Magyar Ifjúság, 1966. július-december (10. évfolyam, 26-52. szám)

1966-12-10 / 49. szám

4 MARIO PEI: SZABÁLYTA­LAN NYELVTÖRTÉNET. — A szerző: amerikai, s a Colum­bia egyetem tanára Nyilván­való prakticizmusa s tudomá­nyos felkészültsége értel­te meg gyümölcseit a nyelvek történetéről, alkotóelemeiről, társadalmi funkciójukról, a világ nyelveiről s a nemzetkö­­­­zi nyelvekről szóló, világhírű könyvében. Pel professzor a nyelvtudomány kitűnő szak­embere, aki célravezető, át­gondolt, okos aprólékosságát a nagyvonalúságnak tűnő, talá­lékony könnyedségben, remek, élvezetes, szinte csevegő, tár­salgási stílusban oldja fel. De ne szaporítsuk a jelzőket! Vannak a dicsérő mondatnak más részei is, legfőképpen az, hogy Pel professzor valóság­gal felcsigázza olvasóinak ér­deklődését a nyelvtudomány iránt. Ez pedig éppen a fia­tal olvasók esetében, igazén eredmény. El kell hinnünk, hogy a nyelvészet nem is olyan nagyon száraz, mint amilyen­nek a közhiedelem tartja s hirdeti. Aki elolvassa ezt a könyvet, allgh­r.em közelébe jut az egyik legérdekesebb s leghasznosabb tudománynak. (Gondolat Kiadó.) ORTUTAY GYULA: HALHA­TATLAN NÉPKÖLTÉSZET. — Szerzőnk — szintén egyetemi tanár — könyvében az egyik legérdekesebb s leghasznosabb tudomány bontakozik ki előt­tünk. A néprajz. De nem ál­­ta'árosítva', nem­ széles kö­rűen, nem a világ népeinek es etéből s tö­tél étéből merítve tárgyát. A magyar népet raj­­zolják elénk a kötetbe s­ tudo­mányos rendbe foglalt, áttet­sző tisztasággal hitelesített ta­nulmányok. E szűk körön be­im szélesíti ki a néprajztudo­mányt a szerző, számtalan te­rületre, számtalan emberre s egyéniségre. Népünk egyénisé­ge olvasható ki végkövetkezte­tésként a tanulmányok (néha tanulmányi vázlatok) mind­egyikéből épnt úgy, mint egy­­ségdikből. Izgalmas olvas­mány! A forrongó indulatú s a gondolkodás konszerűségét sürgető, tudós Tessed'k Sá­­muelről, a néz­költészet szép­ségeit személyében megszólal­tató, alkotó, egyszerű Fed'és vezivről vagy akár a politi­kában a népet megszemélyesí­­tő s érvényezíteni akaró, reali­tásokban ' gondolkodó államel­­ítök-ő' olvasva, önmagunkra '«„.»fűnk hin's-o-pretünkhöz, találunk ben­e ‘ük­ öt, segítsé­get. (Magvető Kiadó: Jó"”»k és Utak-sorozat.) S. GY. F. ANTONOV ♦ Moszkvában megint havazott. Nem ‘♦olt túlságosan nagy hideg, csak a szél ks kapta el néha a szállongó hópelyheket, ♦ megcsavarta, magasba lendítette, aztán »belevágta az emberek arcába; jó volt ♦isse, a kora délutánon, megpihenni a szállodai szobában, s az ablakon át, a ‘kellemes melegből nézni a széljárta, 'lovas Gorkij utca forgatagát. Később »Kikapcsoltam az olvasólámpát. Két­­„■ffe vettem ismét az érdekes, új re­­­gényt, a Széttépett rubeleket, megtalál­ja hozzá — íme — a külső hangulatot is a valóságban. ♦ De azért kicsit — képzeletben —­­♦taznom is kellett a havas tájon, Tur­­­genyev szülőhelyére, ahol a regény »átszódik. Csakhogy ez már belföldi­­közlekedésnek számít. Hiszen Oroszor­szágban voltam. Megérkeztem tehát, mihelyt felütöttem a könyvet, abba a ‘'tgli orosz faluba, ahol esténként most “ifi kórusok énekelnek, s napközben az emberek, idősebbek is, fiatalabbak is, dolgoznak. Itt él Vitálij, az okos, igyekvő, tehetséges fiú, akiben lángol a tűz, hogy több legyen, mint mások, s fásként — különbül — is éljen. Nem­­ akar sokat. Jót akar magának is, má­soknak is. De, mert az ilyesmit nem i­s mindenki tudja elviselni, Vitálijt még az ág is húzza. Nehezen áll már meg a maga lábán. A tragédia határához érkeztünk. Csak Maruszja érti meg őt,­­ a kislány, a szintén okos, igyekvő és tehetséges ember, aki azonban annyi­ban különbözik Vitálijtól, hogy hata­lom van a kezében. De tud-e élni vele? .J Idáig értem az olvasásban, amikor készülődnöm kellett. Az idő elszaladt. s Esti hét órára várt lakásán Szergej Petrovics Antonov, a Széttépett rubel­r leíc írója. *„ A történet folytatása A taxi csak lassan haladt a csúszós Úttesten. Körülöttünk hókotró gépek dolgoztak. A havazás erősödött S már nem fújt a szél. Keresztbe szeltük * Moszkvát. Mire megérkeztünk, a taxit is csaknem teljesen elborította a hó. Fények imbolyogtak az úttest felett. A­­ járdán, közvetlenül a modern épület bejárata előtt, fiú és lány beszélgetett, tartósan egymáshoz simulva, teljesen behavazva, mégis zavartalanul. Még azt is hihettem volna, hogy Vitálijjal és Maruszjával találkoztam.­­ De erre a találkozásra csak bent, az épületben, Szergej Antonov dolgozó­* szobájában került sor. Ez is a­ képzelet * játéka volt. Az író képzeletvilága tá­­­rult ki előttem, amelyben Vitálij és * Maruszja megszületett, növekedett és f élt. — Elolvasta? — kérdezte Szergej Petrovics. .­­— Már csak az utolsó oldalak van-­ nak hátra. — Akkor még nem tudja, mi lesz a Korsuk a továbbiakban — mondta az író. — Sokáig én sem tudtam. Megszü­ntettek bennem. Aztán hagytam őket él­­rti a regény lapjain. Meg sem tudnám­­mondani, hogy mikor fogták ők az én kezem, s mikor fogtam én az ő kezü­ket az úton, amelyen elindultak. K­ ,i— ösztönösen dolgozik? " — Ellenkezőleg. Az élet törvényeit igyekszem nyomon követni, majd meg­­találni. S azok néha nagyon konokak.­­ Partjaik között a jellem széles skálája húzódik, egészen a jellemtelenségig. ».Etőseim valamennyien, s külön-külön is, összetett jellemek, mint az emberek * az életben. Életük változatosságokban telik el. Fejlődésük jellemváltozásaik- Jjipn mérhető. iá— Végül is hogyan alakul Vitálij és Maruszja élete? .. .— Maruszjának hatalom van a kezé­­­­ben, emberek sorsának alakulása függ tőle. Hiszen nevelő, a szónak teljes, s politikai értelmében. Nevelő, aki a fia­­italok jellemének változásaiért felelős. Komszomol-titkár. De maga is csak­­ egy ember, akit hatások érnek, válto­zások és kötődések befolyásolnak. Be­­­­lényemnek Maruszja az igazi főszerep­lője. Vitálij magára találásával tulaj­donképpen Maruszja talál önmagára és­­vitálijra. Megnövekszik abban a tűz­ben, amely a fiúról átcsapott rá, s őt is megérintette. Együtt váltak igazán em­berré. Egy élet lepereg előttünk Antonov rengeteget dolgozik. S en­nek látható jeleit találtam. Dolgozó­asztalát kéziratlapok borították, sőt csaknem teljesen ellepték. Üresen- Te­legépelve. Javítva, áthúzva töltőtollal, összegyűrve. A rendetlenség rendjébe foglalva. • — Dolgozom — szólt Szergej Petro­vics, magyarázatát adva a rendetlen­ségnek. — Szigorú időbeosztás szerint. Szakadatlanul dolgozom. Most éppen készül valami új. ■—Mi készül? — Néhány kisregényt írok — felelte. — Egészen pontosan: nyolc kisregényt. Egy éli­t különálló, s legalább annyira összefűződő fejezeteit. Hősünk 1917- ben, a Nagy Októberi Szocialista For­radalom viharában születik. Kisgyer­mekkora a NEP-időszakra esik. A kol­­lektívizáció idején érik ifjúsága. Az első ötéves terv esztendeiben végzi felső­fokú tanulmányait. Mérnökként kezdi pályáját, amikor a németek ostrom­­gyűrűbe fogják, Leningrádot­ Erőművet tervez a béke első napjaiban. Amerika földjét járja, amikor Gagarin személyé­ben az első ember kijut a világűrbe. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulóján, amikor hősünk maga is ötvenéves, a szocialista munka ér­demrendjével tüntetik ki, pedig semmi mást sem tett életében, csak annyit, hogy értelmesen élt, s fáradhatatlanul dolgozott. — Ki ez az ember? — Én is lehetnék — felelte Szergej Petrovics. — Mások is lehetnének. Min­denki, aki szovjet földön született. Tu­laj­donképpen ezt is mondom. Ez a lé­nyege készülő, nyolc kisregényemnek. Egy nagy regény. Pillantás a holnapba Ezek után természetesnek kell tarta­nunk, hogy Szergej Petrovics Antonov bízik a jövőben. Általában. Amikor azonban a szocialista irodalom jövőjé­ről kezdtünk beszélgetni, az energikus, töprengő ember hirtelen elkomorult, mert pillanatra sem tud szabadulni a mától. — Minden korszakban nevelni kell az embereket — mondta. — Akarja, vagy nem­ akarja ezt az irodalom, az telje­sen mindegy, mert szinte akaratától függetlenül is ez a feladata, s a funk­ciója. Más kérdés azonban az, hogy az irodalomnak milyen irányban kell ne­velnie az olvasókat. A szocialista iro­dalom feladata ebben a vonatkozásban világos. De megint más kérdés az, hogy ezt a feladatát hogyan tölti be. Az a gyanúm, hogy elég rosszul. A szocia­lista realizmusról beszélgetünk. Sőt vitatkozunk is, de egyhelyben topogunk. Persze, vannak eredményei, sőt igen nagy eredményei is a szocialista rea­lizmusnak. Azok azonban elég régiek. Szocialista irodalmunk hősei és olva­sói, a mai emberek, már mások, nem mindenben olyanok, mint harminc éve. Más még a pszichológiájuk is, ameny­­nyiben más lett az életünk. Új témák merülnek fel, amelyek az ábrázolás új eszközeit, új módjait követelik, a ha­tás, a meggyőződés, a hitelesség elérésé­nek érdekében. Érte még korántsem tet­tünk meg mindent. — Miben látja a legfontosabb tenni­valót? — Száműznünk kell felelte gyorsan­ az unalmat Az unalomról és az irodalomról — Ez lenne minden, ami megoldja a szocialista irodalom jövőjét? Szergej Petrovicsot észrevehetően nem lepte meg a kérdés. — Ha ez nem is minden, de ez a lényeg — felelte rá nyomban, s nyo­matokkal. — Erre figyelmet kell fordí­tani. Nem hiszek abban, hogy az iro­dalom írókból és könyvekből áll. A könyveket el is kell olvasni, enélkül az író mondhat, s írhat azt, amit csak akar, semmi értelme sincs. Az iroda­lom hármas egység, amelyet az író, a könyv és az olvasó alkot. Középen van a könyv. A gyújtópontban. Azt is mondhatnám, hogy az irodalom kettős egység, amely az író és az olvasó kap­csolatából jön létre; kettőjük kapcsola­tát a könyv teremti meg. A mű, illet­ve annak hatása. Megteremti, vagy nem teremti meg. Ezen áll, vagy bukik a kérdés. Az unalom, enyhén szólva, sem kapcsolatot, sem irodalmat nem te­remt. Meg kell tanulnunk száműzni az unalmat a szocialista irodalomból, ab­ból az irodalomból, amely a legérdeke­sebbnek, az életnek, a korszerű hala­dásnak, a jövőnek szolgálatát vállalta magára, az emberek nevelésén keresz­tül. — Az unalom száműzése a témát érinti? Vagy csak formai kérdés? — Nem hiszek abban, hogy vannak unalmas témák. Itt az igazi témákra gondolok, amelyeket éppen az jellemez, hogy fontosak, lényegesek, húsunkba­­vérünkbe vágók, tehát nemcsak egy­szerűen érdekesek, hanem sorsdöntően izgalmasak is. De abban sem hiszek, hogy vannak eleve elrendelten érdekes, s újszerűségükből eredően vonzó, ma­gukkal ragadó, lenyűgöző formák. A formák érdekessége sohasem saját ma­guk újszerűségében, hanem a téma, s a tartalom maiságában rejlik. Ez a dol­gok rendje, s dialektikája. Hozzátéve persze azt, s ez nagyon lényeges, hogy a maiságában izgalmas, új téma, s új tartalom feltétlenül megkívánja a meg­felelő, új formát­ tolmácsolásában, köz­vetítésében, a mai olvasókhoz való to­vábbításában. De ettől az okfejtéstől sem leszünk túlságosan okosabbak, de még jobbak sem, ha nem közelítjük meg ezt a sokoldalú problémát mind­egyik oldaláról. Vitazáró a messzeségben — S akkor nem jutunk-e túlságosan messzire? — Dehogynem — felelte Szergej An­tonov, persze hozzátette azt is: — Ez az én egyéni véleményem. — Mennyiben?. — Amennyiben előbb vagy utóbb, de rá kell jönnünk, hogy a vitákat végül is érdemes felváltani a tettekkel. Az irodalmi vitáknak a jó könyvek vetnek véget. S az a lényeg. Ez a jövő kérdése is, s legalább annyira a jelené is. Meg­érett az idő az ilyen vitazárásra. Simon Gy. Ferenc ír­.­■.­ „Nem hiszek abban, hogy az irodalom írókból és könyvekből áll.” Nehéz feladat elé állítja a kritikust a HALLÓ FICK, HALLÓ LÁNYOK! legutóbbi adása. Csaknem egy esztendős ez a műsor, s leginkább szín­vonalának hullámzása jelle­mezte eddig. Vagyis, volt olyan adás, amely határozot­tan erőteljes bosszankodásra adott okot, s akadt jó néhány olyan is, amely őszinte örö­möt, lelkesedést váltott ki a nézőből. S talán még a kifeje­zetten bosszantó műsor is jobb a középszerűnél: az előb­bül legalább mérgelődni lehet, az utóbbin még azt se. Ez a legutóbbi adás nem volt se rossz, se bosszantó. Igazán középszerű sem volt. Karinthy: Tanár úr kérem­­­jének klasszikus egyfeleg dol­gozatára emlékeztetett. Szolid­ság, kerekdedség, arányosság, a vegyes jellegű műsorokba il­lő, jóértelmű vegyesség —, csak éppen az a szikra hiány­zott, amely fellelkesít, az a többlet, amelytől az „egyfe­­les” dolgozat jelessé válik Talán azért, mert a műsor­nak nem volt­ igazi központi gondolata, gerince, illetve, ami volt, azt csak ilyen, kissé lan­gyos módon tudták kihasznál­ni. Arról volt szó ugyanis, hogy a HALLO !-műsor renge­teg levelet kap, s most nyilvá­nosan válaszolnak a levelek­re, illetve a levélben kérdé­sekre. S minthogy a levélírók hol táncbetétet, hol gitárzene­kart, hol slágerénekest kér­nek, tehát sorra következett a táncbetét, a gitárzenekar és a slágerénekes. Mindemellett akadt néhány emlékezetes szám a nagyon is átlagos értékű­­ műsorban. Ilyen volt például­­a bánszállá­si fiatalok panaszáról, a helyi művelődési ház siralmas álla­potáról készült riport. Ilyen volt Voith Ágnes tehetségesen, nagyon ötletes koreográfiával, eredeti beállításban előadott énekszáma. S ilyen volt a IX. pártkongresszus legfiatalabb küldöttjével, Kóczián Erzsébet­tel (a pécsi úttörőház vezető­jével) folytatott beszélgetés. Ez a nagyon értelmes és ro­konszenves fiatal nő­ megta­lálta azt a hangot, amelynek segítségével a zsen­gerek előtt is vonzóvá, érdekessé lehet tenni egy olyan fontos, de el­ső pillanatban „nehéznek” tű­nő politikai csúcseseményt, mint amilyen a pártkongresz­­szus. Karabás tamás A Fiatal Képzőművé­szek Stúdiója — no­vemberben — Luko­­viczky Endre festő­művész grafikai munkáit, fa­metszeteit, monotípiáit, akva­­relljeit és olajképeit mutatta be a Mednyánszky-teremben. A művész 1962-ben végezte el az Iparművészeti Főiskolán a textilszakot, rendszeresen részt vett a stúdió kiállításain, leg­­­­utóbb a vietnami kiállításon szerepelt. Most bemutatott munkáit elsősorban a kubizmus külön­böző szakaszaiból származó stílusjegyek jellemzik, de egyes képein megtalálhatók más, elvont irányzatok stílus-­ jegyei is. Sajnos, a kiállított munkákból nem tűnik ki, hogy milyen belső, művészi indíté­kok fordították figyelmét a századunk első évtizedeiben virágzó irányzat felé. Azok a problémák, amelyek a kubiz­­must akkor Franciaországban életre keltették, ma már ott sem aktuálisak. Nálunk abban az időben sem voltak azok, s nem időszerűek ma sem. Az sem állítható, hogy azért nyúlt a kubizmushoz és más, elvont irányzat kifejezésmód­jához, mert annak segítségé­vel mélyebben, meggyőzőbben akarja megfogalmazni a ko­runkat, társadalmunkat jel­lemző problémákat.’ Stílus vagy stílusjegyek adaptálása, megfelelő társadalmi légkör nélkül, mindig provincializ­mushoz vezet. Ez a vonás, saj­nos, a kiállított munkákra is jellemző. Bolgár Kálmán a katalógus­hoz írt előszavában ugyan ma­gyarázatot kíván adni arra­ a kérdésre, hogy mi késztette Lukoviczkyt a hagyományos­nak mondható kifejezésmódtól való eltérésre. Indoklása nem­ meggyőző. Azt írja: „A textilek halvány színvilága enerváltan hatott a vásznon, a statikus figurák a klasszikus tér­rendezésben banális látványt kö­z­nek." Banális látványt a képző­művészeti alkotások abban az esetben „közölnek”, amikor a művésznek nincs személyes mondanivalója, s amikor közhe­lyeket ismétel. De ez független a stílustól. A mondanivaló­ hiánya vagy a közhely akkor is banális­ látványt nyújt, ha azt az elvont művészet stílus­jegyeivel önti formába, a fes­tőművész, Bolgár Kálmán maga is elis­meri, hogy a kiállított képekben egyelőre nem fedezhető fel tar­talmi mondanivaló. Hiszen ezt írja, a festészeti anyagról szól­va: „Szemben a grafikákkal, a cél ezúttal az esztétikus kép­ tárgy el­készítése. Kompozíciós rendszerek kipróbálása, a szimmetria oldása, nem kiegészítő, nem konszonáns színekből való építkezés, a tér megjelenítése síkszerű rendezéssel stb., stb., ez festményeinek alap­­problémája. E csendes és követ­kezetes szakmai tevékenység azon­ban olyan hangulatos, nívós képe­ken bonyolódik — akár az akva­­rellekre, akár az olajokra gondo­lunk —, amelyek alapján gazdag tehetség jelenlétét feltételezhetjük, amely a megfelelő időpontban, amikor majd a belső indulat meg fogja ragadni a feltörő témát, tar­talmat, komplett műv­eszi­­mun­kában tudja azt majd közvetíteni a nézőnek." Lukoviczky képein alapjá­ban naturalisztikus szemlélet tükröződik. Nem állítható, hogy anakronisztikusan ugyan, de a kubizmus problémáiban merült volna el. A kubisztikus formafelbontás képein csak külsőségesen és felszínesen je­lentkezik (Hegytető, Csend­élet), vagy eredeti értelmétől megfosztottan, perspektivikus ábrázolással keveredve, hatá­rozatlan foltokban, puhán, erőtlenül érzelmes festőiesség­­ben feloldottan jelenik meg (Nő csendélettel). A szinteti­kus kubizmus sajátos vonásai­ra utaló Befőtteltevés sem tudja leplezni naturalista szemléletét. Hiányzik a szinte­tikus kubista műveknek jel­lemző ereje, expresszivitása. A naturalista formákat csak át­rajzolta, de nem fogalmazta át. Politikai tárgyú képein (Vietnam, dzsungelháború; Vi­etnam, robbanás; Vietnam, embermáglya) a jelenséget, a fényhatást, a felszabadult energia elemi erejét ábrázol­ja ugyan, de nem utal a tar­talomra, az agresszió dehuma­­nitására. A Stúdió 66 kiállításon a ki­függesztett jelmondatokban — többek között — ezt olvashat-­ tuk: „A művészet társadalmi szük­séglet.V­iszont­ a stúdió tagjai- - nak három egyéni­­ kiállítása (Molnár­­ Sándor, Kátay Mi­­­­hály és most Lukoviczky End­re) felveti azt a nagyon lénye­ges kérdést: vajon társadal­munknak szüksége van-e ef­fajta művészi megnyilvánulá­sokra? Újvári Béla „Esztétikus kép*tárgyú/ LUKOVICZKY ENDRE KIÁLLÍTÁSA / Mocorgó a Tháliában „Meghalt 1956 októberében... Mit kezdhetett volna ekkora erővel, ha igazi álmot álmo­dik?“ — Ezekkel a szavakkal zárul Fejes Endre új drámája, a MOCORGÓ. Az író szerepét játszó Keres Emil mondja ezt a színpadon, a dolgozószobáját ábrázoló díszletek­ között, mi­közben mindannyiunknak, va­lamennyi nézőnek feladja a kérdést: Ki a felelős ifjú Ma­­kics József haláláért? Heteken át készült ez az új Fejes-bemutató a Thália Szín­házban, amely­­a ROZSDA­TEMETŐ eddigi 160 előadásá­val nemcsak az új magyar drámák ügye mellett tett szen­vedélyes hitet, hanem félreért­hetetlenül azt is érzékeltette, hogy Kazimir Károly főrende­zőhöz kiváltképp közel állnak ennek a sajátos írói világnak hősei éppúgy, mint mondani­valója. — Egyetlen mondatban így tudnám megfogalmazni Fejes Endre írói ars poeticáját, ame­lyet ezúttal is a rá jellemző szuggesztivitással formált al­kotássá: Minél kevesebb elve­szett ember legyen! — Kazi­mir Károly mondja ezt a drá­ma — az előadás — érlelésé­nek utolsó szakaszában, köz­vetlenül a premier előtt. — A színpadi megvalósítás nem ke­vés gondot okozott. Együtt kellett élnünk, lélegzenünk, gondolkodnunk a darabbal mindvégig, a próbák során. Kezdettől fogva bennem él ez a dráma, valamennyi helyszí­nével. Kapcsolódnak hozzá az én személyes élményeim is. „Kapcsolatom” megvolt vala­mennyi hőséhez, akik közül nem egyet magam is ismertem, jóllehet azokat az ismerősei­met nem Makics Józsefnek, Madocsai úrnak vagy Verának hívták. A színpadon az egykori, fel­­szabadulás előtti Tisza Kál­mán tér és környéke látható, az a kerület, amelyben a tár­sai által Mocorgónak elneve­zett Makics József is él. Min­den vágya az, hogy önálló ke­reső legyen. Zsibárus. „Ha az ég lejön a földre, én akkor is sátrat nyitok a Teleki téren!” — mondja izgalomtól átfűtött hangon. A történelem nem kedvezett neki. Így aztán ifjú Makics József bukása is szim­bolikus.­­'... Fejes Endre rendkívül sok­oldalúan motiválja fő­hősét. Végigkíséri útját az egykori Tisza Kálmán tértől a mai Köztársaság térig. S közben ott vibrálnak ifjú Makics Jó­zsef mellett és mögött a drá­mának azok az alakjai, akik ilyen, vagy olyan módon köz­rejátszanak sorsának alakulá­sában és alakításában. Így ta­lálkozunk például Verával, Mocorgó szerelmével is, akinek sorsa párhuzamosan halad az övével. A vihar — a történe­lem — azonban szüntelenül el­sodorja őket egymás mellől. * Verát Polónyi Gyöngyi játsz­­sza. A címszereplő: Szabó Gyula, * akinek emlékezetes ROZSDA- * TEMETŐ-beli és az ÁLLÍT- *" LÁTOK MEG ARTURO UIT című Brecht-drámában aratott , sikerei után, új állomást je­­­­lent ez a nagyívű szerep szí­nészi fejlődésében. Mellettük a Thália Színház csaknem teljes társulata fel­vonul. A jelentősebb szerepek alakítói: Dajka Margit, Kom­ ,­lós Juci, Inke László, Keleti László, Kovács Károly, Nagy Attila, Peti Sándor, Somogy­­vári Rudolf. — Húszegynéhány új ma­gyar dráma állta a versenyt a nemrégiben lezárult dráma­pályázaton — mondja találko­zásunk végén Kazimir Károly.­­ — A színházak alkotóműhe­lyeiben is serényen folyik a munka. Ez igen jó dolog. Mi Bródy Sándor: TANÍTÓNŐ cí­mű drámájával indítottuk egy-­­ két évre tervezett magyar cik­­á­tusunkat, amelynek keretében a múlt értékei és napjaink drámái egyképpen helyet kap­nak. Bános Tibor :Gy.­­ HÁRMAN A CSÜTÖRTÖK ESTI PREMIERRŐL. SZABÓ GYULA, KAZIMIR KÁROLY, POLÓNYI GYÖNGYI (Fotó: Kotroczó) KÉT POFON A MULA­TÓBA A két pofon a mulatóban olyan jól sikerült, hogy percet sem habozva, filmre vették. A mulató ugyanis fából és műanyagból készült. Kulissza a budapesti Gyarmat utcai filmgyár egyik műtermében, ahol külföldi vendégprodukció dolgozik. A készülő film a nagy sikert aratott sorozat, a Komisszár X negyedik darabja.. Szereplői: nagyvállalatok ipari kémei és ügynökei, brávók, kis tolvajok, nagy gengszterek, csinos lá­nyok és néhány becsületes, sőt kemény öklű fiatalember, aki az igazság kedvéért néhány ökölcsapást vagy igazságtevő lövést sem sajnál. A vendégprodukció egyfajta krimit forgat Budapesten. Vendégeink között — a for­gatáson — feltűnik a csehszlo­vák filmgyártás ma már nem­zetközileg is elismert csillaga, Olga Schoberová, továbbá az amerikai Brad Harris, a haj­dani arizonai joghallgató, aki először dublőr volt, majd ala­posan beletanult a játékba, és filmszínész lett. Budapesten tartózkodik Tony Kendall is, aki angol neve ellenére olasz fiú, s valójában az Antonio Stella névre­­hallgat; ma már az amerikaiakat is lepipáló si­kereket ér el az amerikai kri­mikben. A műteremben felfe­dezzük Sam Burkét, a hel­sinki olimpia amerikai úszó­csapatának tagját s partnerét, a bájos német színésznőt, Christa Lindert s a francia Sa­bine Sunt. A nemzetközi együttest Wolf Zehelgruber rendező irányítja. Boszláv sípprodukciós film fel­vételeinek sok érdeklődő né­zője akad. Azt nézik, hogyan csinálják. Külföldi megrendelésre is dolgozó stúdiónk életében ez az első eset, hogy ■ _ verekedős kalandfilmet fogadott falai kö­zé. A Három zöld kutya című kiderül a titok. Alapos gyakorlás és sűrűn bocsánatkérések után, alapo­­­san odaütnek. TONY KENDALL ÉS MINDKÉT ÖKLE

Next