Magyar Ifjúság, 1963. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1963-11-30 / 48. szám

va­n CD M­­ (lO M V.' r~v s^A­ toiski­aL Az országban kevesen tudják, hogy Budapest ke­leti szélén, a Csepel Mű­vek füstölgő óriáskohói és robajló üzemei között van egy szerény kis „műhely”, ahol nem fémet és vasat, nem hatalmas öntvényeket és gépeket formálnak, ha­nem a gyár életét öntik formába. Műhely, melynek munkásai a munka és a vi­lág szülte emberi indulato­kat és gondolatokat ver­sekké, elbeszélésekké for­málják. Legnagyobb üzemi la­punkról, pontosabban a „CSEPEL" rendszeresen megjelenő Irodalmi mel­lékletéről, az „OLVASÓ MUNKÁS”-ról van szó, mely az utóbbi néhány év­ben komoly figyelmet ér­demlő író- és költőgárdát alakított ki. Ne gondoljon senki va­lami leszűkített csepeli iro­dalmi provincializmusra. Amint látni fogják, több­ről van szó, ugyanis az itt közölt néhány írásból ki­ragyogó egészséges lokál­patriotizmuson túl szer­zőink tollát a tartalom és a művészi megformálás szempontjából egyaránt sa­játos írói látásmód, életünk és korunk teljességének, belső kontrasztjainak és árnyalatainak látása is ve­zette. Ez nagyrészt Tamási Lajosnak, az ismert költő­nek szerkesztői munkáját dicséri, aki nemcsak hozzáértéssel, de nagy-nagy sze­retettel is foglalkozik a Vasmű tollforgató fiatal mun­kásaival és értelmiségi dolgozóival. Természetesen nem állítjuk, hogy az itt bemuta­tott versek és elbeszélések szerzői máris kiforrott köl­tők és írók, de írásaikból kétségtelenül ígéretes tehet­ség, munkás-emberség és szocializmust építő népünk őszinte szeretete és szolgálata sugárzik. A „CSEPEL”, az „OLVASÓ MUNKÁS” tízezres olvasó tábora már igényli, várja, szereti írásaikat. Re­méljük a MAGYAR IFJÚSÁG nagyobb, negyedmilliós olvasó tábora is tetszéssel fogadja verseiket és elbe­széléseiket. CSEPELI SZABÓ BÉLA CZIRFUSZ JÁNOS: hosszú évekig fizikai munkásként dolgozott a Csepel Művekben. Mar­káns egyéniség, a mun­kásélet kitűnő ismerő­je. Néhány esztendővel ezelőtt költőként már bemutatkozott a Ma­gyar Ifjúságban, és a Népszava is felfigyelt rá. Az utóbbi időben komoly tehetséget jelző elbeszéléseket ír Jelen­leg a „Csepel’ belső munkatársa. Ő is esti egyetemen tanul. Az öreg Szeri Ádám tolta, tolta a talicskáját és pipázgatott. Időn­ként megállt Eligazította a ho­mokszemeket, amelyek mindunta­lan le akartak rázódni a földre, aztán a lapátot visszadugta a helyére, és indult tovább. Dél felé járt az idő. Egy kicsit fáradt volt már, de nem akart készakedni. Mellette traktorok, vontatók, motorok robogtak el, fölötte danák csörömpöltek, de ő csak ment, ment, akkurátusan, kitűzött célja felé, mert tudta, ho­l munkájára számí­tanak. Bent az üzemben várják a homo­kot, hogy formákat készítsenek­­ belőle,­­öntvényformákat, melyek nyomán aztán ekék, gépek és szerszámok készülnek. Tíz éve dolgozott már a gyárban. Tíz éve. És ezalatt — a személyzeti osztály pa­pírjai szerint — nem tanult semm­it. Pe­dig tanította őt az élet eleget, öreg kora ellenére is. Azelőtt saját kis földjén dolgozott, így hát nemigen került szorosabb kapcsolatba az emberekkel. A világ sorsának válto­zását is csak az adók, háborúk, árak és napszám szerint mérte. Keveset tudott az olyan szavak jelentéséről, mint civilizá­ció, emberi haladás, forradalom. Nem tudta pontosan azt sem, hogy mi a kapi­talizmus, nem értette, hogy mi a kizsák­mányolás, és bár sokszor megfordult a fejében, mindig elhessegette magától azt a szót is, hogy kommunizmus. Tolta a talicskáját, pipázgatott és azt gondolta, hogy most már min­den szóra magyarázatot tudna adni, ha megkérdeznék. De őt már nem kérdezik. Mert ő már öreg. Néhány nap múlva nyugdíjba megy és nem lesz rá szüksége senkinek sem. Más tolja helyette a talicskát is. Vagy ta­lán más se. Mert a homokot is szállítósza­lag fogja szállítani. Az út köves volt. A kerék nagyokat döccent, karja zsibbadozott. Ismét meg­állt egy kicsit. Zsíros kalapját ráakasztot­ta talicskája kifényesedett nyelére és ke­­ze fejével megtörölte izzadt homlokát. Hiába, öreg már. Hamar elfárad. De csoda ez? Mindig nehéz élete vett. Alig jutott ideje pihenésre. A falu jutott eszébe, szárazságtól cserepes kis földje, mely egyre várta az esőt, egyre szomja­zott, hiába öntötte arca verejtékével. Feltette a kalapját, megnyálazta a te­nyerét és a megszokott, nem gyors, de nem is lassú ütemben folytatta útját. Miért hagyta el a falut? A földtől me­nekült talán, mely bár fél évszázadon át dajkája, nevelője és éltetője volt, bi­zony alaposan meg is sanyargatta őt? Vagy azért, mert a város több pénzt ígért? Nos, hát ezért is, azért is.. De főként a fia vonzotta ide, aki önzőnek tanult. A fia — és még valami más. A háború utáni esz­tendők ereje, mély száz- és százezreket mozgatott meg és terelt új utakra. Igen. Az új lehetőségek, a szabad, emberi élet ígérete. Eleinte egy kicsit idegen volt szá­mára a város, de aztán hamaro­san nemcsak hogy megszokta, de meg is szerette a gyárat. És az embereket is, akik ugyanúgy dolgoznak, élnek és halnak meg itt is, mint bárhol az országban. A talicska nyikorgott, rázódott a rossz kövezeten, folyt, folyt a homok is jócs­kán, de az öreg nem akarta lassítani az ütemet, mert a munka világéletében élte­tő eleme volt, és tudta, hogy a tervet neki is teljesíteni kell... Persze, a saját kis tervét. A nagy tervek, azok mások. Azok ott születnek a formázok és az öntők ke­ze alatt, meg ott, ahol gyárakat, hidakat, vasutat építenek... De azért minden mun­ka fontos, egyik sem alább való a má­siknál és egyetlen embert sem lehet el­ítélni azért, , mert nem lett belőle mér­nök, vagy tudós ... ...És talán nem is az a fontos, hogy ki mit csinál, hanem az, hogy milyen szívvel végzi a rábízott mun­rcát. Hosszú és nehéz élete folyamán megtanulta, hogy az ember egyedüli értékmérője a becsü­let... Idáig jutott gondolataival, mikor mesz­­sziről bántó kiáltást hallott: — Hé, öreg!... Gyerünk azzal a ho­mokkal, mert bekampecol az üzem! A kiabáló a műhely ajtajában állt és két kézzel integetett. — Megyek már, megyek... — mormol­ta fogai között és méltatlankodva meg­csóválta a fejét. — Minek noszogatni az öreg Szerit? — gondolta. — Nem áll az meg fölöslegesen egy pipaszippantásnyi időre sem. De azért megszaporázta lépteit. Nem mintha félne, vagy különösebben érdekel­né a dolog, csak úgy megszokásból. Nézte, nézte a döcögő talicskát és el­mosolyodott. Hiába, mi öregek már ilye­nek vagyunk. Nehezen tudjuk , elfelejteni a régi­­parancsolgatást, alázatot. Az élet annyiszor rúgott miket, hogy már egy ke­ményebb szóra is összerezzenünk. Nem is vette észre, az ajtóhoz ért. De most nem állt ott senki. A kiabáló is eltűnt. Azt sem tudja, hogy ki volt. Talán a fiatal mű­vezető? Annak a szava járása ilyen. Vagy nem is kiáltott senki, csak képzelődött? Nem, nem. Ez mégsem fordulhatott elő. Ennyire nem öreg még. Jó a látása is, és ép minden gondolata. A nagy vasajtó úgy zárta el az üzemet a külvilágtól, mint folyók torkolatát a zsilip. Amint belépett, orrát égett kenyér­szag csapta meg, mely a formákat szárí­tó kemencékből áradt. Szájában összefu­tott a nyál. Az egész, hatalmas, zajongó műhelyben ez volt az egyedüli, ami a régi falusi életre, a búboskemencében piruló kenyérre, a friss, piros lángosra, ifjúságá­ra emlékeztette. A műhely ajtaja mellett, kicsit beljebb, egy jókora kokszos láda állt és néhány lé­pésnyire a szárítókemence magasodott. Be­lépve, szokása szerint mindig a láda vé­géhez csúsztatta a talicskáját és nekidőlt a kemence oldalának. A kormos téglák télen-nyáron kellemes meleget árasztot­tak, és mi tagadás, fájós derekának min­dig jólesett a gyógyító pihenés. De megál­lásának más oka is volt. Mikor meglátták őt, egyszerre öten-hatan is odakiáltottak neki: — Ádám bácsi! Ide! Ide!... Hallja? Ide tolja azt a homokot! — Miért oda? Inkább ide! Olykor persze durva szavak is röpköd­tek feléje, úgy, hogy gyorsan és határo­zottan kellett döntenie, melyik felhívás­nak tegyen eleget. Kivette hát a pipát a szájából, mely ilyenkor kétségtelenül aka­dályozta őt a beszédben és a döntésben, kiverte a csibukot, aztán, mint valami féltve őrzött kincset, bedugta a füstös kis jószágot a belső zsebébe, és megindult a kiszemelt csoport felé. De most, mikor körülnézett, csodál­kozva látta, hogy egy kicsit *1" számította magát az idővel. Az emberek nem voltak sehol. El­mentek ebédelni és friss levegőt szívni, üldögélni, beszélgetni az udvarra. A­ műhely így elhagyottan még lenyű­­gözőbbnek látszott. Az öntés már ebéd előtt megkezdődött és a forró vasat be­fogadó homokformák úgy okádták a gőzt és a füstöt, mint egy-egy kis Etna. Fent, a sötétlő magasban, mozdulatlanul álltak a daruk, vihar utáni tengeren horgonyzó nagy hadihajók. A levegő fojtó volt. Az öreg egy kicsit nehezen lélegzett, sietve, lihegve tolta a talicskáját, mert hiszen ő is éhes volt, ő is mielőbb harapni akart valamit. A brigád, akikhez tartott, ott dolgozott a csarnok túlsó oldalán, ahol a két eme­letnyi magas olvasztókohók álltak. Elhaladt egy óriási mozsárhoz hasonló öntőüst mellett és szembe találta magát az egyik gigászi építménnyel. Néhány lé­pést közeledett még feléje, aztán megállt. Nézte, nézte a szigorú vaskolosszust és a szíve táján különös bizsergést érzett. Elő­ször csak enyhén, majd mindig erőseb­ben. Aztán az érzés feljebb-feljebb húzó­dott a mellében és összeszorította a tor­kát, úgy, hogy könnyezni kezdett. K­ülönös, nagyon különös ... Nem érzem jól magam. — Zsebkendő­jével végigtörölte verejtékes, ba­rázdás arcát. — Látod, hát így vagyunk — bólintott a néma kohó felé. — Nyugdíjba megy az öreg Szeri... Hol­napután már nem lesz itt. Se te, se más — dün­yögte halkan, mintha csak a ha­talmas alkotmány megértette volna őt, aztán tűnődve elcsendesült. A kohó olda­lán hirtelen fényes kis pontocska jelent meg, csupán akkora, mint egy könnycsepp. Semmi — gondolta. — Semmi, csak a kohó vasikönnye ez... De a szivárgás nem állt meg, hanem gyöngyöző ér lett belőle, majd vastagon csorduló sugár. Megrázkódott, rémület szállta meg. Ereszt a kohó! — villant át agyán a felismerés. — Hé! Emberek! Segítség! Kitör a vas! — kiáltott fel és megragadva egy hatal­mas téglát a táguló résre nyomta. A vas folyása egy pillanatra megrekedt, aztán a téglalapnak mind a négy oldalán csillag­­szórószerűen felvillant a sziszegő, félelme­tes elem. Az odafutó emberek aztán csak annyit láttak, hogy az öreg visszahőköl és végig­vágódik a földön. Valaki megszólaltatta a vészszirénát és a savító hang fájdalmas rekviemként szállt a gyár felett. Aztán később a mű­helyre nehezedő súlyos csendben szájról­­szájra szállt a döbbent felismerés: „Meghalt az öreg Szeri Ádám ... Szeri Ádám halott...” S a megfeketedett, élettelen test, mely ott feküdt a kohók előtt, már nem is látszott emberi test­nek, csak anyagnak, mely egye­sült a vassal... * ihäin­ w “1 S4 L..t r für. iGÄ -r-­................... SZENTPÉTERI ZSIGMONDI Fémönt«. Kissé dara­bos, de csupaszív ver­seiből a munkásélet forrósága süt ki, a munkásember hétköz­napjai villannak fel. Szülőföld Ez a föld hazám, de nem szülőföldem, mely álmaimban sokszor visszajár; ha messze is maradtál tőlem, szívembe téged zártalak, kúnsági táj. S hogy más földbe plántáltam önmagam, egy darab gyökér talán ott maradt, halottaim sírhalma messze van, nyugodjanak békében a föld alatt. De a fiam már itt született: szülőföldje Csepel s azt, hogy nékem még az a kedvesebb, nem érti már és nem is hiszi el. Ha­­.együtt járjuk a határt, a szeme meg se rebben, én még a kúnsági utak porát hordom emlékeimben.­ ­Vv SOMOGYI GÁBOR: Huszonkét éves. Tech­nikus. Versei eredeti lá­tásmódot és sajátos kép­alkotó­ tehetséget tük­röznek. A Csőgyár egyik alapszervezetének KISZ-titkára. Hűség Elnyalt kutyatányér, kerek képem ragyog, felborított, megugatott vagyok. Morogtam, haraptam, senkitől nem félek, most sántikál bennem a lélek. Napos kutyakölyök álmomban nyöszörög ráborított vödörben zörög. Etessetek! — vidám csaholásra rányílik szemem a világra. Kipirult héjjal az öröm sós kenyere nem puffant elém: — No, egye! Küldjétek! — kakast fogok, ha kés elől fut, macska után átugrom a kaput. Fehér botot harapva borostás aggastyán előtt megyek én hűségesen. Simogassatok! — s rókalyuknál ülök, vagy lesem, ha alma leng a magas fán. Elviszem a kislány uzsonná­s-kosarát, ha szépen megkér: — Hozza hát! Tó felszínén a szél habnyerget bodorít, fehér fogam hűség­botot szorít. ANDRÁS IDA, a „Csepel” fiatal újság­­írónője — aki főként jóízű, gördülékenyen megírt mai történetei­vel, remek kis tárca­­novelláival tűnt fel — hamarosan mint az Új Gilgames című magyar film forgatókönyvének társszerzője, filmíró­ként is a szélesebb nyilvánosság elé lép. Esti egyetemen tanul. Annak a kútnak a panaszos nyikorgá­sát álmomban néha még most is hallom. Ha a kút jajgató szava ébreszt fel, fájni szokott reggel a szívem, nem jelképesen, hanem a szó szoros értelmében itt belül, a mellemben. Pedig olyan volt, mint a többi állomási kút. Öntöttvas lendkerék­kel, s benne az utasok és helybeli parasz­tok tenyerétől egy fényes hajtókarral. Huszonnyolc horpadt kulaccsal men­tem oda a kúthoz. Sorba kellett állni, mert a többi marhavagonok is elküldték a szomjas katonák követeit. A vízért jövő parasztok félreálltak. Egyik még segített is töltögetni a kulacso­kat. Tudták, nekünk drágább az idő is, meg a víz is. Majdnem fogoly módjára vittek bennünket Ausztria felé a németek, hogy odakint fejezzék be a hathetes ki­képzést és mi védelmezzük aztán őket. Nyikorgott és minden fordulatnál egyet zakkant a kút tengelye, és az öblös vas­­csövön szeszélyesen, szinte önmagával fo­­gócskázva csurrant ki a víz. A zászlós úr nagyon ránk parancsolt, hogy siessünk s idegesen figyeltem, sorra kerülünk-e már, mert semmiképpen nem akartam szomjas társaimhoz üres kulacsokkal visszatérni. Végre, eszébe jutott valakinek, hogy meg kell tölteni két-három vedret, s abban buktassuk meg a kulacsokat, mert úgy sza­porább. Így aztán én is munkához láthattam. Ki­csi, de friss mozgású fiatalember voltam, s a többiek apró termetem miatt csúfol­tak vízhordónak, de tulajdonképpen azért küldtek engem, mert tudták, hogy víz nélkül nemigen megyek vissza. Minden idegszálammal a kulacsok mé­­regetésére figyeltem, csak messziről szű­rődött hozzám az emberek beszélgetése. Odébb a kúttól talán hat-nyolc méterre vasúti szertár volt, amelyben egy feje­­búbjára tolt sipkás, szélesarcú málházó a vasúti jelzőlámpákat tisztogatta. Jött egy öreg paraszt kék kupával. Han­gos jó napot kívánt. Aztán a lámpatisztító vasutashoz külön is odaszólt. — Adj, isten, Kiss úr. Mi újság. Mond-e valamit a rádió? — Alig. Kimerülőben van a telepe. Nem sokáig szól már. — Mi van a hírekben? — Azt mondta reggel, Pest alá értek. Tegnap elesett már Taksony is... A kulacs, amelyet éppen a kezemben tartottam, elmerült a vederben. Könyékig nyúltam érte. Mivel, hogy én taksonyi va­gyok és vagonunkban öt falumbeli cimbo­ra sodródott eddig a vakvilágba. Mindig azt mondtuk, hogy addig, amíg a front túl nem jut a községen, ki vagyunk szolgál­tatva. De aztán már csak egy dolgunk lesz. Minél előbb hazaérni! Kábán nyúltam az újabb kulacsért. A belső izgalomtól reszketett a kezem. Nem tudtam magamhoz jönni, amikor valaki felkiáltott: — Hej ... mozog a vonat! Felnéztem, s csakugyan lomhán forog­tak már a tehervagonok kerekei. Nagy gyorsan összekaptam a kulacsokat és vég­re kiegyenesedhettem. Akkora már elég rendesen adta a gőzt a mozdony és alig néhány vagon volt még hátrább a kútnál. Ahogy néztem a tovagördülő vonatot, nagy gondolat villant eszembe: — Mi lenne, ha én itt szépen lemarad­nék? Értem nem jönne vissza senki s érez­tem magamban annyi erőt, hogy egy hét alatt toronyirányban is hazaérjek. Új há­zas voltam. Egy héttel előbb esküdtünk, hogy elindultam a nagy útra. ‘ Mégis szaladni kezdtem, hogy elkapjam a vagonunkat. Nem a gyávaság vitt vissza a többiek közé. Nem a magányos birka ke­reste a nyáj melegét. Később, a nagy szenvedések idején többször gondolkoz­tam azon, miért is nem maradtam le ott, a kotyogás szavú állomási kútnál. Először is huszonnyolc kulacs volt ná­lam. Huszonhét pajtásom bízott meg ben­nem és várta a vizet, a híreket. Ezeket a kulacsokat nem lehetett eldobni. Aztán a vagonban a huszonhét cimbo­ra között hat taksonyi is kuksolt. El kel­lett mondani, hogy Taksony már túl van a fronton, hogy készülhetünk a szökésre, most mindjárt, mielőtt a határhoz érnénk, s hogy végre elindulhatunk hazafelé ... Vertük a vagonok falát és énekeltünk. A többiek nem tudták, mi bajunk. Nem voltunk már a viharban forgó tépett leve­lek. Újra volt nemcsak vágyunk, hanem akaratunk is. Ám, a szerencse nem kedvezett. Nagy nehézségek után, soványan, összetörten, három év után nyithattam ki először a kiskapunkat. Mégis nekem akkor futni kellett a­ ku­lacsokkal, mert teljesen egyedül nem sza­badulhat meg soha az ember... VILLI RÓBERT: mindössze tizennyolc­­ éves. Az idén érettsé­gizett, jelenleg a Cső­gyárban dolgozik. Hangja friss, mai, mo­dern. Csavargás Tegnap és tegnapelőtt lecsaptunk a kisváros poros csendjére elfújtuk izzadt esti unalmát mi heten a hat vagány trapézdiák s a fájdalomtól hamisan sikító gitár mert nyúztuk húrjait. Lepke libegésű dalainkon rekedtre ordították magukat a kutyák Jevtusenkóról vitatkoztunk egy félreeső padon virágágyakban tipisteltünk éjféli kísértetként s a temetőből szállt a halálordítás altatónak vénlányok örömtelen álmaihoz megerőszakoltuk az éjszakát A Kis Feketeszemű Lány ablakán halkan kopogtatott az első szerenád nem tudom ki volt, de szűz szívének csillagtisztaságú dallal üzent hajnalt a gitár és mi a hat vagány trapézdiák csendesen osontunk el röhögve a másik zavarán befelé pirulva nyeltük a meghatódottság könnyeit A Dunánál verssel csitítottuk a rohanó vizet és dalt komponáltunk a hold bamba képéhez nem számított a koraőszi levélrozsdító eső s én nagyképűen üzentem neked az erősödő széllel hűséget az élethez. Reggelfelé már túlásítottuk a harang hordóként dübörgő kondulásait és megállapítottuk, hogy csak a hárfa húrjai szólnak oly sokszínűen, mint ahogy a napfény játszik az esőcseppeken és elkopott két gitárpengető. PROHÁSZKA LÁSZLÓ: a Fémmű fiatal dolgo­zója is a „Csepel” iro­dalmi mellékletének törzsgárdájához tarto­zik, verseiből mély át­­éltség, Indulati erő és meghitt emberi meleg­ség árad. Esti egyetemi hallgató. Amíg hazaérsz... Amíg hazaérsz, felteszem a főzőre a teát, hadd forrjon, ez majd meleget ad. Kályhából a hamut kihordom, a gyújtóst összevágom, én is fázom. Az utcán busz robog dübörögve, kinézek, jössz-e? Csend, hallgat az este, itt lent, s a csillagok fent. Bekapcsolom a rádiót, hogy halljak egy kis zenét, emberi szót, ölemben Lampedusa Párduca. „A herceg kiruccan Palermóba ... ... jézusmáriám”... ... Kattan az óra. Felriadok. Fejem az asztallapon koppan, légy zümmög kergén a sarokban. Kint nyüszit, vakkant a kutya, kulcsot csúsztatsz a kapuba, két lépés és belépsz. Még gyorsan körbenézek, levágom sarkát a kenyérnek, mert szereted, ha fogaid alatt ropog, megfőtt a tojás, a vacsora kész, ajkad lesz valamin a méz. A MARTINBAN RUTTKA FERENC RAJZA Kaphatók az Állami Könyvterjesztő Vállalat Könyvesboltjaiban és az üzemi könyvterjesztőknél ' N­­ i'j H­UZAb DECEMBER 8-ÁN

Next