Magyar Ifjúság, 1970. szeptember-december (14. évfolyam, 35-51. szám)

1970-11-27 / 47. szám

L Ritmus Rád süt a Nap ... majd kúsznak csillagok lomhán fölötted: néznéd s hallgatod körülötted az élet mint sehol most is - s te itt sem, ott sem vagy, sehol! Alkony borítja délben is szemed ... Remény feszít és félsz, hogy közeleg új virradat... Csak bújnál, mint a vad, de nem maradhatsz sehol sem magad! Körüljön, mint a dzsungel, e zene, e diszharmónia, s együtt lihegsz vele ... Bajnál -se ritmus magával ragad: már múltad is van, nem lehetsz magad. FORRÁS CSEPELI SZABÓ BÉLA: Vasflóra Behunyt szemmel is jól látom a képet, e vasflórát, e roppant gyárvidéket, mely életem belső tükrén mozog. Robusztus táj. Vas-föld, vas-erdők Anteusza, én­ itt születtem és itt küzdök ma is, jó társaimmal összevetve vállam, e csupa­ szikra, csupa-bog világban, hol turbinák mély dala búg a szélben. Itt a tűzhelyem. Itt a házam. A Dunánál, nagy, rőt kemencék s kőtüskék között kenyeret­ lépve járjuk a mezőt, melyben szívünkig ér a lándzsafű,­­s a füstbozótos, sűrű ég alatt égő pipacsként nyílik ránk a Nap. Anyám s erőm, hitem s jövőm e táj: ki győzhet le, mig egy vagyok vele? Buja vasflórám Anteuszaként ösvényt vágva szép álmaink fele dúdolgatva megyek a tájon át, s ha a hegyekből rámköszön az éj, megölelem a barna föld s a szél tűzből kilépő szöghajú húgát. DEMÉNY OTTÓ: Most mindet visszaálmodom Nem, nem volt az a poklok­­ pokla! Bolondul üzenget nekem, amit sorsomból odahagytam, a sok hajdani förtelem. Hisz kemény voltam, mint a kő s pusztíthatatlan - gondolom. Pusztíthatóbb lényem kiáltoz - most mindet visszaálmodom. Lábam alá az iszapot, szivembe félelmeimet. Torz kínjait az árvaságnak. Kétnapos szerelmeimet. Az üveg hazugságokat­­ széttörtek nézésem alatt. Dalok szivárvány íveit, csurig töltött poharakat. A mindentudás szenvedélyét, kitaszítottan, éhesen. Maradékából már elélek szikáron és fenségesen. Z. NAGY LAJOS: Súlytalan, időtlen­ ülállt az eső. Feküdtem a diványon, néztem a szemközti ház tetején a szikrázó cserepeket. Az erkélyen egy asszony teregetett, aztán bement. Csendben nyújtózott a szoba. Egymásra támaszkodtak a könyvek a polcon, az asztalon a tollam és egy üres papírlap. Hallottam, mikor megindult a lift. Zümmögött, csilingelt, duruzsolt, mire felért. Tompán csapódott a vasajtó. Éreztem a lépteit. - Most van a fordulóban, egy kisgyerek rollizik a folyosón, nevet felé. Megáll az ajtó előtt. Nézi, fellát-e a házmester, leért­e már a Tétován a kilincshez ér, az ajtó nyitva. Belép. lift. Ragyog a nap Csipkés Bach-muzsika Csillogó tó, ezüstkék horizont Vörös, sárga, zöld, narancs Renoir-festmény Búzakalász, hízott búzaszem Sok gyerek Concerto Suhanó Ősz a Saint Michelen Esztelen, veszetten Súlytalan, időtlen Megcsókolt. ANDRÁSSY LAJOS: 70/4714MAGYAR IFJÚSÁG ROVATVEZETŐ: BARANYI FERENC TÓTH IMRE: FALU — Jó reggelt, őrmester elvtárs, a fiam... — Hogy hívják? — András. — Hányadik század? — Nem tudom. — Hát eddig még sohase kutatta Kapos­váron a fiát? — ? Augusztusban megszólalnak a szirének, hívnak, csalnak, megyek a Balatonra, cipe­lem magammal a rokonaimat. Három napig rugdalózom még álmomban, azután győz a nap és a víz, átveszik lelkemben a hatalmat, nem gondolok semmire. A hét végén már a sülthalas sátor körül ólálkodom. A város­ból jött leveleket kandi szemmel bámulom, úgy kéne hagyni őket, bontatlanul talán. A második héten mosolyomból eltűnik a görcs, hanyagul figyelem asztaltársam, meny­nyi levest szed, hogy van a képén bőr? És századszor elhatározom, holnap én jövök előbb, nem engedem, hogy ez az ember ki­ossza a családját, előbb én szedek a fiamnak. Másnapra elfelejtem, másnap egyébként is Kaposvárra megyünk a katonafiunkhoz. — Hát sohase kutatta még a fiát? A kisebbik 14 éves, a bátyjáról van most szó, védelmébe veszi. — Magas, szőke, nyomdász. Hat hete vo­nult be. Én voltam már egyszer Kaposváron, a kórházban, de itt a laktanyában még soha. Akkor is augusztus volt, vasárnap délután. Fekszem a homokban. Péter nyugágyat cipel, mellém rakja, beleül. Fájdalmasan ordít, felugrom. Ijedt arccal ül, jobb kezében gö­rögdinnye, a bal odaragadt a vasvázas nyug­ágy csuklója közé. Csorog a vére, csorog­ a vérünk a homokba, zsibbadt szívemben rozs­dás kés forog. Felkapom, rohanok a ház felé, a fiú görcsösen szorítja a nyakamat, arcom fele dinnyés, másik véres. — Édesapa, ne haragudj, nem vettem ész­re... Ordítok, de a szombathelyi fiú alig hallja, mert csak szeretnék ordítani, mossa tovább a kocsiját. — Gyere, Sándor! Segíts... Felnéz, látja a lógó kezet, a hüvelykujj­ban a kiálló fehér csontot, véres arcomat, falfehér lesz. Beugrik a kocsiba, nyitja az ajtót. Mezítláb nyomja a gázpedált, fürdő­nadrágban érkezünk az orvoshoz. A doktor középkorú férfi, a kertben fekszik, békésen fröccsözik. De lelkiismeretes, hevenyészett sínbe rakja a kezet, egy gyenge kis kötéssel szorítja. Telefonál a mentőkért, a kagylóba súlyos balesetről beszél, közben rám kacsint, lefogja a kagylót. — Csak így viszik el a fiút, ha hazudunk egy kicsit. De ez nemes hazugság. Másképp éjfélre se jut a gyerek Kaposvárra. — Édesapa, ne haragudj... — Köszönöm, doktor úr, ne haragudjék. — Semmi, fiam. Állunk a kilométerkőnél, várjuk a mentőt. Szemesről jön valakivel, ahogy a doktor mondta, súlyos eset. Mi csak álló utasok le­szünk. A kocsi megérkezik, beszállunk. Egy fiatal férfi fekszik a kocsiban, haja vörös, arca kókadt. Nyakán valami kötés, mellette csinos lány. Németek. A fiú vigasztalja a lányt, de merev nyakkal, merev szemmel a kocsi mennyezetére néz. A mentős azt mond­ja, fejest ugrott a fiú a húszcentis vízbe. Nyakcsigolyatörés. Fogják egymás kezét, mi is a fiammal. Hatvan kilométer Kaposvár, örökkévalóság. — Édesapa, nekem van az iskolában bal­esetbiztosításom. A törés 400 forint. — Maradj csöndben. — Ne haragudj. — Á, dehogy — és megsimogatom a fejét. A német lány sír, a fiú elájul. Péter fejét elfordítom, de nincs látnivaló, nincs mit néznie, kinn már sötét van, egyébként is jobban bírja a helyzetet, mint én. Átszeljük a várost, a kórház udvarán meg­áll a kocsi, majd belénk fut egy másik. Le­vesznek mindenkit, egy cigány kisfiút kéz­ben visznek, szögbe lépett, lába dagadt, üsz­kös, fekete. A mentős az anyjával kiabál. Tegezi, szidja és röhög. Azt mondja, marha asszony, minek az ilyennek gyerek. Csak a technikája, ugye? Az asszony szeme csillog, könnyes, cigá­nyul szól a fiához, megcsókolja a homlokát. Az magyarul válaszol: — Holnap hozzon kalácsot. A cigánynő azt mondja a mentőknek, nem volt ott, a gyerek őrizte az állatokat, a tsz­­nek. A mentős a hátával hallgat, és azzal is válaszol. Arra gondolok, hogy én ott voltam. Vajon a német lány is ott volt, amikor a fiú ugrott? Pétert szólítják, engem gyöngéden, de ha­tározottan visszanyomnak az ajtóból. Fárad­tak az orvosok odabent, nincs kedvük beszél­ni. Kimegyek vissza az udvarra. Hatalmas, szép udvar, az épületek borostyánnal befut­va. A német lány is kijön, ajkát harapdálja, ő most kihez szóljon? Idegen ország, idegen ég, idegen emberek, idegen orvosok, talán a szavát sem értik. Kijön a cigányasszony is. Egyidősek lehetnek. Teljes közöttük az arc- és a ruhakülönbség. De az aggodalom rokon­ná teszi őket. Rágyújtok, a füstöt a csilla­gokra fújom. A cigányasszony kér, a német lányt megkínálom, anyanyelvén szólítom, meghatódik, örül, panaszkodik, kérdez, kér. Kijön a kisfiam, arcán a győztesek moso­lya. Kezét összevarrták, törött csontját sínbe rakták, az egész a nyakába kötve. A német fiút is hozzák, válla alatt vakít a gipsz. A cigány fiút ölben viszi, féltőn, a durva szájú mentős. — Itt marad mind a kettő, jól megcsinál­ták. Ez a kis hülye cigánygyerek meg ez a nagy mélák német — veti oda a szót Éjfélre érünk vissza a Balatonhoz. — Hát sohase kutatta még a fiát? Hatan állunk a kapuban, az őrmester és mi öten, rokonok, ami itt szemlátomást szin­tén nem nagy rang. Annál is kevésbé, mert van belőlük itt több mint ezer. Előttünk is tolonganak, hátunknál­ is, az őrmester kezd idegesítő lenni, talán ő is megérzi, számot kapunk. A hömpölygő rokoni tömeg hullá­maira bízzuk sorsunkat. Megyünk, sodródunk, a torkunk már szorul, a szemek csillognak, ma esküsznek a fiúk, ma esküszik a fiam. Négyszögletes tér, futballpályányi. Színes sokaság, vörös drapériás, zászlós tribün, civi­lek és katonák mindenütt. Ismeretlen fegyve­rek, járművek, laktanya. Az ezredes feláll, és a kellő katonai pará­dé után beszélni kezd. Egyszerű szavak, ér­telmes szavak, nagyszerű szavak. Melyik le­het az én fiam? Áll az ezred, vezényszavak röppennek, bokák csattannak, fegyverropo­gás. „Én, a dolgozó magyar nép fia, esküszöm, hogy a Magyar Népköztársaságnak, néphad­seregünknek hűséges katonája leszek. A Népköztársaság alkotmányához, törvé­nyeihez és törvényes rendeleteihez híven, be­csülettel teljesítem kötelességemet. Elöljáróim és feljebbvalóim parancsainak engedelmeske­dem. Esküszöm, hogy hazámat, a Magyar Nép­­köztársaságot minden külső és belső ellenség ellen, életem feláldozásával is megvédem. Az ellenséggel soha a legkisebb egyetértésbe nem bocsátkozom, ellene mindenkor, mindenütt bátran és férfiasan harcolok. Zászlóinkat, szabadságharcos elődeink példáin lelkesülve, győzelemre viszem. Parancsnokainkat, zászlóinkat, baj­társai­mat megvédem, csapatainkat, fegyvereinket és egyéb harci eszközeinket el nem hagyom. A katonai ismereteket elsajátítom. Példaadó­­an viselkedem és a fegyelmet minden törvé­nyes eszközzel fenntartom. Alárendeltjeimről legjobb tudásom szerint gondoskodom, őket öntudatos hazafiakká és a népek szabadságának harcosává nevelem. A honvédségi és más népi vagyont megőr­zöm és megőriztetem. A szolgálati és az álla­mi titkot híven megtartom. Békében és háborúban egyaránt népünk igaz fiához méltó módon viselkedem, becsü­lettel élek és halok. Ha pedig a haditörvényeket megsértem, es­kümet megszegem, sújtson a Népköztársaság törvénye és dolgozó népünk megvetése.” Velük mormogom. Otthagyom a családot, ne blamáljon az a két könnycsepp. Fújják a katonazenét, keményen ropog a katonaba­kancs, kutatom a fiamat. („Hát sohase kutat­ta még?”) Ott megy, lefogyott Megférfiaso­­dott, nyakában géppisztoly. Veri a díszlépést a zászló előtt, tisztjei előtt, rokonai előtt A kertben találkozunk, sok ezren keresik egymást Hatalmas kosarak, fehér damaszt, sült csirke, lopva bor, zsebbe csúsztatott ban­kó. A katona átöleli anyját, megcsókolja fele­ségét, felkapja kislányát, örömsikoly. A kato­ *­na sír. A kisebbik ostromozza, kérdezi, és si­mogatja rajta az angyalbőrt. A fiú fáradt, a katona ideges, éjszaka a Kapóssal csatáztak. Megáradt az is. Sült csirkét nem hoztunk. Mosóport, ciga­rettát, borotvapengét igen, csirkét nem. El­fajzott városiak. És én ezt nagyon szégyel­lem. A katona azt mondja, nincs étvágya, gyümölcsöt enne. Anyja pénzt nyom a zsebé­be. Tűz a nap, fáradunk, köröttünk már min­denki ül, hever, csacsog, csámcsog. Ő a feleségével a városba megy, mi vissza a Balatonhoz. „Inkább most szólj, ha nem bírod. Később jobban fájna. Kibírod két évig?” — hallom a katona rekedt hangját, pedig már a homok­ban fekszem. Nyögök a súly alatt, szenvte­len® kíméletlen az élet. Elrontjuk, ki akar­nánk bújni, már-már azt hisszük, megúsztuk. Ő haladékot ad, aztán váratlanul benyújtja a számlát, kamatos kamatot követel a be nem fizetett részletekért. „A politikai tiszt jó fej. Értelmes, okos em­ber, azt hiszem, jó vagyok nála.” — hallom még távolról, és elalszom a langyos homok­ban.

Next