Magyar Ifjúság, 1970. május-augusztus (14. évfolyam, 17-34. szám)
1970-05-15 / 19. szám
ROVATVEZETŐ: BARANYI FERENC MOSZKVAI KUPOLÁK Miklósovits László rajza Bede Anna: AZ UTOLSÓ ISHI Azt mondják, hogy a Vörös Sziklákon túl, a mocsarak rohadékain túl, a halálba fulladt álmokon túl hegymagas szürke házakban emberek élnek, hogy ott még van emberi élet. Fuss, indián, S el kell érned a szürke házakat. Jaguár-szem villog az éjszakában, kígyó siklik a csapáson át, hangyászosan turkál a romok között, a kivésett, íves köveken megindul a bozótok rohama, rovarok jönnek, csúszómászók, nedves gyökerek, s a ledőlt bálványok kőmosolya felett új honfoglalásra csörtetnek a vadak ... Fuss, indián, hogy elérhesd a szürke házakat. Hogy élhetted túl a csecsemők gyötrelmeit? Hogy élhetted túl az öregek halálordítását? Hogy élhetted túl, hogy a dalok hörgésbe fúltak? Hogy élhetted túl a démonok gyalázatát? Hogy élhetted túl a lávakövek esését, a reménység utolsó szárnyverését? Megtagad téged a vadon, megtagad téged a Nap lelke, s a Holtak szellemei, megperzsel a Nappal, megdermeszt az Éj, Manitu nem tart fenn a szakadékok fölött, és nem láthatsz immár álmokat. Az ébrenlét sötétjét taposod ... Kiáltsz, s e nyelvet többé nincs ember aki érti, hangodra nem rezzen meg a virágszirom sem, szavaidat nem értik a madarak, sem a pálmák, nem felel néked a szél, hallgat a patak, a csillagok ... Lásd, övesállat megérti, övesállat ha hívja, lepke lepkéhez odatalál, tücsök tücsöknek válaszol, de a te szavaidnak többé visszhangja sehol se kél. Csak a Vörös Sziklákon túl, csak a gondolatoknál sebesebben, csak a viharmadarakkal versenyezve, tüskebozótokból véresen kirohanva, felhőkbe fúlva, csillagoktól sebzetten lehullva, a szürke házak urainak lábához borulva ott még lehetsz tolvaj vagy szolga, lerészegedhetsz, és kisírhatod magad ... S egy kicsit még olyan lesz, mintha élnél... Fuss, menekülj ! talán a hajnal tüzénél meglátod már a szürke házakat. Tónagy Sándor Mert adtál magadból Mert adtál magadból - s mert elfogadtam - fájlalni lesz mit holtomig: nem az, hogy adtál s nyomban visszaadtam, hanem, hogy ennyit s akkor s így! Nem az, hogy bújni s lopni kényszerültünk - magunkat adtuk s vettük el -, hanem hogy rosszul mértük meg Szerelmünk s beértük ketten ennyivel! Lefogva, bezárva legszebb erőnket részvétlen tények falként emelődnek, ám a szív - újabb csel - feléled, kitör s megélni próbál régebbi semmiből, ő a felbújtó s most mégis ő csitit, birtokosként védi volt esélyeit. 70/1914MAGYAR IFJÚSÁG a délelőtt is kijött a munkahelyre Alföldi, a részlegvezető, és Borbély, a műszaki vezető. Éppen tízóraiztunk. Csak felkiabáltak, hogy itt vannak. A többiek hanyatt-homlok igyekeztek lefelé. Pedig nem a dolgozónak kellene lemászni, hanem nekik feljönni. Hogy tudják lentről ellenőrizni, mit végeztünk? Az is elég nekik, amit mondunk? Fene nagy a bizalom. Én nem mentem le. Jól elhelyezkedtem az egyik kiszögellésen és nézelődtem. Mindent hallottam és láttam, ami lent történt. Alföldi addigaddig nézelődött fölfelé, míg észrevett. Fel is kiabált: Kovácskám, maga nem jön le? Csak annyit mondtam neki, hogy nem. Egy percig sem firtatta, hogy miért. Látszott rajta, hogy alig érdekli, mit miért csinálok. Viszont én elgondolkodtam ezen a „Kovácskámon". Ez az Alföldi vagy húsz évvel fiatalabb nálam, én mégis sokszor elgondolkodom, hogy is szólítsam, mert mégiscsak technikus és a felettesem. Szólítsam úrnak? Nem áll rá a szám. Az elvtársra lehet, hogy azt válaszolja : ő se nem kommunista, se nem baptista, akkor milyen elvben lehetünk társak. Még a szaktárs megszólítás is eszembe jutott, de lehet, hogy ez sem tetszene neki. Ez pedig milyen könnyedén elintézett azzal a Kovácskámmal. Úgy gondolja talán, ha Józsi bácsinak szólít túlságosan megtisztel? Nem tudok én kiigazodni ezeken. ők olyan biztosak mindenben. A többiek ezzel szemben Alföldi úrnak szólítják. Lent persze nagy a vigasság. Gáspár, a segítőm, egy nagy szalvétából almáslepényt kínál körbe. Tegnap hozta otthonról, hogy egész hétre legyen egy kis ebéd utáni édesség, most meg mással eteti fel a mafla. Borbély meg az Alföldi úgy fogadják, mintha szívességet tennének, hogy eleszik előle. Gáspár meg örül. Azt hiszi, számít valamit, hogy szíves volt. Ahogy tovább mennek, elfelejtik. Nálunk nem lehet így bevágódni. Ezután már alig figyeltem arra, hogy mi történik lenn. Innen a Várból jól látni az egész várost. Szép, tiszta volt az idő, és ilyenkor ősszel olyan mozdulatlan az ég, hogy furcsa hangulata támad az embernek. Majdnem könnyezni kezdtem a meghatottságtól. Mostanában azt vettem észre magamon, hogy ha síró kisgyereket vagy valami szívszorító dolgot látok a tévében, azonnal könny futja el a szemem. Most is próbáltam erőt venni magamon. Igyekeztem megkeresni az épületek sokaságából azokat a helyeket, ahol eddig dolgoztam. Nem találtam meg egyet sem. Az ember itt él, és nem ismeri a várost. Számtalan kiemelkedő épületről azt se tudtam, hogy micsoda. A templomok, azok mások. Templom után tájoltam be magam, hogy hol lakhatunk. Innen nem látszik az a ronda belső udvar. Talán jobb is. Ahogy elnézem, ez a Vár se sokkal különb. Annyi itt a régi ház, és mind sötét, nyirkos, az ablakok kicsik, a falak vastagok. Ide se szívesen jönnek lakni. Alföldiék azt mondták, hogy ezek műemlékek, azért kell óvni őket a bádogozással. Azt is mondta, ha vésünk, ne törjük-zúzzuk ezeket a régi köveket. Lassabban, de alaposabban csináljuk. Azt hiszem, egyedül már estikén emlékszem arra, amit mondott. Viszont arról is csak én tudok beszélni, mit takar a fedőlemez ezen a hosszú párkányon. Furcsák az emberek. A többiek azt hiszik, ha körülhízelgik a vezetőt, ezzel minden rendben van. A vezető meg azt hiszi, ha ilyen kedvesek az alárendeltjei, akkor a munka is biztos jó. Ha feljönne ide, neki is, meg a többieknek is elmenne a kedve. Úgy néz ki, mintha a látszat volna a legfontosabb. De ez már nem is látszat, ez már hazugság. És ettől olyan vidámak? Ez tulajdonképpen nagyon szomorú. Engem egyre nyugtalanít ez a párkány. Láttam, hogy vésték meg azokat a régi köveket. Egyikmásik helyen teljesen keresztülrepedt. Amikor az ékfát beleerőltették a helyére, még jobban megfeszítették. Ezáltal nagyobb lett a repedés. Csaptak rá egy kis gipszet, aztán kész is volt. De ez még csak hagyján. Az sokat segített volna, ha legalább a falfelület bitumenes szigetelését elvégzik. De azt is elspórolták. Az igaz, hogy egész délelőtt idejük volt napozni. Én a fekvő ereszcsatornát csináltam. Eleget bajlódtam vele, hogy úgy megoldjam, ahogy mondták. Az Alföldi is egyre azt hajtogatta, hogy alkalmazkodni kell az épület stílusához. Hát én alkalmazkodtam, de azt nem bírtam nézni, amit ezek csináltak. Szóltam is neki, hogy a szigetelés hol maradt? Erre azt mondta, hogy neki is szüksége van a csupaszlemezre, mert egy fészert csinált otthon, azt akarja befedni. Egy egész tekercset el akarsz vinni? — kérdeztem én, mert magam is meglepődtem ennyi szemtelenségtől. De rögtön a sarokba szorított, mert azt válaszolta: csak nem akarsz feljelenteni, Józsi bácsi? Erre mit mondhattam volna, persze, hogy nem akarom. Nem akarok én rosszat neki. Miért legyen ellenségem az én munkatársam? Próbáltam jobb belátásra bírni. Magam is csodálkoztam, hogy „agitálni” kezdtem, gondolj arra, mi lesz ebből tavaszra? Aláfolyik a víz, ha enged az idő, és megtelnek a repedések hólével. Ha pedig éjszaka megfagy, nincs az az épület, amely meg ne sínylené ezt. Két esztendő se kell és leomlik ez a műemlék párkány. Erre aztán nevetni kezdtek, hogy én milyen komolyan veszem ezt a műemléket. Majd a segítője lerúgott egy darab lemezt és azt mondta: rosseb eszi azt a sok öreg követ, kinek van már szüksége erre? Nem vitatkoztam tovább. Ez a gyerek egyébként is olyan buta, mint a sötét éjszaka. Egyedül csak a tánczene érdekli. Állandóan azt bömbölteti a rádiójából. Végül is az Alföldiék dolga lenne ellenőrizni, megnézni, mit csináltak. A műszaki átadásnál mostanában különösen nem firtatják a jó munkát. Látszatra persze nincs hiba. De én arról álmodtam a múlt éjjel is, hogy az ékfára csapott gipsz a víztől úgy összezsugorodott, hogy már nem volt tartása. Szél támadt és egyszer csak felkapta a párkányról a horganyzott lemezt és odacsapta a földre. A csattanásra ébredtem fel. Akkor gondoltam végig, mit álmodtam. Most meg nap mint nap azt szenvedem, hogy arra gondolok, egy-két év múlva erre jár valaki és a párkány meglazult kövei agyonvágják. A lemez nem is olyan veszélyes. Az csak álmomban volt olyan szörnyű. De ezek a régi házak a téglánál jóval nagyobb kövekből vannak összerakva. Ezt a párkányt is egy-egy ötvenkilós mészkőből faragják. Vagy tíz ilyen kő van egymás mellé illesztve. Bár nem magasak az emeletek, de ha egy is lezuhan, biztos agyoncsapja az alatta állót. Ettől még a hideg is kirázott. De hisz ők is tudják, mire képes a víz, a fagy, a jég. Egy-két év és a sziklát is ledönti. Azt nem tudom felfogni, hogy fel sem ötlik bennük az, ami engem kínoz. Az a bosszantó, hogy emiatt miért pont én rágom magam. Itt van a felelős. Lent beszélget és nevet. Pedig ilyen miatt még börtönbe is kerülhet, ő se gondol erre? Milyen vidáman kezel a többiekkel, ők meg úgy másznak fel, mintha megújultak volna. Azt hinné az ember, ezután úgy dolgoznak majd, hogy öröm lesz nézni. Ahogy felértek, már nyújtózkodtak is meg ásítoztak. Az egyik egy pohár sörre áhítozott, a másik meg aludt volna. Erről legalább egy órát beszélgettek. Én biztassam őket? Úgyis összecsapják, amikorra kell, azzal nincs hiba. Csak én látom, hogyan. Hazafelé menet egyre többet gondoltam arra, mi lesz, ha majd leszakad az a párkány, mert az nem volt kétséges előttem, hogy így lesz. Hol keresik majd a felelőst? Eszembe jutott az a sok elrontott munka, amit a nyár folyamán láttam. Talán azért nem törődtem eddig vele, mert nem lett világossá előttem, hogy egy ember is veszélybe kerülhet. Ha szólok miatta, el sem hiszik. Vészmadárnak mondanak úgyis. De ezt nem lehet szó nélkül hagyni. Elhatároztam, hogy erről a munkáról egy feljegyzést csinálok. Amikor hazaértem, meg is csináltam. De még az ősz folyamán nagyon megszaporodtak a feljegyzéseim. Az idő szép maradt, így aztán hamarosan levonultunk arról a műemlékről, és egymás után kezdtük el és fejeztük be a munkákat. Borbély és Alföldi egyre sürgettek, hogy használjuk ki a szép időt, és minél több vállalást fejezzünk be. Tudom jól, hogy a prémiumukat féltették. Igaz, mi sem panaszkodhattunk a keresetünkre. Én meg úgy voltam, ha több pénz kellett, vagy a gyerekeknek iskolakezdés előtt ruhát, cipőt vásároltunk, akkor mindig vállaltam egy-egy kisebb javítást, esetleg valamelyik ismerős kisiparosnak segítettem, így aztán szépen összejött a pénz. Október elején a Belvárosban dolgoztunk egy nagyon elhanyagolt öreg házon. Mindenfajta épületbádogos szerkezetet ki kellett cserélnünk rajta, a tetőkibúvótól kezdve a lefolyócsőig. Sokat idegeskedtem emiatt a munka miatt. Amit ezen a tetőn csináltak azt már nem tudtam szó nélkül hagyni. De nem hittem volna, hogy ez lesz az eredménye szavaimnak. Amikor elmondtam a magamét, tovább dolgoztam. Egyszer azt vettem észre, hogy mind a hárman ott vannak körülöttem. Kicsit meglepődtem és megkérdeztem, hogy mit akarnak? A másik segéd szólt először nagyon csendesen. És azt mondta: meguntuk az örökös okoskodását. Nyugodjon bele abba, hogy nem maga veszi át a munkát. Ha nekik jó, maga hagyjon békét nekünk. Mivel annyiszor mondta már, hogy panaszt tesz, figyelmeztetjük, ha megteszi, akkor ne jöjjön többet atetőre. Elhallgatott és egy kicsit közelebb csúszott hozzám. Ők mind a hárman fölöttem voltak. Mivel én is a tetőről csináltam az ereszcsatornát, láttam, hogy mögöttem öt emelet mélység van. A három gyermekemre gondoltam, és annyit mondtam nekik, hogy megértettem a fenyegetésüket. Magam is csodálkoztam, hogy mennyire nem voltam ideges, ők pedig visszamásztak a helyükre, és egész nap hangosan nevettek. Én meg éreztem, ezek után még inkább tenni kell valamit. Nehezen tudtam magam elhatározni. De azt nem hittem volna, hogy tulajdonképpen egy nem is túl jelentős dolog miatt telik be a pohár. Jól benne voltunk már az őszben, és az egyik éjszaka nagy eső zúdult le. Hideg, nyirkos reggelre ébredtünk. Egy megbeszélés miatt be kellett mennünk a központba, így aztán jóval később értünk ki a munkahelyre. Egy óvodán dolgoztunk a Zuglóban. Alighogy beléptünk az ajtón, szaladt elénk a vezető óvónő. A szeme csupa könny és kétségbeesetten hadarta: jöjjenek, nézzék meg mi történt... az éjszakai nagy eső... a gyerekek szobái, a mellékhelyiségek mind beáztak ... alig van olyan helyiség, amelyik nem vizeseden be. Ilyen rossz volt már a tető, vagy a maguk hibája? A többiek vitatkozni kezdtek az asszonnyal. Én egy szót sem szóltam. Hátramentem, ahol öltözni szoktunk, és gyorsan felvettem a munkaruhámat. Nem hívtam én senkit, hanem felmentem a tetőre, hogy körülnézzek. Tudtam jól, amit én lebontottam, ott vigyáztam arra, hogy az esetleges zivatar kárt ne tegyen. Átmentem a másik oldalra, ahol ők dolgoztak. Siralmas volt látni, amit ott csináltak. A magas, északnyugatra néző falrész lemez szegélyét végig lebontották, úgyszintén a kéményszegélyt is. Mindezt tegnap végezték el, és minden megelőző intézkedés nélkül otthagyták. A szél az összes csapadékot a falhoz verte, amely aztán a padlástérbe csurgott. De ez volt a kisebb baj. A nagyobb az volt, hogy az az esővíz, amely a tetőn összegyűlt, az is mind lefolyt a fal mellett. Még ez sem lenne olyan nagy baj, ha ez nyáron történik, de ez a falrész úgy teleitta magát vízzel, hogy hiába csináljuk meg a falszegélyt, az első fagy csúnya munkát fog végezni. A vakolatot megpiszkáltam az ujjammal. Alig értem hozzá és lemállott. Mi lesz ebből a jövő tavaszig? Lehet, hogy más nem látta volna ilyen gyászosnak a helyzetet, de én értettem hozzá, nem véletlenül tanultam és szereztem meg a felsőfokú szakmunkás bizonyítványt. Ott a tetőn akkor furcsamód az jutott eszembe, amit a korrózióról tanultam valaha, hogy a fémeknek ez a feldolgozásra alkalmas állapota nem természetes állapot, mert azok valaha ércek voltak, és így a fémeknek mindig meglesz a törekvésük arra, hogy visszatérjenek az eredeti ősállapotba, az érces, oxidos, szulfidos formába. Lemásztam a tetőről, visszamentem az öltözőnkbe. Ők még mindig az óvónővel osztoztak, összecsomagoltam és tudtam, hogy végleg lejöttem a tetőről. Hazamentem, magamhoz vettem a feljegyzéseimet, és bementem a központba. Menet közben azt latolgattam, mit fognak gondolni rólam. Talán azt, hogy félek a magasban, hogy idegileg nem vagyok rendben, mert tudom, az mindenkit jobban érdekel, miért tettem ezt a panaszt, mint maga a bejelentésem. Mégis úgy kellett tennem, mert nem tudom tovább csinálni az ilyen munkát. Saját megnyugvásom érdekében tettem ezt, mert számomra az eddigi állapot nem volt természetes. Úgy érzem, visszaváltoztam „érces” állapotomba. Most már meg is tudom védeni magam. Sánta György: EGY EMBER ÉRCES ÁLLAPOTA Egy bádogos lejött a tetőről. Ebben nincs semmi különös. A bádogosok gyakran váltogatják a tetőt, egyik helyen végeznek, a másik helyen új munkát kezdenek. De ez a bádogos nem végzett. S úgy érzi, már nem is odafönn van dolga. (Kiss Gy. János riportjából; Magyar Hírlap, 1969. IX. 7-én) László Lilla rajza CECINAI KOCSOGOSOK asz a Kedves Alföldy Jenői Ha már felfedted kilétedet az Élet és Irodalom május 1-i számában, öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyák közé. (Ezt a képzavart azért vetettem papírra, hogy legyen min csemegézned további glosszáidban.) Módszeredről csak ennyit: „Más is kurva, nem csak én." Tudod mi ez? Idézet Nagy László Mennyegző című költeményéből. Hogy a Mennyegző nagy vers, értékes vers, azt — úgy gondolom — nem kell különösebben bizonygatni. A legtöbb műveit ember ismeri és szereti. Ám aki nem ismeri és csak ezt az „idézetet” hallja vagy olvassa belőle, nem hinném, hogy túlságosan kedvező képet alakítana ki magának a teljes versről, de még a költőre sem szeretettel gondolna. Egy jelző, egy félsor, egy strófa akusztikája teljesen megváltozhat akkor, ha valamiféle sanda szándékkal kiragadjuk a környeztéből. Bárány János általad kiragadott néhány sora önmagában valóban sértő lehetne Weöres Sándorra nézve. Ám másképpen cseng — hidd el végre: vagányos-barátian — a vers egészének hangvételétől determinálva. Képzelj el egyetlen árva katonát, aki makacsul masírozik — díszlépésben! — a Hősök terén. Ugye, nevetséges lenne? Ám ha ötszázan teszik ugyanezt, akkor már felemelő a látvány. Akár válaszolsz, akár nem, én részemről befejeztem. Mert csak megvitatásra méltó egységekről (teljes versekről, kötetekről, életművekről) hajlandó vitatkozni a költőkért szintúgy ácsargó Baranyi Ferenc