Magyar Ifjúság, 1970. január-április (14. évfolyam, 1-16. szám)
1970-04-10 / 14. szám
A Martin-kemencéket ügyeljük tisztes távolságból. A kettesnél csapoláshoz készülnek. Fiatal férfi hosszú nyelű szerszámával lapátolja az izzó magnezitszemcséket. Próbálom számolni, hányszor hajol a kemenceközeli forróságba. Reménytelen ügy. Aztán felváltja őt a kiszúró stangával felszerelt férfiú. Nagy lendülettel vágja a hegyes végű vasrudat akemencét záró falba. Hirtelen csap ki a vakító fény. A hatalmas üstbe izzó fehér sugárban ömlik az acél. A helyszín: Dunaújváros, Acélmű. Esőben a kezdet Kevés városról írtak, beszéltek két évtized alatt annyit, mint Dunaújvárosról. Pedig „mindöszsze” az történt, hogy 1950-ben egy jelentéktelen falucska szomszédságában építők kezdtek munkálkodni a harmadik magyar kohászati gyár és az első szocialista város építésén. Dunapentele neve hetek alatt jelképpé vált — a magyar iparosítás jelképévé. Az iparosítási koncepció változása, az 1953—57-es időszak érzékenyen érintette a formálódó várost. A könnyűipar előtérbe helyezése a sztálinvárosi fejlődés lassulását hozta magával, és az egész építkezés értelmét tette kérdésessé. Ma a város és a gyáróriás egyaránt 20. születésnapjára készül. A gyáron belül akad újabb ünnepelni való is: 10 éves a Meleghengermű, és ötéves a legfontosabb készáru termelő egység , a Hideghengermű. Nem kívánom a Vasmű krónikájának adatait tovább sorolni, annál is inkább nem, mert számomra ezek az adatok valóban csak időpontokat jelentenek, Borovszky Ambrusnak, a Dunai Vasmű vezérigazgatójának viszont a személyes élmények sorát. A vezérigazgatói irodában nehéz elképzelni azokat az 1950-es esős napokat, amelyekkel Borovszky Ambrus itteni élete kezdődött. — Az időjárás csúfolódott velünk — emlékezik —, azóta sem láttam olyan esős, sáros tavaszt és őszt. Két évig gumicsizmában, esőköpenyben jártam magam is, és rendíthetetlen optimizmussal magyaráztam egy-egy tócsa közepén a kubikusoknak, akik közül legtöbben még életükben folyó fémet nem láttak, hogy hol lesz a kohó, hol az áruház, milyen lesz a város. Borovszky Ambrus megírta élményeit, az írás a „Szabadság, te szülj nekem rendet” című gyűjteményben jelent meg. Így kezdődik: „Az életben minden embernek vannak vágyai, amelyeket el szeretne érni. Én vasöntő szakmát tanultam a Ganz Hajógyárban. Amikor a szakmával körülbelül megismerkedtem, fellépett bennem a vágy, hogy majd egyszer öntőmester legyek. Ezért már fiatalon sok olyan dolgot igyekeztem megtanulni, amire az öntőnek nincs ugyan szüksége, de az öntőmesternek igen. Bár játszottam a gondolattal, a cél túl messze volt. Józan pillanataimban úgy láttam, hogy talán sohasem fog megvalósulni." Az ifjúi célt messze felülmúló megbízatás hozta Dunapentelére. Életének legnagyobb örömei és számos keserűsége fűződik a városhoz. Az utóbbiakról nem kíván szólni, nevetve jegyzi meg róluk: — Sok volt, utólag nem fontosak. Az örömeimről, szerintem a sorstól nem kaphat többet az ember, mint amit én kaptam. Nekem részem lehetett, részem van a munkának az öröméből, hogy azért jön létre valami, mert én akartam. Ezért nekem ez a gyár, ez az iroda, sohasem volt egyszerűen a munkahelyem. Az életem nyer értelmet itt. Az örömnek persze voltak fontos állomásai. 1951. november 7-én az öntödében először csapoltunk szürke vasat. A csapolás az én reszortom volt, akkor ugyanis még tudtam csapolni, ma már lehet, hogy nem menne. Gondoltam, nem ártana előtte kipróbálni a dolgot. Ötödikén begyújtattam, s mert a szikrafogó még nem volt a helyén, a nagy fényesség idecsalogatta az embereket. Ahogy az olvadt vasat meglátták, tapsoltak az építők. A földre kilocscsant, megmeredt vasakat összeszedtük, hazavittük emlékbe. — A második örömteli fordulópont 1960. Akkor adott a meleghengermű révén a gyár először olyan készterméket, amilyenért létrehozták, és akkor ért véget a gyár ráfizetéses időszaka. Persze én azt szoktam mondani, az évfordulókat a családban kell számon tartani és ünnepelni, a gyárban az eredményeket ünnepeljük. Száguldó vörös acél Nos, az eredmények például a fentebb már említett Acélműben a következőképpen alakultak: 1960-ban az éves termelés 362 ezer tonna volt, a jelenlegi produktum évi egymillió tonna acél. A négy kemence teljesítményét növelték. Szaknyelven szólva: a fajlagos kemenceteljesítmény 1960-ban 13,86 tonna/óra volt, most 34,35 tonna/óra. Az a látványnak pompás folyamat, míg az üstből a kokillákba jut a folyékony acél, műszaki szempontból kevéssé örvendetes. A Vasmű fejlesztésének egyik témája éppen a folyamatos öntés megvalósítása. Maradjunk a dolgok természetes sorrendjénél, kövessük az acél útját. A Meleghengerműbe otromba, vörösen izzó tömbként érkezik a fém. Szakember nyilván nevetségesnek tartja, de nekem mindig úgy tűnik, mintha szabadulni akarna a görgőktől. Aztán sorsába beletörődve végigszáguld a pályán, sikkant az újabb préselések alatt, végül hidegzuhanyt kap, s a megvékonyult hengerelt árát zajos gép tekercseli fel. A hosszú hengersor mellett alig láthatunk embert. Ha hiba nélkül működik a gép, a hengerészek „úri” munkát végeznek. Technikusi képesítéssel értik a vörös acél rohanásának minden mozzanatát. Ám ha csapágy törik, ha elakad a masina, fürdenek az olajban és zsírban. Mit keres egy hengerész? Például Sípos Ottó? Nyurga, szemüveges fiú, amikor a kapcsolótábla szomszédságában találkoztam vele, a délután esedékes többszörös névadó ünnepség részletei felől érdeklődött. Az ő fizetése három, három és félezer forint. Folyamatos kötődés A Hideghengerműben nagyon nagy a zaj. A gépek között mindenütt fiatal arcokat látni. Míg szakszerűen magyarázó kísérőnk, Keresztes István üzemtechnikus — nem tudom, mennyi reménynyel — szemléltető oktatásban részesít a pácolóról, hőkezelőről és ónozóról, magamban megkísérlem összegezni a fiatalok helyzetéről hallottakat. Adott mindjárt a természetes gyanakvás, mert tudniillik munkába lépett az a nemzedék, amelynek a dunapentelei hősi korszak fotókról ismert csupán. Olyan fiatalok is dolgoznak a gyárban, akik csak írott anyagokból vagy elbeszélésekből tudhatják, hogy Magyarországon a második világháború alatt már felvetődött a korszerű kohászati gyár létesítésének gondolata. Akkor Győrött elkezdték az építkezést, de az 1944-es bombázások abbahagyatták a munkát A felszabadulás után kibontakozó ipar még inkább igényelte a kohászati termékeket Elmosódó és nem is személyes emlék a mai húsz év körülieknek, hogy a szovjet tervek alapján épülő Vasműért tulajdonképpen az egész ország szurkolt és százezrek dolgoztak. Ilyen emlékek nélkül miként kötődnek városukhoz az ifjak? Borovszky Ambrustól kérdeztem, mi a véleménye a dunaújvárosi lokálpatriotizmusról. Elértve a célzást így válaszolt: — Amikor a fővárosba hívtak, a Rózsadombon választhattam volna lakást. Mondtam, én már letelepedtem, inkább naponta utazom. Így is volt. Reggel irány Budapest, este vissza. És mi tagadás, szívesen teszek valamit azért, hogy virágos parkokban sétálhassak a feleségemmel, hogy érdemes legyen lemenni a Dunapartra, hogy szép legyen a város. Úgy tetszik, hogy a várossal, a gyárral való személyes kapcsolatot ma is fontosnak tartják. Jószerivel nincs olyan fiatal, aki ne dolgozott volna néhány órát a vidámparkban, iskolaalapozásnál, a gyár valamelyik részén. Csakúgy, mint az előző generációs társadalmi munkában. A kérdés másik fele: a Dunai Vasmű a lakások hatvan százalékát fiataloknak adja. Így nemcsak a dunapentelei születésű Kálmán László tartja természetesnek a városhoz, a gyárhoz való hűségét, hanem a Szabolcs megyéből elszármazott Halász Attila is. Nézzük példaként kettőjük életének alakulását. Kálmán Lászlóból, ha Dunapentele falu marad, minden bizonnyal Budapesten a MÁV Járműjavító dolgozója lett volna. Atyai tanácsra. A szomszédságban emelkedő gyár vonzása azonban erősebbnek bizonyult, csőszerelőként végzett a szakmunkásképző iskolában, szerelt a Meleghengerműben, és most a Hideghengerműben a „Spirál” részlegnél dolgozik. (Itt készítik többek között a „Barátság II.” olajvezeték csöveit). Gyári kölcsönnel jutott lakáshoz. Ha úgy tetszik, elkötelezte magát. — Ettől függetlenül se jutna eszembe, hogy máshol éljek. Halász Attila viszont Mátészalkáról indult el, ózdi kerülő után telepedett le Dunaújvárosban. Ugyancsak lakástulajdonos. A két példából nem következik az, hogy a 20. születésnapját ünneplő városban ismeretlen fogalom a lakáshiány. Vén Ferencnével és Kada Borbálával a hőkezelő üzemben váltottunk szót. Vén Ferencné egyelőre a szülők támogatására szorul, Kada Borbála munkásszálláson lakik. Mindenesetre a gyáriak arra számítanak, hogy néhány év múlva csak az újonnan belépők lakásgondjával kell törődniük, a „régi ifjaké” addigra megoldódik. A vezérigazgatói irodában hangzott el: — A fiatalokkal való törődés nem lehet kérdés. Néhány évvel ezelőtt nem is igen láttam nyugdíjast, ma meg holnapról holnapra több nyugdíjazást írok alá, öregszünk és fiatalodunk, akárcsak az ország más városaiban. KERESZTES ISTVÁN SIPOS OTTÓ HALÁSZ ATTILA (Fotó: Kotroczó) KADA BORBÁLA VÉN FERENCNÉ KALMÁN LÁSZLÓ a GYŐR- 1 dévis , II SZÜLETÉSNAPJA Borovszky Ambrus, a húszéves gyáróriási vezérigazgatója a Dunai Vasmű fejfesztésében végzett két évtizedes munkásságáért a születésnap előestéjén ^^^S kapta meg az Állami-díjat MAROS DÉNES 70/14 MAGYAR IFJÚSÁG9 Pillantás a városra Tűnődés közben félfüllel ügyelek azért Keresztes István szavaira, így halvány sejtésekkel hagyhatom el a Hideghengerművet. A buszmegállóba éppen műszakváltásra érkezem. A buszokon világvárosi zsúfoltság, gyalog vágok neki az útnak. Két megálló a város centrumáig. Jónéhány építész véleménye szerint a dunaújvárosi utcák nélkülözik az esztétikai szépséget. Lehet. A legújabb lakótelepek mindenesetre változatosabbak, mint az elsők. A Dunai Vasmű több mint 10 milliárd forintos beruházással épült. Ezt az összeget 1968-ra megtermelte, visszaadta az országnak a gyár. A közepes településsé nőtt, szintén 20. születésnapját ünneplő város időközben egyéb ipari létesítményekkel bővült. A legfontosabb ezek közül a jelentős összegű beruházás előtt álló papírgyár. Dunaújvárosban letelepültek képzőművészek, újságja van a városnak, s a Nehézipari Műszaki Egyetem dunaújvárosi kara újabb biztosíték a gyárváros további fejlődésére.