Magyar Ifjúság, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)
1967-01-07 / 1. szám
Nem először fordulunk olvasóinkhoz közösen a Magyar Rádió ifjúsági osztályával, hogy vitassunk meg olyan kérdéseket, amelyek érdeklik fiataljainkat. Most is ilyen céllal közöljük Z. László levelét, aki azokról a nehézségekről mondja el gondolatait, amelyekkel a munkásélet megkezdésekor feltehetően mások is szembekerülnek, íme, a levél. .. Messze kell elkezdenem, hogy megértsenek. Szüleim szerették volna, ha továbbtanulok, engem azonban már ebben az időben is jobban érdekeltek a gépek. Leginkább a gyakorlati foglalkozási órákat szerettem, mert ilyenkor én voltam a legjobb. A rádió, a villamosság különösen érdekelt, el is határoztam, hogy villanyszerelő leszek. Dehát a városban éppen akkor esztergályosokat meg marósokat kerestek, erre volt esélyem, jelentkeztem, nem is bántam meg. Úgy gondoltam, itt is dolgozni kell, és meg is lehet szokni. Nem is volt semmi bajom, amíg ipari tanuló voltam. Tetszett a gyár, a tanulással is boldogultam, úgy éreztem, nem leszek rossz marós. Gyorsan megtanultam a gép mellett, amit csak lehetett. Komolyan mondom, örültem, ha valamit rám bíztak. Figyeltem az idősebb szakikat, mert apám mindig azt mondta, hogy amit a tanár egy év alatt tanít meg, azt egy ügyes szakembertől tíz perc alatt megtanulhatod. És azt hiszem, hogyha az ember odafigyel az öregebbekre, ez azért is jó, mert látják, hogy az embert érdekli a dolog, és szívesebben magyaráznak. Ha az öreg szakik közül valakinek jó kedve volt, és azt mondta, hogy, na gyere öcskös, ezt nézd meg, én biztosan a bámészkodók között voltam, így utólag visszagondolva, aranyélet volt ez. Persze, akkor alig vártuk, hogy vége legyen, mert már felnőttek akartunk lenni, pénzt akartunk keresni. Eljött ez a nap is, és bizony nagyon dobogott a szívem, amikor segédlevéllel a kezemben először léptem át a gyárkaput. Másképp láttam mindent. De mintha az emberek is egész mások lettek volna azzal, hogy az én helyzetem megváltozott. Mert amikor helyet kerestek nekem, kiderült, hogy csak öcskös maradtam, de olyan, akit nem lehet odahívni vagy elküldeni, hanem akivel mint szomszéddal, vagy váltótárssal számolni kell. És ez olyan furcsává tette őket. Mindegyik a saját érdekeit nézte, egyik sem akart engem magával egyenlő szaktársának tekinteni. Dehát a barátságtalanságot ki lehet bírni, el lehet felejteni, elvégre az ember nem szórakozni jár a gyárba, hanem dolgozni. Teltek a hónapok és én dolgoztam is, ahogy tőlem tellett kis keserűséggel, de szó nélkül végighallgattam a csipkelődéseket, tréfákat, hogy „marósok büszkesége”, meg „a mester dolgozik” és ilyeneket, közben vándoroltam gépről-gépre. Az első fizetésből söröztünk egyet, és a maradékot boldogan vittem haza. Már amikor kézhez kaptam, akkor sem volt benne sok, de ez nem érdekelt különösen. Az első volt, és azt hiszem, azt nem nagyon számolgatja senki sem. Egyszer szóltak, hogy délutánra kell bemennem. Azt mondtam, hogy nekem délután dolgom van, különben is jó lenne, ha végre megtudnám, hogy melyik gépen és mikor dolgozom. Rendben van, válaszolt a művezetőm, találok neked állandó gépet. Másnap meg is mutatta, melyik lesz az, és közölte, hogy ezentúl váltóműszakban dolgozom. Csakhogy a váltótársam, aki addig egy műszakban és mindig délelőtt dolgozott a gépen, sürgősen közölte velem, hogy ő ezek után is délelőtt fog járni, mert én miattam nem fog változtatni az életén. Mentem panaszra a művezetőhöz, aki próbált beszélni a váltótársammal, de az kijelentette, hogy ha sokat piszkálják, kilép, így maradtam egy ideig délutános. A kislánnyal nem tudtam találkozni, megharagudott és nem válaszolt a levelemre. Sehova nem járhattam, se mozi, se televízió, se sport. Tudtam, hogy a váltótársammal én nem versenyezhetek, ha vitáról van szó, mert ő régebbi és sokkal jobb marós, mint én. Mégis jártam fűhöz-fához. Megkerestem a KISZ-titkárt is. Azt mondta, hogy utánanéz a dolgomnak. Vártam egy hétig, aztán odamentem a művezetőhöz. És azt mondtam neki, hogy csináljon amit akar, én másnap nem megyek be délutánra. Szükség volt rám, tudtam nagyon jól, mert sok volt a munka, ezért nem zavart el, hanem adott egy régi masinát, amin csak akkor dolgozott valaki, ha minden gép foglalt volt. Még mindig jobb, mint délutánosnak lenni, gondoltam, de amikor a fizetési borítékot kezembe vettem, és végigszámolgattam a pénzem, bizony, majdnem sírva mentem haza. Alig kerestem ezer forintot abban a hónapban, pedig mennyit kínlódtam. Másnap nem mentem be dolgozni. A lényeg az, hogy kikértem a munkakönyvem, elbúcsúztam szüleimtől, és vonatra ültem. Itt Pesten élnek rokonaim, gondoltam csak elvállalnak egy ideig, és csak találok munkát. Szerencsém volt mindenben, lett szállásom és napok alatt felvettek dolgozni a szakmámban. Úgy léptem be a gyárkapun, hogy semmi sem fog érdekelni, csak dolgozom és fütyülök mindenre. Az igazság az, hogy féltem, mint amikor először mentem iskolába. Nagyon sok volt egyszerre a főváros, idegen család és új munkahely, ahol semmit és senkit nem ismertem. Szerettem volna már túllenni mindenen, csak hogy ott állhassak a gép mellett, mindegy, hogy délelőtt, vagy délután, mindegy, hogy új és jó az a masina, vagy régi, csak legyen valahol, ha már belekezdtem. Persze, ezt is csak utólag látom így, és bizony furcsa is elmondani. Nem tudom, sokan vannak-e, akik ennyire végiggondolják az első esztendőket. Azt hiszem, én is csak azért csináltam, mert ilyen változások voltak az életemben, meg időm is volt rá. Az biztos, hogy amikor felszabadultam, elképzeltem magamban, hogy és mint lesz. Reggel hatra bevágtatok a műhelybe és dolgozok, dolgozok, hogy gyorsan teljen az idő és legyen pénzem. Elviccelődni néha a szakikkal — én is velük, nemcsak ők velem — aztán, ha beszélgetnek valamiről, én is odamegyek, és bele is szólok. Most utólag végiggondolva ezt vártam régi munkahelyemtől is, hogy ott majd tovább fejlődhetek szakmailag, hogy úgy számolnak velem, mint akire szükség van, s ha jól végzem a munkám, akkor a boríték sem lesz sovány. Amikor pedig itt Pesten, ebbe a gyárba beléptem, nem vártam semmit. Hogy mi vette el a kedvem, az első csalódás, vagy a helyváltoztatással járó izgalom, nem tudom. Azt éreztem, hogy dolgoznom, élnem kell, a többi meg majd kialakul valahogy. Ilyen hangulatban a meglepetések sorozata ért. Nem vártak kitárt karral, de barátságosan és szinte menetrendszerűen vezettek be a munkába. Mint akit dolgozni vártak — tehát tudják azt, hogy ez nemcsak a munkáson, hanem a gyáron is múlik. Én dolgozni akartam, a gyár, vagy akik a gyárat jelentették, a művezető, a váltótársam, a szomszédaim úgy fogadtak, hogy az első perctől kezdve dolgozhassak is. Használható gép, váltóműszak egyenlő jogokkal, s nem egy előre kitalált órabér — mint a kezdőknél mondjuk az öt hatvan —, hanem a munkám során kialakított bér. Néhány hét múlva bevettek egy brigádba, így még barátokra is gyorsabban találtam. Eddig is elég sok felesleges és unalmas dolgot írtam már le, nem akarom sokáig rabolni az idejüket. Elmondom hát, miért is fogtam hozzá tulajdonképpen az íráshoz. A napokban ebédidőben odajött az egyik fiú elköszönni. Itt tanulta a szakmát, és valamiért kilépett. Amikor elment, azt mondja az egyik szaki, hogy na, ennek is zöldebb a más mezője, megy szerencsét próbálni. Nem hagytam szó nélkül, mert mintha nekem mondta volna, amit mondott Lehet más oka is — próbáltam védeni a fiút. Ugyan, intettek le többen is, ilyen mindegyik. Itt van, összeszed valamit, aztán megy a több pénz után. Gondolhatják, hogy minden szót, minden legyintést magamra vettem. Mit kerteljek, összevesztem öt-hat szaktárssal egyszerre. Nem tudnám felsorolni mindazt, amit a fejemhez vágtak — vagy csak úgy éreztem, hogy az én fejemhez vágják —, de bizonyos, személyes sértésnek vettem mindent. „Megkapja a segédlevelet, megjelenik a gyárban, aztán bejelenti, hogy neki jó gép kell, lehetőleg délelőttös műszak, mert sportol” — mondta az egyik, persze csak úgy általában. „Amíg tanul, jön, hogy így Jani bácsi, vagy úgy Jani bácsi, mutassa meg ezt, mutassa meg azt, és amikor felszabadul, majdhogynem ő magyarázza el, mit hogyan kell csinálni. De még ez nem lenne olyan baj, hanem ugyanazt a pénzt akarja, mint aki öt vagy tizenöt éve csinálja a szakmát, és ha nem tetszik, elszelel.” Nem folytatom, mert ma is kényelmetlenül érzem magam, ha eszembe jut ez a félóra. Azt mondták, hálátlanok a mai fiatalok. Ha nem nekem mondják, nem izgatott volna, mert végül is én is ezt csináltam végig — szerintük. Néhány napig csodálkoztam, hogy ahol olyan jól érzem magam, ahol olyan csendesek és barátiak a szakik, így kijönnek a sodrukból, amikor ez szóba kerül. Ezért is kezdtem gondolkozni ezen. Lehet, hogy nekik van igazuk? Közben otthon is voltam néhányszor. Mindig nagyon rossz volt eljönni. Nemcsak a város miatt, a szüleim és a pajtások miatt. Azért is, mert ha összetalálkozok azokkal, akikkel együtt dolgoztam, meg vannak lepődve, hogy eljöttem. Próbáltam azt mondani, hogy írta jól keresek, nyolc ötvenem van, de mintha nem értették volna meg továbbra sem. Mondtam, hogy Pest azért csak Pest, de arra azt válaszolták, hogy hét végén akár mikor fellódulhatnék, ahogyan én most hazajövök. Szóval, csodálkoztak, hogy eljöttem hazulról, meg a gyárból. Lehet, hogy nem tudom, most pontosan elmagyarázni azt, amin töprengek. Otthon is, meg itt is rendesek az emberek, barátságosak, de ha ez az egész ügy szóba kerül, mintha nem is ők lennének. És nemcsak ez, sok egyéb más is, amit hosszú lenne itt leírni. Miért van ez, hogy aki néhány évet eltölt a gyárban, másként látja mindezt, mint én? Hálátlan vagyok, amiért eljöttem onnan, ahol még ma is csak „öcsi” lennék, ahol mindig délután kellene járnom, s a fizetésem is kevesebb maradt volna? Hálátlanság ez? Ne haragudjanak a kifakadásért, ha türelmük volt végigolvasni a levelet, arra kérem válaszoljanak kérdéseimre.” Várjuk tehát olvasóink leveleit Laci kérdéseire, amelyeket röviden talán így foglalhatnánk össze: „Hálátlanság-e otthagyni azt az üzemet, ahol ipari tanuló éveit töltötte, ahol szakmát kapott, de ahol — ezek szerint — nincs lehetősége nyugodt munkára, továbbfejlődésre . Mit várhat a gyártól, üzemtől a pályája kezdetén álló fiatal? Mik a jogai, mik a kötelességei ? A borítékra írják rá: Magyar Rádió ifjúsági osztálya, Budapest Ifjúmunkás Parlament Ki tudná felsorolni, hányféleképpen lehet kihasználni a téli szünidőt? Van, aki moziba jár, sokan korcsolyáznak, olvasnak vagy kirándulnak ... A Szinyei-Merse Pál 12 évfolyamos iskola Korvin Ottó alapszervezete,formát bontott. A szünetben tartotta meg a KISZ-szervezet első diákparlamentjét a Fáklya Klubban. Mint elmondották, ezzel a KISZ 1967. június 29-én kezdődő VII. kongresszusának munkáját szeretnék segíteni. Ha lehet, javaslataikat elküldenék a kongresszus előkészítőinek , s ez nem nagyképűség. Az elnökség megválasztása és a napirendi pontok elfogadása után Boda György KISZ-titkár beszámolójában az 1964. októbere, a jelenlegi végrehajtó bizottság megválasztása óta eltelt időszak munkáját elemezte. Ez a két év adott választ arra: milyen volt az alapszervezet munkája? Méltatta az iskolanapokat, az ifjúsági klubot. A „Vádoljuk az imperializmust!” akció az egész iskolát megmozgatta, ötezer órát dolgoztak a sasadi termelőszövetkezetben. Major Iván szervező titkár a szervezeti életről, a tagfelvételről, a taggyűlésekről beszélt. Jó az elsős KISZ- esek aktivitása, hasznosak a foglalkozások. Hét esztendős a Korvin Ottó alapszervezet. Ebben a tanévben 330 tagja volt. Az újjáalakuló Ifjú Gárdába 49-en jelentkeztek. Őrtűz bizottságokat szerveztek, társadalmi munkát vállaltak a vietnami nép megsegítésére. Bátor szókimondás, reális ítéletalkotás jellemezte a Korvin Ottó alapszervezet diákparlamentjét. Boda György titkári beszámolójában hangsúlyozta: Szeretnénk megvalósítani, hogy a KISZ egységes, jó munkát végző tömegszervezet legyen a mi iskolánkban is ...” A legjobb úton haladnak a megvalósítás felé ... (bartha) * Nemrégiben történt, hogy a Rákóczi téri Ruhaipari Szakmunkástanuló Intézet és Szakiskola KISZ-szervezetének vezetősége levelet fogalmazott. A levelet aláírta és a benne foglalt kéréssel egyetértett a tanintézet igazgatója és tanári kara is. A levél a Vörös Október Férfiruhagyár és a Fehérneműgyár igazgatójához volt címezve és így szólt: „T. Igazgató elvtárs! Alulírottak társaink és a magunk nevében kérjük igazgató elvtársat, legyen szíves időt szakítani és intézetüinkben egy iparitanuló-ankéton részt venni. Abból a célból kérjük ezt, hogy bennünket az új gazdasági mechanizmusban ránk váró helyzetről felvilágosítsanak. Mi ugyanis jelenleg az ön által vezetett üzemben veszünk részt szakmai gyakorlaton, s ott leszünk szakmunkások, akkor, amikor az új mechanizmus életbe lép. Sok kérdésben azonban nem látunk tisztán, a gyárban sok mindent hallunk, de a folyosókon és az öltözőkben hallottakra nem szeretnénk hagyatkozni. Segítségét előre is köszönjük.” A válasz ennél rövidebb és velősebb volt. Két telefonüzenetből állt mindössze: Az ankéton történő válaszadást a szóbanforgó kérdésben nem vállaljuk! Mi se tudunk biztosat! Amit tudunk, azt az újságok is megírták! Különben is a tanulók megtudnak majd mindent, ha az üzembe kikerülnek ... ★ Utóirat, amelyet az ügyhöz fűz szerényen szerkesztőségünk: A válaszadásnak e formájával és még kevésbé a tartalmával nem értünk egyet. Mi ugyanis feltételezzük, hogy a 15—18 éves fiataloknál mégis csak többet tud gazdasági életünk közeledő reformjáról a két gyár vezetősége. Az ilyen, — egyébként dicséretes KISZ-kezdeményezést! — véleményünk szerint nem lehet ilyen kurtán-furcsán elintézni... Belátjuk viszont, hogy ennek megértése már valóban az új mechanizmus fogalomkörébe tartozik! K. ■■■■■Basa Tizennyolc évesek a gyakorlótéren • A diák, az esztergályos és az agronómus • A jó öreg T-34-esek • A hagyomány és ápolói A foglalkozás szünetében egy perc is sokat számít, most mégis „raboljuk” a fiatal katonáktól ezt az időt. Nem tiltakoznak ellene. Talán az első kérdés tette a hatást: — Mi nem tetszik, amióta bevonultak? Sorban vágják rá a feleletet. — Ez a tél, inkább keményebb lenne az idő — mondja az egyik katona, s bizonyításképpen rámutat a gyakorlótéren látható tócsákra, a sárborította felszerelésre. Bizony nem könnyű ilyen időben az alaki foglalkozás. — Még nem nagyon rázódtam bele a reggeli gyors öltözésbe — így egy másik. — Otthon sohasem mostam fel a követ... Ezen delül az alegység. — És mit szoktak meg? Szalai Gyula őrvezető, rajparancsnok készen áll a bizonyítással. Azt mondja, maga sem remélte, hogy a 18 esztendős fiúk ilyen gyorsan és ilyen jól elsajátítják az alapvető katonai ismereteket. Különösen értékes ez azért, mert mindössze néhány nappal vannak eskü után, nem volt tehát túlságosan sok az idő. Valamennyi fiatal katona erős igyekezettel, akarattal bizonyítja, hogy mindent elkövet a katonai szolgálat becsületes teljesítéséért. , Az őrvezető a szünet lejárta után a gyakorlatban is igazolja szavait. Nyoma sincs már az előző tréfálkozásnak, minden mozdulatban, fegyverfogásban erő, határozottság rejlik. És az igyekezetben, a szorgalomban valóban alig lehet különbséget tenni. Oberlender Péter honvéd, aki a Kaffka Margit Gimnázium padjai után került a hadseregbe, s elképzelése szerint a Kandó felsőfokú technikumban folytatja majd a tanulmányait, ugyanolyan igyekezettel hajtja végre a parancsokat, mint Figler Nándor honvéd, aki egy esztendővel idősebb társainál, s a Magyar Hajó- és Darugyár esztergályosa. Szántó József, a bécsi Aranykalász Tsz agronómus-gyakornoka, most a géppisztolyos alegység katonájaként is fegyelmezett, kötelességtudó fiatalember. — Még csak a kezdet kezdeténél tartunk — mondják a fiatal katonák —, de reméljük, hogy a jövőben sem lesznek problémák. Tudjuk, hogy az alakulatnak vannak hagyományai, amelyeket folytatni szeretnénk. — Például? — Háromszor nyerte el az alakulat a KISZ KB vörös vándorzászlaját, s bár ebben nekünk nincs még részünk, a folytatás annál inkább ránk vár. Szeretnénk mi is ennek megfelelően teljesíteni a kötelességünket, hiszen a bevonult fiatal katonáknak jelentős része KISZ-tag. Ditrich Pál százados, az alakulat KISZ-bizottságának titkára elmondja, hogy nemcsak a géppisztolyos alegységnél, hanem másutt is hallani hasonló véleményeket. A harckocsi-telephelyre a legnagyobb délutáni „hajrában” toppanunk be. — Anyagkarbantartás van — mondja Ditrich százados. — A kezelőszemélyzet legrosszabb órái ezek... — Nem mondhatnám, amióta újabb és újabb technika áll rendelkezésünkre, egyre jobban érvényesül a gondos anyagkarbantartás. Gyors pillantás a telephelyre, két T—34- est látni mindössze. Egyiknek a páncéltornyán javítanak valamit. — Kiképzési célokra használjuk — hallatszik a magyarázat —, ezen kezdenek a harckocsivezetők. A jó öreg kocsik felett elmúltak az idők, de van utánpótlás. Lőrinc Vince honvéd az egyik legkorszerűbb harckocsi motorját járatja. Elégedett a hangjával, nem talál kifogásolni valót. — Öt hónapja vezetem — mondja —, jártam vele országúton és terepen egyaránt, még sohasem hagyott cserben. — Azelőtt mivel foglalkozott? — Traktoros voltam a gyarmati Kossuth Termelőszövetkezetben. De ez csak amolyan előiskola. Van, akinek nincs ilyen és mégis jó vezető lesz belőle. Papp István honvédra mutat, aki érettségi után vonult be a hadseregbe, s minden különösebb szakmai előképzettség nélkül sajátítja el a bonyolult körülmények között történő harckocsivezetést. Segítik ebben az idősebb katonák, akik több tapasztalattal rendelkeznek. Valóság tehát, hogy a jó hagyományt sokhelyütt ápolják az alakulatnál, amelynek hatása a kiképzési sikerekben realizálódik. Gyulai Ferenc MUZIKALITÁS ÖLTÖZKÖDÉSI VERSENY Kotroczó István felvételei