Magyar Ifjúság, 1970. január-április (14. évfolyam, 1-16. szám)

1970-03-27 / 12. szám

galmas morális meg­bízatásoknak is eleget tehetne, ami egyúttal a nagyobb méretek felé irányíthatná. Rasperger József mun­káit a modernebb tö­rekvések iránti fogé­konyság jellemzi, egye­lőre nagyobb áthallá­sokkal, de kétségtele­nül biztató ízléssel, izgalmas mondandók­kal. Pozsonyi János va­lamivel csiszoltabb, fi­nomabb, de talán ép­pen ezért kissé erőtle­nebb is. Határozott úton halad Simon Iván, ám — úgy véljük — tisztább formákat kell keresnie, egyszerűbb eszközöket kell fölvo­nultatnia. A csoport tájékozódási­ igényében, munkájá­ban komoly lehetőség rejlik a nyugati vé­geknek képzőművészeti kultúránk vérkeringésé­be való bekapcsolásá­ra. Fábián László SIMON ISTVÁN: SZENTENDREI IKON VÉRTESI PÉTER: BALLADA I neiwjsj okCiT*A.W. Portrék a fiatalokról Portrék felvillantásával kezdő­dött a legutóbbi Halló ... Két­ségtelen : ez az adás már fi­gyelemre méltó előrelépést jelen­tett az előző, szertelen és kapko­dó Hallóhoz képest, amelyben a diósgyőri LKM fiatal műszakijai méltatlan szerepkörbe jutottak, de sajnálatos, hogy a műsor szer­kesztői még mindig következetle­nek a maguk által választottt he­lyes szerkesztési elvhez, és így a bevezető portrék java része is funkciótlanná vált. Például sok fiatalt érdeklő és gyötrő kérdés­sel fordultak a nyilvánossághoz az Izsákiak, de a szerkesztők, ahelyett, hogy az okokat tárták volna fel, a lehetőségeket kutatták volna, az ellenkező példával, a zalaváriak életével, eredményeivel válaszoltak erre. Ez így egyrészt nem adott segítséget, hanem a problémák megkerülését jelentet­te, másrészt nem is hatott meg­győzően. És egy ugyancsak nem átgondolt vágás csökkentette sú­lyát, hatását a magyar költészet egén felragyogó ifjú új csillag (és őszinte hittel reméljük — ez va­lamennyiünk felelőssége is —, hogy nem üstökös!), Bari Károly bemutatásának. Pedig ezek a portrék időszerű és meggyőzően csattanós választ ad­hattak volna arra az igaztalan ál­talánosításra, ami a Szembesítés címm­el bemutatott három novel­lában a fiatalokról rajzolt képet eltorzította. Az íróknak eh­hez a céltalan, kiábrándult ki­­égettséghez való jogát senki sem vitatja, de nem kívánhatják, hogy ezt érdemnek, emberi tartásnak tekintsük. Saját meghasonlottsá­­guk általános érvényűnek szánt kivetítése már vitára ingerel. Mert mi közünk Módos Péter hő­séhez, a­ki saját elvetéltségét nem­csak külső okokkal próbálja ma­gyarázni, hanem beteges módon újra és újra bizonyíttatja becsa­pott és meggyötört feleségének iránta érzett szerelmét? Vagy miért tegyük magunkévá a Si­­monffy András által rajzolt képet, aki nemcsak a kispolgároktól, a helyezkedőktől, a szenvelgő szép­­lelkektől, az álmaik és vágyaik helyett a langyos létbiztonságba menekülőktől riaszt el, hanem egy utolsó csavarintással a húszegyné­hány évnél idősebbek egésze felett mond elmarasztaló ítéletet? És miért adjunk igazat az egyéb­ként nagy szituáció­teremtő erő­vel és igen feszesen író Czakó Gá­bornak, aki valóságos és jelképes értelemmel egyaránt megtöltött történetével, miközben egyik ol­dalon arról akar meggyőzni, hogy nem szabad értelmetlenül sem tárgyakhoz, sem­ szellemi, erkölcsi kacatokhoz kötődnünk, másrészt arra serkent, hogy válogatás nél­kül mindent hajítsunk ki? BERSÉNYI IVÁN SLÁGER -10 Mostani (Legutóbbi) Hetek h­elyezés száma 1 (1) Hol vannak a régi csókok — KONCZ ZSUZSA 5 2 (3) Sárika — ILLÉS 10 3 (2) Gyöngyhajú lány — OMEGA 10 4 (4) Történet M-ről — ILLÉS 10 5 (6) Valaki hiányzik a táncból — ARADSZKY LÁSZLÓ5 6­OD Mária volt — METRO 10 1 (?) Katicabogár — KOVÁCS KATI 10 8 (14) Oh, kislány — ILLÉS 10 9 (8) Koncert a Marson — HUNGÁRIA 10 10 (5) Ma végre jó a kedvem — KONCZ ZSUZSA 10 11 (18) Ha h­ú lehetnék — ZALATNAY SAROLTA8 12 (12) Tízezer lépés — OMEGA 10 13 (10) Mese a barátomról — TOLCSVAY7 14 (9) Nem vagyok én apáca — ZALATNAY SAROLTA7 15 (18) 19S8-as Boogie Woogle Klubban —5 OMEGA5 Koncz Zsuzsa változatlanul tartja első helyét. Néhány más helyen sincs változás. De ebből még aligha következik, hogy tartós mezőny alakult volna ki. Figyeljétek csak! És persze, szavazhattok is. Szavazataitokat kedd (március 31.) délig várjuk címünkre. Magyar Ifjúság szerkesztősége, Slágerlista Bp., vm., Somogyi Béla u. 6. Félreértések elkerülése végett Ismételten közöljük, hogy minden egyes szavazathoz külön slágerlista-szelvényt kell mellékelni. S mindig a legfrissebbet. Tehát a héten: a „ll”-es jelzésű szelvényünket. Ne feledd! „fl felháborodás nem elég” Beszélgetés Gábor Pállal Amikor - éppen húsz évvel ezelőtt - Pudovkin a Gyarmat utcai film­gyárban járt, s már mindent meg­mutattak neki a stúdióktól az iro­dákig, megszólalt: - Megható, hogy ilyen becsben tartják, ennyire őrzik a régi magyar filmgyártás tárgyi emlékeit. De most már szeretném azt is látni, hol készülnek a filmek? S mikor közölték vele, hogy azok „a régi magyar filmgyártás tárgyi emlékei”-ben készülnek, azt hitte, tréfálnak vele, és alig lehetett meg­győzni, hogy magyar kísérőinek iga­zuk van. Gábor Pált keresve, a Hunnia la­birintusában bolyongva, eszembe jutott ez a sajnos csak félig anekdo­­tikus történet. Nem véletlenül: ha Pudovkin ma jönne a magyar film­gyártás fellegvárába, ugyanúgy megkérdezhetné: — De hol készül­nek a filmek? Sőt: — Hol folyik a gyártás előkészítése? Hol tárgyal­nak? Hol dolgoznak a dramaturgok, a rendezők, milyen a stúdióvezetők irodája, hol székelnek a gyártásve­zetők stb., stb.? Mert, míg egyik oldalon világsikert arató, fesztivál­díjas filmeket gyártunk, a másik ol­dalon például egy-egy stúdióvezető irodai munkakörülményei rosszab­bak, mint egy tizedrangú ktsz bér­elszámolóinak, s (csepp a tenger­ben) amíg az elsőfilmes Gábor Pál­lal, a Tiltott terület című film rende­zőjével, aki a magyar filmkritikusok 1969. évi díjának egyik nyertese, egyáltalán helyet találtunk, ahol nyugodtan beszélgethetünk, jó fél­órát keresgéltünk, s végül is az egyik gyártásvezetői szobába kérezkedtünk be, ahol átlag másfél percenként csengett a három telefon egyike és hárompercenként jött be valaki, valakit keresve, vagy éppen - mint kevéssel előbb mi -­helyet ke­resve ... — A filmgyári körülmények (már­mint az úgynevezett tárgyi körülmé­nyek) olyanok amilyenek (sajnos). Én azonban nem ezekről szeretnék beszélgetni. Amikor a filmkritikusok díját átadták, az indoklásban olyasmit említettek, hogy Gábor Pál a Tiltott terület című filmjéért, s az abban tárgyalt, társadalmilag rend­kívül fontos problémáért, a filmben megnyilvánuló etikai elkötelezettsé­gért kapta a szép elismerést. A film külföldi visszhangjaiból is a ma meglehetősen elhanyagolt, sőt, so­kak szerint filmellenes téma újszerű, érdeklődést, állásfoglalást kiváltó és gondolkodásra késztető megraga­dása kapta a legtöbb dicséretet. Eszerint Gábor Pál - divatos, és a filmszakmában némi pejoratív fel­hanggal kiejtett szóval élve -el­kötelezett művész. — Válaszolhatnék egy „igen” szócskával, de azzal még tovább vulgarizálnám ezt a kifejezést. Én olyan alkat vagyok, aki — ha igaz­ságtalanságot, hibát, visszaélést lát - felháborodik. Sokan vannak így - felháborodnak, ha a közértben rosszul mér az eladó, vagy ha a vendéglőben rosszul számol a főúr. A felháborodásból azonban akkor lesz társadalmilag is hasznos töl­tésű indulat, ha mögötte nemcsak az egyén gyakran jelentéktelen sé­relme, hanem erkölcsi magatartás is áll. Nálunk az utóbbi években óriási mértékben kifejlődött az em­berek érzékenysége. A társa­dalmi érzékenység azon­ban nem. Ha az egyént sérelem éri, azonnal működésbe lépnek az érzé­kenységi, sőt, túlérzékenységi ref­lexei. De ha a társadalmat éri sé­relem, akkor ezek a reflexek épp­úgy kihagynak, mintha a szom­széddal történik valami. Engem ez háborít fel, és innen ered az igé­nyem is: ha felháborodásra érde­mes dolgokba ütközöm, ne álljak meg a regisztrálásnál, hanem meg­próbáljak tenni is ellene valamit.­­ Eszerint a hőbörgés, a szájté­pés, bármily népszerű is, nem elég. — Sokan azt hiszik, ha valamire nemet mondanak, ráadásul jó han­gosan, azzal már mindent elvégez­tek. Én a magam tapasztalatából tudom, hogy a nemet mondást kö­vetnie kell az igennek, azaz úgy kell szembeszállnom valamivel, ami káros, rossz, hibás, hogy utána valamiképp a jobbra is igent mondhassak. És — bármily paradox­nak tűnik is — sokkal nehezebben tudom adott esetben ezt a társa­dalmilag és politikailag is pozitív igent kimondani, mint a jól hangzó, de kézlegyintéssel elintézhető, „hő­­börgő" nemeket.­­ Nem lehetne ezt egy kicsit vi­lágosabban kifejteni? — Szívesen, bár ezzel se leszek népszerűbb, mint a Tiltott terület mondanivalójával... Tehát, amikor én ezt a filmet terveztem, sőt, már a forgatás előtt álltam, a szakmá­ból és barátaim köréből is egyvég­­tében csak lebeszéltek róla. Első­filmes ne induljon egy ilyen rázós témával : felelősség, felelőtlenség, kényes etikai, emberi problémák, hivatalos szervek belekeverése, mi­egymás. Ha valaha még filmet aka­rok csinálni, akkor hagyjam ezt, nézzek valami jó vígjátékot vagy valami sturm-und-drangos, lázongás téma után, esetleg csinálják krimit. Még szerencse, hogy én, meg a IV- es stúdió vezetői is, hittünk ebben a filmben. Megcsináltam. És amikor bemutattuk, jöttek a vélemények. Csak egy , de jellemző­­ eset: igen magas helyről védték meg a tűzoltókat ellenem és a film ellen, mondván, hogy lehet így beállítani őket, ahogy én teszem, hiszen álta­lában mindig eloltják a tüzeket és általában mindig kiderül, miért, ho­gyan keletkezett a tűz. Ne bántsuk őket stb., stb. Mondanom se kell, ennél sokkal komolyabb támadások is értek, mert csodálatos módon rengetegen felszisszentek arra, hogy el mertük mondani: felelőtlenek va­gyunk, számítók, kicsinyesek, néha bizony aljasok is. Azt viszont nem érzékelték, hogy a film éppen ezek ellen háborodik fel, s készteti a né­zőt is felháborodásra.­­ Ismerős, régi nóta: nem az a baj, hogy X. egy félmilliót sikkasz­tott, hanem az, hogy beszélünk róla. — Persze, mert hallgatni kényel­mesebb, és ha beszélünk, akkor esetleg kiderül, hogy a mi fejünkön is van egy kevés vaj.­­ A Tiltott terület ezek szerint csak a kritika körében aratott sikert. — Tévedés! Igen jól futott a mo­zikban, de a viszonylag szeré­nyebb nézőszám nálunk, valami kü­lönös logikai bukfenccel, egyenlő a bukással - csak az a film sikeres, amelyet egymillióan vagy ennél többen néznek meg. Holott köz­hely, hogy például Párizsban egy film akkor is siker lehet, ha mond­juk csak ötvenezren látták. A néző­ filmről, felháborodásról ás felelősségről szám ugyanis ritkán függ össze egyenes arányban a film művészi értékeivel. - Kommersz-film és művész-film szembeállítása? - Hát először is: ez a szembe­állítás mesterkélt, erőltetett és félre­vezető. A kettő két külön kategória, nem kell szembeállítani, mert ebből csak károk származhatnak. Másod­szor: a kultúra, a művészet nem rentábilis, erre mindig áldozni kell. Vannak filmek, amelyekkel a film­gyár „keres”, másokkal nem. A baj ott kezdődik, ha a pénzügyi szem­pontok kultúrpolitikai elvvé lesznek. Nálunk erről nincs szó, vagy leg­alábbis nem ez a döntő szempont , és ez a lényeg. - Min dolgozik most? - Jelenleg éppen kameraéhsé­gem van, foglalkoztat egy terv, de az annyira kezdeti stádiumban van, hogy nem akarok róla beszélni, míg kész könyvem nem lesz. - És a „Látogatás” című kisfilm? - Na igen, ez is kameraéhség el­len volt. De több lett, mint a szoká­sos levezető edzések. Két ember sor­sának alakulásában az elmúlt tizen­öt-húsz év egy társadalmi mozgását akartam rögzíteni, nevezetesen azt, merre visz két valamikori barát, két mozgalmi ember útja. Egyikük most „fent” van, a másikuk „lent”. A film nem más, mint hogy meglátogatják egymást. Ebből sokan valamiféle szociográfiai pontosságú filmet vár­tak. Én fontosabbnak tartottam azt érzékeltetni, mennyire volt felelős az elmúlt évtizedek alatt a sorsáért ez a két ember személy szerint, s meny­nyire felelős értük, életük alakulá­sáért a társadalom. Ez is „elgon­­dolkoztatós” film, a tanulságokat a nézőnek kell összeraknia magában.­­ Térjünk vissza a készülő film­hez. Annyit talán elmondhat: mi a fő gondolata? - Kezdjük előbbről. A Tiltott terü­let után — a szokásos két-három filmankét helyett — huszonegy an­­kétot rendeztek. Ezeken mindent visszaigazolva láttam a film céljá­ból, gondolataiból. A miskolci mű­egyetemen az egyetemisták, akik még nincsenek is benne a tényleges üzemi körülményekben, már azt ve­tették a szememre, hogy hogyan bánok a főmérnök figurájával, hi­szen az­t mégiscsak főnök, és an­nak nagy szava van. Már előre iga­zodnak az üzemi hierarchiához . . . Egy üzemben az első felszólalók nekem estek, mondván: egy műve­zető ismeri az embereit, az én áb­rázolásom hamis. Egy óra múlva, mikor az első tényleges melós fel mert szólalni, kiderült, hogy az előt­te szólók valamennyien művezetők, vagy más vezető beosztásúak vol­tak ... Hát ezek után engem me­gint csak az erkölcsi kérdések ér­dekelnek. Úgy hiszem, ma nálunk előre lépni minden téren csak a minőség irányában lehet, legyen az a termelésben, a politikában vagy a morális kérdésekben tett lépés. Ehhez viszont az egyén felelőssége kell, mert amíg a problémák meg­oldását nem magunkon kezdjük, hanem a személyiesen ,illetékes szervek" feladatának tartjuk, a tettre kész felháborodás időszerű és társadalmilag szükséges marad. Er­ről akarok beszélni új filmemben is. Takács István „... én olyan alkat vagyok, aki felháborodik ...” „... ha a társadalmat éri sérelem, a reflexek kihagy­nak .. „... már előre igazodnak az üzemi hierarchiához ..." ,,... a morális előrelépéshez az egyén felelőssége kell...” „...a Tiltott terület­ről egy­­végtében lebeszéltek...” FOTÓ: Ágoston MAGYAR IFJÚSÁG137-112

Next