Magyar Ifjúság, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-25. szám)

1966-05-21 / 20. szám

Csodavárás helyett gondolkodást Három hírt olvadok. Egyik arról számol be, hogy a Mecseki Szénbányászati Trösztnél az üzemgazdászok javaslatára átszervezik a szállí­tást. A többszöri felmérés és kísérletezés ugyanis azt eredmé­nyezte, hogy a pécsi bányák területén, a Rücker-akna külfej­tésén, valamint az építési üzemrészben az AKÖV-fuvarok költségéből több mint másfél millió forint megtakarítható. Az Orion gyártmányfejlesztőinek kongresszusi felajánlá­sában egyik lényeges vállalás a tranzisztorést tv kifejleszté­se. Ezt — a határidőt lerövidítve — december 31-ig gyártásra előkészítik. Végül pedig­ a napokban döntöttek arról, hogy az idén további vállalatokra — közöttük a Villamos Berendezés és Készülék Művekre, a Csepeli Szerszámgépgyárra, a VTRGY- re, a Hajtómű- és Felvonógyárra, a Budapesti Mezőgazdasági Gépgyárra — kiterjesztik az exporteredmény-részesedés rend­szerét. Amíg ez a döntés megszületett, egy kísérletnek kellett sikert hoznia. Tavaly a KGM nyolc vállalatánál kísérletkép­pen bevezették a részesedés újfajta rendszerét. Az ösztönző intézkedés kedvező hatása jelentkezett; a nyolc vállalatnál egy év alatt mintegy 600 millió devizaforinttal növelték az ex­portot. .Ez lényegesen nagyobb, mint más vállalatok szokásos exportgyarapodása. Látszólag összefüggéstelen, innen-onnan vett példák ezek A valóság azonban, kissé alaposabb vizsgálódás után más­ként fest. Amikor a mecseki bányák fuvarköltségének csök­kentéséről, az Orion gyártmányfejlesztőinek kongresszusi fel­ajánlásáról és a KGM-vállalatoknál az exporteredmény-ré­szesedés rendszerének kiterjesztéséről van szó, lényegében egyazon dolognak más-más oldalát érintve, egy cél megvaló­sításáról beszélhetünk. Hogy mi is ez tulajdonképpen? Gaz­dasági életünkben — és gondolkodásmódunkban is — az utób­bi hónapok során egyre gyakrabban találkozhatunk valami­féle friss áramlattal, amelyet nevezhetünk a gazdasági me­chanizmus átalakítása első jeleinek is. Bárki ellentmondhat, mert a költségszint csökkentése, az új típusú gyártmányok kikísérletezése és bevezetése és az ex­­prtképesség növelése eddig is számottevő tényező volt. Ez igaz. Csakhogy a mecseki felmérések talán sohasem vezettek volna eredményre, s egyáltalán a gondolat meg sem szüle­tett volna az üzemgazdászok és közgazdászok nagyfokú akti­vizálódása nélkül. Az oriongyári fejlesztők — fiatalok és idő­sebbek — éppen olyan típus felett vállaltak védnökséget, amely nem csupán világpiaci versengést biztosít, hanem „pri­mőrárunak” számít. Az exporteredmény-részesedés rend­szere pedig kifejezetten új törekvés, olyan ösztönző forma, amely hosszú éveken át nem hatott a vállalatok, üzemek éle­tében. Nem valamiféle véletlen megnyilvánulás következménye tehát a néhány felsorolt eset. Nagyon is tudatosan elhatáro­zott, a jelenlegi körülményeket figyelembe vevő számítások alapján születtek meg ezek a döntések. Mert aligha szüksé­ges bizonyítani, hogy mindhárom tény — más és más vonat­kozásban — végeredményben a gazdasági mechanizmus át­alakítására irányuló erőfeszítések gyakorlati megvalósulásá­nak példája. És akadnak még más példák is. A Lenin Ko­hászati Művekben, az Acélműben, ahol a golyóscsapágy-acélt készítik már hosszú évek óta, mindig magas selejtszázalékkal gyártották az alapanyagként szolgáló acélfajtát. Most végre sikerült különböző tényezők figyelembevételével, a gyakran több mint 11 százalékos selejtet a minimálisra redukálni. Egy­szerűen a technológiai újítás eredményezte ezt? A csapolási, öntési módszerek, a hőkezelési tényezők korábban is adot­tak voltak, csakúgy mint a felület-dermedés szabályozására előírt utasítások. Mégis most, éppen ebben az időben hozott eredményt az új technológia. Nyilvánvaló, hogy valami még közrejátszott a sikerben. Ezek a példák talán első hallásra nem jelentenek többet a megszokott formáknál, de alaposabb vizsgálódás után kide­rül, hogy valamennyi mögött jó értelemben vett gazdasági érdekeltség, a hasznosság elve húzódik meg. Hogy miért érdemes minderről említést tenni? Manap­ság gyakran hallani legkülönbözőbb emberektől — sokszor vezető beosztásban, irányító munkakörben levőktől is — olyan véleményeket, hogy a készülő reformtervezet egy csapásra megszünteti majd az esztendők óta fennálló gondokat; javul a minőség, nő a termelékenység, csökken a költségszint, s csak olyan termék hagyja el a gyárat, amelyre szükség van. A magyarázat : mindenkinek ez lesz az érdeke. És ezután következik rendszerint a „csodaváró” álláspont még furcsább folytatása: „Ameddig azonban minden részletkérdés nem is­meretes, várni kell. Menjen minden úgy, mint régen ... Nem szabad kapkodni..Türelmetleneknek és forrófejűeknek ti­tulálják azokat a fiatal műszakiakat, akik bizonyítják, hogy a raktárra termelt áruk mennyiségét már most is lehetne csök­kenteni, hogy a minőségrontás egyszerű, kézzelfogható okok következménye, s már most érdemes lenne gondolkodni az új műszaki megoldásokon. A válasz majdnem minden esetben — várni. És mindezt úgy kijelentve, hogy az már szinte csodavárásnak tűnhet. Nagyon káros és veszélyes nézet ez. Eltúlozza a reformtörek­vések szerepét, indokolatlan illúziók­at kelt, s a tettrekész em­berek kezét gúzsba köti. Figyelmen kívül hagyja, hogy már ma is lehet nagyon sokat tenni a­ reformtörekvések megvaló­sulása érdekében. A napi termelési feladatok olyan megol­dását kell biztosítani, amely a jövő céljait szolgálja. Ezt reá­lissá teszi az a tény, hogy a mechanizmus átalakításának alapelvei ismertek, s országszerte egyetértéssel találkoztak. Tévedés ne essék, senki sem akarja azt állítani, hogy egyetlen módja a gazdasági reform célkitűzései realizálásá­nak a mindennapi gyakorlati feladatok sikeresebb megvaló­sítása. Szó sincs erről. Nem lehet kétséges, hogy a fiatal köz­gazdászok tanácsa, amikor olyan témákat vett fel továbbkép­ző programjába, mint a „Kereslet és piackutatás”, vagy „Az­par és a belkereskedelem közös problémái”, az „Ágazati kap­csolatok mérlege és szerepe a gazdasági elemzésben és ter­vezésben” — ugyancsak hasznos cél szolgálatára kötelezte el magát. Az elvi kérdések tisztázása és a gyakorlati hasznosság fo­kozása együttesen szolgálja a túlzott illúziók, a csodavárás el­leni harcot.­És a türelmetlenség? Felesleges tagadni, hogy tapasztal­ható ez is. De az okokat kutatva a türelmetlenség legtöbbször valamilyen konkrét gyártmányfajtához kapcsolódik, mindig abból indul ki. Lehet sorakoztatni a példákat a Diesel-motor­­kérdéstől egyes elektronikus műszerek külső formájá­nak igénytelenségéig. És ebben az értelemben a türelmet­lenség nem jelent ösztönzést a meggondolatlanságra, a kap­kodásra. A kezdeményezőkészség arra irányul ezeken a te­rületeken, hogy élve a lehetőségekkel, szakadjanak el a régi formáktól, a megszokott úttól, amely eddig is nehezen volt járható, de menni kellett rajta. Rossz értelemben vett önál­lóság követelése ez? Aligha lehet állítani. Sokkal inkább árt az ügynek, amikor a döntés jogával bíró személyek „semleges pozícióban” maradnak, nem csatlakoznak ugyan azokhoz, akik a türelmetlenség vádjával illetik a fiatal kezdeményezőket, viszont semmivel sem segítik őket elképzeléseik valóraváltá­­sában. A jogos türelmetlenségnek vannak persze más megnyil­vánulásai is. Érthető a kifakadás a „minden áron történő forinthajsza” ellen. Nem egyszer megtörtént ugyanis, hogy nem törődve egy-egy műszaki megoldás korszerűségével, csak a praktikus „forintszemléletet” érvényesítve született meg a döntés az avultabb módszer javára. Mivel azonnali forint­haszon nem volt kimutatható, a jobb sorsra érdemes megol­dás, műszaki tökéletesítés hátrányt szenvedett. Ez esetleg kedvező mutatókat jelenthet — ideiglenesen — a vállalatnak (hányszor hallani konkrét elképzeléseket az eszközlekötési járulék minimálisra szorítására!), de egyáltalán nem veszi figyelembe a népgazdasági érdekeket és a műszaki haladást. Újból és újból azt kell mondani, hogy mindenféle meg­gondolatlan türelmetlenség, túl­hajtásra irányuló, az „idő­tényezőt” elsődlegesnek valló nézet csak káros lehet a gaz­dasági mechanizmus átalakítása szempontjából. Az a türel­metlenség azonban, amely a már megmutatkozó első „vad­hajtások” nyesegetését szolgálja — mindenképpen jogos. Száz szónak is egy a vége: sokszor nehéz megérteni azt, hogy egy viszonylag kisebb volumenű kongresszusi felaján­lás, vagy a néhány millióra rúgó önköltségcsökkentés és a közgazdasági kérdések vitája a könyvelés egyazon rovatába kerülhet, mégpedig a nyereséget, a hasznot hozók közé. És ez csak bizonyítja, mennyire igaz az a megállapítás: a gazda­sági mechanizmus átalakítása feltételezi — sőt törvényszerűen ■megköveteli — a gondolkodás reformját is. Ebből az állás­pontból ítélve és cselekedve, észre lehet venni a mai lehető­ségeket, amelyek kiaknázása egyértelműen a jövő feladata. Gyulai Ferenc KÉPEK A HATÁRRÓL KŐKENYÉR - JÓ KENYÉR A hegyi út keskeny és me­redek. Nem megyünk fel a te­tőre, csak egy tágasabb kiug­róig, ahonnan jól láthatjuk az óriási sziklateknőt. Éles szél vágja arcunkba az esőt. Szinte éget. — Ilyenkor is dolgoztok? — Éjjel, nappal. Télen van itt olyan huzat, hogy az em­bert majdnem lesöpri a szik­láról. Akaratlanul is elhangzik a kérdés: — Szeretsz itt lenni? A fiatalember, Molnár Jó­zsef, vállat rándít. — Miért ne. Megszokja az ember. Különben is, ez a kő a mi kenyerünk. Ebből él szinte az egész falu. Nagyharsány, rendezett ház­soraival, ott lapul a kőbánya alatt. Az óriási dózer hatalmas ro­bajjal szabadul meg terhétől, távolabbról a fejtőkalapácsok gépfegyver-kopogása hallat­szik. Valaki hangosan károm­kodik és a fúrófejtők felé ro­han. A zaj miatt csak ennyit értek: — Hányszor mondja nektek az ember? Jóska magyaráz: — Az öreg balhézik a ’védő­sapkák miatt. A „madár”-eset óta nem lehet vele bírni. — Mi az a „madár-eset”? — A nagy sziklafalnál állt a Géza bácsi. Elővette a dóz­­nit, cigarettát akart csavarni. A csúcsról meg felrepült egy madár, követ rúgott el, s az ráesett Géza bácsi kezére és kész. Eltört. Azóta sóhajtani sem lehet védősapka nélkül. — Történt már más szeren­csétlenség is? — Persze. Volt, akinek le­tépte a fél karját a robbanás; volt, aki kisebb sérülésekkel megúszta. — ők most is itt dolgoznak? — Itt hát. Csak könnyű munkára osztották be őket.­ ­ Havonta egyszer van rob­bantás. Akkor ember és gép rejtekhelyre vonul. A fúrófej­tő csoport alaposan előkészít mindent, s tulajdonképpen a robbantó mesterek dolga már könnyű. Kigyulladnak a piros lámpák és a harsányiak vár­ják az eseményt. Évek óta megszokták már a hatalmas robbanást, mégis félelemmel vegyes csodálattal hallgatják, hogyan adja meg magát a hegy. A repülő kövek elöl nem tud elfutni a falu, minden al­kalommal összetörik néhány tető, megrongálódik egy-két épület. — Van egy ácsunk és egy kőművesünk. Őket azért fizeti a bánya, hogy a faluban oko­zott károkat rendbe hozzák. Soha sincsenek munka nélkül. — Egyetlen robbantás egész hónapig biztosítja a termelést? — Igen. Pedig folyamatosan szállítják a követ. Ezzel a mészkővel dolgozik például Dunaújváros.­ ­ Kiskovács Páltól kérdezem először, aki a zúzda pokoli za­jában dolgozik: — Mit szeret legjobban a kő­bányász? Ordít, de így is úgy tűniik, suttog: — A csendet. Kockás József azt mondja: — Nyárson sült szalonnát enni a pincék előtt. Más: — Azt a házat ni, látja, azt a nagy négyszögletest — a fa­lu széle felé mutat, ahol külön rész épül, a bányászkolónia. A dózeres nevet: — Amikor fizetéskor azt mondják: „Te, már megint annyit kerestél, hogy nyugod­tan letagadhatsz belőle egy-két százast az asszony előtt." Az egyenletes, sima szikla­falra nézek. Olyan itt a hegy, mint egy óriási, ketté­szelt kő­kenyér. Hankóczi Sándor „Csendélet” a kőbányában Szép a lucerna, halad a munka,­­ Dus­a fű a legelőn ennek örül Németh Sándor traktoros és Lányi Gábor bri­gádvezető (Fotó: Ágoston) Ilyen kalásza van az árpának május közepén Kotroczó István felvételei VALLATÁS Tizenegy előtt tíz perccel állított be Karcsi. Levette a svájciját és megállt a műhely közepén. Csak az Írnok vette észre, a többiek elmélyülten dolgoztak, nem látták, vagy nem akarták látni, így telt el néhány perc. Akkor benyitotta az irodának csúfolt kalitka aj­taját és hangosan köszönt. A főnök biccentett, de nem né­zett föl. — Haragszanak? Szóljon már, vagy dobjon ki! Külön­ben úgy jöttem, hogy vissza­költözöm ... — Vissza? Hogy gondolod ezt? Minek nézel te bennün­ket? Azt hiszed, visszave­szünk? Itt tanultál, mi farag­tunk szakembert belőled és ezt azzal háláltad meg, hogy a legelső alkalommal olajra léptél. A fiú benyúlt a zsebébe és odatette az asztalra a munka­könyvét. — Látom, nem hisz. Nézze meg! Most jövök a főmérnök­től, azt mondta, van hely. Ha a srácok visszavesznek, neki nincs kifogása. A főnök hallgatott. — Mondjon már valamit! — Nem rajtam múlik. Ha a brigád befogad, felőlem ma­radhatsz. De hogyan jutott eszedbe? Ugye, ott kétszázzal többet kerestél? — Éppen ez az. Akkor a pénz húzott. Ott preg rájöttem, hogy ilyen galeri sehol sincs a világon. Inkább itt teszek culáger, mint ott marós. Szól­jon a fiúknak! — Azt már nem. Menj ki, és kérdezd meg őket. Az írnok értetlenül hallga­tott, lopva a főnök arcát nézte A fiú kiment és a sarokban álló öreg gyalupad mellé állt Dolgozni kezdett. A többiek ügyet sem vetettek rá. Délben mindenki leállt, csak Karcsi nem. Tudta, hogy most dönte­ne­k.. * KÖZLEMÉNY A Magyar Nemzet 1966. április 19-i számá­ban „Budán társasházat szervezünk kevés kész­­pénzű házasulandók ré­szére, 20 000 forint + részletre, KISZ 65 901 jeligére, Felszabadulás téri hirdetőbe” szövegű hirdetést engedélyünk nélkül, Putz Mihály mérnök, nevünk jogosu­latlan felhasználásával tette közzé, ezért fele­lősséget nem vállal a KISZ KB. ÉRETTSÉGI BIZONYÍTVÁNY VAGY „ÚTLEVÉL"? RANDEVÚ A gimnázium aránylag nagy területről népesül be, vagy inkább, a pontosság miatt, a helyzet tükrözéseként, távoli falvakban is látni vélik, mint az egyetlent, amely a kiemelkedést, s azon is túl, a pa­raszti életből való kikerülést biztosíthatja. Amikor egyedül voltam, utcán és esti szórakozóhelyen, megpróbáltam a környékbeli falvak és ennek a helységnek, Vásárosnaménynak különbségeiben keresni azt az elsődleges okot, amelyet a tanulás, mint a faluról való kiju­tás ösztönzőjeként elfogadhatok. De el kellett vetnem rögtön az első kísérlet után azt az untalan ismételt szólamot, hogy a csillogás vonz, a könnyűnek tűnő városi élet. Ezt itt nem ismerhetik meg. A falusi diáklányok — a tanulók kétharmad részét lányok te­szik ki — pályaválasztási indítékaiban feltételezhetően tükröződnie kell a faluról vallott felfogásnak is, nemcsak a maguk elé kitűzött életcélnak. Ez az életcél általában nagy ívben elkerüli a szülőfalut — hallom a tantestület véleményét. Pedig az iskolában az idén 68 gyereknek mezőgazdasági szakmunkás-bizonyítványt is adnak az érettségi oklevél mellé. Körülbelül 30 tanulóval beszéltem, két csoportban. Mindkét helyre elkísért az igazgató elvtárs és a helyettese is. Milyen elképzelésekkel választot­ták a kiszemelt pályát? — Régebbről ismerte az ember... Ajánlották, hogy jó... Mindig erre vágytam ... Érettségivel nem ülhe­tek otthon... Ez az érettségi, úgy tudom, mást is nyújt. A szakmunkás-bizonyít­ványra gondolok. — A parasztemberek azt nem ér­tékelik. Csak azt látják, hogy aki érettségizett, az már vissza nem me­het. „Ezért érettségiztél?" — mond­ják. Ha történetesen nem sikerül az egyetemi felvétel? — Addig tanulok, amíg fel nem vesznek. Esetleg dolgozom a téesz­­ben, de csak ideiglenesen. Képtelen az ember érettségivel arra gondolni, hogy valahol helye lenne a faluban? — Az irodai helyek általában tele vannak. A munkában pedig nem szívesen alkalmaznának. „Ez paran­csoljon nekem?!” — mondják azok, akik jól ismernek odahaza. De ha teszem fel, adnának mun­kát — úgy tudom, itt is hiányzik a fiatal munkaerő —, mit dolgoz­hatnának? — Rendesen, mint a többi pa­rasztember. Ugyanazt, amit ők. Pél­dául az állattenyésztésben. Ugyanazért a bérért? — Elvileg nem. A szakmunkás­nak, állítólag 10 százalékkal többet kellene kapnia. De éppen a fizetés miatt vannak a legnagyobb ellenté­tek fiatalok és idősek között. Az öregeknek elég, ha kétszer fizetnek egy évben, a fiataloknak nem. Azt hiszem, ez érthető. Mitől várható ez a véleményvál­tozás? Egy szép napon majd magá­tól bekövetkezik? — Nagyon félnek az újtól. És kü­lönösen akkor, ha az jövedelmi koc­kázattal is jár. Itt van például a karbamidetetés az állattenyésztés­ben. Sok helyen azért nem alkal­mazzák, mert a gondozók félnek, hogy halomra döglik az állat. De hát éppen ezt kellene valaki­nek megmondania, hogy nem így van. — Volt egy kertész a faluban, aki­nek a tsz adott ösztöndíjat, amíg tanult és később, amikor már dol­gozott, fel akarták emelni a fizeté­sét UOO-ról 1600-ra, mert eredmé­nyeivel kiérdemelte. A közgyűlés leszavazta: „Eleget fizettünk neki, amikor tanult". Ha már felvetődött, megkérde­zem, hány diáknak ígért munkát, bármiféle munkát a szövetkezet? — Nekem szóltak, hogy szükség lenne adminisztrátorra, mert aki most dolgozik, nyugdíjba megy. Az ő fizetése 1600 forint plusz 20 mun­kaegység plusz 1 hold háztáji. Akar még valaki adminisztrátor lenni? Senki. Áruházi eladó? — Esetleg... Mennyit lehet ott keresni? — Amíg tanuló az ember, vagyis másfél évig, addig 200-at kap ha­vonta. Utána 1000—1200 körül. Az, hogy néhány hónap múlva érettségijük lesz, jelent valamit ma­guknak? — Az érettségi semmit sem ér. Ráadásul lányoknak még az elhe­lyezkedés is sokkal nehezebb. Az otthonélők is­ ezt tartják? — Otthon nem létezhet az ember. Otthon egyszerűen lehetetlenné vá­lik, ha nem értékesíti valamilyen módon az érettségit. Még diákok, tehát látják, hogy jelentkezik-e ez már most is, mond­juk a KISZ-ben? — Amikor otthon voltam, volt el­lentét gimisták és nem gimisták kö­zött, de a közös kultúrcsoporttal sikerült ezt megszüntetni. Ez elő­segítette a feszültség oldódását. Miféle feszültségről van szó? — Általában azt hiszik, hogy a gimisták lenézik az otthonmaradta­­kat. Egyáltalán nem így van? — Az az igazság, hogy mivel a fiúk inkább odahaza vannak, s a lányok járnak középiskolába, nehe­zen lehet közös témát találni a be­szélgetéshez. Előfordulhat, hogy az érettségi bizonyítvány elhatárolja tulajdono­sát egy nála alacsonyabb iskolai végzettségű fiútól, aki esetleg házas­ságra gondol? — Volt már rá példa, hogy nem így van. De nem ez az általános. Ezt a falu sem venné jó néven. De hát mégiscsak önmaga boldog­ságát keresi az ember. — Ismerek olyan lányt, aki el­ment máshová dolgozni, ott nyu­godtan férjhez ment és utána haza­jött a férjével együtt. Ezt az ese­tet, ha nem így zajlik, félremagya­rázták, megszólták volna. Ott tartunk tehát, hogy az érett­ségi bizonyítvány egy mai falusi lánynak útlevél is egyben ... Léte­zik egyáltalán olyan helyzet, hogy az ember érettségivel a zsebében, lelkesedik valamiért, ami falusi, ami csak ott található? — Én népművelő szeretnék lenni, s szívesen mennék bármilyen kis faluba dolgozni, mert vannak prob­lémák, amelyeknek megoldása lel­­kesítene. Mi kellene maga szerint a falu­nak? « — Rendezni azt a zűrzavaros helyzetet, amely a kultúra körül van. A táncot emlegetik gyakran. Ez is kell, de nem ez a minden. Azt hiszem, jó és szép előadásokkal kellene nevelni. De ki lenne képes erre? — Azt hiszem, a KISZ önmagá­ban kevés. Mindent arra a szeren­csétlen titkárra sóznak. Szerintem meg kellene fizetni egy embert,aki csak ezzel foglalkozik.­­ Persze, nem elég csupán a kultu­rális elmaradottságot megtenni bűnbaknak a fal­usi fiatalok nyug­talanságáért ... — Igen, ez igaz. De mit szól ahhoz az esethez, amikor a KISZ- szervezet vendégzenészekkel rende­zett bált, akik jól játsszák a modern számokat, s az egyik zenészt, aki angolul kezdett énekelni, önkéntes rendőrök levezették a színpadról és kitoloncolták a teremből. Sokáig emlékezem arra az ön­vallomásra, amely az igazgató elv­társ szavai nyomán bukkant elő a diákokból: A vidéket úgy hívták régen, hogy sötét Bereg, mert kevés volt a tanult ember és nehéz az élet... Ez lenne a felemelkedés útja, hogy el a falutól, még a tájá­ról is a nehéz földű Beregnek?! Az emberek, akik még értik, hogy mit jelent a sötét Bereg, magukban hordják a változást, de annak csak külső jegyeiről vallanak, építkez­nek, az egyéni felemelkedés módo­zatait keresik és vélik megtalálni. Emlékszem az igazgató kesernyés szavaira is: „Az az igazság, hogy az érettségi fétisével félrevezettük a gyerekeket, de leginkább a szülő­ket. * Király Ernő

Next