Magyar Ifjúság, 1957. július-december (1. évfolyam, 27-55. szám)

1957-08-24 / 37. szám

fi­lm, színház művészet inkát művészet LEGENDA A REMÉNYSÉGRŐL Vendégségben Nazim Hikmetnél Moszkva, 1957 augusztus Az ebéd véget ért, mire a hatalmas tálról elfogyott az illatos narancs és a mézédes turkesztáni dinnye is, éppen befejeztem a legfrissebb hazai hírek hosszú sorát. Hikmet közben figyelmesen hallgatott, csak néha bólintott egyet­­egyet, elégedetten, vagy cso­dálkozva, aztán töltött a vörös­borból, koccintottunk, s ekkor, a terjedelmes szünet után, ismét megszólalt, a házigazda és a barát közvetlenségével hangjában: — Remélem, a dolgok rend­jükön haladnak, s mikor majd visszaadhatom ezt a látogatást, innen, Moszkvából Budapestre utazom, már nyoma sem lesz Magyarországon az októberi ködnek. Én a tavaszt szeretem, a nyíló virágokkal, kék éggel, a mosolyával; a téli zimankó­ban is azt vártam, érte küzdök mindig... Most pedig, kérem, tartson velem, megmutatom a lakásomat, ahová a szenvedé­lyes világcsavargó mindannyi­szor örömmel tér megpihen­ni... Lám, még ma sem ta­gadtam meg török mivoltomat. (Meglepetten állt fel). Talán észre sem vette? (Tréfásan). Mentségére legyen mondva, aligha járt Törökországban.. . A török házigazda megvendé­geli kedves látogatóját. Minél kedvesebb a vendég, annál több étel, annál több ínyenc­falat kerül az asztalra... Ugye, jól lakott és nagyon fix nem volt minden?... Csak az asztaltól vezethet az út a töb­bi szobába... A többi szoba itt, a földszin­ten és fent, az emeleten is, csupa, csupa emlék: száz és száz, talán sokezer emlék- és ajándéktárgy, amiket Hikmet a külföldi utazásairól hozott magával. Mindegyikhez fűző­dik valami bájos kis történet, arról, aki adta, meg arról is többnyire, aki kapta. Hikmet majd valamennyiről mesélt, s hogy mégsem mondott el róluk mindent, az csak azért történ­hetett, mert az egyik szobában matyóhímzéses párna és sár­közi szőttes került a kezébe. —■ íme, Magyarország.. . Egy esztendeje is van már, hogy elbúcsúztam magyar ba­rátaimtól, pedig mindig szíve­sen megyek az önök gyönyörű hazájába. Szeretek ott lenni, jó ott lenni... — Merre járt, Hikmet elv­társ, mióta eljött tőlünk? — Ha erre kiváncsi, akkor foglaljunk helyet, tessék.. . (Leült a pamlagra, amely kör­befut a falak mentén.) Prágá­ban töltöttem három hónapot és írtam egy színdarabot az egyik hajdani cseh legendából. A színdarabot bemutatták Prá­gában, a kétszázadik előadás­ra is elkelt minden jegy. (Kis­sé keserűen.) Nem úgy, mint Budapesten, ahol a Madách Színház Kamaraszínháza meg­ölte egy másik darabomat, „Az ünnep első napjá”-t, mert alig tenyérnyi színpadon ját­szották. (Legyintés, aztán ismét derűs mosoly.) Az „Iván Iva­­novics“-ot is előadták Prágá­ban s műsorra tűzte a bratis­­lavai, majd meg a leipzigi szín­ház, most tárgyalok az egyik haladó francia színházzal is a premierről s Olaszországban kétszer is megjelentették könyvalakban. Nagy sikere volt Moszkvában, Rigában és Ashabadban. — Mit akart elmondani az „Iván Ivanovics"-csal? — Mindig érdekelt és izga­tott a mi szocialista világunk egyik jellegzetes problémája, amiről már Marx előzetesen is beszélt: gyorsan fejlődik a technika, változnak a termelé­si viszonyok, megváltoznak az osztályviszonyok, de a felépít­mény, a tudat bizonyos körül­mények között lemarad. Nos, ez a probléma foglalkoztatott engem sokat s ezt akartam megmutatni az „Ivan Ivano­­vics“-ban is, amelynek­­készült orosz, német és csehszlovák variánsa, aszerint, hogy ez a probléma milyen konkrét for­mákban jelentkezik itt, vagy ott. — Nagyon megszerethette a színpadot, Hikmet elvtárs, hi­szen egyre több színdarab ke­rül ki a keze alól... — így van. Amikor Romá­niából és Bulgáriából vissza­jöttem, ismét drámát kezd­tem írni, egy színművet, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 40. évfordulójá­ra. A török nyelven írt szö­vegkönyvet most fordítják oroszra. Hőse: egy török ha­difogoly. A cselekmény 1918- ban játszódik. Erről egyelőre csak ennyit. Helyette inkább megemlítem, hogy írtam egy tragédiát is. A tragédia címe: „A tehénr’. •— Tragédia? Egy tehénről? —• (Nagyon komolyan.) Nincs ezen semmi csodálkoz­ni való, különösen, ha nem is a tehén a főszereplő, hanem sok-sok ember, akiknek az életét megkeseríti ez a jám­bor jászát.... — Furcsa drámának ígér­kezik .. . — Az nem baj, csak komp­likált ne legyen, mert úgy homályossá válna és homá­lyosságot árasztana magából. Én nagyon szeretem a furcsa­ságokat, versben is, színda­rabban is, és gyűlölöm az egyhangúságot, a szokványt. (Mosolyogva.) Nálunk, Török­országban azt mondják az egyszerű emberek: a világ a bika szarván áll. Én meg azt mondom: a világ a furcsa emberek vállán nyugszik. Ez egoizmus? Nem lehetetlen. De ha kommunisták csinál­ják, akkor jó dolog. Ezért szeretem Picassót például, aki a barátom, bár tudom azt is, hogy egy Picasso elég a vilá­gon. S vannak ásatag embe­rek, akik nem a barátaim, s akikből egy is nagyon sok. (Ismét komolyan.) Úgy gondo­lom, én minden művemben pártos voltam. Hiszek a pár­tos irodalom magasabbrendű­­ségében, magamat is egyik katonájának tartom, anélkül azonban hogy tisztiszolga lennék. A párt nem is ismer tisztiszolgákat. Forradalmár vagyok, aki elismeri és ma­gáénak vallja a párt ideológi­áját, programját. Agitálok, néha a taktika és mindig a stratégia szerint, mert fel­adatomnak tartom, hogy a nép szívébe elültessem a kommunizmus gyönyörű esz­méit. Agitátor és propagan­dista vagyok. — Ez jelentené tehát a „pártos írás” fogalmát? — (Pillanatnyi szünet.) Va­lamit még hozzá kell tennem. Krupszkaja asszony írja Vla­gyimir Iljicsre emlékezve, egyhelyütt, hogy Lenin szá­mára az irodalom az élet megismerésének egyik fon­tos forrása volt. Marxnál és Engelsnél is találunk utalá­sokat arra, hogy az írók és költők tudják a jövőt. Ez óri­ási felelősséget jelent szá­munkra és egyúttal fontos emberekké is tesz bennünket. Egy alkalommal még fültanú­ja voltam, amikor annak ide­jén Lunacsarszkij így fordult az írókhoz: író elvtársak, írja­tok az orosz munkások és pa­rasztok lelkéről, mert még ala­posabban meg akarjuk ismer­ni, mi van abban a lélekben. Az író tehát, aki belelát a jö­vőbe, alapos szemlélője és is­merője a jelennek is, ha igazán író... Az osztályharcban min­den író nagyon fontos poszton áll. — Ezek szerint, az írónak az is kötelessége, hogy felfedezze és feltárja a hibákat... — Ez nagyon természetes és következik mindabból, amit az előbb elmondtam. Nemcsak a szépről és a jóról kell írnunk, amit már megvalósítottunk, vagy hamarosan megvalósí­tunk, hanem azokról a hibák­ról is, amiket ki kell gyomlál­nunk, vagy éppen tövestől ki kell tépnünk szocialista éle­tünk talajából. Lenintől tanul­tam, hogy a piszkos fehérne­műt a nép előtt kell kimos­nunk, mert abban az esetben, ha csukott szobában mosunk, a nép nem hoz nekün­k vizet. Nem kell félni a hibák meg­fontolt, pártszerű feltárásától. De nagyon vigyáznunk kell, mert a jövőről van szó: nem szabad megengednünk, hogy a „hibák feltárása” címén provo­kátor­ok áskálódjanak a mun­kás-paraszt hatalom, a szocia­lizmus építése és a kommuniz­mus holnapja ellen. Én soha nem félek az őszinte és jogos kritikától, mert hiszek a jövő­ben. (A falon függő fényképre mutatott, amelyről pufók gyer­mekarc nézett le ránk.) Meh­met, a kisfiam ... Naponta csak a fényk­épét látom, mert ő, együtt az édesanyjával, tá­vol tőlem, Isztanbulban él és talán soha nem is találkozha­tunk. De itt, ezt a sok ajándé­kot, amiket külföldi útjaimon kaptam, mind neki gyűjtöge­tem: ezek az ő játékai. Lehet, hogy soha nem játszhat majd velük? Én hiszem, hogy játszik velük; ha nem ő, akkor a fia, vagy az unokája ... Mi, kom­munisták, így hiszünk a jövő­ben, mi a perspektívák embe­rei vagyunk. Nekem ez a hit, ez a perspektíva adott erőt a börtönben és az emigrációban és csak ezzel a hittel, ezzel a perspektívával tudok élni... Lassan már besötétedett, va­csorához szólított a gong. Hik­met felállt, a villanykapcsoló­hoz lépett s a kicsiny lámpa meleg fényei vonta be az író­asztalt. Hikmet pillanatig még gondolkozott, aztán arany töl­tőtollával ezt a mondatot írta, emlékül és emlékeztetőül, a hófehér papírlapra: „Abban a pillanatban kezdődik az öreg­ség, amikor elvesztettük a re­ménységet." — Mi pedig örökké fiatalok maradunk — mondta egysze­rűen és levezetett a lépcsőn, a földszinti szobába, ahonnan el­indultunk , ahol már várt ránk a vacsora. Simon Gy. Ferenc ! (Gajdár Pál felvétele) Cigánykaraván Budapesten A Budapesti Hangverseny Iroda felfedezte Budapest ré­szére a cigányokat. Nem vélet­lenül mondtam a „felfedezés“ szót, mert nemcsak a szépen éneklő és táncoló mátészalkai cigánye­gy­üt­test fedezte fel, amikor két estére leszerződ­tette a „Cigánykaraván“ című műsort a Kulich Gyula Szín­padra, de felfedezte azt a ci­gányéletet is, amiről igen keve­set tudunk. A cigányélet eseményeiből Csíki Júlia, a mátészalkai ci­gányegyüttes vezetője tánc­játékokat tervezett s ezt mu­tatta be az együttes tomboló sikerrel a fővárosi közönség előtt. A cigányélet egyik nagy ese­ménye és élménye az, amikor a fekete legényből szegkovács­­mester lesz. A cigánylegénynek három ütésre kell a vasat el­törnie, ez a próba, s ha sikerül, nemcsak mesterlevelet kap, de övé a rég kiválasztott lány is és őt ünnepli az egész cigány­tábor. A félelmetes tűz, mely­nek hatalmas erőt tulajdonít a cigányság, szintén megihlette a mátészalkaiakat, akik tánccá álmodták a kártyavetést is, je­lenetté szőtték a cigánylegény búcsúját az anyjától s a halott­nak hitt fiú visszatérését, vagy a nyárvégi estét a cigány­­táborban. Hihetetlen báj, kecsesség, vad indulat rejtőzik ezekben az éneklő, táncoló leányokban. Mikor Horváth Lajos prímás vonója alatt felcsendülnek az eredeti cigánydallamok, a lá­nyok mezítláb kelnek táncra. Külön is szót érdemel az éj­­félrehajú Horváth-lány, aki nemcsak a legügyesebben tán­col az együttesben, hanem cso­dálatosan szép és nagyterjedel­mű lírai hangjával elbűvöli a közönséget. A mátészalkaiak a Kulich Gyula Színpadról elindultak a világsiker felé. Erről tanúsko­dik az impresszáriók nagy tö­mege, akik az előadás után kö­rülvették a műsor rendezőjét és vezetőjét, Csíki Júliát. LÉ, NEHÉZ NAPOK Egy sebesült csoport helytállásának története. Izgalmas kínai film, BEMUTATÓ: AUGUSZTUS 2.. A Vasárnapi Újság 1912-ben készült fényképe Rippl-Rónai Józsefről A HÉT DOMB VÁROSÁNAK. „Miután a művésznek csak önmagából, s a természetből lehet még újat merítenie , jobban kell a természetben el­merülni, mint a régi stílusok általuk kevésbé átérezhető szellemébe. Igaz, hogy ez nehe­zebbik feladata a művésznek, KINCSE mert továbbhaladást jelent, s amivel megbirkózni nehéz do­­­log”. (Rippl-Rónai József.) Hét dombra épült Kaposvár, mint Róma. E hét domb egyikét Roma-hegynek keresztelték vala­mikor. A gyümölcsösök, apró há­zak mellett szuszogó út visz felfe­lé. Egy nagy kanyar, s zöld bár­sonytokban elénk tárul a hegy, a város kincse, a „Ripli-ház”. Kas­télynak kicsi, villának nagy. Nya­ralónak komoly, múzeumnak bo­hém, összetett és mégis hallatla­nul egyszerű, mint nagy lakójá­nak, az idén ősszel harminc éve halott Rippl-Rónai Józsefnek mű­vészete. A kapun túl kívánkozó vándor felé hatalmas fákból álló fasor bó­logat, ő ültette a fákat... A ka­pu nehezen nyílik, mégis minden­ki megtalálja az elkorhadt kerítés bebúvóját, a ház barátainak bejá­ratát. S mivel itt mindenki barát, az öreg kapu akár nyugalomba is vonulhat. A ház belülről állandóan vára­kozó hangulatot áraszt. Mintha minden bútordarab harminc évvel fiatalabban a gazdát várná haza. A könyvespolc tetején a „Szere­lem” egy kötete, Móricz Zsigmond dedikációjával: „Nagyságos Rippl- Rónai József­né úrasszonynak mély tisztelettel... 1915.” A könyv fé­lig nyiva, mintha éppen most tet­te volna le kezéből a­ kis francia unokahug, a lányaként szeretett Anella. Az állótükör előtt kefe, hajtűk. Talán Lazarine asszony széles florentinkalapjából potyog­tak ki. • • S a ház — mégsem múzeum! La­kói vannak, akik élik benne min­dennapi életüket. E négy ember életének első és legfőbb gondja: megőrizni nagy rokonuk, a világ­híres festő emlékét. Ezért olyan még ma is ez a ház, mint Rippl- Rónai idejében. A ház mai két asszonya: Mária és Klári, nem csupán háziasszonyok és dolgozó nők, de tárlatvezetők, múzeumigazgatók, művészettörté­nészek, idegenvezetők is ebben a kis birodalomban. Vándor, aki ide beteszed lábadat, először múze­umlátogató vagy! Megmutatják a nagy francia ágyat, ahol lehunyta szemét, a vitrinben őrzött napló­­töredékeket, párisi pasztellfesté­­két, széles szürke kalapját, a pénz­tárcát, amelyet kívül gyönyörű bérmunka, belül gyöngyhímzés dí­szít. Előkerül az ősz hajtincs, amit Lazarine őrzött imakönyvében. Ihatsz saját tervezésű pohárból, megsimíthatod a kezét, melyet Medgyessy Ferenc, a nagy szob­rászművész örökített meg kőbe me­revítve. Beleülhetsz az „öreganyám székébe” ... Az „öreganyám”-at 1894-ben festette s megkapta érte azt a tízezer koronát, amiből a­­ rómahegyi ház ára kitelt. Elfáradtál? Lábad egy kopott perzsán hever. Egy képért kapta cserébe egy perzsa embertől. Mel­letted szekreter és zöldcsíkos ké­nyelmes karosszék. Ráismersz? A „Ripli bácsi”, „Flex és Filox”, „Karácsony”, „öreg férj, fiatal fe­leség” és a többi kép szereplői ők. Arrébb két gyertyatartó és egy bronzangyal. A „Szomorúság” mé­lyen hallgató tanúi. Vázlatok és tanulmányok köröskörül. Majd­nem minden kaposvári ház őriz egy ilyen vázlatot. Ha végigjártad a műtermet is, már nem múzeumlátogató — csa­ládtag vagy, s nem húzhatod ki magad a készülő fekete kávédará­lás alól. Az ecset mellől a kertbe jön eléd Martyn Ferenc, a rokon, ha este érkezel, találkozhatsz a marcali főorvossal, Martyn Róbert­­tel is, akit ..csodadoktornak” ..he­gyi tanárnak” titulál a környék né­pe ... A hét domb városának nagy kin­cse van. S mint a kincset találtak legtöbbje, nem tudja még, mi van birtokában! De már eszmél, s ennek első ékes bizonyítéka a nemrég megalakult Rippl-Rónai emlékbi­zottság. A somogyi Rippl-Rónaival most ismerkedik Somogyország, s mint nagyszerű családtagot, bemu­tatni igyekszik az egész ország­nak. Halálának harmincadik év­fordulójára könyvet adnak ki a nagy művész életének minden so­mogyi vonatkozásáról. Iparművé­szeti alkotásaitól, somogyi modell­jeitől a levelezésig, a rómahegyi ház bemutatásáig mindenről szá­mot ad ez az emlékkönyv. Általa elfoglalja majd Rippl-Rónai József az őt legjobban megillető helyet — nem csupán a magyar művészet­történelemben - de a számára oly kedves somogyiak szívében is.­­ SOMOS AGNSS Jazz-fesztivá Armstrong nélkül Hogy az 57. születésnapját ünneplő Louis Armstrong a jazz koronázatlan királya — ezen változtatni nem lehet. Hogy Moszk­vában a­­közeljövőben jazz-fesztivált rendeznek — ez is tény. Mit tehet itt egyedül az amerikai State Department? Nem engedi Louis Armstrongot Moszkvába. Tudniillik, a State Department „hivatása magaslatát» állva­*, nem engedheti meg, hogy amerikai jazz-zenével megmérgezzék a szovjet embereket. (Már bizonyára azt is megbánták, hogy tavaly egy néger együttes bemutatta­­Moszkvában a gyönyörű Gershwinoper­át, a „Porgy and Best“-t.­­Vagy talán e féltő gondoskodásuk Armstrong felé irányul? Mert mi lesz, ha az 57 éves mester meglátja, hogy szeretik őt Moszk­vában, hogy Paul Robeson mellé állítják?Kibírná-e ezt a­­megható, megindító érzést Armstrong öreg szive? ■•« A MOSZKVAI VILÁGIFJÚSÁGI TALÁLKOZÓ­ MŰVÉSZETI VERSENYÉNEK MAGYAR DÍJNYERTESEI I. DÍJ: Kéfi József (ének), Hadics László (népdal), Orosz Adél és Sipeki Levente (balett), Fenyő Péter (harmonika), Lukács Dénes (­harmonika), Szokolai Sándor (zeneszerzés), Simon Tibor (artista). II. DÍJ: Róth Márta (ének), Szász József (hegedű), Balogh Elemér (cimbalom), Vári Ferenc (zeneszerzés), Várkonyi István­— Hochmann József—Konrád György—Kertész Ottó (vonós­négyes), Weisz György—Weisz Nándor—Weisz József (artis­ta), Miskolci László (képzőművész), Váliczki László (fotó­művész), Debreceni K. József és Vavrinecz Béla (betanítás), Weöres Sándor (költő), István téri iskola szakköre, Rákóczi Ferenc kat. középisk., Szép András, Schrenk Ágnes (bélyeg), Rajkó zenekar, Recski zenekar.­­ III. DÍJ: Lantos Rezső (karnagy), Jasper Bella, Szőnyi Ferenc, Varga András (ének), Szendrei Imre (zongora), Simor András (he­gedű), Unger Emőke (cselló), Pongrácz Péter (oboa), Ko­vács Béla (klarinét), Fülem­­re Tibor (fagott), Péli János, Pászti Edit (népi tánc), Vavrinecz Béla, Patasich Iván, Kő­halmi Imre, Hidas Frigyes (zeneszerzés), Mohácsi Ferenc, Hock Ferenc, Somogyi Árpád, Blasi János, Baán István (képzőművész), Balla Demeter (fotóművész), népi szőttesek, Soltész Erzsi (szövegíró), KISZ-énekkar, KISZ-harmonika­­zenekar, OKISZ-tánccsoport, valamint a 22. sz. MTH-iskola (bélyeg). DIPLOMA: Hevesi Judit (hegedű), Gáspár Andor (bőgő), Szepes Aladár Zentai György, Pásztói András (bélyeg). OKLEVÉL: Surányi László (bélyeg), EGYÉB Rákóczi Ferenc kat. középisk. (serleg), 22. sz. MTH-iskola (bélyeg­­­könyv), Szép András, Schrenk Ágnes (bélyeg­album), Szepes Aladár, Surányi László (serleg). A MOSZKVAI NEMZETKÖZI FILMFESZTIVÁLON az I. díjnak megfelelő aranyéremmel tüntették ki a „KÖRHINTA” című játékfilmet (rendező: Fábry Zoltán). EGY FILMMŰVÉSZET, AMELYRE SZÉP ÉS NAGY JÖVŐ VÁR A román­ nemzeti filmgyártás az éveinek száma, tapasztalatai­nak kor­látozottság­a és eddigi al­kotásainak színvonala tekinteté­ben kezdeti korszakot él át: a születés vajúdó pillanatainak, az első lépések bizonytalankodásá­nak jellegzetes vonásait viseli. Gyermekbetegségek kórtünetei, után, amiket egy-egy román film magában összesűrített, most ör­vendetes fordulatot kell észre­vennünk, szembetűnő fejlődést állapíthatunk meg a baráti Romá­nia filmművészetében. Ez a fejlődési fok,­­ minden valószínűség szerint új korszakot jelző jelentős állomás: a „Rom­ba dőlt fellegvár” című film. A „Rombadőlt fellegvár” tár­­sadal­mi filmdráma: hiteles, el­gondolkoztató kép a Drágám K­es­­ey-család hétköznapjairól, szét­hullásáról, a polgári-értelmiségi figurák életéről a felszabadulást megelőző és követő időkben. A forgatókönyv, amely Horia Lovi­­nescu regényéből készült, mon­danivalójában erőteljes és rész­letekben finom színekkel festi meg a cselekményt és a jelleme­ket. A történet, az egyre sűrű­södő, felfokozott drámai atmosz­féra avatott írói kézre és tehet­ségre vall és többnyire remek lehetőséget nyújt a rendező és a színészek számára. Marc Maurette, a film rende­zője felfedezte és ki is használta ezeket a lehetőségeket, miközben sajátos rendezői elgondolásaival és felfogásával lényeg­ében egyéni művet teremtett. S ha még egye­lőre vannak is munkájában ki­dolgozatlan részletek (néha egy­­síkúan végzi el a jellemábrázo­lást, mérnöki számítással helyet­tesítve egy-egy típus, vagy szi­tuáció megalkotását). Jelentés művészt, a fiatal román film­gyártás egyik legegyénibb han­gú rendezőjét ismertük meg benne. A színészek nagy tehetségről tanúskodnak, ami nemcsak a ro­mán színpad, hanem a román filmművészet számára is gazdag aranybányának tekinthető. Külö­nösen az állami­ díjas, kiváló mű­vészt, Kovács Györgyöt kell ki­emelnünk a szereplők közül, döb­benetesen mintázott portréjáért, az öngyilkosságba menekülő Má­tét megrázó életrekeltéséért. Ha­sonló elismeréssel kell szólnunk kiváltképpen Ion Fintesteanu és Petre Gheorghiu játékáról. Íme, egy fiatal filmművészet, amely a „Rombadőlt fellegvár”­­nál fényesen beigazolta, hogy szép és nagy jövő áll előtte. L. I. V. •m 0 KOS KÁROLY: „VARJÚNEMZETSÉG 44 Hosszú éveken át úgy tetszett, teljesen elfeledkeztünk Kos Károlyról, az erdély magyar irodalom érdemes veteránjáról Könyve új kiadásával a Zrinyi Kiadó kez­deményező lépést tett, hogy az idős ír nevét és művét visszamentse a köztudat­ba. Örömmel üdvözöljük ezt a lépést — éli irodalmunk figyelemre méltó színárnyalat­tal gazdagodott általa. ^ Kó^K^r, í“SZíves ramatú nyelven 1 Kós Károly, kissé archaizáló s tájszavak­kal ékített stílusát első ízlelésre talán mo­dorosnak is érezzük, de a regény lapjait megelevenedő események lázas sodra csak hamar feledteti velünk ezt az érzést.­­ A ”bolony” Varjuk három nemzedéké­nek életútját kísérve, feltárul előttünk a Bethlen Gábor halála utáni Erdély fülledt —-----------------— viharokkal viselős, tragikus kora. . . Ideges nyugtalansággal, ziháló sietséggel tölti be önnön végzetét egy nemesi társadalom; haláltusáját részvét és vád kíséri. A Varju-fiúk valamennyi nemzedéke minden indulatával, egész ember­ségével kikívánkozik ebből az udvari hízelgések és intrikák posványá­béntTanakn­­a Hb bel­ es“pPed° , társadalomból. Maguk sem tudják, mi bántja őket, de másképp, talán tétovábban, de őszintébben élik éle­tüket, mint a többiek. Minduntalan kincset keresnek, valami titokza­­tos és töméntelen kincset, ami a hegy méhében rejtőzik, de pontos he­­lyet,ifjak I­la ,tud'a’ a vétséges­ vén „látó ember”, a népi bölcs, aki végül magával viszi titkát a halálba. Közben Erdély sorsa beteljesedik: tatárok törnek az országra, mindenfelé lángban állnak a falvak; ifjú Rákóczi György Gyalu vára alatt halálos sebet kap, immár a bábfejedelmek szomorú kora követ­kezik. A romlás és pusztulás fölött azonban ott állnak rendíthetetlenül a hegyek és ott él a hegyek népe, gondban törődve, szegényen, csönd­­ben, de elpusztíthatatlanul. Kós Károly érdeme (s gondoljuk meg: a könyv az 1930-as években íródott!), hogy a regényből történelmi távlatban ismerjük meg a ma­gyar és román szegényember testvéri összetartozását, sorsszerű egy­másrautaltságát, Erdély nagy válságának reális, társadalmi — és nem vallási vagy nemzetiségi — összeütközésekből fakadó szükségszerű­ségét. Tömör szerkezetű, változatos és izgalmas könyv a „Varjúnemzetség”! Joggal számíthat az olvasóközönség nagy érdeklődésére. GARAI GÁBOR

Next