Magyar Ifjúság, 1970. január-április (14. évfolyam, 1-16. szám)

1970-01-23 / 3. szám

FORRÁS Nem női költő, költőnő. S ez nem játék a sza­vakkal, Pardi Anna versei ugyanis nem korláto­zódnak egy femininen beszűkült világ dolgaira. Még ha a szerelemről énekel, akkor is a „szerel­mes” ember szól, s nem a „női lélek rejtelmeit" tárja az olvasók elé. Letisztult hangú, fiatalságá­nak lehetőségeit, képességeit, s a fiatalságon túli világot is tudatosan vállaló fiatal Pardi Anna. A versírás számára létezési forma, mint ahogy „Művészet" című versében írja, csak így kap élete „távlatot és vonzást". Konkrét, szinte kézzelfogható egész verseket betöltő képekké for­málódó gondolatai sokszínű költészetet mutatnak: diákmozgalmak, ifjúság, létezés, művészet, elmú­lás verseinek témái. A Szépirodalmi Könyvkiadó december elején jelentette meg „Költők egymás közt” című anto­lógiáját, ahol tizenöt fiatal verse látott napvilá­got, az idősebb generáció bemutatásában. Az ő verseit Somlyó György vezette be. Pardi Anna ötödéves magyar-orosz szakos böl­csészhallgató. Sz. G. JESZENYIN Fények dagálya apálya az évszakok hullámverésén, téli ablakokban kévék aranysárga esti ragyogása. Fellegekhez térdeplő kutak, anyóka lelkű hegyek a napfelkelte ifjúságában, bölcsődalra ringatódzó ezüst víz folyosók az alvó szegények palotáiban, virradatban tébláboló eszméletlenség. A tó, mint ököllel kevert tükör, belülről mélyed fájdalmassága. A száműzött szél mögött nyírfalevelek szláv imádsága a halni készülékért. Álom, érzékenység. Vihar, forradalom. Támaszkodik szó a szóhoz szó a csendhez csend a csendhez: átvágott csukló vére a létezéshez. Mégis felröppen a kőbe vésett madár, minek neve szabadság. SZERELEM Kezeden semmivé hűtlenedett már annyi kéz, szád érinthetetlen, néma mondás a mások csókjai, tekinteted bezáródik, mielőtt kinyílna mint a kalandok ajtónyílásai. Ebben a világban, hol oly könnyű hűtlennek lenni tenyered közepibe ásom el életem, szíved dobogó földrengéseire építem házam, s arcod archeológiája nekem feltárul, s minden pillanatban szembesíthetők leszünk egymással, mint két ítélet a másik igazáról. LÉTEZÉS Egy rózsa körbefutja a nyarat, mindig más színekben, mindig más földeken, piruló arcélként támaszkodik az alkonyathoz, mielőtt szirmai gondolatát bezárná az éjsötét, mint csuklón a bilincs fogja át telem, a hó öregebb s Ifjabb testvére egyszerre, gyámolítja sár, por, hőség s üveg ház, a porzók útjai rovarok Ázsiája, bevándorolják a hervadásig, míg a kert sorra bontja ki távlatait, önfenntartási ösztönét. 70/314 MAGYAR IFJÚSÁG S­átoraljaújhelytől 30 kilométerrel odébb öt­ezren csákányoztuk, lapátoltuk a lövészár­kot és a tankcsapdát. Kemény, kötött, agya­gos talajban fúrtuk magunkat előre. A mi száza­dunk tenyere három nap múlva már véres csonk volt. Nem szokta a cigány a szántást. Márpedig a mi századunkban egy fia paraszt sem volt. Kar­­paszományosok, tisztviselők, pincérek, kereskedők, temetkezési vállalkozók, 21 évesek és 35 évesek vegyesen. A magyar királyi fasiszta hadsereg „tiszta keresztény” munkaszolgálatos alakulata voltunk. Amúgy a VII. híradós zászlóalj rádiósszázada. Azért ment valahogy a munka. Délben minden századhoz megérkezett a borsóleves, néha lencse. Akkor osztották a komiszkenyeret is. Csonttá asza­­lódott gebék húzták a sajtokat a faluból idáig. Út­közben kilötyögött a leves színe, a hatalmas fa­dézsák oldalára, onnét az agyagos földre. — Ha most nem lesz szent ez a föld, akkor soha­sem! Vérünk is, levesünk is reá hull — mondotta egy elvetélt egyetemi hallgató. Azonnal bevitték a faluba és bezárták az egyesbe. A falu düledező tűz­oltószertárát léptette elő börtönné a parancsnokság. A fiú röhögött, örült, hogy meggyógyul a keze. De időnként elfelejtettek neki levest vinni, és ha vit­tek is, kiparancsolta belőle a húscopákokat az őr­mester. A század leste, ki kapja meg a fiú adagját. Véres kezünkben remegett a csajka, lehasaltunk a földre, orrunk előtt a csajka. Gyorsan faltuk, szür­­csöltük az ételt, aki angyal lesz, annak talán jut még egy merőkanállal a moslékból. — Fonyó-részleg hozzám! — Az őrmester vasi gyerek volt. A dunántúli fiúkat minden délután magához parancsolta, és elment velük fűzfavesszőt vágni. Amikor visszajöttek, fonták a lövészárkot, mint a borosdemizsonokat, csak ezt belülről, hogy ne hulljon, potyogjon a föld, ne dőljön be az árok. December elején a tenyerem kemény és vastag volt, mint egy szenegáli lövész talpa. És akkor abbahagytuk a munkát. Már közelről szóltak az orosz ágyúk, és mi még nem voltunk kiképezve. Csak ástunk meg „fonytunk”. Este a parancskihirdetésnél Gyimesi törzsőrmes­ter úr, a szolgálatvezető tisztünk ordított, mint a sakál. Valami olyasmit, hogy kiképzetlen nagy marhák vagyunk, civil kofferok, egy nagy csürhe. Azután elmondotta, hogy a hazának szüksége van ránk, ezért most azonnal szedjük a kenyérzsákun­kat és még az éjszaka elindulunk a kiképző­helyünkre. ötezer csákányt és lapátot hagytunk ott, de kap­tunk helyette 5000 puskát, és tényleg még azon az éjszakán elindultunk nyugatra, gyalog. Kiértünk az országútra. „Egy-kettő! Egy-kettő! Nóta az élen!” „Egy, kettő! Egy, kettő! Mikor a híradós regi­ment ...” Folyik a sár befelé, süti, égeti a lábamat a jeges lé. A következő lépésnél kifolyik a másik lyukon. A lábam ujjai között is marad egy kevés, azt jól meggyúrom, az meleg lesz és tartós. „Egy, kettő, egy, kettő!” Néhány nap múlva Ipolyságon már fagyott és térdig ért a hó. Este az iskola tornatermében lo­bogó kályhánál sok száz pár kapca száradt, sok száz baka didergett és tetvészkedett. Előző éjszaka egy hodályban aludtunk és élt ott néhány milliárd csirketetű. Hajnalban ismét nekivágtunk az ország­útnak. Napi adag: hatvan kilométer. Ruzsintól, a borbélytól aznapra átvettem a szerelvényét és a puskáját. Jó üzletet kötött velem a tróger, este megnyírt és megborotvált. Munka közben tisztes távolságban állt tőlem és egy fapálcikával seperte le fejemről az elhalt fürtöket. „Félek a tetvektől” — mondotta, és hogy megvigasztaljon, adott még egy csomag Leventét. Cipeltem 60 kilométeren át a dupla terhet. Tornócra, útunk végállomására valamivel kará­csony előtt érkeztünk. Kemény, fagyos reggel volt. Tornóc amolyan kis felvidéki falu a Vág partján, ahol az emberek velünk magyarul, egymás közt szlovákul beszéltek. Akkor a faluban már egy gom­bostűt nem lehetett leejteni, nyüzsgött a csuka­szürke és a sárgás keki, ötezer bennszülött, tízezer német és magyar fasiszta katona. Amikor meg­érkeztünk, már minden házat lefoglaltak. A parasz­tok elég furcsán pislogtak ránk. A vasúti töltésen túl, az új faluban kaptunk szállást. Gyimesi törzs­­őrmester úr intézte el. Boldogan hordtuk a jó szagú szalmát a házakhoz. A mi zajunk egy nagy földes konyhát kapott, a búboskemence ontotta a mele­get. Hegedűs egri templomfestő útközben elszórta a drága kincstári szalmát, és akkor kapott egy ak­kora pofont Gyimesi törzsőrmester úrtól, hogy mi azt gondoltuk, ilyen pofont csak ígérni lehet, de adni nem. — Ne ganérozza össze a havat! Szedje össze azon­nal szálanként! Segítsenek ennek a marhának! — mondotta Gyimesi, aztán megfordult és gavalléro­­san bemutatkozott a háziaknak. Egy 50 év körüli, sunyi tekintetű paraszt nyújtotta bizonytalanul a kezét, azután kijött a szobából egy érdeklődő szemű, barna fiatalasszony. Sok szoknyájába bele­kapaszkodott a kisfia, aki felszólításra illedelmesen köszönt a katona bácsiknak, magyarul, azután ke­nyeret kért az édesanyjától szlovákul. Gyimesi a fiatalasszonynak is bemutatkozott. — Az ember? — kérdezte újból nyájasan a nőt. — A fronton van a fiam — válaszolt az asszony helyett az öreg sunyi paraszt. Így azután azonnal tisztázódott mindenki szerepe és rokoni kapcsolata, valamint helyzete a házban. Gyimesi azonnal ki • SUHA ANDOR: TORNOC­A 1944 jelentette: itt alszik ő is velünk. Szemlátomást az asszonyka is örömmel vette a bejelentést. Az após szótlanul összeharapta vértelen ajkát, és kiment a gyermekkel megetetni a disznókat. Az éjszaka tehát érdekesnek ígérkezett. Gyimesi elment az iskolába, ahol a parancsnokság ütött tá­bort, de minden órában visszajött ellenőrizni ben­nünket meg az asszonykát. Szerelemszaga volt a levegőnek, az elektromosság ott cikázott a kony­hában. A szilaj, bikanyakú altiszt hangja búgott, a menyecske vihogott, az após arca mindinkább hasonlított a citromhoz. A kisfiú is boldog volt, mert kapott két szem szaloncukrot Gyimesitől. Kis pendelyében felült a kemencepadkára, önfeledten szopogatta a cukrot, folydogált az édes nyál kis bod­arcán lefelé. És mi is örültünk a parancsnokunk sikerének. A bika az más, az nem vaddisznó. Ültünk, illetve feküdtünk a moziban a jó friss szalmán, de az előadás nem kezdődött. Tíz óra után elaludtunk, egy emberként horkolt az egész zaj. Másnap kora hajnalban, mínusz 25 fokban meg­kezdődött a kiképzés. Balra át, jobbra át, puska­fogás egész nap, kint a réten. Hogy valami mégis történhetett az éjszaka a mi szállásunkon, azt csak én tudtam, meg a három szereplő, akik között történt. A harmadik az após volt, aki éppen akkor rugdosta a menyét, amikor én délben beléptem a pitvarba, ahol a csajkámat felejtettem. Az asszony bűnbánó arccal tűrte a rú­gásokat és szlovákul figyelmeztette apósát, hogy ott vagyok. Az öreg bekotródott a szobába. A fiatal­­asszony hozzám lépett, megsimogatta az arcomat, de szeme a távolba révedt, Gyimesire gondolt... őt látta, a ruhám színe őrá emlékeztette. Nekem is eszembe jutott a templomfestő, és gyorsan el­inaltam a szállásunkról. A tábori konyha kint a szabadban volt. A szél messzire hordta a jó ételszagot. Itt mindennap hús volt, babbal vagy káposztával. Az adagot egy bélpoklos ló sem tudta volna megenni, nekünk néha kevés volt. S­zázadom már sorban állt. Felzárkóztam. Bá­multam a csajkámat és megint féltem, hogy kevés fér bele. Gyimesi törzsőrmester úr le-fel sétált mellettünk, gyakran megállt a kondér előtt. Ellenőrizte a konyhát, nehogy meg­lopjanak bennünket. Aztán ismét le-fel. És ismét megállt a kondérnál. Odafurakszik a sor elé egy német. A törzsőrmester nem érti a helyzetet, csak bámult, aztán megszólal németül és perfekt: Mars! A katona ránéz, de úgy tesz, mintha nem hallaná, nem értené. Gyimesi ellöki, amaz dühödten ká­romkodik és csajkájával fejbe vágja parancsnokun­kat. Két borzalmas nagy pofont kap, akkorát, hogy a Hegedűsé most már gyermeksimogatásnak tűnik. Findzsa, a gyöngyösi temetkezési vállalkozó azon­nal számolni kezd. Amikor 10-re sem kel fel a né­met, a szakácsok jobb híján meleg vízzel locsol­ják, a kamerád eltakarodik. Délután Gyimesit hívatják a parancsnokságra. Nem tudjuk, csak sejtjük, hogy letolhatták a szol­gálatvezetőt. Tüdőszínű fejjel jött meg a szállásra, és még a fiatal nőhöz sem szólt. Amikor az kérde­zett valamit, csak vakkantott egyet, és ismét eltűnt a szállásról. Ez egy nappal a szenteste előtt történt. Másnap elméleti oktatásban részesültünk, ott a konyhában. A fiatalasszony kétszer kilesett a szoba­ajtón, de nem mert kijönni. A gyermek is bent volt, az öreg az udvaron rekedt. Tizenegy órakor a törzsőrmester úr lefújta az egészet. Hátrament az udvarba és a disznóól mellett susmákolt vala­mit az öreg paraszttal. Tizenkét órakor már visí­tott a disznó, a fehér hóra folyt vörös vére, lobo­gott a szalmaláng. Deli Kálmán, falumbéli hentes és kocsmáros böllérkedett. Gyimesi egy kanna bort is hozott valahonnét. És szólt Delinek, hogy a hur­kát a rajnak töltse meg. Ittunk, torkoskodtunk. A fiatalasszony szomorú volt. Megfogott a kony­hában és a fülemhez hajolt. — Holnap mennek ... Nekem megmondta Gyi­mesi ... Maga, legalább maga ne hagyjon itt, el­bújtatom a pincében, elbújtatom előlük bárhová. Ne féljen, ha jönnek az oroszok, én tudok velük beszélni... Egy szót sem értettem az egészből, kapatos is voltam egy kissé, meg nem is mertem kérdezni, mert így is sokáig elidőztünk, minden pillanatban jöhetett Gyimesi. — Hová megyünk? — röhögött az udvaron Deli, a böllér, a földim. — Hát Németországba, a nagy birodalomba. Ott fejezik be a kiképzésünket. Tudod mennyi disz­nót vágtam én le ezen a héten? Fogalmad sincs, békás. És mindent a tiszt uraknak. Félnek, hogy a sógoréknál nem lesz zabálnivaló. A törzsőrmester úr is kolbászt töltet az egész disznóból, meg a sza­lonnát hagyja meg. Nekünk csak a vért adta, a buzist a háziak adják. Szóval Németországba? Delejes álom. Csákány, lapát, napi 60 kilométer, fegyver, hideg, szalma­ágy, pofonok, babgulyás, „Híradós regiment” és az ezeréves haza, amelynek szüksége van ránk! Keki­­színű, zsibbadt álom. Kora délután parancskihirdetés volt. Balabán Dénes főhadnagy úr, századparancsnokunk tartotta. — Kitartás! Éljen Szálasi! — ordította, és karja a magasba lendült. Ezt Gyimesi sohasem csinálta, füstölgött borgőzös agyamban a vérszegény gondolat. Szép kis előadás volt. Arról szólt, hogy a Biro­dalom és mi — mi és a Birodalom. Szóval holnap, karácsony első napján megyünk a Birodalomba. Egyébként felkoncoltatik! Kekiszínű, lusta, fáradt, gyáva birkanyáj! Pedig mindenki tudta, hogy az oroszok itt vannak, itt kell lenniük nem messze tőlünk. Gyimesi megérez­­hetett valamit. Nyugtatott bennünket. Megmagya­rázta, hogy a főhadnagy úr hogyan értette az egé­szet. Közben nagyokat káromkodott, hogy némiképp önmagát is biztassa és refrénként mondogatta: „Nem kell besz ... ni.” A fiatalasszony mákosgubát főzött, mi is kaptunk egy-egy agyagtállal. Kártyáztunk és már szokásból hagytuk, hogy a törzsőrmester nyerjen. Este 8-kor rám került a sor. Járőrbe kellett mennem. Elindul­tunk a némettel egymás mellett, vállamon puska, övén géppisztoly, „Stille Nacht...”, halkan énekelt, „Fel nagy örömre...” — énekeltem én is. Kisvár­tatva kézzel-lábbal azt magyarázta a német, hogy én menjek előtte és majd ő jön a hátam mögött. Már a falu szélén jártunk, dermedt csend volt és sötétség, aztán hirtelen mellettünk megszólalt a légelhárító ágyú. A hang hatalmas, a vákuum fül­siketítő csattanással szívta, hasította a levegőt. Az­tán gyorsan megszólalt még egy, azután egyszerre négy, tíz, száz. A borzalom összeolvadt, már a po­kolban voltunk. Már süketek voltunk. Futottunk volna, de megbabonázva állva maradtunk és sze­münk bámulta a hatalmas fénycsóvákat, melyek egymást keresztezve pásztázták a jéghideg, sötét eget. S az égen fent magasan úsztak, röpködtek a picinyke világító jánosbogarak. Hatalmas bombá­zók úsztak a falu felett, Érsekújvár felé. Félelme­tes kép, pokoli zenebona. Aztán hirtelen fájó csend, és vaksi sötétség. Visszabotorkáltunk a faluba. A katonák és a ci­vilek ezrével nyüzsögtek a falu furcsa fényű házai között. Különös búcsú volt ez, a fasiszta karácsonyi búcsú. Senki sem félt? Mindenki félt? Teljesen mind­egy volt. A zsuptetős házak a fejek fölött semmit sem jelentettek. Hirtelen feloldódott a félelem. És gyerekes hen­cegés váltotta fel. Ismét elszabadult a pokol. A csendet ismét megtörte egy géppisztolysorozat, melyre először egyenként, azután ezrével, tízezré­vel válaszoltak a katonát játszó, félő, de romlott, kegyetlen kamaszok. Különös tűzijáték volt. A tábornokok is az utcán voltak és lövöldöztek, fel az égre. Később alábbhagyott a puskaropogás. Valamelyik utcából elindult a hang, szállt, szájról szájra szállt, s már ezer és ezer torok énekelte: „Stille Nacht...” Az iskola ablaka nyitva volt, odabent 25 petró­leumlámpa ontotta a világosságot, micsoda fény­űzés! Az asztalon szemkápráztató gazdagság, gyö­nyör és sehol egy lélek. Ordítottam, hogy „Heilige Nacht” ... és bementem a szobába. Ismét ropogtak a fegyverek, gyorsan hazalopódz­­tam. A konyhában sötét volt. Csak éreztem csu­pán, hogy a fiatalasszony itt remeg valahol a sa­rokban. Süket volt ő is és nem értette szavamat, pedig a szám a fülét érintette. Kezébe csúsztattam a tiszticsokoládét és narancsot. Húzott be a szo­bába, éreztem, hogy egy szál ingben van. Hallot­tam, jönnek a többiek is, és akkor ő egyedül ment a szobába, m­­­ásnap reggel misét hallgattunk. Gyimesinek túl három nagy ezüstje volt, és két másodosz­*­a * tályú német vaskeresztje és még egy csomó medáliája. Négy évig volt a keleti fronton. Mind kirakta. Délben kezdtük a vagonírozást. Gyimesit meg­hívták a tiszti vagonba, utazzon velük. Deli Kál­mán és két pucér cipelte a csomagokat és a mázsa kolbászt. Az asszonyka is kijött, szeme a törzsőr­mestert kereste. Aztán, hogy engem talált meg, oda­jött hozzám és hívott: — Még nem késő, jöjjön, gyere. Gyere velem. Elbújtatlak. Az én férjem, tudom, hogy meghalt — mondta és sírt. Nem mentem. A németek ránk­zárták a vagonokat. Már elhelyezkedtünk vagy öt­­venen a vagonban. Rezsim, a bordény elővette szájharmonikáját és belekezdett egy nótába. Újévkor érkeztünk Stettinbe. Vízkereszt napján, délután 2 órakor Pasewalkban, az öreg kaszárnya évszázados platánfáira felakasztottak kilenc fran­ciát. Hat férfit és három nőt. Megszöktek a kon­centrációs táborból. A vonatról szedték le őket, köz­vetlenül a határnál. Egy magyar baka, civilben tiszafüredi parasztfiú, a kivégzés alatt margarinos kenyeret evett. Gyimesi irtózatosan megpofozta és azt mondta neki: — Maga, barom! IR­M — MŰVÉSZET — TÖRTÉNELEM részletre! A felsorolt könyvek bármelyike megrendel­hető. 160,— Ft felett négyhtm­­­i részlet! 100,- Ft felett portr­éi költségmentes szál­lítás. Az egész hirdetést kérjük kivágni! pld. Dumas, A.: A HÁROM TESTŐR ------­ pld. Hugo, V.: NYOMORULTAK, 1-2. kötet -----­pld. Passuth László: ARANYKÖDBEN FÁZNAK AZ ISTENEK -- - 60,- Ft - -100,- Ft - - 66,- Ft pld. Artner Tivadar: ÉVEZREDEK MŰVÉSZETE - - - - pld. Brassai: BESZÉLGETÉS PICASSÓVAL - - - - - pld. M. Kiss Pál: MŰVÉSZETRŐL MINDENKINEK - - -- - - 66,- Ft - - - 49,- Ft - - - 54,- Ft pld. Karsai Elek: SZÁMJELTÁVIRAT VALAMENNYI KIRÁLYI KÖVETSÉGNEK 50,- Ft .pld. Lamb, H.: NAGY KÁROLY - -- -- -- -- - - 37,- Ft .pld. Zamarovsky, V.: RÓMA TÖRTÉNELMET IRT _____ - 35,- Ft Cím: Könyvet postán (27) Budapest 4. Postafiók 104. NÉV: ............................................ PONTOS CÍM: ...... ..................... SZEMÉLYI IG. SZÁMA (részlet­fizetés esetén): .............................

Next