Magyar Ifjúság, 1970. január-április (14. évfolyam, 1-16. szám)
1970-04-17 / 15. szám
le Mini város Április 22-én a Leninváros nevet veszi fel Tiszaszederkény, a magyar ipar legújabbkori negyedszázadának egyik büszkesége. Ahogy az évezredes városoknál biztos útikalauznak számít a kőbe vésett történelem, úgy a legfiatalabbak „vallatásánál” jó módszernek bizonyul az őslakók, az első telepesek felkutatása. Mert ők tudnak sokat mondani a tegnapról, mutatják a mát, s rajzolják a fiaiknak, unokáiknak szánt és elképzelt jövőt. Tiszaszederkényben ez a módszer nem bizonyult a leghasznosabbnak. Amikor az őslakók után érdeklődtem, egyik óráról a másikra egy szőkésbarna fiatalemberrel találtam szemben magam — igaz, a véletlen is közrejátszott, amely a zuhogó tavaszi záporban öszszehozott bennünket a Derkovits művelődési otthonban —, aki a maga huszon-egynéhány évével teljes magabiztossággal beszélt arról, hogy nagyon érdekes és furcsa volt annak idején a „prérin” élni, ahol velük együtt mindössze négy család lakott az újvárossá váló házsorban, s a néhány kilométernyire levő Palkonyára kellett járni az általánosba, mert Szederkényben nem volt iskola. És a városalapítók sajátságos határozottsága akkor sem hagy alább, amikor leveszi az üvegajtós vitrin tetejéről a város makettjét, az új Leninvárost, amelyet a jelenlegi mintegy 11 ezer lélek helyett 40 ezresre méreteztek, van szállodája — most még a lakásokból kialakított munkásszállások is sok gondot jelentenek —, dísztó teszi sajátos hangulatúvá a környéket, a miskolci házgyár előregyártott elemeiből új lakótelepek épülnek és persze meghatározza a jövőt a Gazdasági Bizottság döntése alapján itt épülő új kőolajfinomító, meg a jelenleginél sokszorta nagyobb teljesítményű erőmű. Nézem a fiatalembert, Irigylem ezt a sokat tudást, pedig azzal folytatja a felsorolást — s ez még inkább megbecsülést vált ki bennem —, hogy az alig több mint tízezer lakos közül 1948 tv-előfizető és 1953 rádiótulajdonos van. Mondom, hogy annak idején, a hőskorszakban, amikor csak a lakkfestékgyár kezdte meg, úgy ahogy a munkát, s mi, a Magyar Ifjúság riporterei helikopterrel „szántottuk” végig a magas országúton a KISZ- védnökséggel épülő gyárvidéket, amely eredeti nevétől eltérően mégis a Sajó mentéhez tartozik — nos, már akkor is feltűnt a magasból a tv-antenna hálózat. Aztán néhány évvel később, mint hatalmas pókháló terebélyesedett ez a városra. "■ — Emlékszem rá — mondja. — Bár abban az időben 1970 sokkal inkább érdekelt a pusztaság, a városba is benyúló árterület romantikája. Akkor úttörő voltam. Szabó Pál most Tiszaszederkény KISZ-titkára. A városé is, az üzemé is. A Tiszai Vegyikombinát ugyanúgy otthona és munkahelye, mint a lakásból átalakított KISZ-iroda. Huszonkét éves. — Bíztak benned? — Persze, az éveimre gondolsz te is... — Igen. Meg a város jövőjére. A több milliárd forintra, a beruházásokra, a lakóházakra, az új városra... — Értem. A párttitkár volt az első, aki kiállt mellettem. Nem tagadom, voltak akik azt mondták, hogy túlságosan fiatal vagyok, nem szokás ilyen fontos létesítménynél harminc év allatt irányító beosztásban tevékenykedni. — És te mit mondtál? — Semmit. — Hogyhogy semmit? Hiszen ... — Tudom, egyik kezemen is megszámolhatom, hogy hány őslakos van abból az időből. Igaz, én gyerek voltam még. De idenőttem a városhoz. Az általános iskola után itt lettem szakmunkás, majd vegyipari technikumot végeztem. A karbamid ifjúsági üzemben kezdtem ... Németh József főművezető, aki a délelőttös műszak gazdája az ifjúsági üzemben, igazolja szavait. — Az első húszasban volt — mondja. — Ez mit jelent? — Tulajdonképpen a gyár történetét, múltját. Jómagam is ehhez kötődök, csakúgy, mint a Pali. 1964 júliusában kezdődött a karbamid üzem építése. Persze, csak a tervekben. Mert a TVK nem üzemelt akkor még. Novemberben indult az első 15 tagú csoport Scsekinóba, Tula mellé háromhónapos tanulmányútra. Hozzátartozik ugyanis a gyár krónikájához, hogy szovjet tervek alapján készült, a berendezések nagy része is az, román földgázt használunk fel, s az erőmű építésében részt vettek a csehszlovákok, angol cégek is dolgoztak a szerelés idején. Nos, amikor 1965 februárjában a teljes üzemelésre kész 15-ös létszámú gárda készen állt, az országban első ilyen vállalkozást hajtottuk végre. Megkönnyítette a dolgunkat az a szovjet szakember, aki valóban mestere volt a karbamid-műtrágya gyártásnak. Azt hiszem, először fordult elő a magyar ipar beruházásainak történetében, hogy nem tervrajzokról, hanem egy menet közben felépített makettről valósították meg az üzemrészt. — Miért volt erre szükség? — A célszerűség indokolta ezt. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a bennünket azóta kapacitásban túlhaladó barcikai, péti és egyéb üzem akkor még nem létezett. Mi, KISZ-esek készítettük el társadalmi munkában a mintegy 100 ezer forint értékű makettet, 1:25-ös méretarányban, s arról történt az üzemrész szerelése. — És mindebben Szabó Palinak, mi a szerepe? — Persze ... Megfeledkeztem. 1965-ben indult útjára az első 20 tagú ösztöndíjas csoport, amelyben Pali is benne volt. Szakmát tanulni mentek, Barcikára. Aztán, egy évre rá indult a másik csoport... Járom az ifjúsági üzem labirintusait, a több emelet magasságú épületet. A falakon — a lépcsőfeljárat mentén — oklevelek, fényképek, dicséretek láthatók. Az egyiket olvasva megkérdezem : — Miért választották ezt a nevet? — Ugyanarról a Goldbergről neveztük el az első brigádunkat, aki segített az első napoktól az üzemeltetésig mindenben. Sajnos, nincs már köztünk ... néhány éve meghalt. De a követők száma nőtt. Már három szocialista brigád dolgozik a karbamid üzemben, s ha nem is részesedünk túlságosan nagy volumennel a gyár össztermelésében — nem is beszélve arról, hogy a pétiek és a barcikaiak azóta túlszárnyaltak bennüket—azért ez az üzemrész marad meg az ifjúsági szövetség megtestesítőjének ... Szabó Pál bólint rá, mintha erősíteni akarná a főművezető kijelentését. És meg is toldja valamivel. — Ha azt vesszük figyelembe, hogy nagyon sokan tanulnak tovább ebből az üzemrészből, akkor feltétlenül a gyár jövőjére kell gondolni. Mint eddig, ezután is sokan kerülnek majd ki a jövőbeni irányító posztokra ebből a részlegből. — Ez az ifjúsági üzem további fejlesztését jelenti? — Nem — szól közbe ismét a főművezető. — A jelenlegi körülmények között nem lenne célszerű a mi üzemünket fejleszteni, sokkal korszerűbbek, nagyobb teljesítőképességűek vannak már. A gyár fejlesztésére gondolunk. A polietilén részleg próbaüzemelése megkezdődött. Ez jelenleg az igazi újdonság... És persze, ha elkezdődik az olajprogram megvalósítása, akkor lesz szükség igazán a jól képzett, tenni akaró szakemberekre. Együtt tesszük meg Szabó Pállal a városba vezető utat. Ahogy elhagyjuk a gyárat, szinte minden száz méternél mond valamit, ami jellemző erre a gyárvárosra. És mindig a fiatalokról beszél, ami érthető is, hiszen alig több mint 26 év az átlagéletkor Tiszaszenjberkényben. Ebből a szempontból nézi a Tiszagyöngye éttermet és presszót, amely közel sem elégíti ki jelenleg az ifjúság szórakozási igényeit. S ugyanígy szól akkor is, amikor Ládi Vera, a három esztendeje itt dolgozó művészeti előadó a szakkörökről, a rendezvényekről, az író-olvasó találkozókról, a vetélkedőkről, na meg a népszerű beat-hangversenyekről tesz említést. Nyoma sincs türelmetlenségnek, a mai gondok miatti keserűségnek. Ládi Vera azt mondja: — Harmadik munkahelyem ez, amióta az egyetemet elvégeztem. De tulajdonképpen az első. Itt lehet dolgozni, van lehetőség, és van is értelme. Szabó Pál nem tesz hozzá ehhez semmit, mert ő is azt érzi, amit Vera már kimondott. És mindkettőjük bizonyságtétele a város, a gyáróriás, amely a „prériből” nőtt ki, s egyre inkább uralja a vidéket, megváltoztatja a táj jellegét. II 70/156MAGYAR IFJÚSÁG