Magyar Ifjúság, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-25. szám)
1966-05-21 / 20. szám
Csodavárás helyett gondolkodást Három hírt olvadok. Egyik arról számol be, hogy a Mecseki Szénbányászati Trösztnél az üzemgazdászok javaslatára átszervezik a szállítást. A többszöri felmérés és kísérletezés ugyanis azt eredményezte, hogy a pécsi bányák területén, a Rücker-akna külfejtésén, valamint az építési üzemrészben az AKÖV-fuvarok költségéből több mint másfél millió forint megtakarítható. Az Orion gyártmányfejlesztőinek kongresszusi felajánlásában egyik lényeges vállalás a tranzisztorést tv kifejlesztése. Ezt — a határidőt lerövidítve — december 31-ig gyártásra előkészítik. Végül pedig a napokban döntöttek arról, hogy az idén további vállalatokra — közöttük a Villamos Berendezés és Készülék Művekre, a Csepeli Szerszámgépgyárra, a VTRGY- re, a Hajtómű- és Felvonógyárra, a Budapesti Mezőgazdasági Gépgyárra — kiterjesztik az exporteredmény-részesedés rendszerét. Amíg ez a döntés megszületett, egy kísérletnek kellett sikert hoznia. Tavaly a KGM nyolc vállalatánál kísérletképpen bevezették a részesedés újfajta rendszerét. Az ösztönző intézkedés kedvező hatása jelentkezett; a nyolc vállalatnál egy év alatt mintegy 600 millió devizaforinttal növelték az exportot. .Ez lényegesen nagyobb, mint más vállalatok szokásos exportgyarapodása. Látszólag összefüggéstelen, innen-onnan vett példák ezek A valóság azonban, kissé alaposabb vizsgálódás után másként fest. Amikor a mecseki bányák fuvarköltségének csökkentéséről, az Orion gyártmányfejlesztőinek kongresszusi felajánlásáról és a KGM-vállalatoknál az exporteredmény-részesedés rendszerének kiterjesztéséről van szó, lényegében egyazon dolognak más-más oldalát érintve, egy cél megvalósításáról beszélhetünk. Hogy mi is ez tulajdonképpen? Gazdasági életünkben — és gondolkodásmódunkban is — az utóbbi hónapok során egyre gyakrabban találkozhatunk valamiféle friss áramlattal, amelyet nevezhetünk a gazdasági mechanizmus átalakítása első jeleinek is. Bárki ellentmondhat, mert a költségszint csökkentése, az új típusú gyártmányok kikísérletezése és bevezetése és az exprtképesség növelése eddig is számottevő tényező volt. Ez igaz. Csakhogy a mecseki felmérések talán sohasem vezettek volna eredményre, s egyáltalán a gondolat meg sem született volna az üzemgazdászok és közgazdászok nagyfokú aktivizálódása nélkül. Az oriongyári fejlesztők — fiatalok és idősebbek — éppen olyan típus felett vállaltak védnökséget, amely nem csupán világpiaci versengést biztosít, hanem „primőrárunak” számít. Az exporteredmény-részesedés rendszere pedig kifejezetten új törekvés, olyan ösztönző forma, amely hosszú éveken át nem hatott a vállalatok, üzemek életében. Nem valamiféle véletlen megnyilvánulás következménye tehát a néhány felsorolt eset. Nagyon is tudatosan elhatározott, a jelenlegi körülményeket figyelembe vevő számítások alapján születtek meg ezek a döntések. Mert aligha szükséges bizonyítani, hogy mindhárom tény — más és más vonatkozásban — végeredményben a gazdasági mechanizmus átalakítására irányuló erőfeszítések gyakorlati megvalósulásának példája. És akadnak még más példák is. A Lenin Kohászati Művekben, az Acélműben, ahol a golyóscsapágy-acélt készítik már hosszú évek óta, mindig magas selejtszázalékkal gyártották az alapanyagként szolgáló acélfajtát. Most végre sikerült különböző tényezők figyelembevételével, a gyakran több mint 11 százalékos selejtet a minimálisra redukálni. Egyszerűen a technológiai újítás eredményezte ezt? A csapolási, öntési módszerek, a hőkezelési tényezők korábban is adottak voltak, csakúgy mint a felület-dermedés szabályozására előírt utasítások. Mégis most, éppen ebben az időben hozott eredményt az új technológia. Nyilvánvaló, hogy valami még közrejátszott a sikerben. Ezek a példák talán első hallásra nem jelentenek többet a megszokott formáknál, de alaposabb vizsgálódás után kiderül, hogy valamennyi mögött jó értelemben vett gazdasági érdekeltség, a hasznosság elve húzódik meg. Hogy miért érdemes minderről említést tenni? Manapság gyakran hallani legkülönbözőbb emberektől — sokszor vezető beosztásban, irányító munkakörben levőktől is — olyan véleményeket, hogy a készülő reformtervezet egy csapásra megszünteti majd az esztendők óta fennálló gondokat; javul a minőség, nő a termelékenység, csökken a költségszint, s csak olyan termék hagyja el a gyárat, amelyre szükség van. A magyarázat : mindenkinek ez lesz az érdeke. És ezután következik rendszerint a „csodaváró” álláspont még furcsább folytatása: „Ameddig azonban minden részletkérdés nem ismeretes, várni kell. Menjen minden úgy, mint régen ... Nem szabad kapkodni..Türelmetleneknek és forrófejűeknek titulálják azokat a fiatal műszakiakat, akik bizonyítják, hogy a raktárra termelt áruk mennyiségét már most is lehetne csökkenteni, hogy a minőségrontás egyszerű, kézzelfogható okok következménye, s már most érdemes lenne gondolkodni az új műszaki megoldásokon. A válasz majdnem minden esetben — várni. És mindezt úgy kijelentve, hogy az már szinte csodavárásnak tűnhet. Nagyon káros és veszélyes nézet ez. Eltúlozza a reformtörekvések szerepét, indokolatlan illúziókat kelt, s a tettrekész emberek kezét gúzsba köti. Figyelmen kívül hagyja, hogy már ma is lehet nagyon sokat tenni a reformtörekvések megvalósulása érdekében. A napi termelési feladatok olyan megoldását kell biztosítani, amely a jövő céljait szolgálja. Ezt reálissá teszi az a tény, hogy a mechanizmus átalakításának alapelvei ismertek, s országszerte egyetértéssel találkoztak. Tévedés ne essék, senki sem akarja azt állítani, hogy egyetlen módja a gazdasági reform célkitűzései realizálásának a mindennapi gyakorlati feladatok sikeresebb megvalósítása. Szó sincs erről. Nem lehet kétséges, hogy a fiatal közgazdászok tanácsa, amikor olyan témákat vett fel továbbképző programjába, mint a „Kereslet és piackutatás”, vagy „Azpar és a belkereskedelem közös problémái”, az „Ágazati kapcsolatok mérlege és szerepe a gazdasági elemzésben és tervezésben” — ugyancsak hasznos cél szolgálatára kötelezte el magát. Az elvi kérdések tisztázása és a gyakorlati hasznosság fokozása együttesen szolgálja a túlzott illúziók, a csodavárás elleni harcot.És a türelmetlenség? Felesleges tagadni, hogy tapasztalható ez is. De az okokat kutatva a türelmetlenség legtöbbször valamilyen konkrét gyártmányfajtához kapcsolódik, mindig abból indul ki. Lehet sorakoztatni a példákat a Diesel-motorkérdéstől egyes elektronikus műszerek külső formájának igénytelenségéig. És ebben az értelemben a türelmetlenség nem jelent ösztönzést a meggondolatlanságra, a kapkodásra. A kezdeményezőkészség arra irányul ezeken a területeken, hogy élve a lehetőségekkel, szakadjanak el a régi formáktól, a megszokott úttól, amely eddig is nehezen volt járható, de menni kellett rajta. Rossz értelemben vett önállóság követelése ez? Aligha lehet állítani. Sokkal inkább árt az ügynek, amikor a döntés jogával bíró személyek „semleges pozícióban” maradnak, nem csatlakoznak ugyan azokhoz, akik a türelmetlenség vádjával illetik a fiatal kezdeményezőket, viszont semmivel sem segítik őket elképzeléseik valóraváltásában. A jogos türelmetlenségnek vannak persze más megnyilvánulásai is. Érthető a kifakadás a „minden áron történő forinthajsza” ellen. Nem egyszer megtörtént ugyanis, hogy nem törődve egy-egy műszaki megoldás korszerűségével, csak a praktikus „forintszemléletet” érvényesítve született meg a döntés az avultabb módszer javára. Mivel azonnali forinthaszon nem volt kimutatható, a jobb sorsra érdemes megoldás, műszaki tökéletesítés hátrányt szenvedett. Ez esetleg kedvező mutatókat jelenthet — ideiglenesen — a vállalatnak (hányszor hallani konkrét elképzeléseket az eszközlekötési járulék minimálisra szorítására!), de egyáltalán nem veszi figyelembe a népgazdasági érdekeket és a műszaki haladást. Újból és újból azt kell mondani, hogy mindenféle meggondolatlan türelmetlenség, túlhajtásra irányuló, az „időtényezőt” elsődlegesnek valló nézet csak káros lehet a gazdasági mechanizmus átalakítása szempontjából. Az a türelmetlenség azonban, amely a már megmutatkozó első „vadhajtások” nyesegetését szolgálja — mindenképpen jogos. Száz szónak is egy a vége: sokszor nehéz megérteni azt, hogy egy viszonylag kisebb volumenű kongresszusi felajánlás, vagy a néhány millióra rúgó önköltségcsökkentés és a közgazdasági kérdések vitája a könyvelés egyazon rovatába kerülhet, mégpedig a nyereséget, a hasznot hozók közé. És ez csak bizonyítja, mennyire igaz az a megállapítás: a gazdasági mechanizmus átalakítása feltételezi — sőt törvényszerűen ■megköveteli — a gondolkodás reformját is. Ebből az álláspontból ítélve és cselekedve, észre lehet venni a mai lehetőségeket, amelyek kiaknázása egyértelműen a jövő feladata. Gyulai Ferenc KÉPEK A HATÁRRÓL KŐKENYÉR - JÓ KENYÉR A hegyi út keskeny és meredek. Nem megyünk fel a tetőre, csak egy tágasabb kiugróig, ahonnan jól láthatjuk az óriási sziklateknőt. Éles szél vágja arcunkba az esőt. Szinte éget. — Ilyenkor is dolgoztok? — Éjjel, nappal. Télen van itt olyan huzat, hogy az embert majdnem lesöpri a szikláról. Akaratlanul is elhangzik a kérdés: — Szeretsz itt lenni? A fiatalember, Molnár József, vállat rándít. — Miért ne. Megszokja az ember. Különben is, ez a kő a mi kenyerünk. Ebből él szinte az egész falu. Nagyharsány, rendezett házsoraival, ott lapul a kőbánya alatt. Az óriási dózer hatalmas robajjal szabadul meg terhétől, távolabbról a fejtőkalapácsok gépfegyver-kopogása hallatszik. Valaki hangosan káromkodik és a fúrófejtők felé rohan. A zaj miatt csak ennyit értek: — Hányszor mondja nektek az ember? Jóska magyaráz: — Az öreg balhézik a ’védősapkák miatt. A „madár”-eset óta nem lehet vele bírni. — Mi az a „madár-eset”? — A nagy sziklafalnál állt a Géza bácsi. Elővette a dóznit, cigarettát akart csavarni. A csúcsról meg felrepült egy madár, követ rúgott el, s az ráesett Géza bácsi kezére és kész. Eltört. Azóta sóhajtani sem lehet védősapka nélkül. — Történt már más szerencsétlenség is? — Persze. Volt, akinek letépte a fél karját a robbanás; volt, aki kisebb sérülésekkel megúszta. — ők most is itt dolgoznak? — Itt hát. Csak könnyű munkára osztották be őket. Havonta egyszer van robbantás. Akkor ember és gép rejtekhelyre vonul. A fúrófejtő csoport alaposan előkészít mindent, s tulajdonképpen a robbantó mesterek dolga már könnyű. Kigyulladnak a piros lámpák és a harsányiak várják az eseményt. Évek óta megszokták már a hatalmas robbanást, mégis félelemmel vegyes csodálattal hallgatják, hogyan adja meg magát a hegy. A repülő kövek elöl nem tud elfutni a falu, minden alkalommal összetörik néhány tető, megrongálódik egy-két épület. — Van egy ácsunk és egy kőművesünk. Őket azért fizeti a bánya, hogy a faluban okozott károkat rendbe hozzák. Soha sincsenek munka nélkül. — Egyetlen robbantás egész hónapig biztosítja a termelést? — Igen. Pedig folyamatosan szállítják a követ. Ezzel a mészkővel dolgozik például Dunaújváros. Kiskovács Páltól kérdezem először, aki a zúzda pokoli zajában dolgozik: — Mit szeret legjobban a kőbányász? Ordít, de így is úgy tűniik, suttog: — A csendet. Kockás József azt mondja: — Nyárson sült szalonnát enni a pincék előtt. Más: — Azt a házat ni, látja, azt a nagy négyszögletest — a falu széle felé mutat, ahol külön rész épül, a bányászkolónia. A dózeres nevet: — Amikor fizetéskor azt mondják: „Te, már megint annyit kerestél, hogy nyugodtan letagadhatsz belőle egy-két százast az asszony előtt." Az egyenletes, sima sziklafalra nézek. Olyan itt a hegy, mint egy óriási, kettészelt kőkenyér. Hankóczi Sándor „Csendélet” a kőbányában Szép a lucerna, halad a munka, Dusa fű a legelőn ennek örül Németh Sándor traktoros és Lányi Gábor brigádvezető (Fotó: Ágoston) Ilyen kalásza van az árpának május közepén Kotroczó István felvételei VALLATÁS Tizenegy előtt tíz perccel állított be Karcsi. Levette a svájciját és megállt a műhely közepén. Csak az Írnok vette észre, a többiek elmélyülten dolgoztak, nem látták, vagy nem akarták látni, így telt el néhány perc. Akkor benyitotta az irodának csúfolt kalitka ajtaját és hangosan köszönt. A főnök biccentett, de nem nézett föl. — Haragszanak? Szóljon már, vagy dobjon ki! Különben úgy jöttem, hogy visszaköltözöm ... — Vissza? Hogy gondolod ezt? Minek nézel te bennünket? Azt hiszed, visszaveszünk? Itt tanultál, mi faragtunk szakembert belőled és ezt azzal háláltad meg, hogy a legelső alkalommal olajra léptél. A fiú benyúlt a zsebébe és odatette az asztalra a munkakönyvét. — Látom, nem hisz. Nézze meg! Most jövök a főmérnöktől, azt mondta, van hely. Ha a srácok visszavesznek, neki nincs kifogása. A főnök hallgatott. — Mondjon már valamit! — Nem rajtam múlik. Ha a brigád befogad, felőlem maradhatsz. De hogyan jutott eszedbe? Ugye, ott kétszázzal többet kerestél? — Éppen ez az. Akkor a pénz húzott. Ott preg rájöttem, hogy ilyen galeri sehol sincs a világon. Inkább itt teszek culáger, mint ott marós. Szóljon a fiúknak! — Azt már nem. Menj ki, és kérdezd meg őket. Az írnok értetlenül hallgatott, lopva a főnök arcát nézte A fiú kiment és a sarokban álló öreg gyalupad mellé állt Dolgozni kezdett. A többiek ügyet sem vetettek rá. Délben mindenki leállt, csak Karcsi nem. Tudta, hogy most döntenek.. * KÖZLEMÉNY A Magyar Nemzet 1966. április 19-i számában „Budán társasházat szervezünk kevés készpénzű házasulandók részére, 20 000 forint + részletre, KISZ 65 901 jeligére, Felszabadulás téri hirdetőbe” szövegű hirdetést engedélyünk nélkül, Putz Mihály mérnök, nevünk jogosulatlan felhasználásával tette közzé, ezért felelősséget nem vállal a KISZ KB. ÉRETTSÉGI BIZONYÍTVÁNY VAGY „ÚTLEVÉL"? RANDEVÚ A gimnázium aránylag nagy területről népesül be, vagy inkább, a pontosság miatt, a helyzet tükrözéseként, távoli falvakban is látni vélik, mint az egyetlent, amely a kiemelkedést, s azon is túl, a paraszti életből való kikerülést biztosíthatja. Amikor egyedül voltam, utcán és esti szórakozóhelyen, megpróbáltam a környékbeli falvak és ennek a helységnek, Vásárosnaménynak különbségeiben keresni azt az elsődleges okot, amelyet a tanulás, mint a faluról való kijutás ösztönzőjeként elfogadhatok. De el kellett vetnem rögtön az első kísérlet után azt az untalan ismételt szólamot, hogy a csillogás vonz, a könnyűnek tűnő városi élet. Ezt itt nem ismerhetik meg. A falusi diáklányok — a tanulók kétharmad részét lányok teszik ki — pályaválasztási indítékaiban feltételezhetően tükröződnie kell a faluról vallott felfogásnak is, nemcsak a maguk elé kitűzött életcélnak. Ez az életcél általában nagy ívben elkerüli a szülőfalut — hallom a tantestület véleményét. Pedig az iskolában az idén 68 gyereknek mezőgazdasági szakmunkás-bizonyítványt is adnak az érettségi oklevél mellé. Körülbelül 30 tanulóval beszéltem, két csoportban. Mindkét helyre elkísért az igazgató elvtárs és a helyettese is. Milyen elképzelésekkel választották a kiszemelt pályát? — Régebbről ismerte az ember... Ajánlották, hogy jó... Mindig erre vágytam ... Érettségivel nem ülhetek otthon... Ez az érettségi, úgy tudom, mást is nyújt. A szakmunkás-bizonyítványra gondolok. — A parasztemberek azt nem értékelik. Csak azt látják, hogy aki érettségizett, az már vissza nem mehet. „Ezért érettségiztél?" — mondják. Ha történetesen nem sikerül az egyetemi felvétel? — Addig tanulok, amíg fel nem vesznek. Esetleg dolgozom a téeszben, de csak ideiglenesen. Képtelen az ember érettségivel arra gondolni, hogy valahol helye lenne a faluban? — Az irodai helyek általában tele vannak. A munkában pedig nem szívesen alkalmaznának. „Ez parancsoljon nekem?!” — mondják azok, akik jól ismernek odahaza. De ha teszem fel, adnának munkát — úgy tudom, itt is hiányzik a fiatal munkaerő —, mit dolgozhatnának? — Rendesen, mint a többi parasztember. Ugyanazt, amit ők. Például az állattenyésztésben. Ugyanazért a bérért? — Elvileg nem. A szakmunkásnak, állítólag 10 százalékkal többet kellene kapnia. De éppen a fizetés miatt vannak a legnagyobb ellentétek fiatalok és idősek között. Az öregeknek elég, ha kétszer fizetnek egy évben, a fiataloknak nem. Azt hiszem, ez érthető. Mitől várható ez a véleményváltozás? Egy szép napon majd magától bekövetkezik? — Nagyon félnek az újtól. És különösen akkor, ha az jövedelmi kockázattal is jár. Itt van például a karbamidetetés az állattenyésztésben. Sok helyen azért nem alkalmazzák, mert a gondozók félnek, hogy halomra döglik az állat. De hát éppen ezt kellene valakinek megmondania, hogy nem így van. — Volt egy kertész a faluban, akinek a tsz adott ösztöndíjat, amíg tanult és később, amikor már dolgozott, fel akarták emelni a fizetését UOO-ról 1600-ra, mert eredményeivel kiérdemelte. A közgyűlés leszavazta: „Eleget fizettünk neki, amikor tanult". Ha már felvetődött, megkérdezem, hány diáknak ígért munkát, bármiféle munkát a szövetkezet? — Nekem szóltak, hogy szükség lenne adminisztrátorra, mert aki most dolgozik, nyugdíjba megy. Az ő fizetése 1600 forint plusz 20 munkaegység plusz 1 hold háztáji. Akar még valaki adminisztrátor lenni? Senki. Áruházi eladó? — Esetleg... Mennyit lehet ott keresni? — Amíg tanuló az ember, vagyis másfél évig, addig 200-at kap havonta. Utána 1000—1200 körül. Az, hogy néhány hónap múlva érettségijük lesz, jelent valamit maguknak? — Az érettségi semmit sem ér. Ráadásul lányoknak még az elhelyezkedés is sokkal nehezebb. Az otthonélők is ezt tartják? — Otthon nem létezhet az ember. Otthon egyszerűen lehetetlenné válik, ha nem értékesíti valamilyen módon az érettségit. Még diákok, tehát látják, hogy jelentkezik-e ez már most is, mondjuk a KISZ-ben? — Amikor otthon voltam, volt ellentét gimisták és nem gimisták között, de a közös kultúrcsoporttal sikerült ezt megszüntetni. Ez elősegítette a feszültség oldódását. Miféle feszültségről van szó? — Általában azt hiszik, hogy a gimisták lenézik az otthonmaradtakat. Egyáltalán nem így van? — Az az igazság, hogy mivel a fiúk inkább odahaza vannak, s a lányok járnak középiskolába, nehezen lehet közös témát találni a beszélgetéshez. Előfordulhat, hogy az érettségi bizonyítvány elhatárolja tulajdonosát egy nála alacsonyabb iskolai végzettségű fiútól, aki esetleg házasságra gondol? — Volt már rá példa, hogy nem így van. De nem ez az általános. Ezt a falu sem venné jó néven. De hát mégiscsak önmaga boldogságát keresi az ember. — Ismerek olyan lányt, aki elment máshová dolgozni, ott nyugodtan férjhez ment és utána hazajött a férjével együtt. Ezt az esetet, ha nem így zajlik, félremagyarázták, megszólták volna. Ott tartunk tehát, hogy az érettségi bizonyítvány egy mai falusi lánynak útlevél is egyben ... Létezik egyáltalán olyan helyzet, hogy az ember érettségivel a zsebében, lelkesedik valamiért, ami falusi, ami csak ott található? — Én népművelő szeretnék lenni, s szívesen mennék bármilyen kis faluba dolgozni, mert vannak problémák, amelyeknek megoldása lelkesítene. Mi kellene maga szerint a falunak? « — Rendezni azt a zűrzavaros helyzetet, amely a kultúra körül van. A táncot emlegetik gyakran. Ez is kell, de nem ez a minden. Azt hiszem, jó és szép előadásokkal kellene nevelni. De ki lenne képes erre? — Azt hiszem, a KISZ önmagában kevés. Mindent arra a szerencsétlen titkárra sóznak. Szerintem meg kellene fizetni egy embert,aki csak ezzel foglalkozik. Persze, nem elég csupán a kulturális elmaradottságot megtenni bűnbaknak a falusi fiatalok nyugtalanságáért ... — Igen, ez igaz. De mit szól ahhoz az esethez, amikor a KISZ- szervezet vendégzenészekkel rendezett bált, akik jól játsszák a modern számokat, s az egyik zenészt, aki angolul kezdett énekelni, önkéntes rendőrök levezették a színpadról és kitoloncolták a teremből. Sokáig emlékezem arra az önvallomásra, amely az igazgató elvtárs szavai nyomán bukkant elő a diákokból: A vidéket úgy hívták régen, hogy sötét Bereg, mert kevés volt a tanult ember és nehéz az élet... Ez lenne a felemelkedés útja, hogy el a falutól, még a tájáról is a nehéz földű Beregnek?! Az emberek, akik még értik, hogy mit jelent a sötét Bereg, magukban hordják a változást, de annak csak külső jegyeiről vallanak, építkeznek, az egyéni felemelkedés módozatait keresik és vélik megtalálni. Emlékszem az igazgató kesernyés szavaira is: „Az az igazság, hogy az érettségi fétisével félrevezettük a gyerekeket, de leginkább a szülőket. * Király Ernő