Magyar Ifjúság, 1970. január-április (14. évfolyam, 1-16. szám)

1970-04-17 / 15. szám

l­e Mini város Április 22-én a Leninváros nevet veszi fel Tiszaszederkény, a magyar ipar legújabbkori negyedszázadának egyik büszkesége. Ahogy az évezredes váro­soknál biztos útikalauznak számít a kőbe vésett történe­lem, úgy a legfiatalabbak „val­latásánál” jó módszernek bi­zonyul az őslakók, az első te­lepesek felkutatása. Mert ők tudnak sokat mondani a teg­napról, mutatják a mát, s raj­zolják a fiaiknak, unokáiknak szánt és elképzelt jövőt. Tiszaszederkényben ez a módszer nem bizonyult a leg­hasznosabbnak. Amikor az ős­lakók után érdeklődtem, egyik óráról a másikra egy szőkés­barna fiatalemberrel találtam szemben magam — igaz, a vé­letlen is közrejátszott, amely a zuhogó tavaszi záporban ösz­­szehozott bennünket a Derko­­vits művelődési otthonban —, aki a maga huszon-egynéhány évével teljes magabiztossággal beszélt arról, hogy nagyon ér­dekes és furcsa volt annak idején a „prérin” élni, ahol ve­lük együtt mindössze négy csa­lád lakott az újvárossá váló házsorban, s a néhány kilomé­ternyire levő Palkonyára kel­lett járni az általánosba, mert Szederkényben nem volt isko­la. És a városalapítók sajátsá­gos határozottsága akkor sem hagy alább, amikor leveszi az üvegajtós vitrin tetejéről a vá­ros makettjét, az új Leninvá­­rost, amelyet a jelenlegi mintegy 11 ezer lélek helyett 40 ezresre méreteztek, van szállodája — most még a la­kásokból kialakított munkás­­szállások is sok gondot jelen­tenek —, dísztó teszi sajátos hangulatúvá a környéket, a miskolci házgyár előregyártott elemeiből új lakótelepek épül­nek és persze meghatározza a jövőt a Gazdasági Bizottság döntése alapján itt épülő új kőolajfinomító, meg a jelenle­ginél sokszorta nagyobb telje­sítményű erőmű. Nézem a fiatalembert, Irigy­lem ezt a sokat tudást, pedig azzal folytatja a felsorolást — s ez még inkább megbecsülést vált ki bennem —, hogy az alig több mint tízezer lakos közül 1948 tv-előfizető és 1953 rádiótulajdonos van. Mondom, hogy annak idején, a hőskorszakban, amikor csak a lakkfestékgyár kezdte meg, úgy ahogy a munkát, s mi, a Magyar Ifjúság riporterei he­likopterrel „szántottuk” végig a magas országúton a KISZ- védnökséggel épülő gyárvidé­ket, amely eredeti nevétől el­térően mégis a Sajó mentéhez tartozik — nos, már akkor is feltűnt a magasból a tv-an­­tenna hálózat. Aztán néhány évvel később, mint hatalmas pókháló terebélyesedett ez a városra. "■ — Emlékszem rá — mond­ja. — Bár abban az időben 1970 sokkal inkább érdekelt a pusz­taság, a városba is benyúló ár­terület romantikája. Akkor út­törő voltam. Szabó Pál most Tiszaszeder­­kény KISZ-titkára. A városé is, az üzemé is. A Tiszai Vegyi­kombinát ugyanúgy otthona és munkahelye, mint a lakásból átalakított KISZ-iroda. Huszonkét éves. — Bíztak benned? — Persze, az éveimre gon­dolsz te is... — Igen. Meg a város jövő­jére. A több milliárd forintra, a beruházásokra, a lakóházak­ra, az új városra... — Értem. A párttitkár volt az első, aki kiállt mellettem. Nem tagadom, voltak akik azt mondták, hogy túlságosan fiatal vagyok, nem szokás ilyen fontos létesítménynél harminc év allatt irányító be­osztásban tevékenykedni. — És te mit mondtál? — Semmit. — Hogyhogy semmit? Hi­szen ... — Tudom, egyik kezemen is megszámolhatom, hogy hány őslakos van abból az időből. Igaz, én gyerek voltam még. De idenőttem a városhoz. Az ál­talános iskola után itt lettem szakmunkás, majd vegyipari technikumot végeztem. A kar­­bamid ifjúsági üzemben kezd­tem ... Németh József főművezető, aki a délelőttös műszak gaz­dája az ifjúsági üzemben, iga­zolja szavait. — Az első húszasban volt — mondja. — Ez mit jelent? — Tulajdonképpen a gyár történetét, múltját. Jómagam is ehhez kötődök, csakúgy, mint a Pali. 1964 júliusában kezdődött a karbamid üzem építése. Persze, csak a tervek­ben. Mert a TVK nem üzemelt akkor még. Novemberben in­dult az első 15 tagú csoport Scsekinóba, Tula mellé három­hónapos tanulmányútra. Hoz­zátartozik ugyanis a gyár kró­nikájához, hogy szovjet tervek alapján készült, a berendezé­sek nagy része is az, román földgázt használunk fel, s az erőmű építésében részt vettek a csehszlovákok, angol cégek is dolgoztak a szerelés idején. Nos, amikor 1965 februárjában a teljes üzemelésre kész 15-ös létszámú gárda készen állt, az országban első ilyen vállalko­zást hajtottuk végre. Meg­könnyítette a dolgunkat az a szovjet szakember, aki való­ban mestere volt a karba­­mid-műtrágya gyártásnak. Azt hiszem, először fordult elő a magyar ipar beruházásainak történetében, hogy nem terv­rajzokról, hanem egy menet közben felépített makettről va­lósították meg az üzemrészt. — Miért volt erre szükség? — A célszerűség indokolta ezt. Nem szabad figyelmen kí­vül hagyni, hogy a bennünket azóta kapacitásban túlhaladó barcikai, péti és egyéb üzem akkor még nem létezett. Mi, KISZ-esek készítettük el tár­sadalmi munkában a mintegy 100 ezer forint értékű maket­tet, 1:25-ös méretarányban, s arról történt az üzemrész sze­relése. — És mindebben Szabó Pa­linak, mi a szerepe? — Persze ... Megfeledkez­tem. 1965-ben indult útjára az első 20 tagú ösztöndíjas cso­port, amelyben Pali is benne volt. Szakmát tanulni mentek, Barcikára. Aztán, egy évre rá indult a másik csoport... Járom az ifjúsági üzem la­birintusait, a több emelet ma­gasságú épületet. A falakon — a lépcsőfeljárat mentén — ok­levelek, fényképek, dicséretek láthatók. Az egyiket olvasva megkér­dezem : — Miért választották ezt a nevet? — Ugyanarról a Goldbergről neveztük el az első brigádun­kat, aki segített az első napok­tól az üzemeltetésig minden­ben. Sajnos, nincs már köz­tünk ... néhány éve meghalt. De a követők száma nőtt. Már három szocialista brigád dol­gozik a karbamid üzemben, s ha nem is részesedünk túlsá­gosan nagy volumennel a gyár össztermelésében — nem is be­szélve arról, hogy a pétiek és a barcikaiak azóta túlszárnyal­tak bennüket­­—azért ez az üzemrész marad meg az ifjú­sági szövetség megtestesítőjé­nek ... Szabó Pál bólint rá, mintha erősíteni akarná a főművezető kijelentését. És meg is toldja valamivel. — Ha azt vesszük figyelem­be, hogy nagyon sokan tanul­nak tovább ebből az üzem­részből, akkor feltétlenül a gyár jövőjére kell gondolni. Mint eddig, ezután is sokan kerülnek majd ki a jövőbeni irányító posztokra ebből a részlegből. — Ez az ifjúsági üzem to­vábbi fejlesztését jelenti? — Nem — szól közbe ismét­­ a főművezető. — A jelenlegi­­ körülmények között nem lenne célszerű a mi üzemünket fej­leszteni, sokkal korszerűbbek, nagyobb teljesítőképességűek vannak már. A gyár fejleszté­sére gondolunk. A polietilén­­ részleg próbaüzemelése meg­kezdődött. Ez jelenleg az igazi újdonság... És persze, ha el­kezdődik az olajprogram meg­valósítása, akkor lesz szükség igazán a jól képzett, tenni aka­ró szakemberekre. Együtt tesszük meg Szabó Pállal a városba vezető utat. Ahogy elhagyjuk a gyárat, szinte minden száz méternél mond valamit, ami jellemző erre a gyárvárosra. És mindig a fiatalokról beszél, ami érthe­tő is, hiszen alig több mint 26 év az átlagéletkor Tiszaszen­j­berkényben. Ebből a szem­pontból nézi a Tiszagyöngye éttermet és presszót, amely közel sem elégíti ki jelenleg az ifjúság szórakozási igé­nyeit. S ugyanígy szól akkor is, amikor Ládi Vera, a há­rom esztendeje itt dolgozó művészeti előadó a szakkö­rökről, a rendezvényekről, az író-olvasó találkozókról, a ve­télkedőkről, na meg a népsze­rű beat-hangversenyekről tesz említést. Nyoma sincs türelmetlenség­nek, a mai gondok miatti ke­serűségnek. Ládi Vera azt mondja: — Harmadik munkahelyem ez, amióta az egyetemet elvé­geztem. De tulajdonképpen az első. Itt lehet dolgozni, van lehetőség, és van is értelme. Szabó Pál nem tesz hozzá ehhez semmit, mert ő is azt érzi, amit Vera már kimondott. És mindkettőjük bizonyság­­tétele a város, a gyáróriás, amely a „prériből” nőtt ki, s egyre inkább uralja a vidéket, megváltoztatja a táj jellegét.­ ­ II 70/156MAGYAR IFJÚSÁG

Next