Magyar Ifjúság, 1970. január-április (14. évfolyam, 1-16. szám)
1970-04-17 / 15. szám
ELTÁNCOLNI A MÁT Bátorság és a kockázat vállalása nélkül nem lehet újat kezdeni. Amikor tíz évvel ezelőtt létrejött a Pécsi Balett, ez a bátorság és kockázatvállalás a vakmerőséggel, majdhogynem az öngyilkossággal látszott határosnak. Tízegynéhány, a balettintézetből alighogy kikerült táncos, meg egy táncosnak már jó pár éves múltú, de koreográfusnak még újonc fiatalember kihívta a sorsot: vidéken, egy teljesen más profilú színház keretében, hasonló produkcióknak még hírét se ismerő közönség előtt, meg akarta teremteni a korszerű magyar balettet, be akart hozni valamit abból a több évtizedes hátrányból, amelyben a magyar táncművészet a legfrisseb törekvésekhez képest akkor volt. Hitek és harcok A vállalkozást akkor még a legoptimistábbak — maguk az együttes tagjai — is szorongások közepette kezdték. Fogadtatásukat, készülő produkciójuk visszhangját illetően nem nagyon voltak illúzióik, de ezzel nem sokat törődtek. Meghatóan fiatalok, nagyon tehetségesek és mérhetetlenül szívósak voltak. S ami a legfőbb: megszállottan hittek abban, amit csinálni akartak. A kezdet szinte hihetetlen munka- és életkörülményei között, olyan fizetés mellett, amelynél számtani rejtvény volt, hogyan tudtak megélni belőle, ellenkezések, meg nemértések és dühödt tiltakozások közepette, mégis létrejött egy új együttes, amely valósággal belerobbant a magyar kulturális életbe. Műsoraik eseményszámba mentek, szokássá vált Pécsre zarándokolni egyegy bemutatójukra, produkcióik a szakma és a kritika tüzében és ellentüzében állottak, elragadtatott dicséreteket és vitriolos támadásokat egyaránt kaptak. Egyet azonban sosem: hogy tudniillik észrevétlenül, közömbösen mentek volna el a Pécsi Balett tánckompozíciói mellett a kritikusok, a szakma, a közönség. Voltak nagyszerűek és voltak gyöngék, de szürkék, középszerűek soha. Mi volt — mi ma is — sikereik titka? Mindenekelőtt az, hogy a klasszikus balett abszolút tánca, annak dekoratív szépségű sablonjai helyett mai, mindenkiben meglevő, élő és izgalmas gondolatokat akartak a tánc eszközével megfogalmazni, közvetíteni. Mai drámát, vívódást, küzdelmet, diadalt, bukást, tragédiát és humort, költészetet és brutalitást, ideológiát és politikát. Vallották és vallják, hogy a modern táncművészet erre éppúgy képes, mint más művészetek. Persze, a maga formanyelvén, amely — bár nem nélkülözheti a klasszikus balett alapjait — gyökeresen más szó- és mondattant használ, mint a hagyományos balett Ha az elmúlt tíz év alatt értetlenséggel találkoztak, ez leggyakrabban éppen ennek a korszerű, a pantomim, a művészi torna, a néptánc, sőt a modern társastáncok elemeit is szerves egységgé olvasztó, merész kompozíciókat, mozgásokat teremtő nyelvnek szólt. Még klasszikus produkcióikat is átitatták e modern nyelv ízei. Az együttesnek nemcsak nemzetközi hírneve, hanem nemzetközileg is számon tartott stílusa van. És ennek a „pécsi stílusnak” ma már elvitathatatlan a szerepe a modern magyar táncművészet megújításában. Ha majd megírják a magyar táncművészet történetét, annak egy fejezete biztosan ezt a címet viseli: „A Pécsi Balett.” Eck A pécsi Nemzeti Színház öreg épületében újonnan kialakított balett-terem, körben a szokásos korlátok, hatalmas tükörfal, zongora, magnó, kíméletlenül erős neonvilágítás. Folyik a jubileumi előadássorozat műsorainak próbája. Eck Imre — néhány napja kapta meg a korábbi Liszt-díj mellé az érdemes művész címet — az együttes művészeti vezetője dolgozik a táncosokkal. Nem bánik velük kesztyűs kézzel. Sohasem bánt. Ezt a műfajt nem lehet lazsálva csinálni. A próba éppen olyan erőbedobást, koncentrációt, átélést kíván, mint az előadás. Eck afféle örökké robbanni kész alkat, egy egyszerű instrukciót is sistergő hőfokon közöl, szikrázik és villámlik. Könyörtelen koreográfus, de nem önmagáért, hanem a produkcióért az. Volt, hogy tévedett, voltak hangos sikerei mellett hangos fiaskói is, de azokból is ez a hőfok égetett. Meglepően nyugodt viszont, ha beszélgetni kezd. A Pécsi Balett és Eck Imre elválaszthatatlan fogalmak, ő hozta létre, ő teremtette meg a stílusát, ő verekedett, hogy megmaradjon az együttes, őt érték a leghevesebb támadások, neki szóltak a dicséretek is. — Mindkettőt túléltem —, mondja csipkelődve — S különben is: itt egy társulatot illet a dicséret vagy az elmarasztalás. A tagok nélkül nem lenne az az együttes, ami. Igaz, hogy annak idején nemcsak lehetőséget, hanem személyeket is kaptam, de mindebből együtt lett Pécsi Balett. — Tíz év után hogyan öszszegezné az együttes és a koreográfus céljait, eredményeit? — Meg akartuk — meg akartam — mutatni, hogy ma és itt lehet olyan táncművészetet teremteni, amely a mi korunk gondolataival, mondanivalójával, sőt, annak sajátosan magyar megjelenési formáival foglalkozik a tánc nyelvén, s hogy ez a nyelv sokkal, de sokkal színesebb, kifejezőbb, mint azt idehaza gondolják. Mindebben benne volt persze az én látásmódom, az, hogy én ezt és ezt így és így látom, gondolom, fejezem ki. De hiszen minden művészember így alkot: az egyéniség jegye írónál, festőnél, komponistánál stiláris és ideológiaigondolkozásbeli jegy is. Ráadásul úgy próbáltam — és próbáltunk mi itt közösen — beszélni nagy emberi problémákról, hogy ugyanakkor, amikor sajátosan magyar vetületben szólunk róluk, tudjunk valamit mondani a világnak is. Legsikeresebb produkcióink talán ezért találtak lelkes fogadtatásra Londontól Moszkváig és Stockholmtól Bolognáig. Véleményem szerint a magyar táncművészetnek ez éppúgy feladata, mint irodalmunknak vagy képzőművészetünknek. Erre viszont csak a korszerű balett képes, vagy az képes a legjobban. — Merre vezet tovább az út az együttes és a koreográfus számára? — Ebben a rövid életű szakmában mérhetetlenül fontos, miképp tudja megújítani magát egy koreográfus anélkül, hogy feladná a saját stílusát. Minden munkámban újra és újra meg kell fogalmaznom önmagamat, szándékaimat, mondanivalóimat. Ez egyben a stílus újramegfogalmazását is jelenti, s még tágabban: az együttes újraalkotását is. Sokszor mondták rólunk, hogy avantgarde együttes vagyunk. Az igazság az, hogy mi itthon néha tényleg annak tűnünk, de ha a legújabb tánctörekvéseket nézzük, azokhoz képest bizony majdnem konzervatívoknak számítunk. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a korszerűség nem elvont, hanem nagyon is helyhez és időhöz kötött fogalom. Mi itt másképp vagyunk korszerűek, mintha teszem azt amerikai, francia vagy olasz együttes lennénk, s ez nem is baj. Ha a „merre tovább?”-ra keresem a választ, akkor csak ezt mondhatom: továbbra is a máról akarunk, akarok beszélni, a mának, mai nyelven, úgy, ahogyan valaki, aki benne él a mában, s annak problémáit a bőrén érzi, beszélni tud. És amiként ez a ma folyton változik, megújul, úgy kell változnunk, megújulnunk nekünk is. „Kocka”, az igazgató Tóth Sándor az együttes alapító tagja, sikert sikerre halmozó szólótáncosa volt kilenc éven át. Most „Kocka” — ez a beceneve — a balett igazgatója, önként vállalta a feladatot, amelyre keresve se lehetett volna megfelelőbb embert találni. Született pedagógiai érzéke, szívós akaratereje a fő jellemzői. Egy év alatt, amióta igazgatja a Pécsi Balettot, elérte, hogy végre a munkájuknak megfelelő fizetést kapnak az együttes tagjai, rendeződtek a munkakörülmények, javultak a lakásviszonyok, szervezettebb lett az egész tevékenység. Attól kezdve, hogy vannak-e, és milyen minőségben próbatrikók és spicc-cipők, addig, hogy kinek milyen rándulása, sérülése van a táncosok között, minden az ő gondja. És csinálja szívesen, szívósan. Eltemette magában a táncost, hogy egy jelenleg 27 tagú együttes minden gondját-baját viselje helyette. — Ez csak részben igaz — mondja azzal a kisfiús félmosollyal, amely még komoly arcán is ott játszik. — Tíz év alatt annyi szép feladatot kaptam, hogy húsz évre valót táncolhattam. Koreografáltam is. Már ez is út volt a mostani pozíció felé. Úgy látszik, van is bennem hajlam erre a munkára. És még ma is táncolok, de ma már nem elégítene ki, ha csak táncolnék. Amit most csinálok, azért közvetlenül nem szól a taps, de az együttes munkáján feltétlenül látszik, és ez a lényeg. S nemcsak ezt a munkát szeretem, hanem azokat is, akikkel dolgozom, hiszen tíz éve a társaim jóban-rosszban. Ma már nemcsak a „törzsgárda” van itt: Bretus Mária, Handel Edit, Szimácz Gabriella, Uhrik Dóra, Csifó Ferenc, Hetényi János meg a többiek mellé odasorakoztak az újak. De még mindig nem elég a létszám: körülbelül negyven táncosra lenne szükség ahhoz, hogy egy-egy váratlan sérülés, betegség ne jelentsen megoldhatatlan problémát, s hogy a fiatalok is kellően fejlődhessenek, nagy feladatokat oldhassanak meg. Néhány éven belül ez is sikerül majd. A pécsi városi tanács megértően támogatja az együttest, amely ugyan szervezetileg a színházhoz tartozik, ellátja a színház műsorrendjéből adódó táncos feladatokat — (operák táncbetétei, operettek tánckara stb. is) —, de már régen önálló művészi egység. — Bízom benne, hogy terveink — évi egy magyar, és egy neves modern, külföldi vendég-koreográfus készítette műsor — újabb fejlődési lehetőséget jelentenek majd. A vendégművészek rendszerét már az idén meghonosítottuk: s világhírű táncművész, Alberto Alonso munkája egyik legszebb produkciónk, a Veronai szerelmesek mártíriuma. Külföldi turnéink mellett — idén csehszlovák, jugoszláv meghívásaink vannak — szeretnénk sok vidéki városba eljutni, akárcsak eddig, mert a Pécsi Balett nemcsak Pécsé. Ma és holnap Április 24. és 28. között ünnepi előadássorozattal emlékezik meg eddigi útjáról a Pécsi Balett. A műsorokban a hagyományokhoz kötődés éppúgy kifejezésre jut, mint a legújabb törekvések. Felsorakoztatják a tíz év régi nagy sikereit is: a klasszikus Vivaldi-kompozíciókat, a Bartók-műveket, meg azt a sok új magyar művet, amelyet élő komponistáink kifejezetten a pécsiek számára írt balettzenéjére készítettek. (Működésük e szempontból is külön fejezete a magyar tánc- és zeneművészet napjainkbeli kapcsolatának!) Gazdag a múlt, van miről számot adni. A jövőről a záróest műsora vall majd, s az ezutáni új művek. A Pécsi Balett, amely amellett, hogy kivívta az új magyar táncművészetben az őt megillető helyet, mindig szorosan kötődött az ifjúsági mozgalomhoz is (két VIT-en szerepeltek nagy sikerrel, számos országos ifjúsági rendezvény rangját emelték produkcióikkal). Méltán kapta a jubileumra az együttes és Eck Imre, valamint Tóth Sándor a KISZ Érdemérmet, s három alapító tagja: Szimácz Gabriella, Csifó Ferenc és Debreczeni István az aranykoszorús KISZ-jelvényt. Liszt-díjasaik sorát az idén két új név bővíti: Handel Edité és Csifó Ferencé. Születésnapi köszöntésünket mi mással végezhetnénk? Újabb, jó küzdelmekkel és szép sikerekkel teli, munkájukba vetett hitükből szemernyit sem engedő, fiatalos izzású és lendületű évtizedet érjenek meg, táncművészetünk hasznára és hírnevének öregbítésére! Eck Imre koreografál Szöveg: TAKÁCS ISTVÁN Fotó: ÁGOSTON ISTVÁN Tóth Sándor, az együttes szólótáncosa Gulyás Eck: Pókháló című művében Az új balett-teremben: Fodor Antal, az együttes alapító tagja, ma az Operaház koreográfusa, beállít egy jelenetet régebbi koreográfiájából, Vivaldi: Ballo Concertante című muzsikájára. A próba éppoly kemény munkát kíván, mint az előadás. A ritkán adódó pillanatnyi szünetekben így fújják ki magukat a táncosok Az együttes lányai civilben a pécsi utcán - próba után, esti előadás előtt MAGYAR IFJÚSÁG1170/15