Magyar Ifjúság, 1970. január-április (14. évfolyam, 1-16. szám)
1970-01-09 / 1. szám
IFJÚSÁG ★ KISZ A TÁRSADALOM BELESZÓLÁST! Az ifjúság élete, jelene és jövője mindig nagy érdeklődést kiváltó vitatéma. A mi társadalmunkban nem közömbös, hogy milyen lesz a jövő felnőtt nemzedéke, s hogy az ifjúság milyen mértékben érdeklődik a közügyek iránt. A közömbösség szerintem mindig problémákat takar. Tudom, hogy a közömbösök nagy részeit meg lehet nyerni, kezük ott lehet az építő munkában, ugyanakkor könnyen megtéveszthetők, az ellen fordulhatnak, amit maguk építettek. Ezért ragadtam tollat, ezért kényszerít valami arra, hogy néhány éves tapasztalatomat, s egyben véleményemet is jóindulatúan közre bocsássam. Tudott dolog, hogy az ifjúság egyik alapvető jellemzője a robbanékonyság. Az ifjúságban feszülő energia és tettvágy valamilyen úton-módon ki akar törni, s a társadalom feladata, hogy ezt helyes irányba terelje. Az építőmunkában való részvétel lehetősége adott, mi az, amiből mégis nagyobb részt kér a fiatalság? Beleszólást saját dolgaiba, az őt érintő kérdésekbe. Megállapított tény, hogy a mai fiatalok szellemileg is érettebbek, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Ennél elismerése nem hiányzik, csak éppen gyakorlatilag nem kap az ifjúság elegendő lehetőséget arra, hogy problémáit a megfelelő fórumok előtt elmondhassa. Még mindig sok helyen nélküle döntenek — róla. Igaz ez járásunkban is, annak ellenére, hogy az utóbbi kéthárom évben ebben javulás tapasztalható. Az úttörők zöme elsősorban olyan feladatok után érdeklődik, amelyet egyedül, vagy két-három társával elvégezhet, önállóan kutathat a közösség érdekében és a közösség javára. Mi ennek az oka? Az, hogy így jobban láthatja, mire képes, s jobban érvényesítheti saját elképzeléseit. Még inkább igaz ez a fiataloknál. Félreértés ne essék, nem vagyok a közös munka ellensége, de ezek mellett az önálló feladatokat szorgalmazom. A siker dicséretre vár. A dicséretet, amelyet az előző nemzedék a szüleitől jobban megkapott, mert együtt szedte a krumplit, együtt törte a kukoricát a család, azt most a közösségtől várják a fiatalok. Ha emlékeimben kutatok, sokan megjelennek előttem, akik kivonják magukat az ifjúság ilyen értelmű nevelése alól. Gazdasági vezetők, üzemvezetők akadnak szép számmal, akik egyáltalán nem törődnek a fiatalokkal. Italboltokat látok, ahol minden további nélkül kiszolgálják a tizenhat éven alulit is. És végigülöm szervezetek üléseit, ahol vitatkoznak az ifjúságról, határozatokat hoznak, s majdnem minden marad a régiben, mert nincs, aki cselekedjen. Én ebben látom a legnagyobb problémát, és egyben a kibontakozás legnagyobb lehetőségét is. A KISZ nem nevelheti az egész ifjúságot, már csak azért sem, mert a KISZ-korosztályú fiataloknak csak 40 százaléka tagja a szervezetnek. Mégis hatni kíván a többiekre, a szervezeten kívül levőkre is, s ehhez alapvetően fontos a színes és érdekes program, s a színes és érdekes megvalósítás. Minderre meg kell tanítani az alapszervezetek vezetőit, viszont csak úgy valósulhat meg, ha az irányító KISZ-bizottságokon ötletekben gazdag, alapos műveltségű, lelkiismeretes és ügyszerető ifjúsági vezetők dolgoznak. Nagyon sok múlik egyegy községi, járási vagy megyei KISZ-bizottság munkatársának hozzáértésén. Munkája konkrétan nem egy KISZ-alapszervezet tevékenységét javítja vagy rontja, hanem általában mindegyikét. A rossz pedagógus több osztályban tanít egy tantárgyat, s mindegyik osztálytól elvesz valamit, mindegyiken ront valamit. Véleményem szerint ez az ifjúsági mozgalomban is így igaz. A vezetés kérdéséről egyébként rendkívül érdekes sorokat olvastam a napokban Simai Mihály elvtárstól. Úgy érzem, megállapítása helyes, s részben mozgalmunkra is vonatkoztatható. Idézem: „Szakmailag sem hasznos, ha valaki hosszú időn keresztül az ENSZ apparátusában dolgozik. A kialakuló rutin, amely mögött esetenként nem lebecsülendő tapasztalat van, néha üres, lélektelen embereket formál, akik csupán a diplomatikus fogalmazásban jártasak. Természetesen sok függ az egyéntől is. Találkoztam olyan ENSZ- tisztviselővel, aki a szervezet alapításától fogva vett részt a munkában, töretlen lelkesedéssel, kifogástalanul dolgozott, képezte magát, olvasott. Nyugdíjazása szakmai szempontból veszteség volt a szervezet számára. Találkoztam azonban olyan tisztviselővel is, aki 15 évet töltött a szervezetben, és ez idő alatt lélektelen bürokratává vált; szakmailag tulajdonképpen a hosszabb-rövidebb időre megbízott szakértők munkájából élt, és csak az ENSZ-bürokrácia játékszabályainak ismeretében volt képes pozícióját tartani.” Holp József járási úttörőtitkár Szarvas munktól miért nem telik többre. A néhány éve beindult KISZ-lakásépítő akció sorsa igazolja, ha konkrét segítségre szorulnak a fiatalok, azt már nehezen kapják meg. Nem akarok belemerülni most mindannak felsorolásába, amelyeknek jogosságát számtalan értekezleten, vitadélutánon ismerték el azok az állami, gazdasági, és társadalmi vezetők, akik tehetnének is valamit. Én csupán azt várom, hogy az elvi egyetértésen túl most már a cselekedetekre is sor kerüljön. Bárdos László Egyesült Villamosgépgyár, alapszervi KISZ-titkár éjszakák A halál okmánya Sárközi sokáig feküdt mozdulatlanul a mélyedésben, ahová zuhant. A fagyhalál csontmarka szorongatta a torkát. Életösztöne azonban vadul viaskodott a belenyugvással. Nem akart meghalni. De hát mi legyen? Azok ott szemben kegyetlen gyilkosok, nem számíthat kegyelemre. Tagjai zsibbadni kezdtek, a hideg csontjáig hatolt, szeme elnehezedett. „Ez a vég! Ha elalszom, megfagyok!” riadt fel rémülten. Torkán rekedt, kétségbeesett hang tört fel. — Megadom magam! Ne lőjenek !... Megsebesültem! Hallják? Megadom magam! — kiabált németül. Nemsokára óvatos lépteket hallott, aztán két géppisztoly torka meredt az arcába. — Állj fel — ordított rá az egyik német. Sárközi kínlódva tápászkodott fel. Sebesülése szerencsére nem volt súlyos, csak húst ért a golyó. A lába fájt, de menni tudott. A fasiszták betuszkolták a tüzelőállásba. — Ki vagy és mit kerestél erre? — dörren rá egy hatalmas termetű tiszthelyettes. — Járőrben voltunk és eltévedtünk a ködben. — Kinek a megbízásából járőröztetek? — A magyar parancsnokság küldött !e 1. — Hazudsz! Partizán vagy! — Igazat mondok! — Mivel bizonyítod? — A német kommandó nyílt parancsával. — Micsoda? Hadd látom! — A társamnál van, akit lelőttetek. A köpeny ujjába tette. — Jó. Ha megtaláljuk, nem bántunk, átadunk a tábori csendőrségnek. Ha nem, akkor a társad mellett lövünk agyon. Sárközi fellélegzett. Megmenekült, vagy legalábbis időt nyert. Ha csak ... Nem, az lehetetlen! Szijjártó nem veszíthette el az életet jelentő dokumentumot — rémült meg saját feltevésétől. Örökkévalóságnak tűnt az a néhány perc, amíg a kiküldött katona visszatért a halott Szijjártónál megtalált nyílt parancscsal. — Rendben van, igazat mondtál. Nem lövünk agyon. Reggelig itt maradsz, akkor beviszünk a parancsnokságra, csináljanak veled, amit akarnak — enyhült meg a tiszthelyettes. Az egyik sebkötöző csomagot dobott neki. Az egyetemista gémberedett ujjakkal fedte be sebét. A németek nem sokat törődtek vele reggelig, akkor azonban — ahogy a tiszthelyettes ígérte — oldalkocsis motorra ültették és bevitték Vámosmikolára. A faluba, ahonnan este még szabadon, reménnyel telve kelt útra, fogolyként tért vissza, s ez nagy riadalmat keltett a magyar zászlóalj soraiban. Csohányék jól tudták, ha Sárközinél találnak valami áruló iratot, vagy beszél, végük van, hiszen úgy fogta őket körül a fasiszta hadosztály, mint egy aprócska szigetet a tenger. Az egyetemistát a német tábori csendőröknek adták át. Egy megnyerő külsejű tiszt hallgatta ki. — Ön katolikus? — hökkentette meg Sárközit. — Igen. De nem értem, hogy tartozik ez ide? — Nem érti?Én sem értem, hogyan süllyedhet odáig egy katolikus, hogy vörös partizánnak álljon... — Nem vagyok partizán! — tiltakozott Sárközi. — Majd kiderül. Levetkőzni! ...Egészen! Úgy! Kutassák át a ruháját! — intett két csendőrnek. Sárközi érezte, hogy arcából kiszökik a vér. „A cédula! Magasságos ég! Hogy eddig nem jutott eszembe! Ha megtalálják, a halál okmánya lesz. Pedig rátalálnak! Látszik a mozdulataikon, az alaposságukon, amint fülelve morzsolgatják centiméterről centiméterre a ruhát, gyakorlott motozók... Már a bélést feszegeti az az átkozott ... A mellénél tart... Úristen! Hát nem lesz vége a gyötrelemnek?... Ledobta! Nem vette észre ... Nazarov, Nazarov, milyen bajba sodortál, de azzal, hogy a válltömésbe rejtetted az üzenetet, megmentettél...” A motozás sikertelensége viszszaadta Sárközi reményét. Hasztalan fenyegették, faggatták, konokul kitartott amellett, hogy járőrben voltak és eltévedtek a ködben. Az egyetemista következetes állítása és a halott Szijjártónál talált nyílt parancs megzavarta vallatóit. Ők is túladtak hát rajta, derítse ki más, mit keresett éjjel az első vonalban. Dorogra küldték egy magyar és egy német tábori csendőr kíséretében. Ám ahogy távolabb kerültek a fronttól, annál inkább lazult a felügyelet. Dorogon, az egyik kocsmában — a parancsnokság volt itt — rá is bízták az egyik eligazítóra, ők pedig kölcsönös vállcsapkodás közepette elmentek pálinkázni. Sárközi előtt megcsillant a szabadulás reménye. Ha ettől a közönyös mamlasztól valahogy leléphet, bottal üthetik a nyomát. Régi, de sokszor bevált trükkhöz folyamodott. — Kamerád! Sürgősen WC-re kell mennem ... A német rá sem nézett, csak beleegyezően legyintett. Sárközinek torkában dobogott a szíve. Már előbb kinézte a menekülés lehetséges útját. A WC ablakán át az udvarra juthat, onnan pedig, mint valami helybeli civil, kisétálhat a kapun. Bereteszelte az illemhely ajtaját, aztán nagy üggyel-bajjal kipréselte magát a szűk ablakon. „Csak most ne jöjjön közbe semmi, csak most ne.” Tompa puffanással ért földet. Félig szabad volt. Gyorsan leporolta a ruháját, aztán mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, zsebre dugott kézzel kisétált a német őr orra előtt az épületből. Amikor már nem láthatták, kirobbant belőle a pattanásig feszült izgalom, s rohanni kezdett ahogyan csak sebesült lába bírta. Ki a városból, át a földeken. Amikor úgy gondolta, hogy biztonságos távolságra jutott Dorogtól, az országút felé irányította lépteit. Leányvár közelében sikerült megállítania egy Pest felé haladó, zsúfolt autóbuszt, talán az utolsót, amely még bemehetett a fővárosba. Másnap bezárult a szovjet gyűrű Budapest körül. Molnár István (Folytatjuk) Szijjártó Lajos, aki harcfeladat közben halt hősi halált 70/14MAGYAR IFJÚSÁG VÁRJUK A CSELEKEDETEKET Vállalatunk vezérigazgatója nemrég lezajlott KISZ-küldött értekezletünkön azzal kezdte hozzászólását, hogy a KISZ méltó partnerré vált a vállalati négyszögben. Erre a megállapításra mindannyian jogosan voltunk büszkék. Örömünkbe azonban üröm is vegyült, mert úgy éreztük, nagyobbrészt saját erőnkből értük el, hogy felnőttünk a párt, a szakszervezet és a gazdasági vezetés mellé. Jelenleg valahogy úgy fest az, ifjúság helyzete, hogy úton-útfélen foglalkoznak velünk, elmondják jó és rossz tulajdonságainkat, esetleg meghatározzák az utat, melyen haladnunk kell ahhoz, hogy a társadalom méltó tagjaivá váljunk, s át tudjuk venni a stafétabotot. Elméleti segítséget konkrét támogatás helyett bőven kapunk. Félreértés ne essék, nem azt várjuk, hogy az idősebbek kézen fogva vezessenek bennünket. De véleményünk szerint könnyű elvárni a KISZ-től, hogy a fiatalok politikai, kulturális, erkölcsi neveléséről gondoskodjék és bírálni sem sokkal nehezebb, ha valami nem sikerül. Mi, KISZ-vezetők magunk is fiatalok vagyunk, sokan megfeledkeznek arról, hogy nem is lehet megfelelő tapasztalatunk a nevelésben, az emberformálásban. Az idősebbektől annyi mindent hallunk arról, hogy a felszabadulás előtt milyen komoly, és veszélyes feladatokat végeztek a munkásmozgalomban. Érdemeiket fejtegetik, s azt hiszik, hogy ez számunkra elegendő útmutatás. Csakhogy a harc jellege megváltozott, nekünk már nem kell lemondanunk a dohányzásról, hogy ne legyen olyan szenvedélyünk, amellyel elárulhatnánk elvtársainkat, s nem kell illegális szervezeteket kiépítenünk, mert a KISZ zavartalanul, szabadon működhet. Ez azonban még a megváltozott viszonyok közt is kevés. Ahhoz, hogy az ifjúsági szervezet ne csak működjék, de eredményesen is végezze feladatát, kevés a szervezőkészség és a lelkesedés , anyagiakra is szükség van. A társadalmi munka végzésének lehetőségei is egyre korlátozottabbak, így a működéshez szükséges feltételeket egyre nehezebben tudjuk előteremteni. Én az NDK-ban végeztem főiskolai tanulmányaimat, s láttam az ottani ifjúsági szervezet, az FDJ munkáját. Rendezvényeiken tömegesen vettek részt a fiatalok, mert tudták, hogy jól fogják magukat érezni. Ott az ifjúsági szervezet munkája nem merül ki a taggyűlések, s a különböző politikai és termelési akciók szervezésében, hanem konkrét segítséget is nyújt a fiataloknak, így például a szervezet tagjai közül azok, akik két éven át megállják helyüket a munkában, térítésmentesen lakáshoz juthatnak. Jól tudom, hogy az NDK- ban lényegesen jobb a lakáshelyzet, mint nálunk, de azt egyszerűen nem értem, hogy a mi álla NEM MINDEN A SZÉP, KORSZERŰ MUNKAHELY A felnőtteket mindig is foglalkoztatta és meghökkentette az a konvenciómentes, türelmetlen, sokszor csak külsőségekben megnyilvánuló magatartásforma, ami jellemezte és jellemezni fogja a jövőben is a fiatalságot. Úgy gondolom, a külsőségeknél érdemes néhány mondat erejéig elidőzni. Nem célom védelembe venni a tereken, utcákon randalírozó tizenéveseket vagy a hozzájuk hasonló idősebbeket. Egyet azonban állítok, nem minden nagy hajú, furcsa ruházatú fiú vagy lány munkakerülő huligán vagy bűnöző! Ennek kézzelfogható bizonyítékait a legközelebbről éppen az üzemekben dolgozó ifjúsági vezetők látják. Munkájukat becsületesen végzik, és ki merem mondani bátran, hogy a lehetőségek hiányában lesznek az utcák, terek látogatói. Fel kellene ocsúdnunk végre a bűnügyi krónikák nyújtotta csodálkozásból és ehelyett gondoskodni kellene a fiatalok igényeit kielégítő kulturált szórakozóhelyekről. Egy bizonyos: ifjúsági létesítményeknek nagyon szűkében vagyunk. Tudom, nem épülhet minden utcában egy kultúrpalota, erre nincs is szükség, a vállalatoknak azonban áldozniuk kell arra, hogy ne csak a munkát nyújtsák, s azt mindig két kézzel, hanem ezt a másik igényt is észrevegyék és kielégítsék a fiatalok és a saját érdekükben is. A munkaerőhelyzet nagyon sokat változott, soha nem tapasztalt százalékban fiatalok a jelentkezők. Ezért nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy nem minden a szép, tiszta munkahely, a korszerű munkakörülmények, a fiatalok ugyanilyen körülmények között szeretnék eltölteni a szórakozásra, pihenésre szánt órákat is. A jelenlegi helyzetben mégsem tartom indokoltnak részünkről a vészharangok megkongatását. Mint annyi helyen másutt, az Orionban is érzékelhető egy jó irányú fejlődés. A fiatalok egyre több teret, nagyobb beleszólási jogot kapnak az őket érintő kérdésekbe, mert a gazdasági vezetők felismerték az ifjúságban rejlő lehetőségeket. A mi üzemünkben nem félnek a vitatkozó fiataloktól, nem tartják tekintélycsorbításnak, ha elfogadják javaslatainkat. A jövő generáció nevelésének szerintem ma ez az egyedül járható útja, mert nemcsak a pártszervezetek, a pártmunka várja az ifjúkommunistákat, hanem a jövő gazdasági vezetői is a mi sorainkból kerülnek ki. Az Orion az elsők között volt, ahol ezek a gondolatok kedvező fogadtatásra találtak. Igaz, hogy a KISZ érdekvédelmi tevékenységét mi nem egy mindenki ellen, és a minden áron való harc eszközévé változtattuk, hanem közös vállalati célok elérésében hasznosítják Az így kialakult szellem arra ösztönöz bennünket, hogy kritikusan és önkritikusan szemléljük a dolgokat és cselekvően vegyünk részt a közös feladatokból. Ez a munkánk, nem problémamentes, de a gondjaink „minősége” más, mint azokban az üzemekben, ahol nem ilyen irányban indult meg a fejlődés. Meggyőződésem, hogy csak ilyen alapállással, s kellő törődéssel érhető el, hogy egyre több fiatal találja meg helyét és céljait társadalmunkban. Nyáry Mihály, ORION-gyár KISZ-bizottság titkára