Magyar Ifjúság, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1958-08-23 / 34. szám

Sokféleképp csináltam már interjút: a miniszter szobájában, vonaton, neves bányászszál, több száz méterre a föld alatt, ahol guggolva beszélgettünk a frontfejtésen, de ez a legutóbbi volt számomra a legérdekesebb. A Tolna megyei KISZ-titkárok dunamenti táborában, egy fűre terített pokrócon, interjú-alanyommal elszántan álltuk az apró vérszopók rohamát, s a beszélgetés végére csaknem megettek a szúnyogok. Itt, a dombon KISZ-vezetőképző táborban, a Duna hús hullámai mellett, árnyat és sokezer szúnyogot adó fák alatt beszélgettem Rell János elvtárssal, a szekszárdi járás KISZ-bizottságának titkárával. A táborban 129 titkár rendezkedett be otthonosan két hétre a vadregényes tájon. Itt hallgatják az előadásokat, a foglalkozásokat, miközben kicserélik tapasztalataikat, tanulnak a legjobbaktól. A szabadidőben pedig irány a Duna hűs hulláma, mások hálóval próbálnak szerencsét a partmenti tocsogóban, a többiek a járások között vérre menő labdarúgó táborbajnokság résztvevőit biztatják. Esténként pedig élményekben gazdag tábortüzek zárják a nap programját. A megyéből, mint hallom, a szekszárdi járási bizottság hozta ide tarsolyában a leggazdagabb tapasztalatokat. Így történt, hogy Bell Jancsi lett az interjú-alanyom, s miközben a szakaszok délutáni foglalkozásaikat tartották, én vele ,,konzultáltam”. Arról beszélgettünk, mi atitka annak, hogy a szekszárdi járás KISZ-szervezeteinek munkáját, tapasztalatait, mint a legjobbakat emlegetik a megyében. Pedig nincs ebben semmi titokzatosság. Eredményeinket nem utolsó sorban jól működő aktívahálózatunknak köszönhetjük. A járási bizottság egymaga képtelen lenne mind az 562 alapszervezet munkáját irányítani, törődni, foglalkozni gondjaikkal. Legutóbb, amikor Bátaszéken és Szedresen ifjúsági találkozót szerveztünk, ezt a feladatot is lényegében az aktívák készítették elő. Máskor ellenőrzik a taggyűléseket, az alapszervezetek pénztárkönyvét stb. — Ennyi az egész? Ha ilyen egyszerű lenne, már valamenynyi járásban megcsinálták volna régen, a taggyűlésen milyen lényeges problémáikon vitáztak a fiatalok, hogy Pavlovis Géza — egyébként egyik legjobb titkárunk — valamiért elkedvetlenedett és le akar mondani. Mondanom sem kell, mekkora volt Paulovits elvtárs meglepetése, amikor én másnap reggel felkerestem és a taggyűlésen mondottakról beszélgettünk. Azóta rendbehoztuk a szénát, s új lendülettel fogott munkába. — Eredményeink másik titka: megpróbáltunk közelebb kerülni az élethez. A járási bizottság munkaterve szerint nemrégiben kint a területen, Faddon, aztán Bátaszéken tartottuk meg a VB-ülést. Úgy terveztük, hogy Tolnán és Tengelicen is a helyszínen tartjuk meg a járási bizottság üléseit. Amikor ezt elhatároztuk, az a szemlélet vezérelt bennünket, hogy a bizottság tagjai átfogóbban megismerjenek bizonyos problémákat, s ugyanakkor ott, a helyszínen segítsük azok megoldását. — Mit profitáltatok egy-egy ilyen VB-ülésből? — Jómagam úgy ismerem a járást, mint a tenyeremet. Pesten, a Der Hajógyárban a beszerzett tapasztalatokat összegeztük, a végrehajtó bizottság döntött afelől is, hogy az említett ktsz-ben KISZI Csoportot kell létrehozni, mely a községi szervezethez tartozik majd. S így sorolhatnánk tovább, hogy ott a helyszínen, szinte operatívan tudtunk számos problémát megoldani. Másrészt ez a VB-ülés sokat adott nekünk is, mert a bizottság tagjai méginkább megismerték Bátaszék ifjúsági problémáit, s ha a közeljövőben felmerül valamilyen probléma, úgy jobban állást tudnak foglalni ezzel kapcsolatban. — Egy alkalommal a járási pártbizottság segítségével öszszehívtuk a járás valamennyi alapszervezetének párttitkárát. A megbeszélésen csaknem 80- an vettek részt. Az volt a célunk, hogy az alapszervezeti párttitkárokkal megbeszéljük feladataikat, a KISZ-szervezetek munkájára vonatkozólag. A beszámoló után — melyet én tartottam —, nagy vita keletkezett. A vége az lett, hogy megállapodtunk abban, hol megy jól a munka, s mely faluban kell, és hogyan segíteni. Itt tettük szóvá, hogy Tengelicen pl. nem eléggé segíti a párszervezet és a tanácsa . ' :• T'"': A. ■!\ .fr;.’^ Wvmm A szekszárdi járás KISZ-titkárai a konzultáción a dombon KISZ-táborbart — Hát nem egészen ennyi. Véleményem szerint bizalom dolga, hogy megbízzuk-e ezt, vagy azt a fiatalt kisebb-nagyobb feladatokkal. Ott látom a bajt, hogy a járási bizottságok egy része nem eléggé bátran, merészen nyúl hozzá ehhez a problémához. Pedig mondhatom, ha egy-egy fiatalt megbízunk kisebb-nagyobb feladat elvégzésével, később mind nagyobb és nagyobb feladatot bízhatunk rá. A jól dolgozó aktívák segítik a bizottságot, hogy közelebb kerüljünk az élethez. A fácánkerti tsz KISZ-szervezete az egyike a legjobbaknak a járásban. Harminchárom tagja közül 28-nak egyenruhája van, így vonultak fel legutóbb is a szedresi ifjúsági találkozóra. A szervezetnek sok tsz-en kívüli fiatal is tagja. Az egyik alkalommal megbíztuk Tóth Ilonkát, a járási bizottság aktíváját, hogy a tsz taggyűlését ellenőrizze le. Aktívánk még aznap jelezte, hogy gesztő pártitkára voltam. 1955- ben, amikor elhangzott a párt felhívása, én is jelentkeztem vidékre, s így kerültem ide az ifjúsági mozgalomba. Legutóbb Bátaszéken, július közepén tartottunk VB-ülést, melyen 24-en vettünk részt. A 24 főt felosztottuk hat csoportra, majd elmentünk a tanácshoz, a földművesszövetkezethez, a vasúthoz, a tsz-ekhez, az egyéniben dolgozó parasztokhoz, az iskolába, és a csoportok sdsc emberrel beszélgettek. Természetesen a téma a KISZ munkája, az ifjúság nevelésének problémái voltak. Mindenütt elmondták az elvtársaik véleményüket. A tsz-ben például megtudtuk, hogy a KISZ-szervezetnek van lemezjátszója s a szervezet rendezvényein sokan részt vesznek a kívülálló fiatalok is. Akisz-ben, ahol két-három KISZ-tag dolgozik, elmondták a fiatalok, hogy szeretnének alapszervezetet létrehozni. Délután, amikor a KISZ munkáját. Pedig minden adottság megvan, hiszen nagyszerű kultúrháza van a Petőfi Tsz-nek. Szóba került az is, hogy a községnek és a tsz-nek nem megfelelő a kapcsolata. Azóta megjavult a helyzet s javult a szervezeti élet is. Későbbiek során még sok minden szóba került. Az ifjúsági segítőbrigádok munkája, a takarékossági mozgalomban elért tapasztalatok. Mielőtt búcsúztunk volna, megjegyezte: — Még sok mindenről beszélhetnénk, de én a leglényegesebbnek, az őszinte bizalmat tartom, ez kell, hogy legyen az alapja munkánknak. Sok olyan névtelen aktívája van a KISZ- nek járásunkban, akikre bizton számíthatunk. Az ő munkájuknak köszönhető elsősorban, hogy járásunk sok községében sikerült pezsgő szervezeti életet teremtenünk. Z. F. Szabad idejükben néhányan a halászatnak hódolnak. Néha nem is kevés sikerrel ■ (Gajdár Pál felvételei) HAJÓK- VERSENYBEN valahol Turnu Severinnél járhattunk, a délutáni órákban hirtelen lezuhant a barométer. A szél vadul csapkod, majd le is szakította a kifeszített hajóponyva egy részét. Vihar jön, fiúk... Még ki sem mondottam, már keményen esett a jégeső, sebesre vagdosta néhány pillanat alatt a homlokom, mert a sapka szélét vissza kellett hajtani, hogy lássak valamit. Tizennyolc éve hajózom, de életemben először láttam gömbvillámot. Ilyenkor a villám nem cikázik, hanem gömb alakú és szinte nappali fényt áraszt... De talán hagyjuk ezt, mert minden hajóstörténet vagy viharral kezdődik, vagy azzal végződik...“ Kerekes Sándorral beszélgetünk már jóideje, aki a „Bakony” vontatóhajó parancsnoka. Mesél a hajósélet mindennapjairól, a legutóbbi, csaknem hat hétig tartó utazásukról, amikor az újpesti matrózcsárdától elindulva, közel háromezer kilométert hajókáztak le és fel a Dunán, egészen Bent, szovjet kikötőig . . Találkozás egy hasonmással Jugoszláv vizeken — legutóbbi útjuk alkalmával történt —, saját képmásával találkozott a „Bakony!’. Három hosszú, nyújtott hangjelzés a kürttel, s a felszaladó zászlóval üdvözölték egymást Nem sokkal később, vidám poharazgatás közben barátkozott a két hajó kapitánya, legénysége. Csupa fiatal. A szovjet „Azov“ matrózai is komszomolisták, a Bakony is „KISZ- hajó’’, s versenyben vannak egymással, s a bolgár „Plodiv”-val. Most, e találkozásnál arról beszélgetett a szovjet és a magyar hajóparancsnok, melyikük hogyan, milyen módszerekkel ér el komolyabb eredményt a hajózásban. Mert nem egyszerű história ez. Nézzük csak. A kapitánynak a sötétedéssel kezdődik a tulajdonképpeni szolgálat. Éjjel nem alszik. Mert nappal mindent látni, de a sötétben kétszeresen fontos a mindenre kiterjedő figyelem. Aztán be kell pontosan osztani az utat, hogy ne kelljen állni a hajónak, ne kelljen feleslegesen időt vesztegetni. Mert nem mindegy ez a nemzetek közötti ifjúsági hajósversenyen. Néha váratlan események nehezítik a hajózást. Április 4-én, háromnapos munkaszünet idején érkeztek Mohácsra. 20 tonna szenet kellett berakniok. Mindenki ünnepelt. Csak a Bakonyon dolgoztak. Kapitány, gépész, matróz, mindenki szenet talicskázott, s a hajó tovább szelhette a Duna hullámait. Csendes hétköznapok... A csendes hétköznapokon, hajózás közben végzi a legénység a karbantartási munkálatokat. Át- meg átfestik a hajót, fényesítenek, szerelnek, gépjavítás miattegyszer sem álltak. Félévi jelentésükben ez áll: „ az első fél év alatt 86,80 g pakurát takarítottunk meg. Ezzel a mennyiséggel a hajó Budapesttől Orsováig 6 darab uszályt vontat, s ezt az utat a személyzet „béke”-útként, munkafelajánlásként szeretné megtenni. Az elmúlt fél évet a hajó káreset és baleset nélkül tette meg.“ Néha-néha teszi csak színesebbé a hajózás szürke napjait valami kis változatosság. Rennben, a szovjet kikötő kultúrházában, van egy magyar hajósszoba. Televízió, magyar folyóiratok várják itt őket. A mindennapok mégis csendesek. — Minden hajós foglalkozik valamivel — mondja a Bakony parancsnoka. — Én modellezem és festek ... És közben rengeteg idő van elmélkedésre és töprengésre. Hogy mi jár az ember fejében? Hát... például az, hogy szép, szép élet a hajósélet. De a Dunán 150 éve ugyanúgy hajózunk. Jómagam csakúgy, mint nagyapám, úgy mérem léccel én is a víz mélységét, mint ő valamikor a sóhajón ... Valamit tenni kellene, valami korszakalkotót. Kísérleteztem, nem sikerült... Az elektromérnököknek kellene segíteni egy olyan elektromos (ultrahang) vízmélységmérőt, vagy mechanikus megoldásút találni, ami megkönynyítené munkánkat.. * A három nemzet ifjúsági hajóinak versenye még tart. S most, mire e sorok eljutnak az olvasóhoz, a Bakony már elhagyta a hazai vizeket és ismét útban van Reni felé... Kendi Mária Meddig lesz csendélet a zuglói modern Augias -istállóban66? A görög mitológia szerint Heraklesnek, a zsarnok király parancsára tizenkét nehéz feladatot kellett elvégeznie. Az egyik Augias király istállójának kitisztítása volt. A nevezett istállót azonban régen takarították, s így felettébb nehéznek látszott, egy nap alatt megtisztítani azt. Herakles azonban nem hiába lévén félisten, a közeli folyó medrét a hatalmas istálló alá vezette, s annak vizével sikerült feladatát egy nap alatt elvégezni. Tanulságos ez a sokezeréves történet. S bár régen nincsenek már félistenek, az Útigépjavító Vállalat ifjúmunkásai nem kevésbé szeretnék segítségül hívni Heraklest, hogy takarítsa ki üzemükből a klikkeket, amelyek rontják a levegőt. A munkások szemével... Félő, hogy manapság Herakles is nehezen vállalná megbízatását, abbeli aggodalmában, hogy műszak közben „megfúrnák” őt. A gyárban szervezetlenül, de rutinos „fűrészelés”, „fúrás-faragás” közepette készülnek a különböző útihengerek , bitumenszórók, és öntözősajtok. Közben a munkások, mintha mérgezett ólmos levegő ülné meg tüdejüket — mélyen hallgatnak a műhelyekben. Csak itt-ott tesznek röpke megjegyzéseket. — Hallgatni aranyt — mondják, miközben repdeső tekintetük másutt jár: ki látta, hogy az újságíróval beszélgettek? Mert a láthatatlan „műhelydróton” sebes lába van a híreknek: ez, vagy az kinyitotta a száját. S mi sem természetesebb, minthogy senki sem akar a klikkecskék tüskéjébe lépni. S közben elkendőzve forrnak az indulatok. Mert igaz: a munkások mindenütt a helyi vezetésen, környezetük légkörén mérik le a párt és a kormány politikáját. S ez természetes is. S ahol az igazgató fenntartás nélkül hallgat műhelybeli „informátoraira”, ahol több esetben személyek és nem munkakörök, képességek szerint történik a bérbesorolás, ahol az elfuserált munka kijavításáért újítási jutalom jár, ahol még azt is félve mondják ki, hogy az üzemi KST helyett Foltin Ferenc főművezető „emberbaráti szeretetből" maszek spóregyletet alakított — ott fagyos a S levegő, bizalmatlan a légkör, s elégedetlenek, s joggal azok a munkások. « Nem feladatunk ez alkalom- S mai „feltérképezni” a gyárat, ■ az itt talált összes furcsasá- S gokkal. Csupán néhányat jegy- ■ zünk meg.■ tfAitérték“ a bérfrontot Visnyei Sándor korábban a munkástanács, most meg az S üzemi tanács elnöke, régi szer- ■ vezett dolgozó, sok évtizedes ■ tapasztalata van a szakszerve- ■ zeti munkában. De többé-ke- ■ vésbé ma is azt a maradi koncepciót képviseli, mint a harmincas évek elején, amikor a szakszervezeti munkában a tőkéssel szemben „áttörték” a bérfrontot, ő is „áttörte” a haveroknak. A forgácsoló műhelyben nyílt titok, hogy Majorosi Jánosnak, enyhén szólva túlértékelt a tízforintos órabér. Vogel Béla, a Komocsi utcai borozótársaság egyik tagja szintén tíz forintért „dolgozgat”. A magas órabért még akkor sem érdemelte ki, amikor a munkástanács elnökhelyettese volt És így tovább ... A minisztérium tavaly 23 a Marabut — azaz zúzalékszárí-ítót rendelt a vállalattól. Sürlegős munka volt, legyártották mind a huszonhármat. Most, utólag kiderült, hogy konstrukciós változások szükségesek: ez — huszonhárom gépnél — vastag félmilliós ráfizetést jelent. Kinek a lelkén szárad ez? Budapesten, a Népköztársaság útján van egy jól szeparált intézet, egyetlen az országban: az Ütügyi Kutató Intézet, mely két dologban szerezhet hírnevet magának. Először: „véletlenül” úgy összetaláltak jönni a különböző deklasszált úriemberek, hogy még a maszek-munkákat is sokszor munkaidő alatt végzik, másrészt minisztériumi „társszerzőkkel” szorgalmasan újítanak — mint Körmendi József, a gyár egykori főmérnöke, a munkástanács volt tagja — a fenti vállalatnál kiviteleztetik újításaikat, aztán súlyos ezreseket vágnak zsebre érte. A csoda sem irígyli tőlük, de az már mégis csak sok, hogy miközben az intézet újításokat produkál (valójában új konstrukciók tervezése egyébként is a dolga), a gyárban sok gyártmányon rajzok nélkül dolgoznak. A gyári szerkesztés sok esetben csak regisztrálja a munkát. Új motorok, fékberendezések készülnek — rajz nélkül. S ha az Útügyi Kutató Intézetben lehet, igazán már csak apróságszámba megy, ami itt a gyárban történik. A szerkesztés „eltervezett” korábban egy úthengert — le is gyártottak belőle hat darabot. Nemrégiben áttervezték az elfuserált hengert — rövidebbre. Újítás ez? Nem hinnénk. Mégis, Turcsányi Gyula, volt horthysta ezredes, a gyár korábban megbízott főmérnöke, Kiss János, a szerkesztésből, s Marton József művezető, felvették az „újításukért” járó néhányezres jutalmat. Egyetértünk a gyár munkásaival, akik egyre fogyó türelemmel várják mikor takarítják már ki Zuglóban Augias modern istállóját? Zele Ferenc Napsütésben (Fotó: Lelkes.. Tisztelt Fiatalember! Ne haragudjon, hogy levele utolsó kérését nem teljesítve, a nyilvánosság előtt válaszolok soraira. Talán másokat is érdekel eszmecserénk. Levelének befejező gondolatában azt állítja, hogy mi mindig csak a szocialista jövőről beszélünk, s keveset a máról. Ez — ön szerint — nem lelkesíti az átlagembert. Nos, nézzünk szembe ezzel az állítással. Nyugodtan tehetjük, hiszen a tények kikerülhetetlen logikája ez esetben is bennünket igazol. Nincs kétségem afelől, hogy önt a legteljesebb jóindulat vezérelte levelének megírásakor. Ha nem így lenne, akkor tollat sem fognék, hogy vitába bocsátkozzam. Sorai azonban mégis azt árulják el, hogy ön lebecsüli napjaink eredményeit, valamiféle mesterséges választófalat von a ma és a jövő közé. Azt hiszem, tévedése ott kezdődik, amikor szem elől téveszti, hogy mindaz, amit a jelenben — tegnap, ma is holnap — népünk, vagy ahogy ön nevezi, az átlagember elért és elér, az a szocializmusért folytatott harc gyümölcse. A magyar kommunisták évtizedek óta azt hirdetik, hogy népünknek, hazánknak csakis egy megváltása lehet, a szocializmus. Magyarország egészen a felszabadulásig elmaradott, félfeudális ország volt, amely belső urainak és a német tőkének a jóvoltából fél évszázaddal elmaradt az európai fejlődéstől. Tény ez? ... Történelmi tény. Még mai napig is látjuk kárát. Ha nyomorogtak a világon a munkások, a dolgozók, úgy Magyarországon kétszeresen nyomorogtak. A hárommillió koldus nem irodalmi kifejezés volt, hanem a legdrámaibb valóság szomorú rögzítése: írók, költők, szociológusok, statisztikusok rögzítették — s nem ma! Száz és százezer, keservesen verejtékező munkásnak és családjának nem jutott hely, csak a városszéli szükséglakásokban. (Látta-e a régi Valéria-telepet?) Gyermekeik etlen-szomjan kóboroltak az utcákon. De a fényes budai villákban, s a külföldi, világhírűnyaralóhelyeken megállás nélkül tivornyáztak a tőkések, bankárok, gyárosok, szórták lóversenyre, italra, nőre a munkások véréből, verejtékéből kisanyargatott aranyakat. Horthy-Magyarországon nagyobb volt a miniszterek kártyaszámlája, mint a népjólétre fordított összeg!... A Földnélküli János, a nincstelen paraszt alakja volt e korszak másik jelképe. Nem propaganda, hanem milliók tanúsága, hogy ebben a korszakban a magyar parasztnak nem jutott elegendő a kenyérből, amelyet a grófok tízezer holdjain termett. Hát sohasem hallott ön Pallavicini grófról, aki csákányosokkal veretett szét „falut és A JELENRŐL IS A JÖVŐRŐL Levél egy érettségizett diákhoz tanyát”, hogy elűzze földjéről a fizetni nem tudó parasztokat? Ez jutott a népnek: szegénység, jogfosztottság, s az uralkodó osztályok önös politikája, az imperialista rablóháborúkban való részvétel és elvérzés. Ebből a nemzetvesztő helyzetből csak egy út vitt kifelé, ez a szocializmus útja volt. Az 1919-es Tanácsköztársaság szomorú bukása után, 1945- ben, a felszabadulás után nyílt újra történelmi lehetőségünk, hogy erre az útra rálépjünk. És lehet-e józanul kétségbe vonni, hogy a szocialista úton, a temérdek ellenséges gát, rosszindulat, nyílt ellenforradalmi kísérlet, és saját tévedéseink ellenére is rendkívül nagyot haladtunk előre. Látni-e ma éhező, rongyoskodó munkásembert, nyomorgó parasztot és állástalan diplomást? Vannak-e léhűtő arisztokratáink, akik Nizzában pihenik ki a pesti lumpolások fáradalmait? Vannak-e éhbárért dolgoztatott gyerekek és álom nélküli kisinasok? Nos, válaszoljon minderre saját magának, a saját lelkiismerete szerint! És nézzen körül... Kérdezzen meg akárhány dolgozó családot, nem élneke jobban, tisztességesebben, emberibben, könnyebben, nem éreznek-e nagyobb létbiztonságot, nem találják-e ma jobban otthon magukat ezen a földön, mint a felszabadulás előtt. Kérdezze meg a munkást, aki igazgatója, vagy főmérnöke lett a gyárnak, ahol a múltban éhbérért robotolt; a parasztot, akiből messzirelátó termelőszövetkezeti elnök, agronómus vagy akár csak a saját földjét művelő gazda lett; a tanítót, akinek nem kell könyörögnie a plébános kegyéért; a munkás gyermekéből lett egyetemi hallgatót — mit kaptak már a jelenben is, a szocializmustól, s elcserélnék-e ezt az új világot a régire? Kell-e bizonyítani az egyszeregyet?... Ön szemünkre veti, hogy sokat beszélünk a szocialista jövőről. Igen, ez igaz. Szándékosan tesszük ezt. Számunkra a jelen napjai csak állomások, amelyeken áthalad a szocializmus vonata. Ezek az állomások a napról napra gazdagodó életünket jelentik. S a cél, ahová tartunk, a szocializmus és a kommunizmus, ahol beteljesedik mindaz, ami már a jelenben is szebbé, boldogabbá teszi az emberek életét. Ha sokszor hangoztatjuk a jövőt, ezt azért teszszük, hogy a mindennapi élet eseményei, sikerei és elkerülhetetlen nehézségei soha ne takarják el előlünk, honnan indultunk, s hová tartunk. Hiszen — s ezt is a legjobb tanítómester: az élet tanúsítja — aki nem látja a jövőt, vagy nem hisz benne, az akaratlanul is elvész a szürke mindennapok árjában. Az nem az előrehaladásban, az élet teljesebbé válásában látja léte értelmét, hanem a ma apró örömeiért, a „szép másodpercekért” hajlandó mindent feláldozni. Ettől óvunk mindenkit, s különösen a jövő biztosítékát: a mai ifjúságot. Ha érdemes dolgozni, érdemes a kezek és agyak munkáját összefogni, úgy csakis azért érdemes, hogy az emberek, az egész magyar nép évről évre jobban, gazdagabban, nyugodtabban, emberibben éljen. Ha az egész társadalom termelését szocialista módon megszervezzük és sokszorosára fokozzuk, úgy ennek következményeképpen feltétlen gazdagabb lesz az egész társadalom, gazdagabb lesz az egyes ember, jobban kielégíthetjük mindenki szükségletét. S ez a cél lelkesíti az átlagembert is. Hiszen éppen ő, az átlagember az, aki a nagy tervekhez hozzáteszi a maga mindennapi munkájának okulusát, aki csendben, nagy szavak nélkül, napról napra közelebb hozza a szocializmust. Bányász Rezső Augusztus elsejét mutatott a naptár. A kőbányai Kerámia- és Tűzállóanyaggyárúan befejeződött a munka. A szállítási osztály két fiatal munkásnője, Markovics Ilona és Rakó Mihályné elhatározták, hogy megmártják magukat a gyárral szemben levő Guttmann-bányatóban. Ez a tó valamikor agyagbánya volt, s lépcsőzetesen termelték ki belőle az agyagot. Egy-egy lépcső 4—5 méteres. Hosszú évekkel ezelőtt a bánya alján forrás bugygyant elő, s így keletkezett a tó. Amikor beléptek a vízbe, a fiatal Markovics Ilonának jó kedve kerekedett, s addig hancúrozott, játszott a hűs vízben, míg egy rossz ugrás után elmerült! Lelépett az egyik bányalépcső pereméről, s zikkant lefelé... Zuhanás közben elkapta Rakónét is, s így ketten merültek el a mély vízben! Már kétszer felvetette őket a víz, amikor a kiabálásra egy szovjet katona sietett oda, ő is fürdött a tóban, s most öltözködött, hogy visszatérjen a laktanyába. Vlagyimir Alexejev főhadnagy kitűnő úszó, s azonnal megértette a helyzetet, ledobta csizmáját és a két nő után ugrott. Amikor odaúszott hozzájuk, Rakóné elkapta a kezét, s így már hárman merültek alá. Pillanatokon múlott mindhármuk élete! Alexejev hirtelen mozdulattal kicsavarta kezét a halálos szorításból, s kiúszott a partra az eszméletlen Bakó Mihálynéval Újra visszaúszott, s néhány pillanat múlva már Markovics Ilona is a parton volt. Ma már elcsitult a szerencsés szerencsétlenség körül kavarodott vihar, s lecsillapult az izgalom. Alexejev főhadnagy azonban sok új barátot szerzett. A két Ilonát, akik egész életükben hálásak lesznek önfeláldozásáért, a gyár dolgozóit, akik már messziről üdvözlik őt Kőbánya utcáin, s a 8 éves Rakó Misikét, akinek visszaadta édesanyját! S. A.