Magyar Ifjúság, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)

1967-01-07 / 1. szám

­ Nem először fordulunk olvasóinkhoz közösen a Magyar Rádió ifjúsági osztá­lyával, hogy vitassunk meg olyan kér­déseket, amelyek érdeklik fiataljainkat. Most is ilyen céllal közöljük Z. László levelét, aki azokról a nehézségekről mondja el gondolatait, amelyekkel a munkásélet megkezdésekor feltehetően mások is szembekerülnek, íme, a levél. .. Messze kell elkezdenem, hogy megértsenek. Szüleim szerették volna, ha továbbtanulok, engem azonban már ebben az időben is jobban érdekeltek a gépek. Leginkább a gyakorlati fog­lalkozási órákat szerettem, mert ilyen­kor én voltam a legjobb. A rádió, a villamosság különösen érdekelt, el is határoztam, hogy villanyszerelő leszek. Dehát a városban éppen akkor eszter­gályosokat meg marósokat kerestek, erre volt esélyem, jelentkeztem, nem is bántam meg. Úgy gondoltam, itt is dolgozni kell, és meg is lehet szokni. Nem is volt semmi bajom, amíg ipari tanuló voltam. Tetszett a gyár, a tanulással is boldogultam, úgy érez­tem, nem leszek rossz marós. Gyorsan megtanultam a gép mellett, amit csak lehetett. Komolyan mondom, örültem, ha valamit rám bíztak. Figyeltem az idősebb szakikat, mert apám mindig azt mondta, hogy amit a tanár egy év alatt tanít meg, azt egy ügyes szak­embertől tíz perc alatt megtanulhatod. És azt hiszem, hogyha az ember oda­figyel az öregebbekre, ez azért is jó, mert látják, hogy az embert érdekli a dolog, és szívesebben magyaráznak. Ha az öreg szakik közül valakinek jó ked­ve volt, és azt mondta, hogy, na gyere öcskös, ezt nézd meg, én biztosan a bámészkodók között voltam, így utólag visszagondolva, aranyélet volt ez. Persze, akkor alig vártuk, hogy vége legyen, mert már felnőttek akartunk lenni, pénzt akartunk keres­­­ni. Eljött ez a nap is, és bizony na­gyon dobogott a szívem, amikor segéd­levéllel a kezemben először léptem át a gyárkaput. Másképp láttam mindent. De mintha az emberek is egész mások lettek volna azzal, hogy az én helyze­tem megváltozott. Mert amikor helyet kerestek nekem, kiderült, hogy csak öcskös maradtam, de olyan, akit nem lehet odahívni vagy elküldeni, hanem akivel mint szomszéddal, vagy váltó­társsal számolni kell. És ez olyan fur­csává tette őket. Mindegyik a saját érdekeit nézte, egyik sem akart engem magával egyenlő szaktársának tekinte­ni. Dehát a barátságtalanságot ki lehet bírni, el lehet felejteni, elvégre az em­ber nem szórakozni jár a gyárba, ha­nem dolgozni. Teltek a hónapok és én dolgoztam is, ahogy tőlem tellett kis keserűséggel, de szó nélkül végighallgattam a csip­kelődéseket, tréfákat, hogy „marósok büszkesége”, meg „a mester dolgozik” és ilyeneket, közben vándoroltam gép­­ről-gépre. Az első fizetésből söröztünk egyet, és a maradékot boldogan vittem haza. Már amikor kézhez kaptam, ak­kor sem volt benne sok, de ez nem érdekelt különösen. Az első volt, és azt hiszem, azt nem nagyon számolgatja senki sem. Egyszer szóltak, hogy délutánra kell bemennem. Azt mondtam, hogy nekem délután dolgom van, különben is jó lenne, ha végre megtudnám, hogy me­lyik gépen és mikor dolgozom. Rend­ben van, válaszolt a művezetőm, talá­lok neked állandó gépet. Másnap meg is mutatta, melyik lesz az, és közölte, hogy ezentúl váltóműszakban dolgo­zom. Csakhogy a váltótársam, aki ad­dig egy műszakban és mindig délelőtt dolgozott a gépen, sürgősen közölte velem, hogy ő ezek után is délelőtt fog járni, mert én miattam nem fog vál­toztatni az életén. Mentem panaszra a művezetőhöz, aki próbált beszélni a váltótársammal, de az kijelentette, hogy ha sokat piszkálják, kilép, így maradtam egy ideig délutános. A kis­lánnyal nem tudtam találkozni, meg­haragudott és nem válaszolt a levelem­re. Sehova nem járhattam, se mozi, se televízió, se sport. Tudtam, hogy a vál­tótársammal én nem versenyezhetek, ha vitáról van szó, mert ő régebbi és sokkal jobb marós, mint én. Mégis jártam fűhöz-fához. Megkerestem a KISZ-titkárt is. Azt mondta, hogy utá­nanéz a dolgomnak. Vártam egy hétig, aztán odamentem a művezetőhöz. És azt mondtam neki, hogy csináljon amit akar, én másnap nem megyek be dél­utánra. Szükség volt rám, tudtam na­gyon jól, mert sok volt a munka, ezért nem zavart el, hanem adott egy régi masinát, amin csak akkor dolgozott valaki, ha minden gép foglalt volt. Még mindig jobb, mint délutánosnak lenni, gondoltam, de amikor a fizetési boríté­kot kezembe vettem, és végigszámol­gattam a pénzem, bizony, majdnem sírva mentem haza. Alig kerestem ezer forintot abban a hónapban, pedig mennyit kínlódtam. Másnap nem men­tem be dolgozni. A lényeg az, hogy kikértem a mun­kakönyvem, elbúcsúztam szüleimtől, és vonatra ültem. Itt Pesten élnek roko­naim, gondoltam csak elvállalnak egy ideig, és csak találok munkát. Szeren­csém volt mindenben, lett szállásom és napok alatt felvettek dolgozni a szak­mámban. Úgy léptem be a gyárkapun, hogy semmi sem fog érdekelni, csak dolgozom és fütyülök mindenre. Az igazság az, hogy féltem, mint amikor először mentem iskolába. Nagyon sok volt egyszerre a főváros, idegen család és új munkahely, ahol semmit és sen­kit nem ismertem. Szerettem volna m­ár túllenni mindenen, csak hogy ott állhassak a gép mellett, mindegy, hogy délelőtt, vagy délután, mindegy, hogy új és jó az a masina, vagy régi, csak legyen valahol, ha már belekezdtem. Persze, ezt is csak utólag látom így, és bizony furcsa is elmondani. Nem tudom, sokan vannak-e, akik ennyire végiggondolják az első esztendőket. Azt hiszem, én is csak azért csináltam, mert ilyen változások voltak az éle­temben, meg időm is volt rá. Az biz­tos, hogy amikor felszabadultam, el­képzeltem magamban, hogy és mint lesz. Reggel hatra bevágtatok a mű­helybe és dolgozok, dolgozok, hogy gyorsan teljen az idő és legyen pén­zem. Elviccelődni néha a szakikkal — én is velük, nemcsak ők velem — az­tán, ha beszélgetnek valamiről, én is odamegyek, és bele is szólok. Most utólag végiggondolva ezt vár­tam régi munkahelyemtől is, hogy ott majd tovább fejlődhetek szakmailag, hogy úgy számolnak velem, mint akire szükség van, s ha jól végzem a mun­kám, akkor a boríték sem lesz sovány. Amikor pedig itt Pesten, ebbe a gyárba beléptem, nem vártam semmit. Hogy mi vette el a kedvem, az első csalódás, vagy a helyváltoztatással járó izgalom, nem tudom. Azt érez­tem, hogy dolgoznom, élnem kell, a többi meg majd kialakul valahogy. Ilyen hangulatban a meglepetések sorozata ért. Nem vártak kitárt kar­ral, de barátságosan és szinte menet­rendszerűen vezettek be a munkába. Mint akit dolgozni vártak — tehát tudják azt, hogy ez nemcsak a mun­káson, hanem a gyáron is múlik. Én dolgozni akartam, a gyár, vagy akik a gyárat jelentették, a művezető, a vál­tótársam, a szomszédaim úgy fogadtak, hogy az első perctől kezdve dolgoz­hassak is. Használható gép, váltómű­szak egyenlő jogokkal, s nem egy elő­re kitalált órabér — mint a kezdőknél mondjuk az öt hatvan —, hanem a munkám során kialakított bér. Néhány hét múlva bevettek egy brigádba, így még barátokra is gyorsabban találtam. Eddig is elég sok felesleges és unal­mas dolgot írtam már le, nem akarom sokáig rabolni az idejüket. Elmondom hát, miért is fogtam hozzá tulajdon­képpen az íráshoz. A napokban ebédidőben odajött az egyik fiú elköszönni. Itt tanulta a szakmát, és valamiért kilépett. Ami­kor elment, azt mondja az egyik sza­ki, hogy na, ennek is zöldebb a más mezője, megy szerencsét próbálni. Nem hagytam szó nélkül, mert mintha ne­kem mondta volna, amit mondott Le­het más oka is — próbáltam védeni a fiút. Ugyan, intettek le többen is, ilyen mindegyik. Itt van, összeszed valamit, aztán megy a több pénz után. Gon­dolhatják, hogy minden szót, minden legyintést magamra vettem. Mit ker­teljek, összevesztem öt-hat szaktárssal egyszerre. Nem tudnám felsorolni mindazt, amit a fejemhez vágtak — vagy csak úgy éreztem, hogy az én fejemhez vágják —, de bizonyos, személyes sértésnek vettem mindent. „Megkapja a segédlevelet, megjelenik a gyárban, aztán bejelenti, hogy neki jó gép kell, lehetőleg délelőttös mű­szak, mert sportol” — mondta az egyik, persze csak úgy általában. „Amíg tanul, jön, hogy így Jani bá­csi, vagy úgy Jani bácsi, mutassa meg ezt, mutassa meg azt, és amikor fel­szabadul, majdhogynem ő magyarázza el, mit hogyan kell csinálni. De még ez nem lenne olyan baj, hanem ugyanazt a pénzt akarja, mint aki öt vagy ti­zenöt éve csinálja a szakmát, és ha nem tetszik, elszelel.” Nem folytatom, mert ma is kényel­metlenül érzem magam, ha eszembe jut ez a félóra. Azt mondták, hálátla­nok a mai fiatalok. Ha nem nekem mondják, nem izgatott volna, mert végül is én is ezt csináltam végig — szerintük. Néhány napig csodálkoztam, hogy ahol olyan jól érzem magam, ahol olyan csendesek és barátiak a szakik, így kijönnek a sodrukból, ami­kor ez szóba kerül. Ezért is kezdtem gondolkozni ezen. Lehet, hogy nekik van igazuk? Közben otthon is voltam néhányszor. Mindig nagyon rossz volt eljönni. Nemcsak a város miatt, a szü­leim és a pajtások miatt. Azért is, mert ha összetalálkozok azokkal, akikkel együtt dolgoztam, meg vannak lepődve, hogy eljöttem. Próbáltam azt mondani, hogy írta jól keresek, nyolc ötvenem van, de mintha nem értették volna meg továbbra sem. Mondtam, hogy Pest azért csak Pest, de arra azt vá­laszolták, hogy hét végén akár mikor fellódulhatnék, ahogyan én most haza­jövök. Szóval, csodálkoztak, hogy eljöt­tem hazulról, meg a gyárból. Lehet, hogy nem tudom, most ponto­san elmagyarázni azt, amin töpren­gek. Otthon is, meg itt is rendesek az emberek, barátságosak, de ha ez az egész ügy szóba kerül, mintha nem is ők lennének. És nemcsak ez, sok egyéb más is, amit hosszú lenne itt leírni. Miért van ez, hogy aki néhány évet eltölt a gyárban, másként látja mind­ezt, mint én? Hálátlan vagyok, amiért eljöttem onnan, ahol még ma is csak „öcsi” lennék, ahol mindig délután kellene járnom, s a fizetésem is keve­sebb maradt volna? Hálátlanság ez? Ne haragudjanak a kifakadásért, ha türelmük volt végigolvasni a levelet, arra kérem válaszoljanak kérdéseimre.” Várjuk tehát olvasóink leveleit Laci kérdéseire, amelyeket röviden talán így foglalhatnánk össze: „Hálátlanság-e otthagy­ni azt az üzemet, ahol ipari tanuló éveit töl­tötte, ahol szakmát ka­pott, de ahol — ezek sze­rint — nincs lehetősége nyugodt munkára, to­vább­fejlődésre . Mit várhat a gyártól, üzem­től a pályája kezdetén álló fiatal? Mik a jogai, mik a köte­lességei ? A borítékra írják rá: Magyar Rádió ifjúsági osztálya, Budapest Ifjúmunkás Parlament Ki tudná felsorolni, hányféleképpen lehet kihasználni a téli szünidőt? Van, aki moziba jár, sokan korcsolyáznak, olvasnak vagy kirándulnak ... A Szinyei-Merse Pál 12 évfolyamos iskola Korvin Ottó alapszervezete,formát bontott. A szünetben tartotta meg a KISZ-szervezet első diákparlamentjét a Fáklya Klubban. Mint elmondották, ezzel a KISZ 1967. június 29-én kezdődő VII. kongresszusának munkáját szeretnék segí­teni. Ha lehet, javaslataikat elküldenék a kongresszus előkészítőinek , s ez nem nagyképűség. Az elnökség megválasztása és a napirendi pontok el­fogadása után Boda György KISZ-titkár beszámolójá­ban az 1964. októbere, a jelenlegi végrehajtó bizottság megválasztása óta eltelt időszak munkáját elemezte. Ez a két év adott választ arra: milyen volt az alapszervezet munkája? Méltatta az iskola­napokat, az ifjúsági klu­bot. A „Vádoljuk az imperializmust!” akció az egész isko­lát megmozgatta, ötezer órát dolgoztak a sasadi termelő­­szövetkezetben. Major Iván szervező titkár a szervezeti életről, a tag­felvételről, a taggyűlésekről beszélt. Jó az elsős KISZ- esek aktivitása, hasznosak a foglalkozások. Hét esztendős a Korvin Ottó alapszervezet. Ebben a tanévben 330 tagja volt. Az újjáalakuló Ifjú Gárdába 49-en jelentkeztek. Őrtűz bizottságokat szerveztek, tár­sadalmi munkát vállaltak a vietnami nép megsegítésére. Bátor szókimondás, reális ítéletalkotás jellemezte a Korvin Ottó alapszervezet diákparlamentjét. Boda György titkári beszámolójában hangsúlyozta: Szeretnénk megvalósítani, hogy a KISZ egységes, jó munkát végző tömegszervezet legyen a mi iskolánkban is ...” A legjobb úton haladnak a megvalósítás felé ... (bartha) * Nemrégiben történt, hogy a Rákóczi téri Ruhaipari Szakmunkástanuló Intézet és Szakiskola KISZ-szervezeté­­nek vezetősége levelet fogalmazott. A levelet aláírta és a benne foglalt kéréssel egyetértett a tanintézet igazgatója és tanári kara is. A levél a Vörös Október Férfiruhagyár és a Fehérneműgyár igazgatójához volt címezve és így szólt: „T. Igazgató elvtárs! Alulírottak társaink és a magunk nevében kérjük igazgató elvtársat, legyen szíves időt szakítani és inté­­zetüinkben egy iparitanuló-ankéton részt venni. Abból a célból kérjük ezt, hogy bennünket az új gazdasági me­chanizmusban ránk váró helyzetről felvilágosítsanak. Mi ugyanis jelenleg az ön által vezetett üzemben veszünk részt szakmai gyakorlaton, s ott leszünk szakmunkások, akkor, amikor az új mechanizmus életbe lép. Sok kér­désben azonban nem látunk tisztán, a gyárban sok min­dent hallunk, de a folyosókon és az öltözőkben hallottakra nem szeretnénk hagyatkozni. Segítségét előre is köszön­jük.” A válasz ennél rövidebb és velősebb volt. Két telefon­­üzenetből állt mindössze: Az ankéton történő válaszadást a szóbanforgó kér­désben nem vállaljuk! Mi se tudunk biztosat! Amit tudunk, azt az újságok is megírták! Különben is a ta­nulók megtudnak majd mindent, ha az üzembe kikerül­nek ... ★ Utóirat, amelyet az ügyhöz fűz szerényen szerkesztő­ségünk: A válaszadásnak e formájával és még kevésbé a tar­talmával nem értünk egyet. Mi ugyanis feltételezzük, hogy a 15—18 éves fiataloknál mégis csak többet tud gazdasági életünk közeledő reformjáról a két gyár veze­tősége. Az ilyen, — egyébként dicséretes KISZ-kezde­­ményezést! — véleményünk szerint nem lehet ilyen kur­­tán-furcsán elintézni... Belátjuk viszont, hogy ennek megértése már valóban az új mechanizmus fogalomkörébe tartozik! K.­­ ■■■■■Basa Tizennyolc évesek a gyakorlótéren • A diák, az esztergályos és az agronómus • A jó öreg T-34-esek • A hagyomány és ápolói A foglalkozás szünetében egy perc is sokat számít, most mégis „raboljuk” a fiatal kato­náktól ezt az időt. Nem tiltakoznak ellene. Talán az első kérdés tette a hatást: — Mi nem tetszik, amióta bevonultak? Sorban vágják rá a feleletet. — Ez a tél, inkább keményebb lenne az idő — mondja az egyik katona, s bizonyításkép­pen rámutat a gyakorlótéren látható tócsák­ra, a sárborította felszerelésre. Bizony nem könnyű ilyen időben az alaki foglalkozás. — Még nem nagyon rázódtam bele a reg­geli gyors öltözésbe — így egy másik. — Otthon sohasem mostam fel a követ... Ezen delül az alegység. — És mit szoktak meg? Szalai Gyula őrvezető, rajparancsnok készen áll a bizonyítással. Azt mondja, maga sem remélte, hogy a 18 esztendős fiúk ilyen gyor­san és ilyen jól elsajátítják az alapvető ka­tonai ismereteket. Különösen értékes ez azért, mert mindössze néhány nappal vannak eskü után, nem volt tehát túlságosan sok az idő. Valamennyi fiatal katona erős igye­kezettel, akarattal bizonyítja, hogy mindent elkövet a katonai szolgálat becsületes telje­sítéséért. , Az őrvezető a szünet lejárta után a gya­korlatban is igazolja szavait. Nyoma sincs már az előző tréfálkozásnak, minden moz­dulatban, fegyverfogásban erő, határozottság rejlik. És az igyekezetben, a szorgalomban valóban alig lehet különbséget tenni. Ober­­lender Péter honvéd, aki a Kaffka Margit Gimnázium padjai után került a hadsereg­be, s elképzelése szerint a Kandó felsőfokú technikumban folytatja majd a tanulmá­nyait, ugyanolyan igyekezettel hajtja végre a parancsokat, mint Figler Nándor honvéd, aki egy esztendővel idősebb társainál, s a Magyar Hajó- és Darugyár esztergályosa. Szántó Jó­zsef, a bécsi Aranykalász Tsz agronómus-gya­­kornoka, most a géppisztolyos alegység kato­nájaként is fegyelmezett, kötelességtudó fia­talember. — Még csak a kezdet kezdeténél tartunk — mondják a fiatal katonák —, de reméljük, hogy a jövőben sem lesznek problémák. Tud­juk, hogy az alakulatnak vannak hagyomá­nyai,­ amelyeket folytatni szeretnénk. — Például? — Háromszor nyerte el az alakulat a KISZ KB vörös vándorzászlaját, s bár ebben ne­künk nincs még részünk, a folytatás annál in­kább ránk vár. Szeretnénk mi is ennek meg­felelően teljesíteni a kötelességünket, hiszen a bevonult fiatal katonáknak jelentős része KISZ-tag. Ditrich Pál százados, az alakulat KISZ-bi­­zottságának titkára elmondja, hogy nem­csak a géppisztolyos alegységnél, hanem má­sutt is hallani hasonló véleményeket. A harckocsi-telephelyre a legnagyobb dél­utáni „hajrában” toppanunk be. — Anyagkarbantartás van — mondja Dit­rich százados. — A kezelőszemélyzet legrosszabb órái ezek... — Nem mondhatnám, amióta újabb és újabb technika áll rendelkezésünkre, egyre jobban érvényesül a gondos anyagkarbantar­tás. Gyors pillantás a telephelyre, két T—34- est látni mindössze. Egyiknek a páncéltornyán javítanak valamit. — Kiképzési célokra használjuk — hallat­szik a magyarázat —, ezen kezdenek a harc­kocsivezetők. A jó öreg kocsik felett elmúl­tak az idők, de van utánpótlás. Lőrinc Vince honvéd az egyik legkorsze­rűbb harckocsi motorját járatja. Elégedett a hangjával, nem talál kifogásolni valót. — Öt hónapja vezetem — mondja —, jár­tam vele országúton és terepen egyaránt, még sohasem hagyott cserben. — Azelőtt mivel foglalkozott? — Traktoros voltam a gyarmati Kossuth Termelőszövetkezetben. De ez csak amolyan előiskola. Van, akinek nincs ilyen és mégis jó vezető lesz belőle. Papp István honvédra mutat, aki érettségi után vonult be a hadseregbe, s minden kü­lönösebb szakmai előképzettség nélkül sajá­títja el a bonyolult körülmények között tör­ténő harckocsivezetést. Segítik ebben az idő­sebb katonák, akik több tapasztalattal ren­delkeznek. Valóság tehát, hogy a jó hagyományt sok­helyütt ápolják az alakulatnál, amelynek ha­tása a kiképzési sikerekben realizálódik. Gyulai Ferenc MUZIKALITÁS ÖLTÖZKÖDÉSI VERSENY Kotroczó István felvételei

Next