Magyar Ifjúság, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1968-12-06 / 49. szám
OSZTÁLYZATOK TRÓNFOSZTÁSA . „Gyéres tanár úr felállott a pódiumon és körülnézett az osztályban. Feszült kínos percek következtek, mert most nézte ki, hogy kit szólítson fel feleletre . .. Igyekezett tehát mindenki olyan közönyös és fel nem tűnő lenni, hogy valamiképp ki ne hívja a figyelmét ... Misi ült némán, s rettegve ... el volt rá készülve, hogy a tanár úr legelőször őtet fogja leckéztetni, s mindent kikérdez, amit nem tud. Már előre látta, hogy belesül a feleletbe ... Valahol a hátulsó padban szólított ki egy gyereket a tanár és Misi fellélegzett, érezte, hogy meg van mentve.” ★ Ki ne ismerné saját diákéveiből Nyilas Misi szorongását? A szívdobogást, az izgalmat, a piszszenéstelen csendet, amikor osztálykönyvében lapoz a tanár. Talán nem véletlen, hogy az irodalomban is számtalan alkalommal ábrázolják a pedagógust — hajdani diákjai, az írók — rettegett „élet-halál urának”, aki megfellebbezhetetlen ítéletével felemel, vagy porba sújt. De félelem nemcsak a régi iskolák falai közt született. Érdekes felmérést végzett például a Sziget utcai iskola egyik tanítója, aki száz gyermeknek tette fel a kérdést: „féltél-e már életedben, ha igen, kitől, vagy mitől?” A válaszok negyedrészében első helyen állt: „az osztályzástól, a feleltetéstől féltem”. Magától adódik a kérdés, vajon kiküszöbölhetetlen-e az iskolai órák alatt a félelem, a szorongás, vagy korszerűbb pedagógiai módszerek alkalmazásával elkerülhető? Dr. Welker Ottó, a Művelődésügyi Minisztérium gimnáziumi osztályának vezetője hosszú ideig volt gyakorló tanár, szakfelügyelő, végül iskolaigazgató. Sokat gondolkozott és-évekig kísérletezett, hogyan lehetne megkímélni a diákokat a számonkérés okozta rettegéstől. Már csak azért is, mert ha az órákból 15—20 perceket vesz el a noteszlapozgatás, a feleltetés, kevesebb idő marad a tényleges tanításra, az ismeretek gyarapítására és ez érthetően növeli a tanulók otthoni munkáját, túlterhelését. A pedagógusokat egyrészt köti az érvényben levő iskolai rendtartás, amely a 19. paragrafus második bekezdésében kimondja: „fél évenként valamennyi tanuló munkáját legalább 3—4 alkalommal ellenőrizni és érdemjeggyel értékelni kell. A nevelő figyeljen fel a tanulónál fellépő gátlásokra és közvetlen segítséggel oldja fel azokat”. A rendtartásban foglaltak megvalósításának természetesen nem egyetlen módja az, hogy a számonkérésekkor a rettegés birodalmává váljon az osztály, s hogy a táblához kirendelt „vallatásnak” alávetett diák, az osztályzatokért való küzdelemben azt is elfelejtse, amit tud. ★ Mi tehát a másik mód? Az érdekel bennünket, hogy a kísérleti osztályokban hogyan, milyen módszerekkel oldották meg a szorongás kiküszöbölését? Welker Ottó elmondta, hogy a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban oktató tanártársaival együtt legelőször is azt a szemléletet igyekeztek felszámolni, amely szerint az osztályzat, a kalkulus az, amiért tanulni kell, tehát nem elsősorban a tudásért, hanem, hogy a noteszbe jó jegyek kerüljenek. — Meggyőződésem — mondta —, hogy egy pár perces felelet nem ad valós képet a tényleges tudásról, így az arra adott kalkulus is hamis. Egy kis indiszponáltság vagy szerencse teljesen téves következtetésre vezethet. Ezért számonkérések, feleltetésekhelyett — notesz-, osztálykönyvi lapozgatás és más tanári modorosság nélkül — az órákon beszélgettünk, problémákat, feladatokat oldottunk meg és eközben arról igyekeztünk információt kapni, melyik tanuló mit tud. Ez igen fontos. A tudásért dicsértünk, ahol hiba mutatkozott, ott elmagyaráztuk újra, amit kellett. Osztályzatokról szó sem volt. Csupán egy-egy nagyobb anyagrész lezárta után 6—7 nappal, hogy legyen idő a tanultak megemésztésére. — Hogy lehet számonkérés nélkül osztályozni? — Egyszerűen. A tanárnak, persze, munkatöbbletet jelent, mert órák után emlékeztetőül kénytelen feljegyezni magának egy-két szóval a beszélgetések során a tanulókról szerzett pozitív információkat. Amikor végül osztályzásra kerül ,sor, felteszi a kérdést: „gyerekek, álljon fel, aki úgy érzi, jelesre tudja ezt az anyagrészt”. Meglepődik szinte az ember, milyen pontos az önkritikájuk, ítélőképességük. Az osztály véleménye rendszerint megegyezik a tanári besorolással, ahol mégsem,ott megvitatjuk a dolgot, a túl szerényeket ösztönözzük, aki magasabb kategóriába sorolja magát, annak módot adunk, hogy tudásáról meggyőzzön bennünket. A jelest pedig nem a gyors felfogásért adjuk. Aki egy-két órával később sajátítja el mélyen és alkalmazásra éretten egy-egy feladatrész lényegét, tudásáért ugyanúgy megérdemli a jó jegyet, mint aki — mert esetleg otthon többet foglalkoznak vele — első pillanatra megértette. Az ilyen osztályzások is keltenek zsongást, izgalmat, de félelmet sosem! — Kísérletünk lényege, a differenciálás. A gimnáziumokba sokféle gyerek jár, van, aki tehetséges, később egyetemre készül, a másikat úgy hozzák a szülei, mintha valami biztonságos megőrzőhelyre tennék, ahol 18 éves koráig nincs vele gond. Vegyes a társaság ez elkerülhetetlen, de ha a velük szemben támasztott követelmény azonos, az csak a közepeseknek jó. A tehetségesek — erőpróbák híján ellustulnak — a gyengék, az eleve túl magas mérce miatt elveszítik kedvüket. Az ideális az, ha — sporthasonlattal élve —, a mérce átugorható, de kell azért nekifutás, erőfeszítés. Matematika szakos tanár lévén, osztályomat a, b, c. csoportra osztottam az első kéthónapi ismeretség után. Közösen beszéltük meg, ki kerüljön a leggyengébbek közé az a-ba, a közepesek a b-be, vagy a legjobbakhoz a c-be. Ők aztán különböző feladatokat, más dolgozattémát kaptak, így a gyengébbeknek is lehetett sikerélménye, megnyugodtak, és idővel ha észrevettem, hogy egyik-másik már „lazsál” és könnyen végez az egyszerűbb fel- adatokkal, akkor került sor az „előléptetésre”. A felszabadult, vidám osztálylégkör azt mutatta, hogy nem tévedtünk. Szép eredményeket értünk el az erőhöz méretezett, mondhatnám „testre szabott” feladatokkal. A gyerekek kedvvel, szívesen tanultak, megszabadulva a naponkénti számonkérés félelmeitől. Az út, amelyen a modern, kísérletező pedagógusok járnak, nem teljesen sima. Sok szülő nem ismeri fel azt az igazságot, hogy a csupán osztályzatgyűjtő szándékkal végzett formális ellenőrzés nem eredményez okvetlenül tudást, még a valódi tudás pontos lemérését sem. Számtalanszor panaszolják, hogyan kaphat gyermekük gyenge osztályzatot a bizonyítványban, hiszen „nincs is terve, alig felelt”. Kétségtelen, idő kell: míg mindenki megérti, hogy ideje fellépni az osztályzatok fetisizálása ellen, ideje az iskolákban ma használatos, rossz emlékeket ébresztő „számonkérés” kifejezést trónfosztásra ítélni. A ma is tartó kísérletek azt bizonyítják, hogy az az a módszer, amelyet pedagógusaink választottak, helyes. Talán lesz még olyan iskola is, ahol az osztályzatok szerepe nem más, csak annyi, hogy az egész év alatt szerzett tudást jelzik. Hogy mi kell mindehhez? A kísérletek alapján pontosan kidolgozott módszer és néhány modern gondolkozású pedagógus, aki saját munkája megnehezítésével is hajlandó tenni valamit, hogy száműzzük végre a félelmet az iskolapadokból — a tudás érdekében! Red«» Sv» ★