Magyar Ifjúság, 1970. január-április (14. évfolyam, 1-16. szám)

1970-03-27 / 12. szám

FORRÁS 11 Balkán fia Gencso Hrisztofov Az IBUSZ-szobát, amely­ben Budapesten lakott el­borították a könyvek. Éjjeli­­szekrényen, ágyon, asztalon, széken, mindenütt kötetek hevertek, Bede Anna, Ratkó József, Nagy László és a többiek versei, a Költők egy­más közt, Dénes Zsófia Ady­­kötete, egy bolgár nyelvű Magyar történelem, vala­mint folyóiratok­­ az Alföld, a Napjaink, a Kortárs, a Ti­szafái­g minden mennyiség­ben. Gencso Hrisztofov a Balkán fia, a fiatal bolgár költő, óvatosan, féltőn he­lyezett át néhány kötetet a székről az asztalra, hogy hellyel kínáljon. Zordon, nagy hegyek tö­vében született, ahol a fehér házacskákat örökzöld fenyők őrzik, s ahol tizenkét éves korában versek írására kész­tette őt a táj, a falut át­szelő patak, a réten kaszáló emberek látványa. A szófiai egyetemen orosz-bolgár sza­kon végzett, utána gimnázi­umban tanított, majd Hasz­­kovoba került, a megyei új­ság szerkesztőségébe. A versírást egy penne sem hagyta abba, mert — mint mondja: „írok, erről nehéz, szinte alig lehet beszélni, de nekem kell, nélküle már nem tudok élni." A beszélgetést magyarul folytattuk, meglepően jól be­széli nyelvünket. Sohasem járt magyar szakra, bár nyel­vünkkel az egyetemen kez­dett ismerkedni, magánszor­galomból. Először 1965-ben járt hazánkban, a debrece­ni nyári egyetemen, és 1966- 67-ben odahaza könyvből és a rádióból autodidakta mó­don szívósan tovább küszkö­dött az ikes igékkel, össze­tett mondatokkal, tárgyas és tárgyatlan ragozással. 1967- ben saját költségén ismét visszatért hozzánk, majd har­madszor múlt év decemberé­ben, az Írószövetség vendé­geként. Három hónapig ta­nult és fordított nálunk, pró­zát és verseket egyaránt. Legtöbbet Ratkó Józseftől fordított, de próbálkozott többek között Radnótival is, s úgy tervezi, hogy a Költők egymás közt kötetből, min­den fiatal költőtől átültet bolgárra néhány verset. A prózaírók közül Fejes Endre, Sarkadi Imre, Mocsár Gábor, Simonffy András és sok fia­tal novellista írásainak for­dításával foglalkozott. Van egy konkrét megbízása is a Plovdivban megjelenő Trákia című folyóirattól. A szegedi írókat, költőket kell­ett be­mutatnia, ezért most már­cius végén, amikor útra kelt, hogy két határon át hazatér­jen, táskájában vitte a sze­gedi alkotók műveit, de már bolgárul. - Én még fiatal vagyok, kötetem nem is jelent meg Bulgáriában, csak folyóira­tok közölték verseimet. Nem vagyok még igazából költő, csak szeretnék nagyon sok verset írni és fordítani is. Ezért­ tanultam meg többek között magyarul, nekem a fordítás nem üzlet, úgy ér­zem, ez a sorsom, így, és röviden ennyit val­lott a munkájáról. Túlzott szerénysége miatt szinte alig sikerült az interjút elkészí­teni. Egyszer azután felélén­kült, s beszélni kezdett. Ar­ról kérdeztem, merre járt hazánkban, mit csinált, hogy érezte magát? - Jártam gimnáziumokban, falukban, tanyákon, író-ol­­vasó találkozókon, s ez nagy boldogság volt nekem. Ezek a találkozások az emberek­kel, diákokkal az én leg­szebb ajándékaim, amiket hazaviszek emlékként Ma­­gyarországról. Csak egy pél­dát hadd mondjak. Tisza­­földváron egész napot ott voltam, jártam az iskolában, a kollégiumban, s a gyere­keknek Bulgáriáról beszél­tem. És ők hallgattak csil­logó szemekkel, mert nem is velem, de az én hazámmal találkoztak. Ennek nagyon örültem és mindig jó, ami­kor eszembe jut. És nem is rólam kell írni a cikkben, hanem legyen az üdvözlet az embereknek, a gyerekek­nek, akikkel találkoztam, akik között jól éreztem magam, s legyen nekik köszönet és üdvözlet az a néhány sor is, amelyeket itt olvashatnak tőlem, a verseimben. Az üdvözletet — a versei­det - Gencse, íme átadjuk mindenkinek. És szeretnénk még sokszor hallani rólad. Mátyás István FARKAS DEZSŐ: Naiv történet az autodidakták szerelméről (Ajánlom ezt az írást azok­nak a tizennyolc—huszon­éves fiataloknak, akik őszinte önkontroll után tü­kör előtt érzik magukat!) Volt egyszer egy fiú meg egy lány. B. T. sovány volt, ápolatlan és csúnya. Egész nyáron kijárt a térre, kibicelt a sakkozók­nak. Anikó is sovány volt. Ápo­latlan és csúnya, néha ő is el­nézegette a sakkozókat a té­ren, de leginkább olvasgatott valamelyik padon. A nyár végén B. T. elmond­ta­­Anikónak, hogy ő autodi­dakta és író akar lenni. Anikó ezen elcsodálkozott, és elmondta B. T.-nek, hogy ő is autodidakta, következés­képpen ő is író lesz. Elhatározták, hogy egymás­ba szeretnek, és ezentúl együtt tanulmányozzák Sartre és Si­mone de Beauvoir tanait. Elhatározták továbbá azt is, hogy jobbra fordítják sorsukat, és dolgozni fognak. Mivel meg­felelő iskolai vagy szakmai képesítésük nem volt, így B. T. segédmunkás lett az útépítők­nél, Anikó pedig egy textil­gyárban vállalt munkát. Kiderült, hogy egyáltalán nem csúnyák, sőt, ha B. T. rendesen megborotválkozik, és Anikó is jobban törődik ma­gával, határozottan szépek. B. T. megígérte Anikónak, hogy a következő nyáron elvi­szi a Balatonra. Csónakázni fognak, miközben ő dalokat énekel majd a szerelemről. Anikó nem értette, hogyan fér össze a kettő: a gitárosi és az írói ambíciója B. T.-nek. B. T. Hemingwayre hivatko­zott, akinek bokszolói, és más izgalmas ambíciói is voltak. Anikó megígérte B. T.-nek, ha valóban beváltja ígéretét, szülni fog neki egy gyereket, akinek éppen olyan szeme lesz mint B. T.-nek. Anikó, szülei szemrehányá­sai miatt kételkedni kezdett B. T. hemingwayi tehetségé­ben, és mikor udvarolni kez­dett neki­­egy technikus, aki­nek 2600 fixe és főbérleti la­kása volt a Nagymező utcá­ban, határozottan kijelentette, hogy egyáltalán nem is hiszi el. Egy hónap múlva feleségül ment a technikushoz. Két év után találkoztam Anikóval. Sovány volt, ápolatlan és csúnya. Mondta, hogy a térről jön, ahol elnézte a sakkozó­kat. Hóna alatt B. T. megje­lent kötetét szorongatva elsie­tett. 7Q|1214MAGYAR IFJÚSÁG HARMINC ELMÚLT NYARAM! Harminc elmúlt nyaram! Vak kiskutyák nagyanyám óriási kötényében. Ijedt kisbárány az ölemben élén a fehér nyájnak. Féktelen kisborjak szőlőhegyi kutaknál, réteken. Búzakereszt, gémeskutak szérűkön, szénás tenyéreken. Féltő anyai szemek. Súlyos apai tenyerek. Hajnalodjatok bennem, hajnalodjatok hazai mezők, balkáni hegyek! Termékeny barázdák, ébredő szelek. Kora hajnali harmatban fürdő virágok és füvek. Szédítő sziklás hegygerincek az éjszaka izzó csillagaival... Veletek vagyok én gazdag, így vagyok erős és így vagyok fiatal! VISSZHANG Ezen az éjen aludtam volna, lehet, ha nem nyomná ez a békés és viharos visszhang a lelkemet. Vonatok földje, millió állomás földje és folyók - robogó örömök, élő emberi bánat, s­iind ereimben csobogók . .. Aludtam volna, lehet, ha ilyen kíméletlenül, sebesen föl nem szökellnek s nem haltak volna meg bennem az idő másodpercei. Szikrák­­ és hamueső. Hullámok - s tajtékzuhatag. Zengés­­ és visszhang. A legelsőtől így értem el huszadik századomat! Most még­­ hóhullás neszez. Most még­­ cseng a poharak hangja. Most még­­ csak pirkad ... Kezet rázok az éjszakai hótisztítókkal, buszvezetővel, kalauzokkal. Micsoda tiszta hóesés! Ó, tél és éj nyugalma. Ünnepi lárma, nevetés az éjszakába hullnak. Én is hó­fénybe merülök. Vajon örömöt jósol-e nekem, vajon békét, nyugalmat?! Király Zoltán fordításai .­ ­RUKNER PÁL: Csendélet írógéppel­ súcsforgalom az utcán. Kerülgetik az embereket, ez felmenti őket a be­szélgetés alól. Nem bán­ja, néhány közhelynél egyebet aligha tudna most mondani a lánynak. A csendre vágyott, de a­­csend három nap után elviselhetetlen. Menekült előle, társaságot kívánt, és megint csak egyedül maradt. A lány, aki mellette lépked, ide­gen. A nevén kívül csak annyit tud róla, hogy kezdő festő, aki élete első kiállítására készül. Mi köze van hozzá? A lánynak van szüksége rá, hogy megmutassa a képeit, és elő­szót írasson vele a katalógusához. Régen került már ilyen kínos helyzetbe. Soha nem lelkesedett a muszáj­ dolgokért. Most már nem léphet vissza. Kénytelen megnézni a világmegváltó mázol­­mányokat. És ami ennél is rosz­­szabb: írnia kell róluk. De való­ban kell? Pinker ezt még soha nem tette vele. Szidja magában, mást nem tehet. És éppen most, amikor beszélni akart vele. Fele­letet vagy legalább tanácsot kér­ni tőle. De beérte volna azzal is, ha csak a véleményét hallja. És mit kapott helyette? Ezt a festő­­palámiát. — Itt vagyunk — sodródik mel­lé a lány. Sötét lépcsőház, csigalépcső. A lány sejtelmes árnyékként imbo­­lyog előtte. Olyan valószínűtlen­nek tűnik, mint minden, mióta az asszony elutazott. Mire számíthat a műteremben? Nagy mesterek utánérzésére? Szertelen gondolatok szélsőséges képi megfogalmazására? A lány képei — eddigi magatartásából következően — az utóbbihoz áll­hatnak közelebb. — Elnézést a rendetlenségért — szabódik félszegen a lány, amikor beengedi az ajtón. — Nem számí­tottam látogatóra. Nem tesz semmit, mondaná, de a lány az előszobában megfogja a karját. — Megkérhetem, hogy üljön le itt, néhány percre? A műteremben minden a feje tetején áll. Hol­napra ígérték, hogy elviszik a ké­peket. — Rendben — támaszkodik egykedvűen a gyékény előszoba­falnak. Cigarettát keres a zsebé­ben, de nem talál. Odalent a sarkon látott egy trafikot. Lesza­lad, vesz egy csomag cigarettát. Csendben távozik. Az ajtót nem csukja be egészen. A trafikban sokan vannak, várnia kell. Mire visszaér, az ajtó zárva. Most el­mehetnék, villan át rajta, mielőtt ujja a csengő gombjára feszül. Aztán lemond róla. Még soha nem futott meg semmi elől. A lány arca vörös, de nincs kedve elemezni, mitől. — Azt hitte, megszöktem? — kérdezi, s mert a lány nem mond semmit, hozzáteszi. — Elfogyott a cigarettám. Leszaladtam a tra­fikba — mutatja is a bontatlan csomagot. A lány megkönnyebbülten só­hajt. — Megijesztett — ismeri be halkan, miközben ajtót nyit. Tágas, az egyik oldalon csupa ablak­szoba. Körben, a falakhoz támasztva, képek. Képek a falon, a festőállványon. — Ez van — mondja nagyon szerényen a lány. — Főzök egy kávét — teszi még hozzá és vá­laszt sem várva magára hagyja. Izgul, ha nem is mutatja, álla­pítja meg magában. Azért vonult vissza. Vagy csak figyelmes? Az első mustra mindig olyan, mint az első csók: a harmadik felesle­ges. Lassan körbejárja a szobát. Szo­kása szerint elsőre nem időz egyik kép előtt sem. Csupán han­gulatot keres bennük. Vagy még inkább: alkotójuk jellemvonásait. Hiábavaló kísérlet. A képekben nem leli azt a szeleburdi lányt, aki berobbant Pinker műtermébe. Újra kezdi a sétát. Ezúttal sem enged az önmaga számára fel­állított szabályból: a­­kép a festő világával azonos. Egyszerű, tisz­tán felépített­­kép: egyszerű és tisztán épített világ. Bonyolult, el­mosódott, drámai fokozású kép: feloldhatatlan szenvedélyekkel te­li világ. Színpompás virágcsendéletek. Nyugalom sugárzik róluk. Derű és melegség. Fiatalos formáktól duzzadó női aktok, erőteljes, feke­te kontúrokkal körülhatárolva. Forrásuk őszintén emberi: gyö­nyörködés a fiatal női élet üde frisseségében. Kisvárosi utca. Az ajtók, ablakok, falak foltjaiban villódzó színek fénnyé válnak és ez a fény eloszlik a kép egész fe­lületére. Derűs látásmód, gazdag érze­lemvilág. Érződik ugyan Pinker hatása, de a vonalvezetés lágyabb, nőiesebb és modernebb is. — Ebben az utcában születtem — hallja maga mögött a lány hangját. Mikor jött be? Nem fi­gyelt fel rá. — Hány éves vagy? — kérdezi, még mindig az­ utcaképet nézve, bár nem tudja, miért fontos ez neki. — Huszonnégy ... Most véleményt kellene monda­nia, de még nem tud és nem is akar. Soha nem ítélkezett köny­­nyen, de ha egyszer már véle­ményt mondott, konokul kitartott állítása mellett. — Pinkei tanított a főiskolán? — fordul vissza és meglepődve néz végig a lányon. Egy egészen más Go da Vera áll vele szemben, nem az a hebrencs kamasz lány, aki garbóban és farmerban Pin­keinnél bemutatkozott. Egyszerű, fehér blúz, almazöld miniszok­nya, hozzá egy árnyalattal söté­­tebb szandál. —• Tavaly végeztem nála ... Átkozottul csinos. Nem tudja magában tartani a véleményét. — Neked nem szabad nadrágot viselned! A lány ráfüggeszti vizsgálódó, figyelmes tekintetét. Nem piron­kodik, nem is kérdez, csak csen­desen figyelmezteti. — Elhűl a kávé. Suta csend telepszik közéjük. Ez is régen fordult elő vele. Csak hallgat, nem tud mit kérdezni a lánytól. — Mit szölthetek? — áll fel a lány, de leinti. — Inkább magadról beszélj. Az életedről. — Az életemről? — Mindegy, csak beszélj, ami éppen eszedbe jut. A kerekre tágult szemek árul­kodnak, a lány nem érti kérését, de azért beszélni kezd. Közöm­bös, lényegtelen epizódokat említ az életéből. Nem szakítja félbe. — Nagyon sok babám volt. Nem játszottam velük. Rajzolni szerettem, összefirkáltam min­dent, a könyveim szélét is. Apám szidott érte, nem tudom megbe­csülni a könyveket. Neki nagyon sok könyve van. Mérnök és trösztigazgató. Jóképű férfi, ma is fiatalos. Otthagyta anyámat, de hozzám ragaszkodott. Hato­dikos voltam, amikor a tanítónőm gyerek­kiállításra küldött néhány rajzomat. Nyertem valamit, ez tűzbe hozta apámat. Mindent megvett, ami a festéshez kellett. Én meg abbahagytam. Már akkor sem szerettem, amit csak úgy ka­pok. Azt nem tudom becsülni semmire. Az első alkalom, hogy közbe­kérdez. — És a műteremlakás ? — Fon­tosnak tartja a lány szavát. — Ez volt az egyetlen dolog, amiben megalkudtam — ismeri be szégyenkezés nélkül a lány. — Elvégeztem a főiskolát, ez kel­lett, ezt nem tudtam visszautasí­tani. Már azért sem, mert a füg­getlenségemet váltottam meg vele. Apám addig mindenbe beleszólt. Most önálló vagyok... — Ez szép. De miből élsz? Mi­ből tartod fenn a lakást? — Szőnyegterveket készítek. Jól megfizetik. Nincsenek anyagi gondjaim. Harmadikos voltam a főiskolán, ór mikor megkaptam az első rendelést. Nem az apám jár­ta ki. Magam szereztem. Erre büszke vagyok. Már van har­mincezer forintom a bankban. Szeretném visszafizetni az apám­nak a lakást ... A személytelenség varázsa szer­tefoszlik. Már biztosan tudja, hogy a lány nem az, aki Pinker­­nél mutatta magát. A korához ké­pes­t határozott, kiegyensúlyozott alkat. Tudja, mit akar. Képei azt bizonyítják: túljutott már az első útkeresésen. Ha még nem is tel­jes tisztasággal csendül ki a hang­ja, de a hang már az övé. Van mondanivalója, és azt is ki tudja fejezni a festészet nyelvén." Pá­lyakezdésnek ez nagyon biztató. A felismerés megnyugtatja: anél­kül, hogy feladná a művészetek­ről vallott elveit, megírhatja az előszót a kiállítás katalógusához. A lány közben mégis megtölt két poharat. — Ha már tegeződünk — mondja bizonytalanul. — Szervusz — mosolyog és ész­reveszi, h­ogy vakítóan fehér blú­za csupa sejtetés. — Van írógé­ped? — Van. Miért? — hökken a lány. — Megírnám most. — Az előszót? — Arra kértél. Vagy nem? — Szerettelek volna, de ... — Pinker megelőzött. Ugyanaz. Az ő barátja az én barátom. Ül az írógép előtt, befűzi a pa­pírt, rágyújt, közben arra gondol, ha innen hazamegy, újra magára marad az összkomfortos börtön­ben, ahová maga zárta be önma­gát, vagy ahová az elvei zárták be őt. Hol követte el a hibát? A nyakasságával, amiért nem írta meg azt a hozsannázó cikket? Ha nem jön ez a lány, talán már ta­nácsot kapott volna Pinkertől vagy biztatást, hogy még mindent rendbehozhat. Ehelyett itt ül egy idegen lány műtermében, aki vi­tathatatlanul tehetséges és von­zó és nagyon fiatal és a képei jók, most mégsem jut az eszébe egyetlen épkézláb gondolat sem, pedig írnia kell, elvállalta, nem csaphatja be a lányt. Meredten bámul az üres papírlapra mind­addig, míg a lány alakját a képei váltják fel. Akkor ujjal erőtelje­sen zongorázni kezdenek a kerek billentyűkön. „Művésszé akkor érik igazán az ember, amikor megérti, meg­keresi és megszereti társait, az embereket. Amikor hozzájuk szól, róluk beszél és arról a világról mond véleményt, amelyben él és embertársai élnek. Vajon Goda Vera eljutott már ide?” Már nem érdekli a lány, nem figyel rá, csak a képeiben él. Né­ha feláll, rágyújt, odaáll az egyik vagy másik kép elé, magában elemzi, radarként keresi a belé­jük festett gondolatokat, s ha úgy érzi, rájuk talált, visszaül, folytat­ja az írást. Munka közben időér­­zéke nincs, nem tudja meddig dolgozik, csak a lámpagyújtásra­­kapja fel a fejét, de ez szeren­csére egybeesik az utolsó mon­datával. Félretolja az írógépet, összeszedi a teleírt papírlapokat, és nem lepődik meg, amikor a lány kávéscsészét tesz le az asz­talka szélére. A fejével sem bic­cent, hogy köszöni, még nem ol­dódott benne az írás feszültsége. Néha belejavít a kéziratba, köz­ben aprókat kortyol a feketéből, s nem veszi észre, hogy a lány fi­gyelmesen nézi s csak arra vár, hogy felálljon. — Megdolgoztál érte — nyújtja az újra töltött poharat. Jólesik figyelmessége, moso­lyogva koccint vele. Aztán át­nyújtja az írást. — Tessék. És ne szidj az őszin­teségemért. A lány nem tudja leplezni tü­relmetlenségét. — Elolvashatom? — Most már a tiéd. M­egvárja, amíg leül és el­­mélyülten olvasni kezd, akkor csendesen kimegy. Csak a kapuban torpan meg egy pillanatra­, ezt talán mégsem kellett volna, tűnődik, de nem fordul vissza, s hogy ezt ké­­­sőbb se tehesse meg, int az első üres taxinak. Behányja szemét, képek kavarognak benne. Pinker, Vera arca dereng fel egy pilla­natra. Elmulasztotta, hogy beléjük kapaszkodjon. Talán, ha nem jön el Verától... Hogy mondta Pin­ker? Egy éjszakára dobd a sarok­ba minden gondodat. Maradnia kellett volna. A­ lány talán nem tiltakozott volna ellene. Szívessé­get tett neki. Éppen ez a bökkenő. Ha csak véletlenül futnak össze, úgy más. Más, de vajon mit old meg egy idegen lánnyal töltött éjszaka? Még soha nem futott meg semmi elől. Éppen most hagyná cserben az elveit? GYÖKEREK SZALAY EDIT RAJZA

Next