Magyar Ifjúság, 1970. szeptember-december (14. évfolyam, 35-51. szám)
1970-11-27 / 47. szám
L Ritmus Rád süt a Nap ... majd kúsznak csillagok lomhán fölötted: néznéd s hallgatod körülötted az élet mint sehol most is - s te itt sem, ott sem vagy, sehol! Alkony borítja délben is szemed ... Remény feszít és félsz, hogy közeleg új virradat... Csak bújnál, mint a vad, de nem maradhatsz sehol sem magad! Körüljön, mint a dzsungel, e zene, e diszharmónia, s együtt lihegsz vele ... Bajnál -se ritmus magával ragad: már múltad is van, nem lehetsz magad. FORRÁS CSEPELI SZABÓ BÉLA: Vasflóra Behunyt szemmel is jól látom a képet, e vasflórát, e roppant gyárvidéket, mely életem belső tükrén mozog. Robusztus táj. Vas-föld, vas-erdők Anteusza, én itt születtem és itt küzdök ma is, jó társaimmal összevetve vállam, e csupa szikra, csupa-bog világban, hol turbinák mély dala búg a szélben. Itt a tűzhelyem. Itt a házam. A Dunánál, nagy, rőt kemencék s kőtüskék között kenyeret lépve járjuk a mezőt, melyben szívünkig ér a lándzsafű,s a füstbozótos, sűrű ég alatt égő pipacsként nyílik ránk a Nap. Anyám s erőm, hitem s jövőm e táj: ki győzhet le, mig egy vagyok vele? Buja vasflórám Anteuszaként ösvényt vágva szép álmaink fele dúdolgatva megyek a tájon át, s ha a hegyekből rámköszön az éj, megölelem a barna föld s a szél tűzből kilépő szöghajú húgát. DEMÉNY OTTÓ: Most mindet visszaálmodom Nem, nem volt az a poklok pokla! Bolondul üzenget nekem, amit sorsomból odahagytam, a sok hajdani förtelem. Hisz kemény voltam, mint a kő s pusztíthatatlan - gondolom. Pusztíthatóbb lényem kiáltoz - most mindet visszaálmodom. Lábam alá az iszapot, szivembe félelmeimet. Torz kínjait az árvaságnak. Kétnapos szerelmeimet. Az üveg hazugságokat széttörtek nézésem alatt. Dalok szivárvány íveit, csurig töltött poharakat. A mindentudás szenvedélyét, kitaszítottan, éhesen. Maradékából már elélek szikáron és fenségesen. Z. NAGY LAJOS: Súlytalan, időtlen ülállt az eső. Feküdtem a diványon, néztem a szemközti ház tetején a szikrázó cserepeket. Az erkélyen egy asszony teregetett, aztán bement. Csendben nyújtózott a szoba. Egymásra támaszkodtak a könyvek a polcon, az asztalon a tollam és egy üres papírlap. Hallottam, mikor megindult a lift. Zümmögött, csilingelt, duruzsolt, mire felért. Tompán csapódott a vasajtó. Éreztem a lépteit. - Most van a fordulóban, egy kisgyerek rollizik a folyosón, nevet felé. Megáll az ajtó előtt. Nézi, fellát-e a házmester, leérte már a Tétován a kilincshez ér, az ajtó nyitva. Belép. lift. Ragyog a nap Csipkés Bach-muzsika Csillogó tó, ezüstkék horizont Vörös, sárga, zöld, narancs Renoir-festmény Búzakalász, hízott búzaszem Sok gyerek Concerto Suhanó Ősz a Saint Michelen Esztelen, veszetten Súlytalan, időtlen Megcsókolt. ANDRÁSSY LAJOS: 70/4714MAGYAR IFJÚSÁG ROVATVEZETŐ: BARANYI FERENC TÓTH IMRE: FALU — Jó reggelt, őrmester elvtárs, a fiam... — Hogy hívják? — András. — Hányadik század? — Nem tudom. — Hát eddig még sohase kutatta Kaposváron a fiát? — ? Augusztusban megszólalnak a szirének, hívnak, csalnak, megyek a Balatonra, cipelem magammal a rokonaimat. Három napig rugdalózom még álmomban, azután győz a nap és a víz, átveszik lelkemben a hatalmat, nem gondolok semmire. A hét végén már a sülthalas sátor körül ólálkodom. A városból jött leveleket kandi szemmel bámulom, úgy kéne hagyni őket, bontatlanul talán. A második héten mosolyomból eltűnik a görcs, hanyagul figyelem asztaltársam, menynyi levest szed, hogy van a képén bőr? És századszor elhatározom, holnap én jövök előbb, nem engedem, hogy ez az ember kiossza a családját, előbb én szedek a fiamnak. Másnapra elfelejtem, másnap egyébként is Kaposvárra megyünk a katonafiunkhoz. — Hát sohase kutatta még a fiát? A kisebbik 14 éves, a bátyjáról van most szó, védelmébe veszi. — Magas, szőke, nyomdász. Hat hete vonult be. Én voltam már egyszer Kaposváron, a kórházban, de itt a laktanyában még soha. Akkor is augusztus volt, vasárnap délután. Fekszem a homokban. Péter nyugágyat cipel, mellém rakja, beleül. Fájdalmasan ordít, felugrom. Ijedt arccal ül, jobb kezében görögdinnye, a bal odaragadt a vasvázas nyugágy csuklója közé. Csorog a vére, csorog a vérünk a homokba, zsibbadt szívemben rozsdás kés forog. Felkapom, rohanok a ház felé, a fiú görcsösen szorítja a nyakamat, arcom fele dinnyés, másik véres. — Édesapa, ne haragudj, nem vettem észre... Ordítok, de a szombathelyi fiú alig hallja, mert csak szeretnék ordítani, mossa tovább a kocsiját. — Gyere, Sándor! Segíts... Felnéz, látja a lógó kezet, a hüvelykujjban a kiálló fehér csontot, véres arcomat, falfehér lesz. Beugrik a kocsiba, nyitja az ajtót. Mezítláb nyomja a gázpedált, fürdőnadrágban érkezünk az orvoshoz. A doktor középkorú férfi, a kertben fekszik, békésen fröccsözik. De lelkiismeretes, hevenyészett sínbe rakja a kezet, egy gyenge kis kötéssel szorítja. Telefonál a mentőkért, a kagylóba súlyos balesetről beszél, közben rám kacsint, lefogja a kagylót. — Csak így viszik el a fiút, ha hazudunk egy kicsit. De ez nemes hazugság. Másképp éjfélre se jut a gyerek Kaposvárra. — Édesapa, ne haragudj... — Köszönöm, doktor úr, ne haragudjék. — Semmi, fiam. Állunk a kilométerkőnél, várjuk a mentőt. Szemesről jön valakivel, ahogy a doktor mondta, súlyos eset. Mi csak álló utasok leszünk. A kocsi megérkezik, beszállunk. Egy fiatal férfi fekszik a kocsiban, haja vörös, arca kókadt. Nyakán valami kötés, mellette csinos lány. Németek. A fiú vigasztalja a lányt, de merev nyakkal, merev szemmel a kocsi mennyezetére néz. A mentős azt mondja, fejest ugrott a fiú a húszcentis vízbe. Nyakcsigolyatörés. Fogják egymás kezét, mi is a fiammal. Hatvan kilométer Kaposvár, örökkévalóság. — Édesapa, nekem van az iskolában balesetbiztosításom. A törés 400 forint. — Maradj csöndben. — Ne haragudj. — Á, dehogy — és megsimogatom a fejét. A német lány sír, a fiú elájul. Péter fejét elfordítom, de nincs látnivaló, nincs mit néznie, kinn már sötét van, egyébként is jobban bírja a helyzetet, mint én. Átszeljük a várost, a kórház udvarán megáll a kocsi, majd belénk fut egy másik. Levesznek mindenkit, egy cigány kisfiút kézben visznek, szögbe lépett, lába dagadt, üszkös, fekete. A mentős az anyjával kiabál. Tegezi, szidja és röhög. Azt mondja, marha asszony, minek az ilyennek gyerek. Csak a technikája, ugye? Az asszony szeme csillog, könnyes, cigányul szól a fiához, megcsókolja a homlokát. Az magyarul válaszol: — Holnap hozzon kalácsot. A cigánynő azt mondja a mentőknek, nem volt ott, a gyerek őrizte az állatokat, a tsznek. A mentős a hátával hallgat, és azzal is válaszol. Arra gondolok, hogy én ott voltam. Vajon a német lány is ott volt, amikor a fiú ugrott? Pétert szólítják, engem gyöngéden, de határozottan visszanyomnak az ajtóból. Fáradtak az orvosok odabent, nincs kedvük beszélni. Kimegyek vissza az udvarra. Hatalmas, szép udvar, az épületek borostyánnal befutva. A német lány is kijön, ajkát harapdálja, ő most kihez szóljon? Idegen ország, idegen ég, idegen emberek, idegen orvosok, talán a szavát sem értik. Kijön a cigányasszony is. Egyidősek lehetnek. Teljes közöttük az arc- és a ruhakülönbség. De az aggodalom rokonná teszi őket. Rágyújtok, a füstöt a csillagokra fújom. A cigányasszony kér, a német lányt megkínálom, anyanyelvén szólítom, meghatódik, örül, panaszkodik, kérdez, kér. Kijön a kisfiam, arcán a győztesek mosolya. Kezét összevarrták, törött csontját sínbe rakták, az egész a nyakába kötve. A német fiút is hozzák, válla alatt vakít a gipsz. A cigány fiút ölben viszi, féltőn, a durva szájú mentős. — Itt marad mind a kettő, jól megcsinálták. Ez a kis hülye cigánygyerek meg ez a nagy mélák német — veti oda a szót Éjfélre érünk vissza a Balatonhoz. — Hát sohase kutatta még a fiát? Hatan állunk a kapuban, az őrmester és mi öten, rokonok, ami itt szemlátomást szintén nem nagy rang. Annál is kevésbé, mert van belőlük itt több mint ezer. Előttünk is tolonganak, hátunknál is, az őrmester kezd idegesítő lenni, talán ő is megérzi, számot kapunk. A hömpölygő rokoni tömeg hullámaira bízzuk sorsunkat. Megyünk, sodródunk, a torkunk már szorul, a szemek csillognak, ma esküsznek a fiúk, ma esküszik a fiam. Négyszögletes tér, futballpályányi. Színes sokaság, vörös drapériás, zászlós tribün, civilek és katonák mindenütt. Ismeretlen fegyverek, járművek, laktanya. Az ezredes feláll, és a kellő katonai parádé után beszélni kezd. Egyszerű szavak, értelmes szavak, nagyszerű szavak. Melyik lehet az én fiam? Áll az ezred, vezényszavak röppennek, bokák csattannak, fegyverropogás. „Én, a dolgozó magyar nép fia, esküszöm, hogy a Magyar Népköztársaságnak, néphadseregünknek hűséges katonája leszek. A Népköztársaság alkotmányához, törvényeihez és törvényes rendeleteihez híven, becsülettel teljesítem kötelességemet. Elöljáróim és feljebbvalóim parancsainak engedelmeskedem. Esküszöm, hogy hazámat, a Magyar Népköztársaságot minden külső és belső ellenség ellen, életem feláldozásával is megvédem. Az ellenséggel soha a legkisebb egyetértésbe nem bocsátkozom, ellene mindenkor, mindenütt bátran és férfiasan harcolok. Zászlóinkat, szabadságharcos elődeink példáin lelkesülve, győzelemre viszem. Parancsnokainkat, zászlóinkat, bajtársaimat megvédem, csapatainkat, fegyvereinket és egyéb harci eszközeinket el nem hagyom. A katonai ismereteket elsajátítom. Példaadóan viselkedem és a fegyelmet minden törvényes eszközzel fenntartom. Alárendeltjeimről legjobb tudásom szerint gondoskodom, őket öntudatos hazafiakká és a népek szabadságának harcosává nevelem. A honvédségi és más népi vagyont megőrzöm és megőriztetem. A szolgálati és az állami titkot híven megtartom. Békében és háborúban egyaránt népünk igaz fiához méltó módon viselkedem, becsülettel élek és halok. Ha pedig a haditörvényeket megsértem, eskümet megszegem, sújtson a Népköztársaság törvénye és dolgozó népünk megvetése.” Velük mormogom. Otthagyom a családot, ne blamáljon az a két könnycsepp. Fújják a katonazenét, keményen ropog a katonabakancs, kutatom a fiamat. („Hát sohase kutatta még?”) Ott megy, lefogyott Megférfiasodott, nyakában géppisztoly. Veri a díszlépést a zászló előtt, tisztjei előtt, rokonai előtt A kertben találkozunk, sok ezren keresik egymást Hatalmas kosarak, fehér damaszt, sült csirke, lopva bor, zsebbe csúsztatott bankó. A katona átöleli anyját, megcsókolja feleségét, felkapja kislányát, örömsikoly. A kato *na sír. A kisebbik ostromozza, kérdezi, és simogatja rajta az angyalbőrt. A fiú fáradt, a katona ideges, éjszaka a Kapóssal csatáztak. Megáradt az is. Sült csirkét nem hoztunk. Mosóport, cigarettát, borotvapengét igen, csirkét nem. Elfajzott városiak. És én ezt nagyon szégyellem. A katona azt mondja, nincs étvágya, gyümölcsöt enne. Anyja pénzt nyom a zsebébe. Tűz a nap, fáradunk, köröttünk már mindenki ül, hever, csacsog, csámcsog. Ő a feleségével a városba megy, mi vissza a Balatonhoz. „Inkább most szólj, ha nem bírod. Később jobban fájna. Kibírod két évig?” — hallom a katona rekedt hangját, pedig már a homokban fekszem. Nyögök a súly alatt, szenvtelen® kíméletlen az élet. Elrontjuk, ki akarnánk bújni, már-már azt hisszük, megúsztuk. Ő haladékot ad, aztán váratlanul benyújtja a számlát, kamatos kamatot követel a be nem fizetett részletekért. „A politikai tiszt jó fej. Értelmes, okos ember, azt hiszem, jó vagyok nála.” — hallom még távolról, és elalszom a langyos homokban.