Magyar Ifjúság, 1970. január-április (14. évfolyam, 1-16. szám)

1970-04-10 / 14. szám

A Martin-kemencéket ügyeljük tisztes távolságból. A kettesnél csapoláshoz készülnek. Fiatal férfi hosszú nyelű szerszámával lapátolja az izzó magnezitszem­cséket. Próbálom számolni, hány­szor hajol a kemenceközeli forró­ságba. Reménytelen ügy. Aztán felváltja őt a kiszúró stangával felszerelt férfiú. Nagy lendülettel vágja a hegyes végű vasrudat a­­kemencét záró falba. Hirtelen csap ki a vakító fény. A hatal­mas üstbe izzó fehér sugárban ömlik az acél. A helyszín: Duna­újváros, Acélmű. Esőben a kezdet Kevés városról írtak, beszéltek két évtized alatt annyit, mint Dunaújvárosról. Pedig „mindösz­­sze” az történt, hogy 1950-ben egy jelentéktelen falucska szom­szédságában építők kezdtek mun­kálkodni a harmadik magyar ko­hászati gyár és az első szocia­lista város építésén. Dunapentele neve hetek alatt jelképpé vált — a magyar iparosítás jelképévé. Az iparosítási koncepció válto­zása, az 1953—57-es időszak érzé­kenyen érintette a formálódó vá­rost. A könnyűipar előtérbe he­lyezése a sztálinvárosi fejlődés lassulását hozta magával, és az egész építkezés értelmét tette kérdésessé. Ma a város és a gyár­­óriás egyaránt 20. születésnapjára készül. A gyáron belül akad újabb ünnepelni való is: 10 éves a Meleghengermű, és ötéves a legfontosabb készáru termelő egység , a Hideghengermű. Nem kívánom a Vasmű króni­kájának adatait tovább sorolni, annál is inkább nem, mert szá­momra ezek az adatok valóban csak időpontokat jelentenek, Bo­­rovszky Ambrusnak, a Dunai Vasmű vezérigazgatójának vi­szont a személyes élmények so­rát. A vezérigazgatói irodában nehéz elképzelni azokat az 1950-es esős napokat, amelyekkel Borovszky Ambrus itteni élete kezdődött. — Az időjárás csúfolódott ve­lünk — emlékezik —, azóta sem láttam olyan esős, sáros tavaszt és őszt. Két évig gumicsizmában, esőköpenyben jártam magam is, és rendíthetetlen optimizmussal magyaráztam egy-egy tócsa kö­zepén a kubikusoknak, akik kö­zül legtöbben még életükben fo­lyó fémet nem láttak, hogy hol lesz a kohó, hol az áruház, mi­lyen lesz a város. Borovszky Ambrus megírta él­ményeit, az írás a „Szabadság, te szülj nekem rendet” című gyűj­teményben jelent meg. Így kez­dődik: „Az életben minden embernek vannak vágyai, amelyeket el sze­retne érni. Én vasöntő szakmát tanultam a Ganz Hajógyárban. Amikor a szakmával körülbelül megismer­kedtem, fellépett bennem a vágy, hogy majd egyszer öntőmester legyek. Ezért már fiatalon sok olyan dolgot igyekeztem megta­nulni, amire az öntőnek nincs ugyan szüksége, de az öntőmes­ternek igen. Bár játszottam a gondolattal, a cél túl messze volt. Józan pillanataimban úgy láttam, hogy talán sohasem fog megvaló­sulni." Az ifjúi célt messze felülmúló megbízatás hozta Dunapentelére. Életének legnagyobb örömei és számos keserűsége fűződik a vá­roshoz. Az utóbbiakról nem kí­ván szólni, nevetve jegyzi meg róluk: — Sok volt, utólag nem fonto­sak. Az örömeimről, szerintem a sorstól nem kaphat többet az ember, mint amit én kaptam. Ne­kem részem lehetett, részem van a munkának az öröméből, hogy azért jön létre valami, mert én akartam. Ezért nekem ez a gyár, ez az iroda, sohasem volt egy­szerűen a munkahelyem. Az éle­tem nyer értelmet itt. Az öröm­nek persze voltak fontos állomá­sai. 1951. november 7-én az ön­tödében először csapoltunk szür­ke vasat. A csapolás az én re­szortom volt, akkor ugyanis még tudtam csapolni, ma már lehet, hogy nem menne. Gondoltam, nem ártana előtte kipróbálni a dolgot. Ötödikén begyújtattam, s mert a szikrafogó még nem volt a helyén, a nagy fényesség ide­csalogatta az embereket. Ahogy az olvadt vasat meglátták, tap­soltak az építők. A földre kilocs­­csant, megmeredt vasakat össze­szedtük, haz­avittük emlékbe. — A második örömteli forduló­pont 1960. Akkor adott a meleg­hengermű révén a gyár először olyan készterméket, amilyenért létrehozták, és akkor ért véget a gyár ráfizetéses időszaka. Persze én azt szoktam mondani, az év­fordulókat a családban kell szá­mon tartani és ünnepelni, a gyár­ban az eredményeket ünnepeljük. Száguldó vörös acél Nos, az eredmények például a fentebb már említett Acélműben a következőképpen alakultak: 1960-ban az éves termelés 362 ezer tonna volt, a jelenlegi pro­duktum évi egymillió tonna acél. A négy kemence teljesítményét növelték. Szaknyelven szólva: a fajlagos kemenceteljesítmény 1960-ban 13,86 tonna/óra volt, most 34,35 tonna/óra. Az a lát­ványnak pompás folyamat, míg az üstből a kokillákba jut a fo­lyékony acél, műszaki szempont­ból kevéssé örvendetes. A Vas­mű fejlesztésének egyik témája éppen a folyamatos öntés meg­valósítása. Maradjunk a dolgok természe­tes sorrendjénél, kövessük az acél útját. A Meleghengerműbe ot­romba, vörösen izzó tömbként ér­kezik a fém. Szakember nyilván nevetségesnek tartja, de nekem mindig úgy tűnik, mintha szaba­dulni akarna a görgőktől. Aztán sorsába beletörődve végigszáguld a pályán, sikkant az újabb prése­lések alatt, végül hidegzuhanyt kap, s a megvékonyult hengerelt árát zajos gép tekercseli fel. A hosszú hengersor mellett alig láthatunk embert. Ha hiba nél­kül működik a gép, a hengeré­szek „úri” munkát végeznek. Technikusi képesítéssel értik a vörös acél rohanásának minden mozzanatát. Ám ha csapágy tö­rik, ha elakad a masina, fürde­­nek az olajban és zsírban. Mit keres egy hengerész? Például Sí­pos Ottó? Nyurga, szemüveges fiú, amikor a kapcsolótábla szom­szédságában találkoztam vele, a délután esedékes többszörös név­adó ünnepség részletei felől ér­deklődött. Az ő fizetése három, három és félezer forint. Folyamatos kötődés A Hideghengerműben nagyon nagy a zaj. A gépek között min­denütt fiatal arcokat látni. Míg szakszerűen magyarázó kísérőnk, Keresztes István üzemtechnikus — nem tudom, mennyi remény­nyel — szemléltető oktatásban részesít a pácolóról, hőkezelőről és ónozóról, magamban megkí­sérlem összegezni a fiatalok hely­zetéről hallottakat. Adott mindjárt a természetes gyanakvás, mert tudniillik mun­kába lépett az a nemzedék, amely­nek a dunapentelei hősi korszak fotókról ismert csupán. Olyan fiatalok is dolgoznak a gyárban, akik csak írott anyagokból vagy elbeszélésekből tudhatják, hogy Magyarországon a második világ­háború alatt már felvetődött a korszerű kohászati gyár létesíté­sének gondolata. Akkor Győrött elkezdték az építkezést, de az 1944-es bombázások abbahagyat­ták a munkát A felszabadulás után kibontakozó ipar még in­kább igényelte a kohászati ter­mékeket Elmosódó és nem is sze­mélyes emlék a mai húsz év kö­rülieknek, hogy a szovjet tervek alapján épülő Vasműért tulaj­donképpen az egész ország szur­kolt és százezrek dolgoztak. Ilyen emlékek nélkül miként kötődnek városukhoz az ifjak? Borovszky Ambrustól kérdez­tem, mi a véleménye a dunaúj­városi lokálpatriotizmusról. El­értve a célzást így válaszolt: — Amikor a fővárosba hívtak, a Rózsadombon választhattam volna lakást. Mondtam, én már letelepedtem, inkább naponta utazom. Így is volt. Reggel irány Budapest, este vissza. És mi ta­gadás, szívesen teszek valamit azért, hogy virágos parkokban sétálhassak a feleségemmel, hogy érdemes legyen lemenni a Duna­­partra, hogy szép legyen a vá­ros. Úgy tetszik, hogy a várossal, a gyárral való személyes kapcsola­tot ma is fontosnak tartják. Jó­szerivel nincs olyan fiatal, aki ne dolgozott volna néhány órát a vidám­parkban, iskolaalapozás­nál, a gyár valamelyik részén. Csakúgy, mint az előző generá­ció­s társadalmi munkában. A kérdés másik fele: a Dunai Vasmű a lakások hatvan százalé­kát fiataloknak adja. Így nem­csak a dunapentelei születésű Kálmán László tartja természe­tesnek a városhoz, a gyárhoz való hűségét, hanem a Szabolcs me­gyéből elszármazott Halász At­tila is. Nézzük példaként kettő­jük életének alakulását. Kálmán Lászlóból, ha Dunapentele falu marad, minden bizonnyal Buda­pesten a MÁV Járműjavító dol­gozója lett volna. Atyai tanácsra. A szomszédságban emelkedő gyár vonzása azonban erősebbnek bi­zonyult, csőszerelőként végzett a szakmunkásképző iskolában, sze­relt a Meleghengerműben, és most a Hideghengerműben a „Spirál” részlegnél dolgozik. (Itt készítik többek között a „Barát­ság II.” olajvezeték csöveit). Gyá­ri kölcsönnel jutott lakáshoz. Ha úgy tetszik, elkötelezte magát. — Ettől függetlenül se jutna eszembe, hogy máshol éljek. Halász Attila viszont Mátészal­káról indult el, ózdi kerülő után telepedett le Dunaújvárosban. Ugyancsak lakástulajdonos. A két példából nem következik az, hogy a 20. születésnapját ünnep­lő városban ismeretlen fogalom a lakáshiány. Vén Ferencnéve­l és Kada Borbálával a hőkezelő üzemben váltottunk szót. Vén Ferencné egyelőre a szülők támo­gatására szorul, Kada Borbála munkásszálláson lakik. Minden­esetre a gyáriak arra számítanak, hogy néhány év múlva csak az újonnan belépők lakásgondjával kell törődniük, a „régi if­jaké” ad­digra megoldódik. A vezérigaz­gatói irodában hangzott el: — A fiatalokkal való törődés nem lehet kérdés. Néhány évvel ezelőtt nem is igen láttam nyug­díjast, ma meg holnapról holnap­ra több nyugdíjazást írok alá, öregszünk és fiatalodunk, akár­csak az ország más városaiban. KERESZTES ISTVÁN SIPOS OTTÓ HALÁSZ ATTILA (Fotó: Kotroczó) KADA BORBÁLA VÉN FERENCNÉ KALMÁN LÁSZLÓ a GYŐR-­­ 1 dévis , II SZÜLETÉS­NAPJA Borovszky Ambrus, a húszéves gyáróriás­i vezérigazgatója a Dunai Vasmű fej­­f­­esztésében végzett két évtizedes mun­kásságáért a születésnap előestéjén ^^^S kapta meg az Állami-díjat MAROS DÉNES 70/14 MAGYAR IFJÚSÁG9 Pillantás a városra Tűnődés közben félfüllel ügye­lek azért Keresztes István sza­vaira, így halvány sejtésekkel hagyhatom el a­ Hideghengermű­vet. A buszmegállóba éppen mű­szakváltásra érkezem. A buszo­kon világvárosi zsúfoltság, gyalog vágok neki az útnak. Két meg­álló a város centrumáig. Jóné­­hány építész véleménye szerint a dunaújvárosi utcák nélkülözik az esztétikai szépséget. Lehet. A legújabb lakótelepek minden­esetre változatosabbak, mint az elsők. A Dunai Vasmű több mint 10 milliárd forintos beruházással épült. Ezt az összeget 1968-ra megtermelte, visszaadta az ország­nak a gyár. A közepes településsé nőtt, szintén 20. születésnapját ünneplő város időközben egyéb ipari létesítményekkel bővült. A legfontosabb ezek közül a jelen­tős összegű beruházás előtt álló papírgyár. Dunaújvárosban lete­lepültek képzőművészek, újságja van a városnak, s a Nehézipari Műszaki Egyetem dunaújvárosi kara újabb biztosíték a gyárváros további fejlődésére.

Next