezettséget. Eszerint ezeknek a vállalatoknak olyan mechanizmust kell lét­rehozniuk, amely képes elejét venni annak, hogy az irányításuk alá tartozó vagy velük kereskedelmi kapcsolatban lévő bármely cég a működése során emberi jogi vagy környe­zetvédelmi jogsértést kövessen el. Minder­ről pedig évente a társasági beszámoló ré­szeként nyilvános jelentést kell készíteniük. Ha pedig az új törvényben foglalt kötelezett­ség elhanyagolása jogsértéshez vezet és kárt okoz, úgy a kárt szenvedettek közvetlenül az anyavállalattól kérhetik káruk megtérítését, illetve ezen felül harmincmillió eurós bír­ságra számíthatnak. A törvény kétségkívül történelmi jelentő­ségű, de még csak kezdeti lépésként értékel­hető a transznacionális vállalatokat érintő Ennek a deregulációs versenynek az eredménye az, hogy a transznacio­nális vállalatcsoportok nemzetközi jogi jogsértést követnek el a helyi la­kosság sérelmére. Ha pedig erre fény derül, akkor széttárják a karjukat és hátat fordítanak a sérelmet szenve­detteknek meglehetősen foghíjas szabályozások, vala­mint az áldozatok jogorvoslathoz jutásának elősegítése terén. A vállalatok elszámoltat­hatóságának ugyanis ez idáig áttörhetetlen gátját jelentette a vállalati struktúrák és ter­melési láncok államhatárokat átívelő össze­tettsége. A törvény a transznacionális válla­latokra jogi értelemben is olyan szervezet­ként tekint, amely egységesen tartozik helyt­állni a működéséből fakadó jogsértésekért. A francia kezdeményezés első lépés azon a rögös és hosszú úton, amely a transznacio­nális vállalatok feletti kormányzási képesség megerősítése felé vezet, és amely a nemzet­közi jogállamiság és az emberarcú gazdasági globalizáció felépítéséhez nélkülözhetetlen. A szerző jogász-közgazdász KISS DÁVID_____________________________________________________ Békeszerződés-szegés 1947-ben Az 1946-47-es béketárgyalásokon mindennél fontosabb volt az elcsatolt/elcsatolandó területek kérdése vagy a jó­vátétel fizetésének mértéke, továbbá a csehszlovákiai ma­gyar lakosság kitelepítésének az ügye. A katonai rész sze­repe igazán csak a békeszerződés megkötését követően ér­tékelődött fel. Mindennek tükrében érdemes szemlélni az 1947-es párizsi békedelegáció katonai bizottságának a te­vékenységét, illetve a béke megkötését és ennek előzmé­nyeit. A béketárgyalások előtt a nagyhatalmak tárgyaláso­kat folytattak Magyarországgal. 1946. június 27-re szüle­tett meg a Külügyminiszterek Tanácsának ülésén (Kümt) a magyar békeszerződés-tervezet utolsó változata, amely a békekonferencia elé került. A konferencia 1946. július 29-én kezdődött meg, ennek so­rán a katonai ügyeket egy bizottság tárgyalta. A többihez ha­sonlóan ez a bizottság is módosításokat javasolhatott, ame­lyet a Kümt hagyhatott jóvá. A vesztes államok képviselői 1946. augusztus 20-ig adhattak be a tervezetükhöz módo­sító indítványokat. Szeptember 30-án foglalkozott a katonai bizottság a magyar üggyel, ennek során sok vita nem volt, a katonai részt a plenáris ülésen október 12-én fogadták el. Ezt követően ismét a Kümthöz került a béketervezet, ekkor már az amerikaiak pontosan szabályozni akarták a szovjet után­pótlást ellátó alakulatok számát, illetve az Olaszországból való kivonulásért cserébe a Magyarországról és Romániából történő szovjet csapatkivonást kérték. Mindennek tükrében érthető a hazai fegyveres szervekkel kapcsolatban folytatott kommunista politika. 1946. december 6-án a Kümt átadta a békék szövegét a szerkesztőbizottságnak. A magyar békeszerződés katonai része és ennek magyará­zata a következőket tartalmazta. 1. Az ország csak a belső és a határvédelemhez szükséges, összesen hetvenezer fős had­erőt, kilencven repülőgépet tarthatott, de bombázót nem. 2. Ez évi 45 ezer főnyi újonctartalék kiképzését biztosíthatta. 3. A hadseregen kívül nem lehetett katonai kiképzést foly­tatni. „Tilos az általános jellegű katonai előképzés és utó­képzés a haderőn kívül. Minden, a hadseregen kívüli szer­vezetben tilos a katonai kiképzés.” 4. Tilos volt a követke­ző típusú fegyverzet, polgári eszköz rendszeresítése: német vagy japán fejlesztésű katonai és nem katonai repülőgép, atom- és rakétafegyver, kivéve bizonyos torpedók, tengeri akna (folyami nem), tengeralattjáró, motoros torpedócsó­nak, különleges típusú rohamgép, illetve az ilyenek kikísér­letezése. 5. Hadianyagot csak saját célra gyárthatott az or­szág. 6. A megmaradt hadianyagokról való rendelkezést is szabályozták, nem lehetett német eredetű hadianyagokat gyártani és német vagy volt német állampolgárokat kato­nai munkára alkalmazni. 7. Magyarországnak a későbbiek­ben a szövetségesekkel együtt kellett működnie, hogy né­met területen kívül Németország nehogy újra felfegyver­kezzék. 8. Az ország ENSZ-tagságát követően a haderő lét­száma módosítható volt. 9. A hadifoglyokat mihelyt lehet­ségessé vált, haza kellett szállítani. A küldöttségnek csupán részeredményeket sikerült elér­nie, így a haderő állományát nem negyven-, hanem hetven­ezer főben állapították meg. A magyar békedelegáció meg­állapítása sajnos helytállónak bizonyult: „Véleményünk sze­rint minden magyar kérdés annyiban érdekes, amennyiben a nagyhatalmak szempontjából is értékkel bír.” Ezt bizonyí­tották a későbbi események is. Már a béketárgyalásokon érezhető volt a szövetségesek közötti feszültség, amely leginkább abban mutatkozott meg, hogy sem a német, sem pedig az osztrák békében nem tudtak egymással dűlőre jutni. A nemzetközi viszonyok nemzetkö­zi iszonyokká válása a későbbiekben csak tovább fokozódott azzal, hogy a Szovjetunió blokád alá vonta Nyugat-Berlint, majd 1950-ben kirobbant a koreai háború. Magyarországot talán ennél is rosszabbul érintette a Szovjetunió és Jugosz­lávia elhidegülése, hiszen az ország földrajzi helyzeténél fog­va nyomban az „első vonalban” találta magát. A fentiek miatt a Szovjetunió 1948-tól már teljesen a hozzá becsatornázott Magyarország erőforrásait is igyekezett minél inkább igény­be venni, a békeszerződés szövege ekkor már nem számított. A magyarhoz hasonlóan a bolgár és a román haderő is meg­haladta a békeszerződésben megszabott mértéket, 1953-ra 140, illetve 250 ezer főssé vált. A haderő létszámának emel­kedése mellett a hadiipari kapacitások, fegyverzet gyártása, hadianyaggyártás terén is több esetben túllépték a hetven­ezer főnek engedélyezett mennyiséget. A békeszerződés ki­lencven repülőt engedélyezett, bombázót nem lehetett rend­szeresíteni, ehhez képest 1953-ra összesen 750 repülőgép al­kotta az ekkor már Magyar Néphadseregre keresztelt had­erő légi flottáját. Amit a magyar hadiipar nem tudott gyár­tani, azt szovjet importból szerezték be. Ugyanakkor kato­nai kiképzést nemcsak a haderőben, hanem a Szabadsághar­cos Szövetség keretein belül is tartottak, akárcsak a Magyar Kommunista Párt 1947-re már 24 ezer főre rúgó párthadse­regében. Mindebből látható, hogy a nagyhatalmak még az ál­taluk írt békeszerződéseket is felülírták, amennyiben érde­keik úgy kívánták azt. A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa VÉLEMÉNY II

Next