Magyar Ifjúság, 1970. január-április (14. évfolyam, 1-16. szám)

1970-01-09 / 1. szám

IFJÚSÁG ★ KISZ A TÁRSADALOM BELESZÓLÁST! Az ifjúság élete, jelene és jö­vője mindig nagy érdeklődést kiváltó vitatéma. A mi társadal­munkban nem közömbös, hogy milyen lesz a jövő felnőtt nem­zedéke, s hogy az ifjúság milyen mértékben érdeklődik a köz­ügyek iránt. A közömbösség sze­rintem mindig problémákat ta­kar. Tudom, hogy a közömbö­sök nagy részeit meg lehet nyerni, kezük ott lehet az építő munkában, ugyanakkor könnyen megtéveszthetők, az ellen for­dulhatnak, amit maguk építet­tek. Ezért ragadtam tollat, ezért kényszerít valami arra, hogy né­hány éves tapasztalatomat, s egyben véleményemet is jóindu­­latúan közre bocsássam. Tudott dolog, hogy az ifjúság egyik alapvető jellemzője a rob­­banékonyság. Az ifjúságban fe­szülő energia és tettvágy vala­milyen úton-módon ki akar törni, s a társadalom feladata, hogy ezt helyes irányba terelje. Az építőmunkában való rész­vétel lehetősége adott, mi az, amiből mégis nagyobb részt kér a fiatalság? Beleszólást saját dolgaiba, az őt érintő kérdések­be. Megállapított tény, hogy a mai fiatalok szellemileg is­­ éret­tebbek, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Ennél­ elismerése nem hiányzik, csak éppen gyakorla­tilag nem kap az ifjúság ele­gendő lehetőséget arra, hogy problémáit a megfelelő fórumok előtt elmondhassa. Még mindig sok helyen nélküle döntenek — róla. Igaz ez járásunkban is, an­nak ellenére, hogy az utóbbi két­­három évben ebben javulás ta­pasztalható. Az úttörők zöme elsősorban olyan feladatok után érdeklődik, amelyet egyedül, vagy két-há­­rom társával elvégezhet, ön­állóan kutathat a közösség érde­kében és a közösség javára. Mi ennek az oka? Az, hogy így job­ban láthatja, mire képes, s job­ban érvényesítheti saját elkép­zeléseit. Még inkább igaz ez a fiataloknál. Félreértés ne essék, nem vagyok a közös munka el­lensége, de ezek mellett az ön­álló feladatokat szorgalmazom. A siker dicséretre vár. A dicsé­retet, a­m­elyet az előző nemze­dék a szüleitől jobban megka­pott, mert együtt szedte a krumplit, együtt törte a kukori­cát a család, azt most a közös­ségtől várják a fiatalok. Ha em­lékeimben kutatok, sokan meg­jelennek előttem, akik kivonják magukat az ifjúság ilyen értel­mű nevelése alól. Gazdasági ve­zetők, üzemvezetők akadnak szép számmal, akik egyáltalán nem törődnek a fiatalokkal. Ital­boltokat látok, ahol minden to­vábbi nélkül kiszolgálják a ti­zenhat éven alulit is. És végig­ülöm szervezetek üléseit, ahol vitatkoznak az ifjúságról, hatá­rozatokat hoznak, s majdnem minden marad a régiben, mert nincs, aki cselekedjen. Én eb­ben látom a legnagyobb problé­mát, és egyben a kibontakozás legnagyobb lehetőségét is. A KISZ nem nevelheti az egész if­júságot, már csak azért sem, mert a KISZ-korosztályú fiata­loknak csak 40 százaléka tagja a szervezetnek. Mégis hatni kíván a többiekre, a szervezeten kívül levőkre is, s ehhez alapvetően fontos a színes és érdekes prog­ram, s a színes és érdekes meg­valósítás. Minderre meg kell ta­nítani az alapszervezetek veze­tőit, viszont csak úgy valósulhat meg, ha az irányító KISZ-bizott­­ságokon ötletekben gazdag, ala­pos műveltségű, lelkiismeretes és ügyszerető ifjúsági vezetők dol­goznak. Nagyon sok múlik egy­­egy községi, járási vagy megyei KISZ-bizottság munkatársának hozzáértésén. Munkája konkré­tan nem egy KISZ-alapszerve­­zet tevékenységét javítja vagy rontja, hanem általában mind­egyikét. A rossz pedagógus több osztályban tanít egy tantárgyat, s mindegyik osztálytól elvesz valamit, mindegyiken ront vala­mit. Véleményem szerint ez az ifjúsági mozgalomban is így igaz. A vezetés kérdéséről egyéb­ként rendkívül érdekes sorokat olvastam a napokban Simai Mi­hály elvtárstól. Úgy érzem, megállapítása helyes, s részben mozgalmunkra is vonatkoztat­ható. Idézem: „Szakmailag sem hasznos, ha valaki hosszú időn keresztül az ENSZ apparátusá­ban dolgozik. A kialakuló rutin, amely mögött esetenként nem le­becsülendő tapasztalat van, néha üres, lélektelen embereket for­mál, akik csupán a diplomati­kus fogalmazásban jártasak. Természetesen sok függ az egyén­től is. Találkoztam olyan ENSZ- tisztviselővel, aki a szervezet alapításától fogva vett részt a munkában, töretlen lelkesedés­sel, kifogástalanul dolgozott, képezte magát, olvasott. Nyug­díjazása szakmai szempont­ból veszteség volt a szervezet számára. Találkoztam azonban olyan tisztviselővel is, aki 15 évet töltött a szervezetben, és ez idő alatt lélektelen bürokratává vált; szakmailag tulajdonképpen a hosszabb-rövidebb időre meg­bízott szakértők munkájából élt, és csak az ENSZ-bürokrácia já­tékszabályainak ismeretében volt képes pozícióját tartani.” Holp József járási úttörőtitkár Szarvas munktól miért nem telik többre. A néhány éve beindult KISZ-la­­kásépítő akció sorsa igazolja, ha konkrét segítségre szorulnak a fiatalok, azt már nehezen kapják meg. Nem akarok belemerülni most mindannak felsorolásába, amelyeknek jogosságát számta­lan értekezleten, vitadélutánon is­merték el azok az állami, gazda­sági, és társadalmi vezetők, akik tehetnének is valamit. Én csupán azt várom, hogy az elvi egyet­értésen túl most már a cseleke­detekre is sor kerüljön. Bárdos László Egyesült Villamosgépgyár, alapszervi KISZ-titkár éjszakák A halál okmánya Sárközi sokáig feküdt mozdu­latlanul a mélyedésben, ahová zuhant. A fagyhalál csontmarka szorongatta a torkát. Életösztöne azonban vadul viaskodott a belenyugvással. Nem akart meghalni. De hát mi legyen? Azok ott szemben kegyetlen gyilkosok, nem számíthat kegyelemre. Tagjai zsibbadni kezdtek, a hi­deg csontjáig hatolt, szeme el­nehezedett. „Ez a vég! Ha elalszom, megfa­gyok!” riadt fel rémülten. Torkán rekedt, kétségbeesett hang tört fel. — Megadom magam! Ne lője­nek !... Megsebesültem! Hallják? Megadom magam! — kiabált né­metül. Nemsokára óvatos lépteket hal­lott, aztán két géppisztoly torka meredt az arcába. — Állj fel — ordított rá az egyik német. Sárközi kínlódva tápászkodott fel. Sebesülése szerencsére nem volt súlyos, csak húst ért a golyó. A lába fájt, de menni tudott. A fasiszták betuszkolták a tü­zelőállásba. — Ki vagy és mit kerestél er­re? — dörren rá egy hatalmas termetű tiszthelyettes. — Járőrben voltunk és elté­vedtünk a ködben. — Kinek a megbízásából jár­­őröztetek? — A magyar parancsnokság küldött !e 1. — Hazudsz! Partizán vagy! — Igazat mondok! — Mivel bizonyítod? — A német kommandó nyílt parancsával. — Micsoda? Hadd látom! — A társamnál van, akit le­lőttetek. A köpeny ujjába tette. — Jó. Ha megtaláljuk, nem bántunk, átadunk a tábori csend­őrségnek. Ha nem, akkor a tár­sad mellett lövünk agyon. Sárközi fellélegzett. Megmene­kült, vagy legalábbis időt nyert. Ha csak ... Nem, az lehetetlen! Szijjártó nem veszíthette el az életet jelentő dokumentumot — rémült meg saját feltevésétől. Örökkévalóságnak tűnt az a néhány perc, amíg a kiküldött katona visszatért a halott Szij­­jártónál megtalált nyílt parancs­csal. — Rendben van, igazat mond­tál. Nem lövünk agyon. Regge­lig itt maradsz, akkor beviszünk a parancsnokságra, csináljanak veled, amit akarnak — enyhült meg a tiszthelyettes. Az egyik sebkötöző csomagot dobott neki. Az egyetemista gém­­beredett ujjakkal fedte be sebét. A németek nem sokat törődtek vele reggelig, akkor azonban — ahogy a tiszthelyettes ígérte — oldalkocsis motorra ültették és bevitték Vámosmikolára. A faluba, ahonnan este még szabadon, reménnyel telve kelt útra, fogolyként tért vissza, s ez nagy riadalmat keltett a magyar zászlóalj soraiban. Csohányék jól tudták, ha Sárközinél talál­nak valami áruló iratot, vagy be­szél, végük van, hiszen úgy fog­ta őket körül a fasiszta hadosz­tály, mint egy aprócska szigetet a tenger. Az egyetemistát a német tábori csendőröknek adták át. Egy megnyerő külsejű tiszt hallgatta ki. — Ön katolikus? — hökken­tette meg Sárközit. — Igen. De nem értem, hogy tartozik ez ide? — Nem érti?­Én sem értem, hogyan süllyedhet odáig egy ka­tolikus, hogy vörös partizánnak álljon... — Nem vagyok partizán! — tiltakozott Sárközi. — Majd kiderül. Levetkőzni! ...Egészen! Úgy! Kutassák át a ruháját! — intett két csendőr­nek. Sárközi érezte, hogy arcából kiszökik a vér. „A cédula! Magasságos ég! Hogy eddig nem jutott eszembe! Ha megtalálják, a halál okmánya lesz. Pedig rátalálnak! Látszik a mozdulataikon, az alaposságukon, amint fülelve morzsolgatják centiméterről centiméterre a ruhát, gyakorlott motozók... Már a bélést feszegeti az az át­kozott ... A mellénél tart... Úr­­isten! Hát nem lesz vége a gyöt­relemnek?... Ledobta! Nem vet­te észre ... Nazarov, Nazarov, mi­lyen bajba sodortál, de azzal, hogy a válltömésbe rejtetted az üzenetet, megmentettél...” A motozás sikertelensége visz­­szaadta Sárközi reményét. Hasz­talan fenyegették, faggatták, ko­nokul kitartott amellett, hogy járőrben voltak és eltévedtek a ködben. Az egyetemista következetes állítása és a halott Szijjártónál talált nyílt parancs megzavarta vallatóit. Ők is túladtak hát raj­ta, derítse ki más, mit keresett éjjel az első vonalban. Dorogra küldték egy magyar és egy német tábori csendőr kí­séretében. Ám ahogy távolabb kerültek a fronttól, annál inkább lazult a felügyelet. Dorogon, az egyik kocsmában — a parancs­nokság volt itt — rá is bízták az egyik eligazítóra, ők pedig köl­csönös vállcsapkodás közepette elmentek pálinkázni. Sárközi előtt megcsillant a sza­badulás reménye. Ha ettől a kö­zönyös mamlasztól valahogy le­léphet, bottal üthetik a nyomát. Régi, de sokszor bevált trükk­­­höz folyamodott. — Kamerád! Sürgősen WC-re kell mennem ... A német rá sem nézett, csak beleegyezően legyintett. Sárközinek torkában dobogott a szíve. Már előbb kinézte a me­nekülés lehetséges útját. A WC ablakán át az udvarra juthat, on­nan pedig, mint valami helybeli civil, kisétálhat a kapun. Bereteszelte az illemhely ajta­ját, aztán nagy üggyel-bajjal ki­préselte magát a szűk ablakon. „Csak most ne jöjjön közbe semmi, csak most ne.” Tompa puffanással ért földet. Félig szabad volt. Gyorsan lepo­rolta a ruháját, aztán mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, zsebre dugott kézzel kisétált a német őr orra előtt az épületből. Amikor már nem láthatták, ki­robbant belőle a pattanásig fe­szült izgalom, s rohanni kezdett ahogyan csak sebesült lába bírta. Ki a városból, át a földeken. Amikor úgy gondolta, hogy biz­tonságos távolságra jutott Do­rogtól, az országút felé irányí­totta lépteit. Leányvár közelében sikerült megállítania egy Pest fe­lé haladó, zsúfolt autóbuszt, ta­lán az utolsót, amely még beme­hetett a fővárosba. Másnap bezárult a szovjet gyű­rű Budapest körül. Molnár István (Folytatjuk) Szijjártó Lajos, aki harcfel­adat közben halt hősi halált 70/1­4MAGYAR IFJÚSÁG VÁRJUK A CSELEKEDETEKET Vállalatunk vezérigazgatója nemrég lezajlott KISZ-küldött ér­tekezletünkön azzal kezdte hoz­zászólását, hogy a KISZ méltó partnerré vált a vállalati négy­szögben. Erre a megállapításra mindannyian jogosan voltunk büszkék. Örömünkbe azonban üröm is vegyült, mert úgy érez­tük, nagyobbrészt saját erőnk­ből értük el, hogy felnőttünk a párt, a szakszervezet és a gazda­sági vezetés mellé. Jelenleg vala­hogy úgy fest az­, ifjúság helyze­te, hogy úton-útfélen foglalkoz­nak velünk, elmondják jó és rossz tulajdonságainkat, esetleg megha­tározzák az utat, melyen halad­nunk kell ahhoz, hogy a társa­dalom méltó tagjaivá váljunk, s át tudjuk venni a stafétabotot. El­méleti segítséget konkrét támo­gatás helyett bőven kapunk. Fél­reértés ne essék, nem azt várjuk, hogy az idősebbek kézen fogva vezessenek bennünket. De véle­ményünk szerint könnyű elvárni a KISZ-től, hogy a fiatalok poli­tikai, kulturális, erkölcsi nevelé­séről gondoskodjék és bírálni sem sokkal nehezebb, ha valami nem sikerül. Mi, KISZ-vezetők ma­gunk is fiatalok vagyunk, sokan megfeledkeznek arról, hogy nem is lehet megfelelő tapasztalatunk a nevelésben, az emberformálás­ban. Az idősebbektől annyi min­dent hallunk arról, hogy a fel­­szabadulás előtt milyen komoly, és veszélyes feladatokat végez­tek a munkásmozgalomban. Ér­demeiket fejtegetik, s azt hiszik, hogy ez számunkra elegendő út­mutatás. Csakhogy a harc jelle­ge megváltozott, nekünk már nem kell lemondanunk a dohány­zásról, hogy ne legyen olyan szen­vedélyünk, amellyel elárulhat­nánk elvtársainkat, s nem kell illegális szervezeteket kiépíte­nünk, mert a KISZ zavartalanul, szabadon működhet. Ez azonban még a megváltozott viszonyok közt is kevés. Ahhoz, hogy az ifjúsági szervezet ne csak működ­jék, de eredményesen is végezze feladatát, kevés a szervezőkész­ség és a lelkesedés , anyagiak­ra is szükség van. A társadalmi munka végzésének lehetőségei is egyre korlátozottabbak, így a mű­ködéshez szükséges feltételeket egyre nehezebben tudjuk előte­remteni. Én az NDK-ban végez­tem főiskolai tanulmányaimat, s láttam az ottani ifjúsági szerve­zet, az FDJ munkáját. Rendezvé­nyeiken tömegesen vettek részt a fiatalok, mert tudták, hogy jól fogják magukat érezni. Ott az if­júsági szervezet munkája nem merül ki a taggyűlések, s a kü­lönböző politikai és termelési ak­ciók szervezésében, hanem konk­rét segítséget is nyújt a fiatalok­nak, így például a szervezet tag­jai közül azok, akik két éven át megállják helyüket a munkában, térítésmentesen lakáshoz juthat­nak. Jól tudom, hogy az NDK- ban lényegesen jobb a lakáshely­zet, mint nálunk, de azt egysze­rűen nem értem, hogy a mi álla­ NEM MINDEN A SZÉP, KORSZERŰ MUNKAHELY A felnőtteket mindig is foglal­koztatta és meghökkentette az a konvenció­mentes, türelmetlen, sokszor csak külsőségekben meg­nyilvánuló magatartásforma, ami jellemezte és jellemezni fogja a jövőben is a fiatalságot. Úgy gon­dolom, a külsőségeknél érdemes néhány mondat erejéig elidőzni. Nem célom védelembe venni a te­reken, utcákon randalírozó ti­zenéveseket vagy a hozzájuk ha­sonló idősebbeket. Egyet azonban állítok, nem minden nagy hajú, furcsa ruházatú fiú vagy lány munkakerülő huligán vagy bű­nöző! Ennek kézzelfogható bizo­nyítékait a legközelebbről éppen az üzemekben dolgozó ifjúsági ve­zetők látják. Munkájukat becsü­letesen végzik, és ki merem mon­dani bátran, hogy a lehetőségek hiányában lesznek az utcák, terek látogatói. Fel kellene ocsúdnunk végre a bűnügyi krónikák nyúj­totta csodálkozásból és ehelyett gondoskodni kellene a fiatalok igényeit kielégítő kulturált szóra­kozóhelyekről. Egy bizonyos: ifjúsági létesít­ményeknek nagyon szűkében va­gyunk. Tudom, nem épülhet min­den utcában egy kultúrpalota, erre nincs is szükség, a vállalatoknak azonban áldozniuk kell arra, hogy ne csak a munkát nyújtsák, s azt mindig két kézzel, hanem ezt a másik igényt is észrevegyék és ki­elégítsék a fiatalok és a saját ér­dekükben is. A munkaerőhelyzet nagyon sokat változott, soha nem tapasztalt százalékban fiatalok a jelentkezők. Ezért nem lehet fi­gyelmen kívül hagyni, hogy nem minden a szép, tiszta munkahely, a korszerű munkakörülmények, a fiatalok ugyanilyen körülmények között szeretnék eltölteni a szó­rakozásra, pihenésre szánt órákat is. A jelenlegi helyzetben mégsem tartom indokoltnak részünkről a vészharangok megkongatását. Mint annyi helyen másutt, az Orionban is érzékelhető egy jó irányú fejlődés. A fiatalok egyre több teret, nagyobb beleszólási jo­got kapnak az őket érintő kérdé­sekbe, mert a gazdasági vezetők felismerték az ifjúságban rejlő le­hetőségeket. A mi üzemünkben nem félnek a vitatkozó fiatalok­tól, nem tartják tekintélycsorbí­tásnak, ha elfogadják javasla­tainkat. A jövő generáció neve­lésének szerintem ma ez az egyedül járható útja, mert nem­csak a pártszervezetek, a párt­munka várja az ifjúkommunis­tákat, hanem a jövő gazdasági vezetői is a mi sorainkból ke­rülnek ki. Az Orion az elsők között volt, ahol ezek a gon­dolatok kedvező fogadtatásra ta­láltak. Igaz, hogy a KISZ érdek­­védelmi tevékenységét mi nem egy mindenki ellen, és a minden áron való harc eszközévé változ­tattuk, hanem közös vállalati cé­lok elérésében hasznosítják Az így kialakult szellem arra ösztönöz bennünket, hogy kritikusan és ön­kritikusan szemléljük a dolgokat és cselekvően vegyünk részt a kö­zös feladatokból. Ez a munkánk, nem problémamentes, de a gond­jaink „minősége” más, mint azok­ban az üzemekben, ahol nem ilyen irányban indult meg a fejlő­dés. Meggyőződésem, hogy csak ilyen alapállással, s kellő törő­déssel érhető el, hogy egyre több fiatal találja meg helyét és cél­jait társadalmunkban. Nyáry Mihály, ORION-gyár KISZ-bizottság titkára

Next