Magyar Ifjúság, 1957. július-december (1. évfolyam, 27-55. szám)

1957-08-24 / 37. szám

A „BALATON SZÉPE“ PESTEN IS Jovorift A LEGSZEBB! HTABA, NEM VOLT NÁLA SZEBB BUDAPESTEN SEM. NÉGYSZÁZAN PRÓBÁLTÁK LEPIPÁLNI BONAI MARGITOT, A BALATON SZÉPÉT A FŐVÁROSI SZÉPSÉGVERSENYEN — NEM SIKERÜLT. SZEGÉNY ZSŰRI: NEM LESZ KÖNNYŰ DOLGA — SAJNÁLKOZIK RÁTONYI RÓBERT SZÍNMŰVÉSZ AZ EREDMÉNYHIRDETÉS ELŐTT. — ÉN NEM IS TUDNÉK VÁLASZTANI, NEKEM MIND TETSZIK. Nem az összefoglaló igényével, avagy részletes válaszként az itthon tapasztalt érdeklődésre íródnak e sorok két héttel a moszkvai fesztivál után. S azért sem, hogy egyes nyugati hírügynökségek rosszindulatú Megjegyzéseit cáfolni próbáljuk. Mert amíg az előbbiekre vállalkozni szinte lehetetlen, addig az utóbbit cselekednizükségtelen, hiszen százezer tanú van minden hazugsággal szemben. Egyszerűen azért, mert a moszkvai Világifjúsági találkozó sikere, jelentősége hosszú ideig megköveteli a visszaemlékezést és méltatást. „Még több kell ebből a propagandából..." Kevés országot lehetne megnevezni, mely a mostani nemzetközi helyzetben nyugodtan vállalkozott volna arra, hogy megrendezzen egy ilyen vagyszabású találkozót. Moszkva megteremtette minden lehetőségét annak, hogy a különböző nemzetiségű, fajú, világnézetű fiatalok barátkozzanak, vitatkozzanak, számos kérdésben közös álláspontra jussanak. Semminemű befolyásolás, korlátozás nem volt; egyetlen küldöttet sem tartottak távol valahonnan, vagy valamitől. Bresland, az ausztráliai fiatalok delegációjának vezetője mondta a találkozó végén: „Mielőtt Moszkvába jöttünk, figyelmeztettek, hogy a fesztivál nagy propaganda-manőver lesz. Most meggyőződtünk, hogy ez nem igaz. Láttunk mindent, amit csak akartunk, mehettünk mindenhová, ahová akartunk. De ha a boldogság és barátság szellemét, amely uralkodott a fesztiválon, propagandának nevezik, akkor azon leszünk, hogy nálunk is több legyen ez a propaganda." Sztárok nélkül Mint minden találkozón, úgy itt is valamennyi küldöttség ki akart tenni magáért. Az egyiknek politikai helyzete, másiknak egzotikus adottságai, harmadiknak a divat, zene, tánc kínált nagyobb lehetőséget. Ennek ellenére a VI. találkozón nem volt „sztár-küldöttség”. Az egymás közötti megbecsülés, érdeklődés, hasonlóan a vendéglátók részéről tapasztaltakhoz, egyaránt meg volt minden küldöttség felé. Mi magyarok, természetesen a kérdések zömét az ellenforradalmi eseménnyel kapcsolatban kaptuk, s azok a küldötteink voltak legtöbbet a kör közepén, akik fegyveresen részt vettek és megsebesültek az ellenforradalommal szemben vívott harcokban. Nem voltunk azonban mi sem különleges, vagy különlegesen érdekes delegáció. Az amerikai fiatalok sem részesültek több vagy kevesebb szeretetben, figyelmességben a küldöttek részéről, mint bármelyik más nemzet fiataljai. A német fiatalok egynémelyike elmondta: tartott attól, hogy a második világháború borzalmaira emlékezve a szovjet ifjúság nem tudja őket barátiai igaz szeretettel honába fogadni. Ennek ellenkezője történt. A találkozók egyik fontos vonása volt azonban, hogy a gyarmati sorban élő népek küldötteit mindenki rendkívüli szimpátiával fogadta. A gyarmati fiatalok szolidaritási ünnepe nagyszerű mércéje volt a fesztivál szellemének: nem volt ország, melynek fiai ne üdvözölték volna a gyarmati elnyomásban élő barátaikat. Bátor kérdések - óvatos válaszok A fesztivál egyik fontos programja volt a találkozók, szakmai tanácskozások. A közös, demonstratív ünnepségeket jól kiegészítették szűkebb körű beszélgetések, ahol alkalom nyílott megismerni egymást, az otthoni életet, körülményeket. Általában elmondható, hogy ezek a beszélgetések nyíltak és igen barátiak voltak. Érthetően azonban, a nyugati országok fiataljai sokkal bátrabban kérdeztek, mint válaszoltak. A szocializmust építő országok fiataljainak helyzete, a gazdasági és politikai körülmények nagyon érdekelték őket, beleértve elsősorban hazánk eredményeit, gondjait. Amint azonban hasonló kérdésekről tőlük vártunk választ, többségében óvatosak voltak. Megmondták azt is, hogy miért. „Nem néznék otthon jó szemmel, ha Moszkvában mindenben tárgyilagosak lennénk.“ Nem egy közülük, főképp a gyarmati országokból — azzal indult haza, hogy már készen várja a letartóztatási parancs .(Hogy ezek a vélemények nem voltak elhamarkodottak, bizonyítja a svájci fiatalok „fogadtatása”.) Szeretnénk tehát saját tapasztalataink alapján is hangsúlyozni: a moszkvai fesztivál nem volt politikai támadás semmilyen társadalmi berendezkedéssel szemben. A VI. Világifjúsági Találkozó mindenben követte az eddigi találkozók tradícióját, jelszavát, a békét és barátságot. Azokhoz a tényekhez pedig, hogy egyik országból illegálisan jutottak el néhányan Moszkvába, a másikból ezertagú küldöttséggel jöttek, a harmadikban gumibottal, a negyedikben virággal várják haza a békét és barátságot akarókat — kommentárt fűzni szükségtelen. K. Gy. MOSZKVA UTÁN... xx»*x)ooooccocttxx«xxxxxxxx»xxxxxxKxxxxiocnooooooo«]CQttmrwnr»)r>fT>c^^ Mindnyájan emlékszünk, milyen álmokban ringatták magukat, amikor elmentek. Sokan még kifejezést adtak csodálkozásuknak: „Mi az, itt maradtok? Elment az eszetek?“ S elmondták, hogy ők rövidesen milyen nagyszerűen fognak élni. Azóta több mint egy fél esztendő telt el. Budapesten már eltűntek az ellenforradalom pusztításának nyomai. S ma jobban élünk, mint mondjuk egy esztendővel ezelőtt. De mi lett azokkal, akik elhagytak bennünket? Valóra váltak-e álmaik, vagy keserűbb lett azéletük is? A válasz nem lehet egyértelmű, hiszen az emberek élete, sorsa is különböző. S különösen így van ez a „szabad világban“, ahol igazán tiszteletben tartják az „egyéniség jogát“. Ez főképpen úgy értendő, hogy mindenkinek egyénileg van joga az érvényesülést kivívni, vagy éppen sehogysem érvényesülni. Virítanak „korunk szégyenfoltjai" Az ICEM, a nemzetközi menekültügyi szervezet jelentése szerint összesen 171 365 disszidens érkezett Ausztriába. Ebből (július közepei adat szerint) 27 030 tartózkodik Ausztriában. Az ICEM-nek azonban csak azokról van nyilvántartása, akik lágerekben laktak. Nem mi mondjuk, hanem Helmer osztrák belügyminiszter, a magyar diszszidensek egyik „legfőbb pártfogója“ jelentette ki nyilvánosan, hogy a „menekülttáborok korunk szégyenfoltjai". Nos, ezek a szégyenfoltok még virítanak Ausztriában. Az állapotok elképesztőek. A disszidensek rendkívül gyenge ellátást és minimális zsebpénzt kapnak. A zsúfoltság és a kényszerű tétlenség teljesen felőrli idegeiket. A testi nyomor mellett teljes letargia tapasztalható a lágerekben. A bécsi „Magyar Híradó“, a diszszidensek lapja már május 4-i számában jelentette, hogy a bécsi orvostársaság ülésén foglalkozott azzal a lelki depresszióval, amely a táborokban tapasztalható. A bécsi „Lélekvédelmi Szervezet“ is foglalkozott a menekültek lelki egészségvédelmével. A trauskircheni lágerban egyenesen ideggondozói ellátást kellett szervezni, mert a menekültek idegei sorra mondták fel a szolgálatot. A lágerek népe apatikusan töpreng jövőjén. Rájöttek, hogy különösebb segítségre — hacsak nincs rokonuk, bár azok áldozatkészségében is sokan csalódtak — nem számíthatnak. A mesevilág s az ébredés Akadtak szerencsés emberek, akiknek már tavaly, az év végén, vagy az idén, az év elején sikerült valahová kivándorolnak. Többen közülük nem feledkeztek el egyszerű lágertársaikról — írják új hazájukból a leveleket. Ezek a sorok egyáltalán nem csábítóak, inkább kétségbeesettek. A kanadai bevándorolt azt tanácsolja, hogy mindenhová menjenek, csak Kanadába ne, az ausztráliai közli, hogy inkább Kanadát válasszák, a dél-amerikaiak pedig arról írnak, nehogy bedőljenek és hartóra szánjanak Bolívia felé. Minden kommentár nélkül idézzük K. László levelét, aki Brazíliából a következő sorokkal kereste fel a bécsi magyar követséget: „Azon tiszteletteljes kérelemmel fordulok a Nagykövet úrhoz, hogy saját személyem és családom részére a Magyarországra szóló útlevelet és vízumot megadni szíveskedjék. Kérésem alátámasztására a következőket adom elő. A külföldi rádióadók propagandisz- t tikus hatására 1956. december 17-én meggondolatlanul el- hagytam Magyarországot és Brazíliába szállítottak ki. Két* hetes itt-tartózkodásom után, * a szörnyű helyzet láttán bátorkodom a mélyen tisztelt Nagykövet Úrhoz fordulni és segítségét kérni. Harminc éves * vagyok, szakmám műszerész és rúgókészítő. Három gyermekem van, a legnagyobb 7evés. Egyhónapi keresetemből a lakbért sem tudom kifizetni, nemhogy családomat eltartani. Egy esetleges betegség esetén * a munkából kiesve, mivel nincs betegsegélyzg és az 0 orvosi kezelés pedig fényűzés, J az ember elpusztulhat és a 0 családja éhenhal. Az itt rég* óta élő magyarok, grófok, ban- i károk, gyárosok, ezredesek, 0 csendőrök és nyilasok mindent elkövetnek, hogy megakadá- lyozzák az újonnan jöttek hazajutását. Én és a családom inkább élünk a legszerényebb körülmények között, vállalva felelősségrevonást otthon, mint ígéretek közepette távol szülőföldünktől. Rájöttem arra, hogy Magyarországon a dolgozó ember sokkal tisztességesebben és biztonságosabban élhet, nem volt kitéve annak, hogy munkahelyéről kirúgják, ha beteg, hogy családja éhenhaljon, vagy az utcán leszúrják, lelőjjék száz forintért, mint itt, Brazíliában száz cruceiróért, ahol a rendőrség és a posta megbízhatatlan.“ Az eszpresszók mélyén Az ICEM statisztikájában nem szerepelnek azok a magyarok, akik a bécsi belváros eszpresszóiban ütötték fel tanyájukat. Ezek már régen nem laknak táborokban, nem egynek közülük szépen berendezett luxuslakása és gépkocsija van. Igaz, hogy az ilyeneket az osztrák rendőrség sem szereti túlságosan... A feketézőkről, síkerekről van szó, akikből elég tisztességesen „exportáltunk“. Fantasztikusnál fantasztikusabb üzletekkel foglalkoznak. Az első korszakban például a Rotentrumstrassen szinte korlátlan mennyiségben lehetett kapni amerikai bevándorlási iratokat. Nem volt olcsó, az bizonyos, de el lehetett vele jutni egészen Amerikáig. Ott azután kiderült, hogy a papírok vagy hamisak, vagy valódiak, de más névre szólnak. S ha az utolsó ruhadarabjait eladogatva is vásárolta meg a disszidens az álomvilágot ígérő kivándorlási igazolványt, visszazsuppolták Európába. Az osztrák rendőrség nem egy alkalommal tartott razziát, hogy az ilyen és hasonló „üzletekkel“ foglalkozó szélhámosokat kézrekerítse. A Domino-eszpresszóban a rendőrség gyakran ritkítja soraikat, de ők állják a harcot, hiszen a pénzért áldozatot is kell hozni. Ennek a feketéző, valutázó, kétes üzletekkel foglalkozó söpredéknek egyik kiemelkedő alakja „Vörös Robi", a pesti éjszakai alvilág egy esztendővel ezelőtti ismert alakja. „Vörös Robi“ — ez az alvilági neve — Budapesten az V. kerületi Vendéglátóipari Vállalatnál gépkocsivezető volt. Egyik fő üzlete, hogy nagybátyja, Grünblatt Mátyás megbízásából bessz idején forintot vásárol fel a lágerekben. Néha megvesztegetett néhány újságírót, akik megírták, hogy Magyarországon lebélyegzik a pénzt. A disszidensek és a kisebb feketézők, akiknek még volt forintjuk, kétségbeesve akartak szabadulni a pénztől. Ekkor megjelent „Vörös Robi“ és nyolc schillingjével felhajtóival felvásárolták a száz forintosokat. Később kiderült, hogy a rémhír alaptalannak bizonyult, s 100 forintért már 30 schillinget adtak, úgy hogy Grünblatt úr óriási összegeket keresett a dolgon. Az egyszerű magyar disszidens, aki a lágerekben éhezik, vagy valamelyik osztrák gyár munkásaként nehezen keresi meg a mindennapit, ezerszer átkot szór ezeknek a feketézőknek a fejére. Politikai üzletemberek Nem beszéltem Ausztriában egyetlen olyan disszidenssel sem, legyen bármi is a politikai véleménye, aki ne a legnagyobb megvetés hangján emlékezett volna meg Aczél Tamásról és társairól. Az az általános vélemény róluk, hogy ezerszer rosszabbak a prostituáltaknál. Ha véletlenül disszidens értelmiségivel hozott össze a sors, mindjárt biztosított arról, hogy ő nem tartozik az Aczél-féle társasághoz és megvan róluk a véleménye. A földönfutóvá tett magyarok nagy része kiábrándult a politikából, annál is inkább, mert sok ember még önmagának sem vallja be, de ösztönösen érzi, a nyugati politikának volt szüksége arra, hogy ők földönfutóvá váljanak. Kéthlyt és társait ez azonban nem zavarja, mindenképpen igyekeznek megfelelő nyüzsgést kifejteni, hogy így tegyenek szert jövedelemre. És ez a jövedelem nem kicsi. Én a Hotel Bavariában egy emeleten laktam dr. Benjámin Olivérrel, a hírhedt „forradalmi tanács“ főtitkárával. Találkozni nem sikerült vele, mert éppen Párizsban volt. A szobáját azonban — én hasonlóért százalékokkal együtt naponta több mint 80 schillinget fizettem, vagyis havonta 2500 schillinget fenntartotta. Könnyen teheti, mert a bért az Osztrák Szociáldemokrata Párt fizeti. Dr. Benjámin pedig az Amerikából rendszeresen érkező 400 dollárból él. A négyszáz dollár több, mint tízezer schilling, óriási összeg. Úgy látszik, jó üzlet a hazaárulás. Érthető hát ezek után, hogy az egyszerű disszidens, aki családjával együtt éhezik és nyomorog, undorodik ettől a társaságtól. Pintér István Sok mindenről írhatna az újságíró, aki a sajtó konvencióinak megfelelően, most azért fogna tollat, hogy a nagy nemzeti ünnep elmúltával kommentálja a miniszterelnök ünnepi beszédét. Idézhetne sokatmondó számadatokat, eredményeket. Idézhetné, hiszen ilyenek is szerepeltek a beszédben. Most mégis másról szólunk. Arról az őszinte hangról, ahogyan Kádár János elvtárs az alkotmány ünnepén a kúnsági dolgos parasztemberekkel, a néppel tanácskozott. Olyan volt ez a hang, amilyenre a felszabadulás utáni esztendők beszédeiből emlékezünk, ami bizalommal, örömmel tölt el minden becsületes embert, aki csak hallja, olvassa. A népi hatalom megerősödéséről beszélt Kádár elvtárs. Megtehette volna, hogy ennek csak a szép, kellemes oldalát mutatja, de — mert a teljes igazsághoz ez is hozzátartozik — Kádár elvtárs a legnagyobb nyugalommal ország-világ elé tárta a „kényes kérdéseket" is. Olyanokat, amilyenekről az elmúlt években gyakran szerettünk hallgatni. Hadd idézzem őt: „...a népi hatalom persze A LÁGEREK LELKIBETEGEI — KÉTSÉGBEESETT SOROK KANADÁBÓL — EGY KOMMENTÁR NÉLKÜLI LEVÉL BRAZÍLIÁBÓL — RAZZIÁK A BÉCSI ESZPRESZSZÓKBAN — FEKETÉZŐK ÉS LÍBEREK — A „VÖRÖS ROBI” ÉS A FORINT — EGY FENNTARTOTT SZOBA A HOTEL BAVARIÁBAN — AKIK A POLITIKAI RABLÓMESÉKET KÖLTIK. • • Örömmel és bizalommal olyan, hogy bizonyos embereket megbüntet, más embereket korlátok között tart. De ez elkerülhetetlen, a hatalom mindig hatalom volt és az lesz a jövőben is. Jelenleg a világ olyan, hogy kétféle hatalom van. Az egyik, ahol kevés kiváltságos tartja félelemben és rettegésben a népet, és veti börtönbe a kommunistákat és békeharcosokat. Ilyen a sokat feldicsért nyugati hatalom, még akkor is, ha demokráciának nevezik. És van egy másik hatalom, ahol a grófok, a nagybirtokosok, és a nagytőkések ágenseit csinkják be egy kicsit a börtönbe, hogy kijózanodjanak. Enélkül a hatalom nélkül nem lehet a dolgozó embernek szabad élete...“ önkéntelenül is egy olasz fiú jut eszembe Kádár elvtársnak itt idézett szavairól, aki Moszkvában azt kérdezte tőlem a fesztiválon: — Mindent értek, csak azt nem, hogy a szocialista államhatalom miért nem tudta egymagasrák, de legfeljebb napok alatt leverni az ellenforradalmat? Próbáltam magyarázni, hogyan s mint volt, de megnyugtatni csak az nyugtatta meg őt, hogy most már van olyan erős államhatalom, olyan erős felfegyverzett munkásmilíícia, amely valóban képes lesújtani a nép ellenségeire Sem időben, sem terjedelemben nem foglalt el nagy részt Kádár elvtárs beszédében az, amit pártról, amit a kommunistákról — s ha nem is így külön megfogalmazva — az ifjú kommunistákról szólt. A párt erejéről beszélt és azokról, azoknak a kötelességéről, akik tagjai ennek a pártnak, akik kommunistáknak vallják, érzik magukat. „Az a kommunista — így mondta szó szerint Kádár elvelvtárs — aki úgy viselkedik, mintha uralkodna a nép felett, vagy felette állna, nem jó kommunista. Az a jó kommunista, aki a nép élén áll a munkában, a harcban, a bajban, a rosszban és a jóban együtt van az emberekkel és vezeti őket.” Van egy kínai közmondás, amely arról szól, hogy a kommunisták halak a nép nagy óceánjában. Csak az óceánban, a néppel együtt tudnak élni, kívüle elpusztulnának. Erről beszélt Kádár elvtárs ott Kisújszálláson és szólt ez kommunistáknak, nem kommunistáknak egyaránt: lásd, mi ilyenek akarunk lenni, így akarjuk felépíteni ebben az országban a szocialista társadalmat. Emberségesen, nem kényszerítve senkit arra, hogy akarata ellenére vállalja például a termelő szövetkezetekben a szocialista életformát. Csak akkor vállalja, ha már maga meggyőződött annak felsőbbrendűségéről. Viszont azt sem tűrjük, hogy bárki is ellenünk tegyen. Az ilyen tűrés, az ilyen gyengekezűség egyszer már jól láttuk, hová vezetett. „Mi nem vagyunk kegyetlenek — így mondta Kádár elvtárs — de engedjék meg nekünk, birkák sem vagyunk. Nem tűrjük többé, hogy kést fenegessenek a nép ellen, hogy a kést a népi hatalom hátába döfjék!“ Tapsoltak, helyeseltek a nagykunsági parasztemberek, amikor ezeket a szavakat hallották, mint ahogyan tapsoltak, helyeseltek mindannyiszor, amikor a nép hatalmának megerősítéséről a munkások, a parasztok szövetségének szorosabbra zárásáról esett szó. örültek az őszinte szónak, azt látták benne, amit mi valamennyien: jó utat, igaz utat, a szocializmus felépítésének egyik biztosítékát. (Lm) VITÁZNAK RÓLA — TISZTÁZZUK ! AMIBEN NEM CSALÓDHATUNK BESZÉLGETTEM EGY MAGYAR KÜLDÖTTEL, aki most érkezett haza a világifjúsági találkozóról Alig győzte mesélni élményeit, mesélt a találkozókról, az előadásokról az emberekről. — Tudod — mondta — sok nyugati fiatallal kerültünk politikai vitába. Voltak ezek között jóindulatúak és kevésbé jóig indulatúak is. De majdnem minden alkalommal a vártnál köny- nyebben sikerült őket meggyőzni az igazságról — Vajon, miért? — kérdeztem barátnőmtől ! Elgondolkodva válaszolt. — Tudod, arra jöttem rá, hogy ezek a nyugatiak nagyon furcsán szemlélik a világot. Különösen, ha politikai kérdésekülről van szó, többnyire nincs határozott véleményük. Gyakran egyik mondatukkal éppen azt cáfolják meg, amit egy pillanatnál előbb állítottak. Ezért nem volt nehéz őket egy-egy vitában a sarokba szorítani. Különös, de valahogy most jöttem rá, mit is jelent az, hogy mi olyan vitágnézettel rendelkezünk, amely segít eligazodni az élet sok-sok bonyolult kérdésében, amelyből — akár politikai, kulturális, vagy művészeti kérdésekről is esik s szó — ki tudunk indulni és helyes következtetésre jutunk.§ Ezért is nem volt nehéz bizonyítani igazunk mellettük pedig, sokan nyugati barátaink, akik még nem ismerkedtek meg a marxista világnézettel, nemegyszer olyan butaságot mondtak, hogy később maguk is megbánták. Íme, Moszkvában járt barátnőm, most tanulta meg igazán, milyen útvesztőkbe lehet jutni a marxizmus—leninizmus taníása nélkül. NEM VÉLETLEN, hogy éppen az október előtti hónapokban, amikor az ellenforradalom eszmei előkészítése folyt, egyre többen kiabáltak nyílt vagy burkolt formában arról, hogy felesleges az ideológia, s kezdték revízió, felülvizsgálat alá venni nemcsak a pártmunka gyakorlatát, de elméleti alapjait is. „Csalódtunk a marxizmusban!“ — kiabálták egyes írók, művészek, újságírók — éppen olyanok, akik soha nem is ismerték igazából a marxizmust, s ha tanulták is, nem az értelmét, csak a betűjét sajátították el Valójában persze az volt a céljuk, hogy zavarják a tisztánlátást, hogy a kétkedés szellemét hintsék el. Az októberi események azonban éppen a marxizmus igazságát és a „csalódottak“ hazugságait bizonyították. A történelem ismét tanúságot tett arról, hogy minden eltérés a marxizmus—leninizmustól, a munkásosztály, a dolgozó nép ellenségeinek kedvez. Akik e tanítások bármiféle revízióját hirdetik, hiába szónokolnak valamiféle „tisztább demokráciáról“, „jobb szocializmusról“, visszafelé forgatják a történelem kerekét, a kapitalizmus, a fasizmus felé. Ez egyben a magyarázat arra is, miért kell tanulmányozni, ismerni a marxizmus alapvető kérdéseit, hogy tájékozódni tudjunk a világ dolgaiban. Aki ezt egyszer megérti vagy megérzi, annak számára a tanulás életszükségletté válik. Nem „muszájlból“, vagy mert úgy illik, de mert tudni vágyik, mert világosan akar látni. Politikai életünknek és talán azt is mondhatnánk, történelmünknek új szakaszához érkeztünk. Az ellenforradalom okozta sebeket jórészt sikerült begyógyítani. Az ellenség fegyveres csoportjait szétvertük, politikailag elszigeteltük őket. De olyan emberek, akik ellenségei maradtak rendszerünknek, még itt élnek közöttünk, tovább fertőznek nézeteikkel, s éppen az ideológia területén próbálnak hatni, hogy a fejeket, a telkeket zavarják. ELŐTTÜNK A FELADAT. Az osztályellenség kezéből akkor csavarhatjuk ki ezt a fegyvert is, ha jobban ismerjük a marxizmus—leninizmust. Ismerni, tanulmányozni kell, különösen nekünk, fiataloknak, vitázni az elmélet kérdéseiről, hogy szinte vérünkké váljon, segítségével bármikor el tudjunk igazodni az élet nagy és kis kérdéseiben egyaránt. (skdi) VÉRREL SZERZETT KITÜNTETÉS Még tíz hónapja sincs. . Az országban ellenforradalmárok garázdálkodtak, börtöntöltelékek, prostituáltak, fehérterrorista banditák és orvlövészek kezében dörgött a fegyver. Hány és hány becsületes ember, jóbarát, katona és népét szolgáló egyszerű pártmunkás szíve dobbant utolsókat a vérzivataros napokban. Már-már úgy látszott, hogy Magyarországon győzött az ellenforradalom. De a tizenkettedik órában , amikor már százak és százak ültek a börtönökben, amikor becsületes kommunisták vére folyt az utcán, segítségünkre sietett a testvéri Szovjetunió. És a szovjet katonák mellett vállvetve ott küzdöttek a proletárhatalomhoz hű dolgozók mai munkásőrök, pártmunkások, rendőrök, katonák, karhatalmi isták. Tűz épünk munkás-paraszt sor-r uradalmi kormánya aug. 18-án és 19-én, alkotmányünnepünk előestéjén a „Munkásparaszt hatalomért“ emlékéremmel tüntette ki azokat, akik életüket nem kímélve, fegyverrel a kézben védték szocialista rendünket. Budapesten a Parlamentben és az országban sok helyen, megható ünnepségek zajlottak le. Magas kitüntetéseket és emlékérmet kaptak azok, akik a legdrágábbat, az életüket adták a munkáshatalomért. Egymásután vették át a hozzátartozók a hősi halált halt Mező Imre, Kállai Éva, Turner Kálmán, Kalamár József, Sziklai Sándor vezérőrnagy, Asztalos János vezérőrnagy, Papp József vezérőrnagy, Szabó Lajos alezredes, Magyar László alezredes, Fehér József alezredes és Kupper Béla kitüntetését és emlékérmét. Gyár László alezredes özvegye fájdalommal vegyes büszkeséggel mutatja árván maradt kicsi fiának a „Munkás-paraszt hatalomért” emlékérmet, amit hősi halált halt férje nevében vett át. Soha ilyen ünnepséget! H Apák, anyák, feleségek, gyeekek sírtak szeretteik drága , neve hallatára. Gyászoló anyákat, özvegyeket, megtört apátikát és riadt árvákat támogattak a kitüntetések átvételére. H Féllábú sebhelyes harcosok s sorakoztak nevük szólítására. §§ Átvették vérrel szerzett kitüntetéseiket a budapesti párt- H ház életben maradt védői, átül vette az a kilenc tiszt, aki ön-. H ként jelentkezett a pártközpont védelmére, a 37-es Budáig pesti Forradalmi Ezred beosztottjai, parancsnokok, karhatlalmisták. A parlamenti ünnepségen kívül a volt budapesti forra-dalmi karhatalmi tiszti ezredeknél, a vidéki karhatalmi gj egységeknél, a Honvédelmi és Belügyminisztériumokban, vagamint Kalocsán, a 37-es Budapesti Ezrednél vették át a tisztek, tiszthelyettesek, tisztesek és honvédek a kitüntetéseket; g Ragyog a mellen a kitüntegtés, bor csillan a csengő pog hárakban. Dolgozók, pártmunások, katonák és szovjet fegyverbarátok együtt ünnegelnek. De az emlékek nem g halványodnak. Harcban szerv zett kitüntetés: a Munkás-paraszt hatalomért emlékérem. L. E.