Magyar Ifjúság, 1970. május-augusztus (14. évfolyam, 17-34. szám)

1970-05-15 / 19. szám

ROVATVEZETŐ: BARANYI FERENC MOSZKVAI KUPOLÁK Miklósovits László rajza Bede Anna: AZ UTOLSÓ ISHI Azt mondják, hogy a Vörös Sziklákon túl, a mocsarak rohadékain túl, a halálba fulladt álmokon túl hegymagas szürke házakban emberek élnek, hogy ott még van emberi élet. Fuss, indián, S el kell érned a szürke házakat. Jaguár-szem villog az éjszakában, kígyó siklik a csapáson át, hangyászosan turkál a romok között,­­ a kivésett, íves köveken megindul a bozótok rohama, rovarok jönnek, csúszómászók, nedves gyökerek, s a ledőlt bálványok kő­mosolya felett új honfoglalásra csörtetnek a vadak ... Fuss, indián, hogy elérhesd a szürke házakat. Hogy élhetted túl a csecsemők gyötrelmeit? Hogy élhetted túl az öregek halálordítását? Hogy élhetted túl, hogy a dalok hörgésbe fúltak? Hogy élhetted túl a démonok gyalázatát? Hogy élhetted túl a lávakövek esését, a reménység utolsó szárnyverését? Megtagad téged a vadon, megtagad téged a Nap lelke, s a Holtak szellemei, megperzsel a Nappal, megdermeszt az Éj, Manitu nem tart fenn a szakadékok fölött, és nem láthatsz immár álmokat. Az ébrenlét sötétjét taposod ... Kiáltsz, s e nyelvet többé nincs ember aki érti, hangodra nem rezzen meg a virágszirom sem, szavaidat nem értik a madarak, sem a pálmák, nem felel néked a­ szél, hallgat a patak, a csillagok ... Lásd, övesállat megérti, övesállat ha hívja, lepke lepkéhez odatalál, tücsök tücsöknek válaszol, de a te szavaidnak többé visszhangja sehol se kél. Csak a Vörös Sziklákon túl, csak a gondolatoknál sebesebben, csak a viharmadarakkal versenyezve, tüskebozótokból véresen kirohanva, felhőkbe fúlva, csillagoktól sebzetten lehullva, a szürke házak urainak lábához borulva ott még lehetsz tolvaj vagy szolga, lerészegedhetsz, és kisírhatod magad ... S egy kicsit még olyan lesz, mintha élnél... Fuss, menekülj ! talán a hajnal tüzénél meglátod már a szürke házakat. Tónagy Sándor Mert adtál magadból Mert adtál magadból - s mert elfogadtam - fájlalni lesz mit holtomig: nem az, hogy adtál s nyomban visszaadtam, hanem, hogy ennyit s akkor s így! Nem az, hogy bújni s lopni kényszerültünk - magunkat adtuk s vettük el -, hanem hogy rosszul mértük meg Szerelmünk s beértük ketten ennyivel! Lefogva, bezárva legszebb erőnket részvétlen tények falként emelődnek, ám a szív - újabb csel - feléled, kitör s megélni próbál régebbi semmiből, ő a felbújtó s most mégis ő csitit, birtokosként védi volt esélyeit. 70/1914MAGYAR IFJÚSÁG a délelőtt is kijött a munkahelyre Alföldi, a részlegvezető, és Bor­bély, a műszaki vezető. Éppen tízóraiztunk. Csak felkiabáltak, hogy itt vannak. A többiek hanyatt-hom­lok igyekeztek lefelé. Pedig nem a dolgozónak kellene lemászni, ha­nem nekik feljönni. Hogy tudják lentről ellenőrizni, mit végeztünk? Az is elég nekik, amit mondunk? Fe­ne nagy a bizalom. Én nem mentem le. Jól elhelyez­kedtem az egyik kiszögellésen és né­zelődtem. Mindent hallottam és lát­tam, ami lent történt. Alföldi addig­­addig nézelődött fölfelé, míg észre­vett. Fel is kiabált: Kovácskám, ma­ga nem jön le? Csak annyit mond­tam neki, hogy nem. Egy percig sem firtatta, hogy miért. Látszott rajta, hogy alig érdekli, mit miért csiná­lok. Viszont én elgondolkodtam ezen a „Kovácskámon". Ez az Al­földi vagy húsz évvel fiatalabb ná­lam, én mégis sokszor elgondolko­dom, hogy is szólítsam, mert mégis­csak technikus és a felettesem. Szó­lítsam úrnak? Nem áll rá a szám. Az elvtársra lehet, hogy azt vála­szolja : ő se nem kommunista, se nem baptista, akkor milyen elvben lehe­tünk társak. Még a szaktárs meg­szólítás is eszembe jutott, de lehet, hogy ez sem tetszene neki. Ez pe­dig milyen könnyedén elintézett az­zal a Kovácskámmal. Úgy gondolja talán, ha Józsi bácsinak szólít túl­ságosan megtisztel? Nem tudok én kiigazodni ezeken. ők olyan bizto­sak mindenben. A többiek ezzel szemben Alföldi úrnak szólítják. Lent persze nagy a vigasság. Gás­pár, a segítőm, egy nagy szalvétá­ból almáslepényt kínál körbe. Teg­nap hozta otthonról, hogy egész hét­re legyen egy kis ebéd utáni édesség, most meg mással eteti fel a mafla. Borbély meg az Alföldi úgy fogad­ják, mintha szívességet tennének, hogy eleszik előle. Gáspár meg örül. Azt hiszi, számít valamit, hogy szí­ves volt. Ahogy tovább mennek, el­felejtik. Nálunk nem lehet így be­vágódni. E­zután már alig figyel­tem arra, hogy mi tör­ténik lenn. Innen a Várból jól látni az egész várost. Szép, tisz­ta volt az idő, és ilyen­kor ősszel olyan mozdulatlan az ég, hogy furcsa hangulata támad az em­bernek. Majdnem könnyezni kezd­tem a meghatottságtól. Mostanában azt vettem észre magamon, hogy ha síró kisgyereket vagy valami szív­szorító dolgot látok a tévében, azon­nal könny futja el a szemem. Most is próbáltam erőt venni magamon. Igyekeztem megkeresni az épületek sokaságából azokat a helyeket, ahol eddig dolgoztam. Nem találtam meg egyet sem. Az ember itt él, és nem ismeri a várost. Számtalan kiemel­kedő épületről azt se tudtam, hogy micsoda. A templomok, azok mások. Templom után tájoltam be magam, hogy hol lakhatunk. Innen nem lát­szik az a ronda belső udvar. Talán jobb is. Ahogy elnézem, ez a Vár se sokkal különb. Annyi itt a régi ház, és mind sötét, nyirkos, az ablakok kicsik, a falak vastagok. Ide se szí­vesen jönnek lakni. Alföldiék azt mondták, hogy ezek műemlékek, azért kell óvni őket a bádogozással. Azt is mondta, ha vésünk, ne tör­­jük-zúzzuk ezeket a régi köveket. Lassabban, de alaposabban csinál­juk. Azt hiszem, egyedül már estik­én emlékszem arra, amit mondott. Viszont arról is csak én tudok be­szélni, mit takar a fedőlemez ezen a hosszú párkányon. Furcsák az em­berek. A többiek azt hiszik, ha kö­­rülhízelgik a vezetőt, ezzel minden rendben van. A vezető meg azt hi­szi, ha ilyen kedvesek az alárendelt­jei, akkor a munka is biztos jó. Ha feljönne ide, neki is, meg a többiek­nek is elmenne a kedve. Úgy néz ki, mintha a látszat volna a legfonto­sabb. De ez már nem is látszat, ez már hazugság. És ettől olyan vidá­mak? Ez tulajdonképpen nagyon szomorú. Engem egyre nyugtalanít ez a párkány. Láttam, hogy vésték meg azokat a régi köveket. Egyik­másik helyen teljesen keresztülre­pedt. Amikor az ékfát beleerőltették a helyére, még jobban megfeszítet­ték. Ezáltal nagyobb lett a repedés. Csaptak rá egy kis gipszet, aztán kész is volt. De ez még csak hagy­­ján. Az sokat segített volna, ha leg­alább a falfelület bitumenes szigete­lését elvégzik. De azt is elspórolták. Az igaz, hogy egész délelőtt idejük volt napozni. Én a fekvő ereszcsa­tornát csináltam. Eleget bajlódtam vele,­ hogy úgy megoldjam, ahogy mondták. Az Alföldi is egyre azt hajtogatta, hogy alkalmazkodni kell az épület stílusához. Hát én alkal­mazkodtam, de azt nem bírtam néz­ni, amit ezek csináltak. Szóltam is neki, hogy a szigetelés hol maradt? Erre azt mondta, hogy neki is szük­sége van a csupaszlemezre, mert egy fészert csinált otthon, azt akar­ja befedni. Egy egész tekercset el akarsz vinni? — kérdeztem én, mert magam is meglepődtem ennyi szem­telenségtől. De rögtön a sarokba szorított, mert azt válaszolta: csak nem akarsz feljelenteni, Józsi bá­csi? Erre mit mondhattam volna, persze, hogy nem akarom. Nem aka­rok én rosszat neki. Miért legyen ellenségem az én munkatársam? Próbáltam jobb belátásra bírni. Ma­gam is csodálkoztam, hogy „agitál­ni” kezdtem, gondolj arra, mi lesz ebből tavaszra? Aláfolyik a víz, ha enged az idő, és megtelnek a repe­dések hólével. Ha pedig éjszaka megfagy, nincs az az épület, amely meg ne sínylené ezt. Két esztendő se kell és leomlik ez a műemlék pár­kány. Erre aztán nevetni kezdtek, hogy én milyen komolyan veszem ezt a műemléket. Majd a segítője lerúgott egy darab lemezt és azt mondta: rosseb eszi azt a sok öreg követ, ki­nek van már szüksége erre? N­em vitatkoztam tovább. Ez a gyerek egyébként is olyan buta, mint a sötét éjszaka. Egye­dül csak a tánczene érdekli. Állandóan azt bömbölteti a rádiójából. Végül is az Alföldiék dolga lenne ellenőrizni, megnézni, mit csináltak. A műsza­ki átadásnál mostanában különösen nem firtatják a jó munkát. Látszat­ra persze nincs hiba. De én arról álmodtam a múlt éjjel is, hogy az ékfára csapott gipsz a víztől úgy összezsugorodott, hogy már nem volt tartása. Szél támadt és egyszer csak felkapta a párkányról a horgany­zott lemezt és odacsapta a földre. A csattanásra ébredtem fel. Akkor gon­doltam végig, mit álmodtam. Most meg nap mint nap azt szenvedem, hogy arra gondolok, egy-két év múl­va erre jár valaki és a párkány meg­lazult kövei agyonvágják. A lemez nem is olyan veszélyes. Az csak ál­momban volt olyan szörnyű. De ezek a régi házak a téglánál jóval nagyobb kövekből vannak összerak­va. Ezt a párkányt is egy-egy ötven­­kilós mészkőből faragják. Vagy tíz ilyen kő van egymás mellé illeszt­ve. Bár nem magasak az emeletek, de ha egy is lezuhan, biztos agyon­csapja az alatta állót. Ettől még a hideg is kirázott. De hisz ők is tud­ják, mire képes a víz, a fagy, a jég. Egy-két év és a sziklát is ledönti. Azt nem tudom felfogni, hogy fel sem ötlik bennük az, ami engem kí­noz. Az a bosszantó, hogy emiatt miért pont én rágom magam. Itt van a felelős. Lent beszélget és nevet. Pedig ilyen miatt még börtönbe is kerülhet, ő se gondol erre? Milyen vidáman kezel a többiekkel, ők meg úgy másznak fel, mintha megújul­tak volna. Azt hinné az ember, ez­után úgy dolgoznak majd, hogy öröm lesz nézni. Ahogy felértek, már nyújtózkodtak is meg ásítoztak. Az egyik egy pohár sörre áhítozott, a másik meg aludt volna. Erről leg­alább egy órát beszélgettek. Én biz­tassam őket? Úgyis összecsapják, amikorra kell, azzal nincs hiba. Csak én látom, hogyan. Hazafelé menet egyre többet gon­doltam arra, mi lesz, ha majd le­szakad az a párkány, mert az nem volt kétséges előttem, hogy így lesz. Hol keresik majd a felelőst? Eszem­be jutott az a sok elrontott munka, amit a nyár folyamán láttam. Talán azért nem törődtem eddig vele, mert nem lett világossá előttem, hogy egy ember is veszélybe kerülhet. Ha szólok miatta, el sem hiszik. Vész­madárnak mondanak úgyis. De ezt nem lehet szó nélkül hagyni. Elhatá­roztam, hogy erről a munkáról egy feljegyzést csinálok. Amikor hazaér­tem, meg is csináltam. De még az ősz folyamán nagyon megszaporod­tak a feljegyzéseim. Az idő szép ma­radt, így aztán hamarosan levonul­tunk arról a műemlékről, és egymás után kezdtük el és fejeztük be a munkákat. Borbély és Alföldi egyre sürgettek, hogy használjuk ki a szép időt, és minél több vállalást fejez­zünk be. Tudom jól, hogy a prémiu­mukat féltették. Igaz, mi sem pa­naszkodhattunk a keresetünkre. Én meg úgy voltam, ha több pénz kel­lett, vagy a gyerekeknek iskola­kez­dés előtt ruhát, cipőt vásároltunk, akkor mindig vállaltam egy-egy ki­sebb javítást, esetleg valamelyik is­merős kisiparosnak segítettem, így aztán szépen összejött a pénz. O­któber elején a Belvá­rosban dolgoztunk egy nagyon elhanyagolt öreg házon. Minden­fajta épületbádogos szerkezetet ki kellett cserélnünk rajta, a tetőkibúvótól kezdve a lefolyócsőig. Sokat ideges­kedtem emiatt a munka miatt. Amit ezen a tetőn csináltak azt már nem tudtam szó nélkül hagyni. De nem hittem volna, hogy ez lesz az ered­ménye szavaimnak. Amikor elmond­tam a magamét, tovább dolgoztam. Egyszer azt vettem észre, hogy mind a hárman ott vannak körülöttem. Kicsit meglepődtem és megkérdez­tem, hogy mit akarnak? A másik segéd szólt először nagyon csende­sen. És azt mondta: meguntuk az örökös okoskodását. Nyugodjon bele abba, hogy nem maga veszi át a munkát. Ha nekik jó, maga hagyjon békét nekünk. Mivel annyiszor mondta már, hogy panaszt tesz, fi­gyelmeztetjük, ha megteszi, akkor ne jöjjön többet a­­tetőre. Elhallga­tott és egy kicsit közelebb csúszott hozzám. Ők mind a hárman fölöt­tem voltak. Mivel én is a tetőről csináltam az ereszcsatornát, láttam, hogy mögöttem öt emelet mélység van. A három gyermekemre gondol­tam, és annyit mondtam nekik, hogy megértettem a fenyegetésüket. Ma­gam is csodálkoztam, hogy mennyi­re nem voltam ideges, ők pedig visszamásztak a helyükre, és egész nap hangosan nevettek. Én meg éreztem, ezek után még inkább tenni kell valamit. Nehezen tudtam ma­gam elhatározni. De azt nem hittem volna, hogy tulajdonképpen egy nem is túl jelentős dolog miatt telik be a pohár. Jól benne voltunk már az őszben, és az egyik éjszaka nagy eső zúdult le. Hideg, nyirkos reggelre ébred­tünk. Egy megbeszélés miatt be kel­lett mennünk a központba, így az­tán jóval később értünk ki a mun­kahelyre. Egy óvodán dolgoztunk a Zuglóban. Alighogy beléptünk az ajtón, szaladt elénk a vezető óvónő. A szeme csupa könny és kétségbe­esetten hadarta: jöjjenek, nézzék meg mi történt... az éjszakai nagy eső... a gyerekek szobái, a mellék­­helyiségek mind beáztak ... alig van olyan helyiség, amelyik nem vizese­den be. Ilyen rossz volt már a tető, vagy a maguk hibája? A többiek vitatkozni kezdtek az asszonnyal. Én egy szót sem szóltam. Hátramentem, ahol öltözni szoktunk, és gyorsan felvettem a munkaruhá­mat. Nem hívtam én senkit, hanem felmentem a tetőre, hogy körülnéz­zek. Tudtam jól, amit én lebontot­tam, ott vigyáztam arra, hogy az esetleges zivatar kárt ne tegyen. Átmentem a másik oldalra, ahol ők dolgoztak. Siralmas volt látni, amit ott csináltak. A magas, észak­nyugatra néző falrész lemez szegé­lyét végig lebontották, úgyszintén a kéményszegélyt is. Mindezt tegnap végezték el, és minden megelőző in­tézkedés nélkül otthagyták. A szél az összes csapadékot a falhoz verte, amely aztán a padlástérbe csurgott. De ez volt a kisebb baj. A nagyobb az volt, hogy az az esővíz, amely a tetőn összegyűlt, az is mind lefolyt a fal mellett. Még ez sem lenne olyan nagy baj, ha ez nyáron történik, de ez a falrész úgy teleitta magát víz­zel, hogy hiába csináljuk meg a fal­szegélyt, az első fagy csúnya munkát fog végezni. A vakolatot megpisz­káltam az ujjammal. Alig értem hoz­zá és lemállott. Mi lesz ebből a jö­vő tavaszig? Lehet, hogy más nem látta volna ilyen gyászosnak a hely­zetet, de én értettem hozzá, nem vé­letlenül tanultam és szereztem meg a felsőfokú szakmunkás bizonyít­ványt. Ott a tetőn akkor furcsamód az jutott eszembe, amit a korrózió­ról tanultam valaha, hogy a fémek­nek ez a feldolgozásra alkalmas ál­lapota nem természetes állapot, mert azok valaha ércek voltak, és így a fémeknek mindig meglesz a törek­vésük arra, hogy visszatérjenek az eredeti ősállapotba, az érces, oxi­­dos, szulfidos formába. L­emásztam a tetőről, visszamentem az öltö­zőnkbe. Ők még min­dig az óvónővel osztoz­tak, összecsomagoltam és tudtam, hogy vég­leg lejöttem a tetőről. Hazamentem, magamhoz vettem a feljegyzéseimet, és bementem a központba. Menet közben azt latolgattam, mit fognak gondolni rólam. Talán azt, hogy fé­lek a magasban, hogy idegileg nem vagyok rendben, mert tudom, az mindenkit jobban érdekel, miért tet­tem ezt a panaszt, mint maga a be­jelentésem. Mégis úgy kellett ten­nem, mert nem tudom tovább csi­nálni az ilyen munkát. Saját meg­nyugvásom érdekében tettem ezt, mert számomra az eddigi állapot nem volt természetes. Úgy érzem, visszaváltoztam „érces” állapotom­ba. Most már meg is tudom védeni magam. Sánta György: EGY EMBER ÉRCES ÁLLAPOTA Egy bádogos lejött a tetőről. Ebben nincs semmi különös. A bádogosok gyakran váltogatják a tetőt, egyik helyen végeznek, a másik helyen új mun­kát kezdenek. De ez a bádogos nem végzett. S úgy érzi, már nem is oda­fönn van dolga. (Kiss Gy. János riportjából; Magyar Hírlap, 1969. IX. 7-én) László Lilla rajza CECINAI KOCSOGOSOK asz a Kedves Alföldy Jenői Ha már felfedted kilétedet az Élet és Irodalom május 1-i számában, öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyák kö­zé. (Ezt a képzavart azért vetettem papírra, hogy le­gyen min csemegézned további glosszáidban.) Módszeredről csak ennyit: „Más is kurva, nem csak én." Tudod mi ez? Idézet Nagy László Mennyegző című költeményéből. Hogy a Mennyegző nagy vers, értékes vers, azt — úgy gondolom — nem kell különösebben bizonygatni. A legtöbb műveit ember ismeri és szereti. Ám aki nem ismeri és csak ezt az „idézetet” hallja vagy olvassa belőle, nem hinném, hogy túlságosan ked­vező képet alakítana ki magának a teljes versről, de még a költőre sem szeretettel gondolna. Egy jelző, egy félsor, egy strófa akusztikája teljesen megváltozhat akkor, ha valamiféle sanda szándékkal kiragadjuk a környeztéből. Bárány János általad kiragadott néhány sora önma­gában valóban sértő lehetne Weöres Sándorra nézve. Ám másképpen cseng — hidd el végre: vagányos-ba­rátian — a vers egészének hangvételétől determinálva. Képzelj el egyetlen árva katonát, aki makacsul ma­sírozik — díszlépésben! — a Hősök terén. Ugye, nevet­séges lenne? Ám ha ötszázan teszik ugyanezt, akkor már felemelő a látvány. Akár válaszolsz, akár nem, én részemről befejeztem. Mert csak megvitatásra méltó egységekről (teljes ver­sekről, kötetekről, életművekről) hajlandó vitatkozni a költőkért szintúgy ácsargó Baranyi Ferenc

Next