Magyar Ifjúság, 1963. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1963-11-30 / 48. szám
van CD M (lO M V.' r~v s^A toiskiaL Az országban kevesen tudják, hogy Budapest keleti szélén, a Csepel Művek füstölgő óriáskohói és robajló üzemei között van egy szerény kis „műhely”, ahol nem fémet és vasat, nem hatalmas öntvényeket és gépeket formálnak, hanem a gyár életét öntik formába. Műhely, melynek munkásai a munka és a világ szülte emberi indulatokat és gondolatokat versekké, elbeszélésekké formálják. Legnagyobb üzemi lapunkról, pontosabban a „CSEPEL" rendszeresen megjelenő Irodalmi mellékletéről, az „OLVASÓ MUNKÁS”-ról van szó, mely az utóbbi néhány évben komoly figyelmet érdemlő író- és költőgárdát alakított ki. Ne gondoljon senki valami leszűkített csepeli irodalmi provincializmusra. Amint látni fogják, többről van szó, ugyanis az itt közölt néhány írásból kiragyogó egészséges lokálpatriotizmuson túl szerzőink tollát a tartalom és a művészi megformálás szempontjából egyaránt sajátos írói látásmód, életünk és korunk teljességének, belső kontrasztjainak és árnyalatainak látása is vezette. Ez nagyrészt Tamási Lajosnak, az ismert költőnek szerkesztői munkáját dicséri, aki nemcsak hozzáértéssel, de nagy-nagy szeretettel is foglalkozik a Vasmű tollforgató fiatal munkásaival és értelmiségi dolgozóival. Természetesen nem állítjuk, hogy az itt bemutatott versek és elbeszélések szerzői máris kiforrott költők és írók, de írásaikból kétségtelenül ígéretes tehetség, munkás-emberség és szocializmust építő népünk őszinte szeretete és szolgálata sugárzik. A „CSEPEL”, az „OLVASÓ MUNKÁS” tízezres olvasó tábora már igényli, várja, szereti írásaikat. Reméljük a MAGYAR IFJÚSÁG nagyobb, negyedmilliós olvasó tábora is tetszéssel fogadja verseiket és elbeszéléseiket. CSEPELI SZABÓ BÉLA CZIRFUSZ JÁNOS: hosszú évekig fizikai munkásként dolgozott a Csepel Művekben. Markáns egyéniség, a munkásélet kitűnő ismerője. Néhány esztendővel ezelőtt költőként már bemutatkozott a Magyar Ifjúságban, és a Népszava is felfigyelt rá. Az utóbbi időben komoly tehetséget jelző elbeszéléseket ír Jelenleg a „Csepel’ belső munkatársa. Ő is esti egyetemen tanul. Az öreg Szeri Ádám tolta, tolta a talicskáját és pipázgatott. Időnként megállt Eligazította a homokszemeket, amelyek minduntalan le akartak rázódni a földre, aztán a lapátot visszadugta a helyére, és indult tovább. Dél felé járt az idő. Egy kicsit fáradt volt már, de nem akart készakedni. Mellette traktorok, vontatók, motorok robogtak el, fölötte danák csörömpöltek, de ő csak ment, ment, akkurátusan, kitűzött célja felé, mert tudta, hol munkájára számítanak. Bent az üzemben várják a homokot, hogy formákat készítsenek belőle,öntvényformákat, melyek nyomán aztán ekék, gépek és szerszámok készülnek. Tíz éve dolgozott már a gyárban. Tíz éve. És ezalatt — a személyzeti osztály papírjai szerint — nem tanult semmit. Pedig tanította őt az élet eleget, öreg kora ellenére is. Azelőtt saját kis földjén dolgozott, így hát nemigen került szorosabb kapcsolatba az emberekkel. A világ sorsának változását is csak az adók, háborúk, árak és napszám szerint mérte. Keveset tudott az olyan szavak jelentéséről, mint civilizáció, emberi haladás, forradalom. Nem tudta pontosan azt sem, hogy mi a kapitalizmus, nem értette, hogy mi a kizsákmányolás, és bár sokszor megfordult a fejében, mindig elhessegette magától azt a szót is, hogy kommunizmus. Tolta a talicskáját, pipázgatott és azt gondolta, hogy most már minden szóra magyarázatot tudna adni, ha megkérdeznék. De őt már nem kérdezik. Mert ő már öreg. Néhány nap múlva nyugdíjba megy és nem lesz rá szüksége senkinek sem. Más tolja helyette a talicskát is. Vagy talán más se. Mert a homokot is szállítószalag fogja szállítani. Az út köves volt. A kerék nagyokat döccent, karja zsibbadozott. Ismét megállt egy kicsit. Zsíros kalapját ráakasztotta talicskája kifényesedett nyelére és keze fejével megtörölte izzadt homlokát. Hiába, öreg már. Hamar elfárad. De csoda ez? Mindig nehéz élete vett. Alig jutott ideje pihenésre. A falu jutott eszébe, szárazságtól cserepes kis földje, mely egyre várta az esőt, egyre szomjazott, hiába öntötte arca verejtékével. Feltette a kalapját, megnyálazta a tenyerét és a megszokott, nem gyors, de nem is lassú ütemben folytatta útját. Miért hagyta el a falut? A földtől menekült talán, mely bár fél évszázadon át dajkája, nevelője és éltetője volt, bizony alaposan meg is sanyargatta őt? Vagy azért, mert a város több pénzt ígért? Nos, hát ezért is, azért is.. De főként a fia vonzotta ide, aki önzőnek tanult. A fia — és még valami más. A háború utáni esztendők ereje, mély száz- és százezreket mozgatott meg és terelt új utakra. Igen. Az új lehetőségek, a szabad, emberi élet ígérete. Eleinte egy kicsit idegen volt számára a város, de aztán hamarosan nemcsak hogy megszokta, de meg is szerette a gyárat. És az embereket is, akik ugyanúgy dolgoznak, élnek és halnak meg itt is, mint bárhol az országban. A talicska nyikorgott, rázódott a rossz kövezeten, folyt, folyt a homok is jócskán, de az öreg nem akarta lassítani az ütemet, mert a munka világéletében éltető eleme volt, és tudta, hogy a tervet neki is teljesíteni kell... Persze, a saját kis tervét. A nagy tervek, azok mások. Azok ott születnek a formázok és az öntők keze alatt, meg ott, ahol gyárakat, hidakat, vasutat építenek... De azért minden munka fontos, egyik sem alább való a másiknál és egyetlen embert sem lehet elítélni azért, , mert nem lett belőle mérnök, vagy tudós ... ...És talán nem is az a fontos, hogy ki mit csinál, hanem az, hogy milyen szívvel végzi a rábízott munrcát. Hosszú és nehéz élete folyamán megtanulta, hogy az ember egyedüli értékmérője a becsület... Idáig jutott gondolataival, mikor meszsziről bántó kiáltást hallott: — Hé, öreg!... Gyerünk azzal a homokkal, mert bekampecol az üzem! A kiabáló a műhely ajtajában állt és két kézzel integetett. — Megyek már, megyek... — mormolta fogai között és méltatlankodva megcsóválta a fejét. — Minek noszogatni az öreg Szerit? — gondolta. — Nem áll az meg fölöslegesen egy pipaszippantásnyi időre sem. De azért megszaporázta lépteit. Nem mintha félne, vagy különösebben érdekelné a dolog, csak úgy megszokásból. Nézte, nézte a döcögő talicskát és elmosolyodott. Hiába, mi öregek már ilyenek vagyunk. Nehezen tudjuk , elfelejteni a régiparancsolgatást, alázatot. Az élet annyiszor rúgott miket, hogy már egy keményebb szóra is összerezzenünk. Nem is vette észre, az ajtóhoz ért. De most nem állt ott senki. A kiabáló is eltűnt. Azt sem tudja, hogy ki volt. Talán a fiatal művezető? Annak a szava járása ilyen. Vagy nem is kiáltott senki, csak képzelődött? Nem, nem. Ez mégsem fordulhatott elő. Ennyire nem öreg még. Jó a látása is, és ép minden gondolata. A nagy vasajtó úgy zárta el az üzemet a külvilágtól, mint folyók torkolatát a zsilip. Amint belépett, orrát égett kenyérszag csapta meg, mely a formákat szárító kemencékből áradt. Szájában összefutott a nyál. Az egész, hatalmas, zajongó műhelyben ez volt az egyedüli, ami a régi falusi életre, a búboskemencében piruló kenyérre, a friss, piros lángosra, ifjúságára emlékeztette. A műhely ajtaja mellett, kicsit beljebb, egy jókora kokszos láda állt és néhány lépésnyire a szárítókemence magasodott. Belépve, szokása szerint mindig a láda végéhez csúsztatta a talicskáját és nekidőlt a kemence oldalának. A kormos téglák télen-nyáron kellemes meleget árasztottak, és mi tagadás, fájós derekának mindig jólesett a gyógyító pihenés. De megállásának más oka is volt. Mikor meglátták őt, egyszerre öten-hatan is odakiáltottak neki: — Ádám bácsi! Ide! Ide!... Hallja? Ide tolja azt a homokot! — Miért oda? Inkább ide! Olykor persze durva szavak is röpködtek feléje, úgy, hogy gyorsan és határozottan kellett döntenie, melyik felhívásnak tegyen eleget. Kivette hát a pipát a szájából, mely ilyenkor kétségtelenül akadályozta őt a beszédben és a döntésben, kiverte a csibukot, aztán, mint valami féltve őrzött kincset, bedugta a füstös kis jószágot a belső zsebébe, és megindult a kiszemelt csoport felé. De most, mikor körülnézett, csodálkozva látta, hogy egy kicsit *1" számította magát az idővel. Az emberek nem voltak sehol. Elmentek ebédelni és friss levegőt szívni, üldögélni, beszélgetni az udvarra. A műhely így elhagyottan még lenyűgözőbbnek látszott. Az öntés már ebéd előtt megkezdődött és a forró vasat befogadó homokformák úgy okádták a gőzt és a füstöt, mint egy-egy kis Etna. Fent, a sötétlő magasban, mozdulatlanul álltak a daruk, vihar utáni tengeren horgonyzó nagy hadihajók. A levegő fojtó volt. Az öreg egy kicsit nehezen lélegzett, sietve, lihegve tolta a talicskáját, mert hiszen ő is éhes volt, ő is mielőbb harapni akart valamit. A brigád, akikhez tartott, ott dolgozott a csarnok túlsó oldalán, ahol a két emeletnyi magas olvasztókohók álltak. Elhaladt egy óriási mozsárhoz hasonló öntőüst mellett és szembe találta magát az egyik gigászi építménnyel. Néhány lépést közeledett még feléje, aztán megállt. Nézte, nézte a szigorú vaskolosszust és a szíve táján különös bizsergést érzett. Először csak enyhén, majd mindig erősebben. Aztán az érzés feljebb-feljebb húzódott a mellében és összeszorította a torkát, úgy, hogy könnyezni kezdett. Különös, nagyon különös ... Nem érzem jól magam. — Zsebkendőjével végigtörölte verejtékes, barázdás arcát. — Látod, hát így vagyunk — bólintott a néma kohó felé. — Nyugdíjba megy az öreg Szeri... Holnapután már nem lesz itt. Se te, se más — dünyögte halkan, mintha csak a hatalmas alkotmány megértette volna őt, aztán tűnődve elcsendesült. A kohó oldalán hirtelen fényes kis pontocska jelent meg, csupán akkora, mint egy könnycsepp. Semmi — gondolta. — Semmi, csak a kohó vasikönnye ez... De a szivárgás nem állt meg, hanem gyöngyöző ér lett belőle, majd vastagon csorduló sugár. Megrázkódott, rémület szállta meg. Ereszt a kohó! — villant át agyán a felismerés. — Hé! Emberek! Segítség! Kitör a vas! — kiáltott fel és megragadva egy hatalmas téglát a táguló résre nyomta. A vas folyása egy pillanatra megrekedt, aztán a téglalapnak mind a négy oldalán csillagszórószerűen felvillant a sziszegő, félelmetes elem. Az odafutó emberek aztán csak annyit láttak, hogy az öreg visszahőköl és végigvágódik a földön. Valaki megszólaltatta a vészszirénát és a savító hang fájdalmas rekviemként szállt a gyár felett. Aztán később a műhelyre nehezedő súlyos csendben szájrólszájra szállt a döbbent felismerés: „Meghalt az öreg Szeri Ádám ... Szeri Ádám halott...” S a megfeketedett, élettelen test, mely ott feküdt a kohók előtt, már nem is látszott emberi testnek, csak anyagnak, mely egyesült a vassal... * ihäin w “1 S4 L..t r für. iGÄ -r-................... SZENTPÉTERI ZSIGMONDI Fémönt«. Kissé darabos, de csupaszív verseiből a munkásélet forrósága süt ki, a munkásember hétköznapjai villannak fel. Szülőföld Ez a föld hazám, de nem szülőföldem, mely álmaimban sokszor visszajár; ha messze is maradtál tőlem, szívembe téged zártalak, kúnsági táj. S hogy más földbe plántáltam önmagam, egy darab gyökér talán ott maradt, halottaim sírhalma messze van, nyugodjanak békében a föld alatt. De a fiam már itt született: szülőföldje Csepel s azt, hogy nékem még az a kedvesebb, nem érti már és nem is hiszi el. Ha.együtt járjuk a határt, a szeme meg se rebben, én még a kúnsági utak porát hordom emlékeimben. Vv SOMOGYI GÁBOR: Huszonkét éves. Technikus. Versei eredeti látásmódot és sajátos képalkotó tehetséget tükröznek. A Csőgyár egyik alapszervezetének KISZ-titkára. Hűség Elnyalt kutyatányér, kerek képem ragyog, felborított, megugatott vagyok. Morogtam, haraptam, senkitől nem félek, most sántikál bennem a lélek. Napos kutyakölyök álmomban nyöszörög ráborított vödörben zörög. Etessetek! — vidám csaholásra rányílik szemem a világra. Kipirult héjjal az öröm sós kenyere nem puffant elém: — No, egye! Küldjétek! — kakast fogok, ha kés elől fut, macska után átugrom a kaput. Fehér botot harapva borostás aggastyán előtt megyek én hűségesen. Simogassatok! — s rókalyuknál ülök, vagy lesem, ha alma leng a magas fán. Elviszem a kislány uzsonnás-kosarát, ha szépen megkér: — Hozza hát! Tó felszínén a szél habnyerget bodorít, fehér fogam hűségbotot szorít. ANDRÁS IDA, a „Csepel” fiatal újságírónője — aki főként jóízű, gördülékenyen megírt mai történeteivel, remek kis tárcanovelláival tűnt fel — hamarosan mint az Új Gilgames című magyar film forgatókönyvének társszerzője, filmíróként is a szélesebb nyilvánosság elé lép. Esti egyetemen tanul. Annak a kútnak a panaszos nyikorgását álmomban néha még most is hallom. Ha a kút jajgató szava ébreszt fel, fájni szokott reggel a szívem, nem jelképesen, hanem a szó szoros értelmében itt belül, a mellemben. Pedig olyan volt, mint a többi állomási kút. Öntöttvas lendkerékkel, s benne az utasok és helybeli parasztok tenyerétől egy fényes hajtókarral. Huszonnyolc horpadt kulaccsal mentem oda a kúthoz. Sorba kellett állni, mert a többi marhavagonok is elküldték a szomjas katonák követeit. A vízért jövő parasztok félreálltak. Egyik még segített is töltögetni a kulacsokat. Tudták, nekünk drágább az idő is, meg a víz is. Majdnem fogoly módjára vittek bennünket Ausztria felé a németek, hogy odakint fejezzék be a hathetes kiképzést és mi védelmezzük aztán őket. Nyikorgott és minden fordulatnál egyet zakkant a kút tengelye, és az öblös vascsövön szeszélyesen, szinte önmagával fogócskázva csurrant ki a víz. A zászlós úr nagyon ránk parancsolt, hogy siessünk s idegesen figyeltem, sorra kerülünk-e már, mert semmiképpen nem akartam szomjas társaimhoz üres kulacsokkal visszatérni. Végre, eszébe jutott valakinek, hogy meg kell tölteni két-három vedret, s abban buktassuk meg a kulacsokat, mert úgy szaporább. Így aztán én is munkához láthattam. Kicsi, de friss mozgású fiatalember voltam, s a többiek apró termetem miatt csúfoltak vízhordónak, de tulajdonképpen azért küldtek engem, mert tudták, hogy víz nélkül nemigen megyek vissza. Minden idegszálammal a kulacsok méregetésére figyeltem, csak messziről szűrődött hozzám az emberek beszélgetése. Odébb a kúttól talán hat-nyolc méterre vasúti szertár volt, amelyben egy fejebúbjára tolt sipkás, szélesarcú málházó a vasúti jelzőlámpákat tisztogatta. Jött egy öreg paraszt kék kupával. Hangos jó napot kívánt. Aztán a lámpatisztító vasutashoz külön is odaszólt. — Adj, isten, Kiss úr. Mi újság. Mond-e valamit a rádió? — Alig. Kimerülőben van a telepe. Nem sokáig szól már. — Mi van a hírekben? — Azt mondta reggel, Pest alá értek. Tegnap elesett már Taksony is... A kulacs, amelyet éppen a kezemben tartottam, elmerült a vederben. Könyékig nyúltam érte. Mivel, hogy én taksonyi vagyok és vagonunkban öt falumbeli cimbora sodródott eddig a vakvilágba. Mindig azt mondtuk, hogy addig, amíg a front túl nem jut a községen, ki vagyunk szolgáltatva. De aztán már csak egy dolgunk lesz. Minél előbb hazaérni! Kábán nyúltam az újabb kulacsért. A belső izgalomtól reszketett a kezem. Nem tudtam magamhoz jönni, amikor valaki felkiáltott: — Hej ... mozog a vonat! Felnéztem, s csakugyan lomhán forogtak már a tehervagonok kerekei. Nagy gyorsan összekaptam a kulacsokat és végre kiegyenesedhettem. Akkora már elég rendesen adta a gőzt a mozdony és alig néhány vagon volt még hátrább a kútnál. Ahogy néztem a tovagördülő vonatot, nagy gondolat villant eszembe: — Mi lenne, ha én itt szépen lemaradnék? Értem nem jönne vissza senki s éreztem magamban annyi erőt, hogy egy hét alatt toronyirányban is hazaérjek. Új házas voltam. Egy héttel előbb esküdtünk, hogy elindultam a nagy útra. ‘ Mégis szaladni kezdtem, hogy elkapjam a vagonunkat. Nem a gyávaság vitt vissza a többiek közé. Nem a magányos birka kereste a nyáj melegét. Később, a nagy szenvedések idején többször gondolkoztam azon, miért is nem maradtam le ott, a kotyogás szavú állomási kútnál. Először is huszonnyolc kulacs volt nálam. Huszonhét pajtásom bízott meg bennem és várta a vizet, a híreket. Ezeket a kulacsokat nem lehetett eldobni. Aztán a vagonban a huszonhét cimbora között hat taksonyi is kuksolt. El kellett mondani, hogy Taksony már túl van a fronton, hogy készülhetünk a szökésre, most mindjárt, mielőtt a határhoz érnénk, s hogy végre elindulhatunk hazafelé ... Vertük a vagonok falát és énekeltünk. A többiek nem tudták, mi bajunk. Nem voltunk már a viharban forgó tépett levelek. Újra volt nemcsak vágyunk, hanem akaratunk is. Ám, a szerencse nem kedvezett. Nagy nehézségek után, soványan, összetörten, három év után nyithattam ki először a kiskapunkat. Mégis nekem akkor futni kellett a kulacsokkal, mert teljesen egyedül nem szabadulhat meg soha az ember... VILLI RÓBERT: mindössze tizennyolc éves. Az idén érettségizett, jelenleg a Csőgyárban dolgozik. Hangja friss, mai, modern. Csavargás Tegnap és tegnapelőtt lecsaptunk a kisváros poros csendjére elfújtuk izzadt esti unalmát mi heten a hat vagány trapézdiák s a fájdalomtól hamisan sikító gitár mert nyúztuk húrjait. Lepke libegésű dalainkon rekedtre ordították magukat a kutyák Jevtusenkóról vitatkoztunk egy félreeső padon virágágyakban tipisteltünk éjféli kísértetként s a temetőből szállt a halálordítás altatónak vénlányok örömtelen álmaihoz megerőszakoltuk az éjszakát A Kis Feketeszemű Lány ablakán halkan kopogtatott az első szerenád nem tudom ki volt, de szűz szívének csillagtisztaságú dallal üzent hajnalt a gitár és mi a hat vagány trapézdiák csendesen osontunk el röhögve a másik zavarán befelé pirulva nyeltük a meghatódottság könnyeit A Dunánál verssel csitítottuk a rohanó vizet és dalt komponáltunk a hold bamba képéhez nem számított a koraőszi levélrozsdító eső s én nagyképűen üzentem neked az erősödő széllel hűséget az élethez. Reggelfelé már túlásítottuk a harang hordóként dübörgő kondulásait és megállapítottuk, hogy csak a hárfa húrjai szólnak oly sokszínűen, mint ahogy a napfény játszik az esőcseppeken és elkopott két gitárpengető. PROHÁSZKA LÁSZLÓ: a Fémmű fiatal dolgozója is a „Csepel” irodalmi mellékletének törzsgárdájához tartozik, verseiből mély átéltség, Indulati erő és meghitt emberi melegség árad. Esti egyetemi hallgató. Amíg hazaérsz... Amíg hazaérsz, felteszem a főzőre a teát, hadd forrjon, ez majd meleget ad. Kályhából a hamut kihordom, a gyújtóst összevágom, én is fázom. Az utcán busz robog dübörögve, kinézek, jössz-e? Csend, hallgat az este, itt lent, s a csillagok fent. Bekapcsolom a rádiót, hogy halljak egy kis zenét, emberi szót, ölemben Lampedusa Párduca. „A herceg kiruccan Palermóba ... ... jézusmáriám”... ... Kattan az óra. Felriadok. Fejem az asztallapon koppan, légy zümmög kergén a sarokban. Kint nyüszit, vakkant a kutya, kulcsot csúsztatsz a kapuba, két lépés és belépsz. Még gyorsan körbenézek, levágom sarkát a kenyérnek, mert szereted, ha fogaid alatt ropog, megfőtt a tojás, a vacsora kész, ajkad lesz valamin a méz. A MARTINBAN RUTTKA FERENC RAJZA Kaphatók az Állami Könyvterjesztő Vállalat Könyvesboltjaiban és az üzemi könyvterjesztőknél ' N i'j HUZAb DECEMBER 8-ÁN