Magyar Ifjúság, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)

1967-01-07 / 1. szám

Amikor törleszt a tanár... ID *c(' +5­7-Szabó Gyula Jászai Mari-díjas színművész: Az ember diákkora néha átnyúlik a múltbéli a mába... A Színház- és Filmművészeti Főis­kolán Keleti László volt a maszk­tan­árunk, s heti egy órában arra ok­tatott, hogyan változtatja meg az arc karakterét egy bajusz, egy száj vonal, egy orrforma... Az első olyan órán, amikor közel eresztett bennünket a festékekhez, orr-gitthez, bajuszhoz, szakállhoz, parókához, nyakig vetet­tük bele magunkat az élvezetbe! Min­dent magunkra kentünk és raktunk, percek alatt torzonborz ősemberekké váltunk... összesúgtunk, s én oda­mentem Keleti Lászlóhoz: — Tanár úr kérem, jó lesz így? Kényszeredetten bár, de rábólintott, mert nem vitte rá a szíve, hogy el­rontsa az örömünket: — Jól van, Varga fiam, fog ez men­ni!. . Elképzelhető, hogyan néztem ki, hiszen sikerült a tréfa: összekevert Varga Gyulával, aki most a miskolci színház tagja. Keleti Lászlóval kollégák lettünk, s hat esztendeje egymás mellett öltö­zünk a Thália Színházban. Ma is na­gyon sokat segít, hogy maszkjaim jók legyenek, de közben máig sem felej­tette el, mennyit ugrattak — s ug­rattam én is — a főiskolán, s ez­t néha kamatostul adja vissza! A Thália-kabaré zárójelenetében a győzelmi emelvény legmagasabb pont­jára ketten pályáznak: Keleti László és Peti Sándor. Végül megegyeznek: inkább egyikük sem, minthogy a má­sik ... Ekkor jövök én, s azonnal az első helyre szeretnék felkapaszkodni, de Keleti letessékel... Egyik este hir­telen ötletem támadt: előhúztam egy tízest, s odaadtam Keletinek, hogy hagyjon az első helyen! Belement a játékba, s azóta minden Thália-kabaré fináléjában elvárta tőlem a tízest... Igaz, ígéretet kaptam tőle, hogy kará­csonyra az egészet egyben visszaadja! Már előre fentem a fogamat: meny­nyi pénzem lesz! S ő jött is, hozta a tízeseket..­­. Zsebrevágtam, megkö­szöntem, s csak egy üzleti pénztár­ablak előtt vettem észre, hogy Keleti Laci „törlesztett” a régi ugratásokból: kellék-tízeseket adott vissza!­ ­ Mindenki őrzi diákkorának emlékeit, amikor legnagyobb gondja egy matek- dolgozat volt, amikor ugratták és ő is ugratott másokat, amikor élte igyereksége minden örömét, s amelyre visszagondolva csak a szép maradt meg emlékezete rostáján... Rájövünk, hogy valamennyien voltunk gyere­kek, mint azok a fiatal művészek is, akik felidézték diákkoruk emlékeit, s rájöttek: — Mi sem voltunk angyalok! ÖSSZEÁLLÍTOTTA: SOMOS ÁGNES Füstbe ment képeslap... 2s{ \ Foky Ottó, Munkocsy-díjas babtervezo^j^wBfilmrendezo: Tizenegy évvel ezelőtt történt... Tóth János operatőr kollégámmal — akinek „Elégia” című kisfilmje 1966 február­jában fődíjat nyert Oberhausenben — negyedévesek voltunk a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmtanszakán... Vékonypénzű, de annál dúsabb fan­táziájú diákok lévén, elhatároztuk: magunk gyártunk „művészi” karácsonyi és BUÉK-lapokat, s majd azokat küld­jük szerteszét!... Én voltam a díszle­­tes, Jancsi a fotós... Építettem egy „havas, téli tájat”, s felállítottam mű­vemet a főiskola alagsorában, az öreg pedellus lakása előtt. Jancsi azonban elégedetlenül mozgott a gép mögött: _Szörnyű ez a vattahő! Egyáltalán nem csillog... Hozhatnál a háztartási­ból fél kiló naftáim­, hogy azzal havaz­zuk be a tájat! Folytassam? A táj ugyan csillogott, de a fél kiló maftalin tömény bűze pil­lanatok alatt „kifüstölte” a pedellus családját, s mi is csak befogott orral bírtuk ki. De még ez sem volt elég! Jancsi tovább morfondírozott: — Kellene ide belógatni a képbe egy gyertyát, hogy romantikusabb legyen... Folytassam? Hiányos kémiai ismere­teinknek hála: a naftalin a gyertyaláng­tól felrobbant és a mi „művészi képes­lapunk” szemvillanás alatt leégett! Füstbe ment... Régi történet ez, de mai aktualitása is van. Jancsinak és nekem — a főisko­la után — szétváltak útjaink: ő a Hun­niába került, én a Pannóniába... Tíz év óta először, rövid ideig, most ismét együtt dolgoztunk. Néhány napja fejez­tük be 1966 utolsó bábfilmjét, amely­nek a címe: „Ellopták a vitaminomat”... Csodák csodája: nem robbant fel közben semmi f­ i­licike, a balettmester Toldy Mária táncdalénekesnő: végl­elenül sajnálom,­­ de bárhogyan is töröm a fejemet, nem jut eszembe semmiféle emlékezetes, diákköri csínytevésem... Úgy látszik „különle­ges eset” vagyok, vagy talán azért van ez így, mert már aprócska koromban „iskolásdit” játszottam, amelyben min­dig én voltam a tanítónéni, s ezért ké­sőbb sem volt szívem bosszantani a „kollégákat”... Humoros diákélményem azonban bőségesen akad, s ez csaknem mind a „tanítóskodáshoz” kapcsolódik... Kislány koromban nagyon szerettem táncolni, s ezt az iskolában kamatoz­tattam. Általánosba jártam még, ami­kor azt az úttörő-megbízást kaptam, hogy tanítsak be az alsótagozatos fiúk­nak egy hópehely-táncot! Nagy buzgalommal fogtam a dolog­hoz, de hamar elkeseredtem... Ezek a focihoz szokott fiú-lábak egyáltalán nem akartak engedelmeskedni az én akaratomnak, s a hópelyhek pipiske­dő mozgása-futása helyett hatalmasa­kat lépegettek... Gondoltam egy na­gyot, s az otthonról elhozott szala­gokkal, zsinórokkal, spárgadarabokkal összekötöztem „balett-növendékeim” lábát: ■ — Most lépjetek nagyot, ha tud­tok! ... Aztán teltek az évek. Én gimnazis­ta lettem, KISZ-feladatként régi is­kolám ifivezetője... Azonnal azzal fogadtak: — Micike, jó volna, ha betanítanál a nyolcadikos fiúknak egy toborzót! Vállaltam a feladatot, s ugyanazo­kat a fiúkat kaptam táncosokként, akikkel annak idején a hópehely­­táncot gyúrtam: időközben ők is fel­nőttek és nyolcadikosok lettek! Kitűztem a próba idejét és színhe­lyét: utolsó óra után, a tornaterem­ben ... A fiúk egytől-egyig vártak, s szokatlanul csendben ültek a bordás­fal alján ... Aztán — amikor belép­tem — hatalmas csataordítással fel­ugrottak, kirohantak az ajtón és rá­fordították a kulcsot... Bezártak! Évek múltán így fizették vissza az én balettmesteri „újításomat” ... Az időzített szemétkosár Szabó István filmrend­aló: Életem cifrája„robbanó filmsikeré­nek” színhelye a Toldy Ferenc Gimná­zium volt. Nem akarok szerénytelen lenni: létrehozásában az osztály tízta­gú „alkotócsoportja” vett részt... Magyar óra következett, s nem akar­tunk­ felelni. Szünetben kitaláltuk, hogy csinálunk filmből füstbombát, betesz­­szük a kiürített szemétkosárba, s úgy időzítjük, hogy az óra elején lépjen működésbe. Aranyos, viccértő és meg­értő tanárunk volt: bíztunk benne, hogy a tréfáért nem haragszik majd meg, s felelés helyett inkább többet magyaráz az új anyagrészből, Petőfi Sándorról. Csengettek. Jött a tanár, felütötte a naplót, böngészett a nevek között... Csak a mi füstbombánk hallgatott mé­lyen! Vártunk, de semmi! Már jócskán ben­ne voltunk a felelésben: még mindig semmi! Egyikünk — valamilyen ürügy­gyel — kiment a szemétkosárhoz, s az­tán leadta a lesújtó „drótot”: ez nem sikerült! A tanár hamarosan becsukta az osz­tálykönyvet, s a magyarázatba kezdett: — Fiúk! Most néhány órán keresztül a múlt század legnagyobb magyar köl­tőjével ismerkedünk: Petőfi Sándorral, akinek szelleme... Ebben a percben hatalmas durranás hallatszott a szemétkosár felől, s mint­ha spiritiszta szeánszon ülnénk: lassan és sejtelmesen gomolyogva megjelent „Petőfi szelleme”! Annyira szinkronban volt ez a tanár szavaival, hogy mi is döbbenten meredtünk a füstoszlopra, s csak néhány másodperc múlva ocsúd­tunk: ennél jobban nem is lehetett vol­na időzíteni azt a füstbombát! A felelést akartuk elbliccelni, s „szemléltető eszközzel­” szolgáltunk a tanári magyarázathoz... Hát meg lehet jósolni, hogy mikor „robban” egy film? ... Y “faZ* 2 11 f \ A negyedik író „titka“ Koós János táncdalénekes: jártam zenei gimnáziumba, s később a Zeneakadémián oboaszakot végeztem ... Milyen miskolci gimnazis­ta voltam? Önmagam akkori jellemzé­sére elmondom, hogy amikor új igaz­gatót kaptunk, s az végigjárta az osztá­lyokat, a „híres” negyedik bé-be érve így szólt: — Melyik az a Koós? Felálltam, hogy én vagyok ... — Jól van, fiam! — nyelt egy na­gyot az igazgató. — Csak látni akarta­lak ... Valószínűleg alaposan megelőzött a hírem, s hogy ez ne legyen alaptalan, arról gondoskodtam. Nem sorolom fel, hogy mi mindent csináltam ... Azt hi­szem, túlságosan jó tippeket adnék a mai diákoknak, s ezt már azért sem szeretném, mert időközben én is elvé­geztem a szaktanárképzőt, nekem is van pedagógusi diplomám. Valamit talán mégis elmesélek: a negyedik bé „titkát” ... Osztályunk falát magyaros tányérok díszítették. Mi — mint jófülű zenész­gyerekek — kipróbáltuk, hogy ütésre melyik milyen hangot ad ki, s úgy rak­tuk össze, hogy a „Boci, boci, tarka ...” dallamát muzsikálják. Óra alatt az­tán azzal szórakoztunk, hogy — amíg a tanár elfordult vagy a táblára írt —­­­­megmaradt krétadarabokkal dobáltuk az alacsonyan elhelyezett tányérokat, s zengett a „Boci, boa, tarka...” Olyan turpisság volt ez, amelyre sen­ki sem tudott rájönni. Egy ízben az egyik tanár azt hitte, megtalálta a nyit­ját, s hozzá a bűnöst is! Hátul volt a fűtőtest, s én az utolsó padban ültem, mert hol is ülhettem másutt... A ta­nár ráütött vonalzómmal a fűtőtest bor­dáira, s a mi csilingelő boci-hangjaink után disszonánsan és komikusan hang­zott az üresen kongó pléhhang... Csak az érettségi banketten árultuk el a ne­gyedik bé „titkát”. A tanárok jót nevet­tek rajta, de máig sem vagyok biztos benne: elhitték-e, hogy ezt — kivéte­lesen — nem én csináltam? ... * f-*' / -1 AA BŰN ÉS B­ÜNTETÉS Egy fiatalkorúakat őrző börtön­ben döbbenhet rá a szemlélődő, hogy mennyire hiányos tudományossággal, fel­adatok birtokában, s szinte csak publicisztikai fogásokkal mozgósítjuk a társadalmat az ifjúsági bűnözés elleni harcra. Utalnék egy sajtóvitára, melyben két tábor csapott össze. Az egyik automatikusan a társadalmat tette felelőssé a kis besurranó tolva­­jocskáért, a másik azt követelte, hagy­ják abba a társadalom lelkiismereté­nek mechanikus bolygatását. Pedig az ifjúsági bűnözés elleni harc szempontjából teljesen mindegy, ki a felelős­­, hiszen amikorra a fe­lelősség kérdése felmerül, a tettet el­követték. És mivel az utóbbi tábor látszik győzni, félő, hogy a társada­lom viszonya az ifjúsági bűnözéshez „megnyugvóbb” lesz. A vita feleslegességét bizonyítja, hogy az életben a felelősség megosz­lása nagyon is pontos. A lopásért nem a környezetet csukják be, hanem a tettest. A szülők büntetése is nyil­vánvaló, akik így, vagy úgy, szégye­nükkel rekednek ki a normális embe­rek közösségéből. A társadalom pe­dig? Ha nem is vagyok felelősségre vonható a szomszéd utcában történte­kért, az általam nem ismert, idegen csemete tettéért, azért felelős vagyok más, oknyomozó, író, vezető, tudós társammal együtt, hogy csak „viszo­nyom” van a fiatalkorú bűnözés meg­ítéléséhez, csak stratégiám, és a har­cot nem tereljük tudományos meder­be. Nem tárjuk fel az igazán gyenge pontokat, ebben a kérdésben nem va­gyunk szociológusok — legendákban hiszünk. Nézzünk néhány példát állításunk igazolására­­, hogy az utóbbi évek­ben emelkedő tendenciájú ifjúsági bűnözés elleni harc hatékonyabb le­gyen. Intézetből börtönbe javító-nevelő intézeteink tevékeny­ségét pozitívnak tarthatjuk abból a meggondolásból, hogy a növendékek többsége visszakerül a becsületes életbe. Viszont megfordítva: a kis börtönlakók majd mindegyike előző­leg intézeti nevelésben részesült. Te­gyük hozzá, hogy egyes ilyen fiatalok szinte fellélegeznek a börtönben, mert, mint mondják, végre megszaba­dultak az intézeti vér- és dacszövet­ségek „uralmától”, az önkényes tör­vényhozók apró, de kellemetlen kín­zásától. Hátborzongató ok ez „fellé­legzésre”, de plasztikusan mutatja in­tézeti nevelésünk leggyengébb pont­ját: a különböző típusú, különböző er­kölcsi súlyú bűnösök egybezártságát, ami ma még lehetővé teszi, hogy sok intézeti fiatalban elmélyüljön a bű­nözési hajlam. Az intézeti nevelés legnagyobb feladata ma a belső rossz hatás leküzdése, ellensúlyozása, meg­kímélni azt, aki pusztán csavargott, attól, aki garázdaságot követett el. Ám a pedagógiának alig vannak an­tibiotikumai és félő, hogy, nincs is olyan szuper­módszer, amellyel ezt a kínzó, belső feszültséget intézeteink­ben megszüntethetnénk. Differenciált javító-nevelő intézeti struktúra a leg­jobb megoldás, a fiatalkorú bűnözők kategorizálása társadalmi veszélyes­ségük szerint, és az egyes kategóriák­hoz illő, megfelelő nevelési, büntetési rendszer, és objektum is! « Az úgynevezett rendezett családi élet Van egy legenda, amelynek peda­gógiai célzatossága világos, de attól még legenda marad. Az, ugyanis, hogy a fiatalkorú bűnözők többségé­nek családi körülményei rendezetle­nek. A fiatalkorúak börtönében ké­szült pontos statisztika szerint az el­ítéltek felénél rendezett családi kö­rülmények mutathatók ki! Ez az adat legalábbis a következőt kérdezi: ren­­dezett-e attól a családi élet, ha férj és feleség együtt él? A rendezett csa­ládi élet mai, házastársi együttélési követelményét a rendezett nevelői hatás vizsgálatára kell szélesíteni. Te­hát a megelőző munkát az együttélő szülők pedagógiai hatásának vizsgála­tára is ki kell terjeszteni. Mire mutat még a fenti adat? Ugyanazok a családi körülmények, amelyek az egyik gyereket bűnözésre hajtják, a másik gyereket nem taszít­ják a bűnözők közé. Hogy mennyire tudománytalanok vagyunk, azt bizo­nyítja, hogy ma nem illik bűnöző tí­pusú fiatalról, bűnözésre ösztökélő hajlamokról beszélni. Senki sem szü­letik bűnözőnek, persze, de igenis a kisgyermekek egy részénél már megfi­gyelhetők olyan agresszív, túlfűtöttsé­­gű hajlamok, melyek rossz körülmé­nyek között bűnözésre vezethetnek. A bűnügyi lélektani kutatások ered­ményei, ma Magyarországon alig is­mertek. Elég utalni Sheldon Glueck­­ra, a Harvard Egyetem professzorá­ra, aki tízéves kísérletezéssel kimu­tatta, hogy az általa megfigyelt, me­­zomorph, tehát a vakmerő, energi­kus, kemény típusú gyermekek 97 százalékából bűnöző lett, mert nem részesültek elég anyai szeretetben, szüleik, tanáraik nem vezették le ész­szerűen energiájukat, továbbá nem részesültek elég apai szeretetben, anyai ellenőrzésben, apai fegyelme­zésben, a családi összetartozás élmé­nyében. A jól irányzott harc a fiatalkorú bűnözés ellen abban segítsen a szü­lőknek, hogy tudják, gyermekük mi­lyen lélektani típusú, vagyis, milyen természetű, mert hozzá illő pedagó­giai hatással kell rá lenniök. Ez konk­rét segítség lenne, több, mint amit a mai iskolai magatartás-osztályzat je­lezhet. Mi lehet az oka annak, hogy ma a besurranó lopások többségét fiatal­korúak követik el? Sikerélmény, felelősségtudat A börtönben kiderül, hogy az ok egyáltalán nem rejtélyes. Igaz, hogy a lopásért elítélt fiatalok többsége fontos javakban nem szenved szük­séget, ugyanakkor e fiatalok civil életükben egyáltalán nem értek el si­kert. (Milyen furcsa: életük első ne­ttles sikerét a börtön munkaversenyé­ben érik el — mondják.) Ezen kí­vül, jószerével nem is tudták, hogy az apróbb holmik elcsenéséért bün­tetés jár. Ha pedig a serdülő kocká­zatra, sikerre vágyik, és felelősségér­zete kifejletlen, alkalmassá válhat bűncselekmény elkövetésére. Ehhez járul még egy talán meglepő mozza­nat: az elítéltek szabadságérzete csupán a fiú-lány kapcsolatra, a sza­bad csavargás lehetőségére szűkül. A feltételezettnél őszintébben és világo­sabban teszik fel maguknak a kér­dést: ha lecsuknak, mit veszítek? Kö­zülük, sokan például, megszabadul­nak a gyarló, részeges apa ütéseitől, az ilyenek kérik, hogy ne rövidítsék meg a börtönbüntetést, ne télen sza­baduljanak, mert hová lesznek ők a nagy hidegben... Döbbenetes mo­mentum: „menekülés” a börtönbe. És itt, ezen a ponton sajnálatosak ezek a fiatalok. Itt érez az ember pilátusi kézmosásnak minden vitát a felelős­ség megosztásáról. Hogy egy kicsit a szülők, a környezet helyett is ülnek ezek a fiatalok. Sürgősen felvilágosítani a szülőket, éressenek el gyermekükkel sikert, amiért dicséret jár, növeljék felelős­ségtudatát, tegyék tartalmasabbá, értékesebbé neki a szabad életet. Ugyanabba a folyóba Hiába, nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba, sok fiatalkorú esetében a dia­lektika érvénytelen. Azokat az elítél­­­teket, akik tettüket galeriben követ­ték el, kiszabadulásuk után ki nem várja, mint éppen a galeri? Akik vagy megúszták és jönnek megköszön­ni, hogy az elítélt a bírósági tárgyalá­son esetleg kimosta őket, vagy előbb szabadultak. Az utógondozásról írott több tanulmány közül, érdekesen, egyik sem mutat rá erre a veszélyre. Pedig ez a kis találkozás a visszaeső bűnözés egyik forrása. A tényt felis­merve, rengeteg megoldás adódhat. A galerik újbóli csoportosulását még ab­ban az esetben is üldözni kellene, ha egyelőre még nem követtek el bűncse­lekményt. A kiszabadult, például, szü­lei társaságában vehetné át a rendőr­ségen a személyi igazolványát,­ ez jó alkalom lenne arra, hogy a szülőket kioktassák az „utógondozásban” rájuk háruló feladatokról. Nem lehet elhallgatni azt sem,­­hogy az elítéltek szakmai képzése igazod­jék az elhelyezkedési lehetőségekhez. NDK-példa: már a börtönben felkere­sik a jövendő szaktársak, brigádveze­tők az elítéltet, aki, amint szabadul, másnap reggel munkába áll... Óriási feladat lenne ez? Nos, oszlassunk el még egy legen­dát: csupán néhány száz fiatalról van szó, akiket nyom nélkül felszívhatna a társadalom. Csak valóságos problé­mákat kellene megcéloznia az utó­gondozásnak, elhagyni az ellenőrizhe­tetlen általánosságokat, a túl sok „bá­ba” gyakorlatát. Humanizmus és álhumanizmus A fiatalkorúakkal szembeni bünte­tés végrehajtásának ma alapvető problémája: a büntetés és a humaniz­mus összefüggése. Hogy a börtönben a fiataloknak ne legyen se túl jó, se túl­ságosan rossz dolguk. Vagyis embersé­gükben ne alázzák meg őket, viszont ne is vágyjanak vissza. A fiatalkorúak börtönében — honnan tapasztalatai­mat szereztem — fűtés, jó koszt, szak­köri élet, sportpályák, fizetésért vég­zett munka. Fenyítés: nem írhat leve­let, nem egészítheti ki kis éléskamrá­ját, nem rövidülhet meg a büntetése. Én úgy gondolom, a fegyelmezett, hu­manista bánásmód itt helyénvaló, mert az elítéltek többsége erkölcsi tartás hiányában mégiscsak a körül­mények áldozata. Csakhogy a huma­nista bánásmódból a rosszindulatú, nehezebben javítható elítéltek hasznot húznak. Találtam olyat is, aki röhö­gött a csuda nagy humanizmuson. Hogy a büntetés végrehajtásában mi humanista és álhumanista, az a bünte­tésvégrehajtás egész rendszerében mutatható ki. Alhumanizmusnak ér­zem azt, hogy, például, a próbára bo­csátás, a felfüggesztett börtönbünteté­si ítélet lehetőségével szinte mechani­kusan, minden első bűncselekményt elkövető fiatal esetében élnek. Ez azért nem humánus, mert a különösen rosszindulatú rafinált bűncselekményt elkövető fiatalokat a „humanizmus” nem rettenti el a további bűnözéstől. Persze, az ismételt bűncselekményért járó büntetéshez hozzáadják a felfüg­gesztett ítéletet is, de ekkor már a fia­tal kevésbé eszméli az évek súlyát. Aki nem fél a három évtől, az a három és fél évtől sem fél. A büntetésvégrehajtás akkor lenne humánusabb a fiatalkorú egész életé­re kiterjedően — és ez nem para­doxon —, ha viszonylag szigorúbban ítélnék meg az első esetet... Ennek a kérdésnek egy másik vo­natkozása is, amely talán rendet te­remthet a bűncselekményt olyan el­lentmondásosan megítélő közvéle­ményben, az, hogy a fiatalkorúakkal szembeni bánásmód nem lehet huma­nizmus a kevesekkel szemben, a kö­zösség rovására. Tehát csak addig le­het ez a bánásmód humanista, amíg értelme van, amíg azt teszi lehetővé, hogy a bűnöző kiszabadulása után va­lóban veszélytelen lesz a társadalom­ra.­Ehhez talán a következőkre lenne szükség: nem csupán a bűncselek­mény természete után mondani ítéle­tet, hanem a mainál jobban figyelembe venni a fiatalkorú indítékait, bármi módon is, meggyőződni a megbánás mértékéről és őszinteségéről, szinte tanulmányozni a fiatalkorú bűnözőt. Csakhogy ehhez tudományos mun­kára van szükség. És ezt nem a különböző, fiatalkorú bűnözőkkel foglalkozó szervek lebe­csülésének szántam. Hanem a követ­kező történet után — felkiáltó jelnek. A börtön parancsnoka felhívott egy illetékest, próbálna nekik pszicholó­gust szerezni az egyetem végzős hall­gatói közül. Egy hét múlva telefonon érkezett a válasz: — Hát, sajnos, nem találtunk egy Makarenkót sem. Komornik Ferenc A cár-gyerekek „nagyjelenete”, Orosz Adél, Kossuth-díjas­­ prímabalerina. Diákéletem az Állami Balettintézet tantermeiben és gyakorlótermeiben telt el. A balett­ növendék hétköznap­ja sokkal zsúfoltabb és fárasztóbb, mint a többi diáké, de semmivel sem kevesebb benne a móka, a felsülés, a senkit-semmit nem kímélő diákcsíny. Belém is ezer ördög bújt, s ha az év­folyamban történt valami, azonnal sejtették: nekem is részem van ben­ne! Csak a színpadot tiszteltem mindig, mindenek felett, mégis, itt történtek kamaszkorom legnagyobb felsülései. Egyszer — vizsgán — partneremmel együtt, hason csúszva érkeztünk a színre, mert fel­buktunk az előző pár hosszú fátylában ... Másszor, izgal­mamban magamon felejtettem a va­dító színű, enciánkék, kötött lábmele­gítőmet, s azzal együtt libegtem ki a nézőik elé... Legemlékezetesebb esetem azonban még kilencéves koromban történt, amikor az intézet növendéke lettem. Ez hosszú ideig kacagtató beszédtéma volt az Operaházban ... Statisztáltam a „Borisz Godunov”-ban, amelyben színre lép a két cár-gyerek. Én vol­tam a cár-kislány. Előadás előtt több­ször elmagyarázták, hogyan kell vi­selkednünk, mit kell tennünk és hová kell állnunk, hiszen abban a rende­zésben a két gyerek nagyon exponált helyen állt, a nézők figyelmének kö­zéppontjában... A koronázási jelenet volt ez, ünnepélyes pillanat! Az előadáson minden rendben ment. Méltóságteljesen kivonultunk... Ekkor — a darab szerint — az össze­gyűlt tömeg közé mű­pénzdarabokat szórtak, s a csillogó kis korongok szertegurultak... Mi gyerekek vol­tunk, akiket bűvös erővel vonz min­den csillogó holmi. Kiestünk a szere­pünkből, lehasaltunk, s csúszva­­mászva kutattuk a pénzdarabokat! Az énekesek a nevetéstől alig tud­ták folytatni az előadást, az ügyelő a haját tépte, a közönség pedig jót derült a két „cár-csemetén”, akik percek alatt eltűntek a „pórnép” lábai alatt... így lett a mi nyúlfarknyi sta­tiszta-szerepünkből: „nagyjelenet”!

Next