Magyar Ifjúság, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)
1969-10-10 / 41. szám
Mwalimud a Tanító, — így nevezik egyszerűen a tanzániaiak negyvennyolc éves elnöküket, Julius Nyererét, akit néhány nap múlva hazánkban üdvözölhetünk. Ez a szuahéli szó nemcsak azért illik Nyererére, mert éveken át mint tanító dolgozott egy táborai iskolában, hanem mert az elnök saját példamutatásával igyekszik ösztönözni, tanítani e tízmilliós kelet-afrikai ország lakóit, kiemelni a törzsi társadalom köteleseiből. A zanaki törzs főnökének fia Tanítónak készült A Viktória-tó mentén élő kis zanaki törzs főnökének Volt módja iskoláztatni gyermekeit. Júliust — huszonhatodik fiát — az alsófokú iskola elvégzése után az egyik tanganyikai angol miszszionárius gimnáziumba íratta, majd Ugandában tanítói oklevelet szerzett. Ezután egykori iskolájában tanított a rendkívül érdeklődő fiatalember. Apja az angliai Edinburgh egyetemére küldte őt, s ott szerezte a tanári diplomát. Ezzel a zsebében tért vissza Tanganyikába, a táborai iskola egyik tanári katedrájához. Julius Nyerere hazájában és Angliában sokfelé járt, sok mindent látott. Gandhi tanításai is hatottak felfogására: a népet fel kell rázni a gyarmati elnyomás kábulatából. Egy esztendővel hazájába való visszaérkezése után, 1953-ban, már a Tanganyikai Afrikai Szövetség elnevezésű tudományos felvilágosító szervezet elnökévé választották. Fáradhatatlanul járta a városokat és falvakat, hogy politikai párttá szervezze a szövetséget. Az angolok kezdetben nem tartották őt „veszélyesnek”, mert Nyerere ekkor azt hirdette, hogy nem híve az erőszaknak. A brit gyarmati kormányzó jól jövedelmező hivatalt ajánlott neki, de ő elutasította a párnás széket és fáradhatatlanul járta az országot, amíg a Tanganyikai Afrikai Nemzeti Unió (TANÚ) országos politikai párt lett. Az első „madaraka” Nyererét az angolok ekkor már egyáltalán nem tartották veszélytelen embernek, aki újabb és újabb engedményeket csikartki tőlük a TANÚ élén. Amikor a függetlenséget követelő TANÚ 1960-ban az első törvényhatósági választásokon 71 mandátumból 70-et megszerzett, Nyererét főminiszterré nevezte ki az angol gyarmat kormányzója. A gyakran szandálban, s mintás tógában megjelenő Nyerere — az ország első választott „madaraká”-ja, főminisztere — adta ki ekkor a híres jelszót: „Uhuru na Kazi!” — Szabadság és munka! Az „uhuru" 1961. december 9-én hajnalban köszöntött a korábban német, majd 1919-től angol gyarmatként igazgatott Tanganyikára. Hegymászók és katonák vitték fel a független ország zászlaját a hósipkás Kilimandzsáró hatezer méteres csúcsára, s fáklyát gyújtottak a jeges szélben. Ettől kezdve Nyerere mint miniszterelnök, majd — 1964-től — a Zanzibárt is magába foglaló Tanzániai Egyesült Köztársaság elnökeként áll az ország kormánykerekénél. A Viktória-Nyanza menti kis Butiamu faluban és a táborai iskolában adományozott „Mwalimu” név azóta szélesebb értelmet kapott. Nagy-Britannia kelet-afrikai gyarmatai közül Tanganyikának jutott a legmostohább sors. A mintegy 114 törzs által lakott, közel egymillió négyzetkilométer területű ország lakóinak zöme egy évtizede még az ekét sem ismerte, kivéve az északi kávé- és szizálültetvények dolgozóit. Ezt az országot kell kiemelni az elmaradottságból, s a külföldi ültetvényesek, bankok és vállalatok fojtogató szorításából. Meg kell ismertetni az afrikai parasztot a korszerű termeléssel —, de első lépésként a vesekővel, a traktorral, sőt a rendszeres munkával! A maszáj pásztorok inkább állandó vándorútra kelnek teheneikkel, mintsem hogy értékesítsék állataikat, vagy fiaikat iskolába adják ... A „hosszú menetelés“ élén Nyerere és küzdőtársai vállalták ezt a nehéz feladatot. Katonai puccskísérlet, a nagy angol bankok pénzügyi beavatkozási kísérletei, majd a TANÚ vezetőségében kipattant ellentétek torpantották meg ismételten az elnöknek azt a kísérletét, hogy Tanzániában megszüntessék a nagy tömegek kizsákmányolását és a külföldi tőke befolyását. 1967 januárjában Arushában tette meg a TANÚ a történelminek ígérkező lépést, amikor programként egy szocialista típusú társadalom megteremtését hirdette meg. Ezt követték az államosítások, a szétszórtan élő parasztok „termelői közösségekbe”, falvakba való szervezése, a magántőke erős korlátozása. Az állami vezetőknek le kellett mondaniuk második állásukról, s csak egy házat tarthattak meg maguknak. Ez éles ellentéteiket váltott ki a hatalom csúcsán. Kambona, a TANÚ párt főtitkára, külföldre szökött, katonatisztek egy csoportja pedig összeesküvést szőtt az elnök eltávolítására. A „Mwalimu” ebben a helyzetben a néphez fordult, a fiatalokhoz és az arushai nyilatkozatot tömegesen támogató parasztokhoz. A l'ANU ifjúsági szerkezetének tagjai e támogatás sajátos formáját választották: hosszú gyalogmeneteket szerveztek az ország egyik városából a másikba, közben ismertető előadásokat tartottak az arushai nyilatkozatról. Európai szemnek talán furcsának tűnik az ilyen „hosszú menetelés”, mint ahogyan a miniszoknyák ellen hirdetett országos mozgalom is. Nagyobb kérdőjeleket von azonban maga után a „tanzániai szocializmus” néhány olyan vonatkozása mint az amerikai békehadtest tagjainak és a vasutat építő kínai szakemberek nagy tömegének beáramlása az országba. Az elnök ezt az el nem kötelezettség politikájával magyarázta, mindig hangoztatva, hogy Tanzánia szembeszáll az imperializmussal, a kolonializmussal, elítélve az Egyesült Államok vietnami agresszióját. Nyerere elnök egyik vidéki körútján a fiatalok „hosszú menetelésének” élére állt, — szülőfalujétól Mwanzáig — később maga is részt vett egy hétnapos, háromszáz kilométeres gyalogmenetben. Az elnök a munkásokkal, a parasztokkal és a diákokkal együtt menetelt, közben a TANÚ céljait magyarázta. S amikor célhoz ért, nyomban munkához látott ezt ajánlva a menetelő fiataloknak is, hiszen sok a teendő Tanzániában. A Tanzánia élén eltöltött nyolc esztendő Afrika tekintélyes államférfiújává avatta Julius Nyererét. A Butiamu falucskából elindult tanítóból az afrikai kontinens progresszív erőinek egyik szószólója lett, egy olyan új kísérlet kezdeményezője, amelyre érdemes felfigyelni. Sebes Tibor MWALIMU Vendégünk Tanzániából: Nyerere elnök Szavaltak a fejvadászok szigetén Suharto indonéz elnök Nyugat-Iriánban, pápaik között Kevés olyan zug maradt bolygónkon, ahol az emberek még sohasem láttak gépkocsit, a repülő vagy a helikopter láttán pedig — valamiféle földöntúli lény jövetelétől tartva — beszaladnak kunyhóikba ... Nos, Új-Guinea szigetére ma is illik ez a megállapítás: az ausztráliai igazgatás alatt levő keleti felére, s a közelmúltban rendezett népszavazás eredményeként Indonéziához tartozó nyugati részére, Nyugat-Iriánra, egyaránt. Újságírót nem szívesen engednek Nyugat-Iriánra, különösen amióta — néhány hónapja— pápua lázadók kisebb csoportjai kiásták a harci bárdot az indonéz hatóságok ellen. Ezt a hollandok által támogatott felkelést lényegében felszámolták, s augusztusban befejeződhetett a terület sorsáról rendezett népszavazás. A kőkorszakbeli állapotokon azonban ez mit sem változtatott, kivéve természetesen a néhány partmenti települést, ahol a helyőrségek, kereskedők és az olajat, érceket kutató geológusok tanyáznak. Hőség, mocsarak, váltóláz — ez jellemzi az életet Nyugat-Iriánban. A második világháborúban itt rekedt japán katonák húsz évig bolyongtak — rejtőzködtek az őserdőben, s amikor véletlenül rájuk találtak, megadták magukat, nem tudták, hogy két évtizede véget ért a háború... Azokból az időkből még mindig sok kézi fegyvert rejtegetnek az egymással gyakran háborúskodó pápua törzsek, még nem tűnt el teljesen a fejvadászat és az emberevés. Tavaly szeptemberben állítólag megöltek és megettek két amerikai misszionáriust — mint az U. S. Nexus and World Report beszámolt róla. A lakosságnak — amelyet becslés alapján, repülőgépről számoltak meg, a családok nagyságával megszorozva a kunyhók számát — alig 5 százaléka tud írni-olvasni. A „civilizálódás” fontos jele, ha a feleségeket a disznóólból beköltöztetik, a zsupfedeles lakóházba ... Az óriási — 421 ezer négyzetkilométer — területű, de mindössze háromnegyed millió lakosú Nyugat-Irián most végérvényesen Indonézia része lett, a hosszú holland uralom után. Suharto elnök kormánya autonómiát ígért Nyugat- Iriánnak az Indonéz Köztársaságon belül. Reá hárul a nagy feladat: a pápuákat a kőkorszakból „átemelni” a huszadik századba... (s) 11 A Litván Legfelsőbb Tanács ifjúsági bizottsága — az ifjúságért Sok kérdést akartam feltenni Pranos Misutisnak, de ahogy az lenni szokott , beszélgetésünk a múlttal kezdődött. Pranos Misutis 15 éves volt, amikor befejeződött a háború. Akkor lépett be a Komszomolba. Húszéves korában párttag, 36 éves korában, a Litván KP Központi Bizottságának osztályvezetője. Harmadszor választják meg képviselőnek, a köztársaság legfelsőbb tanácsába. Törvényszerű tehát, hogy az egykori komszomolmunkás áll a Litván Legfelsőbb Tanács ifjúsági bizottságának élén. Az ifjúsági bizottság céljáról, feladatáról, első sikereiről, terveiről így nyilatkozott: — Bizottságunk a legfiatalabb ilyen szervezet a parlamentben. Tavaly decemberben alakult," de ugyanolyan jogokkal rendelkezik, mint a többi bizottság: törvényhozással és az ifjúsággal kapcsolatos problémákat felvetheti a legfelsőbb tanács elnökségi ülésein. A bizottság meghallgathatja a kormány tagjait, a minisztereket, gazdasági és tanácsi vezetőket, képviselőket és tanácstagokat, az ifjúságot érintő kérdésekkel kapcsolatban, akik állásuktól, és beosztásuktól függetlenül kötelesek megjelenni a bizottság előtt és megfelelő anyagot kell szolgáltatniok a bennünket érdeklő problémákról. Interpellációt nyújthatunk be a kormányhoz, tehát ugyanolyan jogokkal rendelkezünk, mint a „felnőtt” bizottságok. — Milyen akciókra készül a bizottság a közeljövőben? — Feladatunk: javítani az ifjúság munkafeltételeit, gondoskodni a szakemberképzés fejlesztéséről, a pihenés megszervezéséről, s egyre több fiatalt bevonni az önkormányzatba, a társadalmi munkába. Miért is hoztuk létre az ifjúsági bizottságot? Litvánia 3 millió 105 ezer lakosából másfél millió a 30 éven aluli fiatal. Az ifjúság élete olyan sokrétű, érdeklődési köre annyira tág, hogy szükségessé vált a legfelsőbb tanács, és a tanácsok közvetlen részvétele ezeknek a társadalmi rétegeknek irányításában. Ahhoz, hogy eredményesen megoldhassuk a nevelési kérdéseket, biztosítanunk kell az anyagi feltételeket. Minden faluban klub, iskola, könyvtár működik. De ez már kevés komplex létesítményeket kell építeni. Ha sportobjektumokról van szó, azokban legyen úszómedence, tornaterem, stadion, sportpálya. Ha művelődési intézményről, legyen színházterem, próbaterem, könyvtár, ifjúsági presszó. Az utóbbi időben a fiatalok sokat utaznak. A turisztikához pedig turistatelepek, táborok szükségesek. Ezen a nyáron, a bizottság tagjai felkeresték a köztársaság turistatáborait, a központokat, diákmunkatáborokat, hogy képet kapjanak állapotukról, arról, mennyire felelnek meg a mai követelményeknek, s ezután megtervezhessék a táborok továbbfejlesztését. Bizottságunk legközelebb az egyik vidéki járásban tartja majd ülését, ahol meghallgatja a tanács végrehajtó bizottságának jelentését a falusi ifjúság neveléséről — mondotta befejezésül az APN tudósítójának Pranos Misutis, a Litván Legfelsőbb Tanács ifjúsági bizottságának elnöke.