Magyar Ifjúság, 1971. január-április (15. évfolyam, 1-18. szám)

1971-02-26 / 9. szám

A KILENCEDIK A szovjet gazdasági életről az utóbbi időben különösen sok tanulmány, elem­zés lát napvilágot Nyugaton és a szo­cialista országokban egyaránt. Nemcsak a szocialista világ vezető nagyhatalma iránt megnyilvánuló folyamatos ér­deklődés tanúi lehetünk ezúttal. A megnövekedett publicitás okai közül a legfontosabb: 1971-ben új, a kilence­dik ötéves terv kezdődött a Szovjet­unióban, és az SZKP XXIV. kongresz­­szusán is rendkívül fontos helyet kap­nak a népgazdaságot érintő kérdések. Az új ötéves terv minap megjelent irányelveiből értesülhettünk a közeli jövő céljairól. Az időpont a szakírók­nak alkalmat ad az értékelésre, a fej­lődés mutatóinak felsorakoztatására. Ehelyütt néhány momentumra utalunk, azzal a szándékkal, hogy ízelítőt nyújt­sunk a szovjet gazdaság egészét meg­határozó adatokból. Gazdasági cikkekből a természeti adottságok ismertetése ritkán hiányzik. A Szovjetunióval kapcsolatban gyak­ran emlegetett tény, hogy óriási geoló­giai készletekkel rendelkezik. A gyors ipari és mezőgazdasági fejlődéshez szükséges 30 legfontosabb ásványfaj­tából 16 a Szovjetunióban található a legnagyobb mennyiségben. Néhány éve hallhatunk a szovjet ipar fokoza­tos keletre húzódásáról. Az ipari „súly­pont” eltolódására Szibéria és Távol- Kelet természeti kincsei adják a po­tenciális feltételeket. Az ipari gócok kialakításának, a zord iőjárás, a rop­pant távolságok leküzdésének, a kiak­názásnak mára értek meg a műszaki­technikai feltételei. Nem közömbös, hogy ezen a gazdag, az ország 57 szá­zalékát kitevő területen a lakosságnak mindössze tíz százaléka él. A szibériai iparosodás a népesség megoszlásában is döntő változásokat hoz. Gazdasági fejlődést egy-két éves­ idő­szakban mérni nem szerencsés, nem kapunk általánosként elfogadható ada­tot. A Szovjetunió gazdasági fejlődésé­nek megítélésében ezért is érdemes a több évtizedes tendenciára figyelnünk. Az ország nemzeti jövedelme 1913 és 1967 között 34-szeresére nőtt, ezen be­lül az ipari termelés 73-szorosára! (Bi­zonyos fejlettség után a folyamat ter­mészetszerűleg lelassul, a Szovjetunió nemzeti jövedelme például 1970-ben az 1950-es évinek 5,2-szeresére nőtt.) Az ipari fejlődés évi átlagban a több mint fél évszázad alatt körülbelül 10 száza­lék. Míg 1913-ban Oroszország részese­dése a világ ipari termeléséből 4 szá­zalékos volt, 1967-ben a Szovjetunióé 20 százalék! A termelés növekedésével párhuzamosan nőtt a fogyasztás színvo­nala, javultak a lakosság életkörülmé­nyei. A szociális és egészségügyi ellá­tottság s az iskolázottság a világ élvo­nalában van. Nyugati szakírók különösen kedvelt témája a szovjet mezőgazdaság „vál­sága”. Nos, a tavalyi év szeszélyes idő­járással sújtotta a kolhozokat, szovho­­zokat. S mégis, az 1969-es 165 millió tonnás rekord-gabonatermést sikerült túlszárnyalni. További rekordokat sej­tet az, hogy a mezőgazdaság fejleszté­sére előirányzott összeget 12,4 százalék­kal emelték. Az irányelvekben célként szerepel: „A mezőgazdasági termelés évi átlagos hozama 20—22 százalékkal emelkedjék az előző ötéves tervidő­szakhoz viszonyítva”. A szovjet gazdasági szakembereket persze nem a nyugati sopánkodás fog­lalkoztatja, hanem a gazdasági eszkö­zök hatékonysága, az irányítás korsze­rűsítése, a termelékenység növelése, a tudományos és műszaki forradalom vívmányainak gyors gyakorlati alkal­mazása, a számítástechnikai program megvalósítása. Azok a tényleges gazda­sági problémák, amelyek megoldásá­val a szovjet ipar és mezőgazdaság még feljebb kerülhet a világranglistán az ország s minden egyes szovjet pol­gár gazdagodásával. Az irányelvek így fogalmazza meg a célkitűzést: „Az öt­éves terv fő feladata biztosítani a nép anyagi és kulturális színvonalának je­lentős emelkedését a szocialista terme­lés gyors ütemű fejlesztése, eredmé­nyességének fokozása, a tudományos­­műszaki haladás és a munkatermelé­kenység gyorsabb növekedése alapján.” IRTA: MAROS DÉNES FOTÓ: KOTROCZÓ ISTVÁN TEMERTŐL TEMERI A föld felett Föld alatt, Leningrád utcái kínálják a látnivalókat. Mégis úgy adó­dott, hogy előbb jutottunk le a város alatti labirintusba, mintsem körsétát tettünk vol­na odafönt. Mint később kide­rült, a föld alatti és föld fe­letti­­ beszélgetések témája sokban hasonlított egymásra. Mi tagadás, amikor a metró­építők öltözőjében magunkra cibáltuk a gumicsizmát, fe­jünkbe nyomtuk a védősisa­kot, kevés lelkesedés­­sugárzott képünkről, gondolván, hogy ilyesmit otthon is láthatunk. De hát a meghívás szívélyes volt, és vendéglátóink szerint a leningrádi metró más, mint a többi. A 25. megállónál ereszked­tünk a föld alá. A függőleges aknában víz permetezett, öt­ven métert mentünk lefelé, végig csendben álltunk a las­san mozgó felvonóban. A be­szédet úgyis elnyomná a fé­mes csikorgás. A permetező víz ... Fent elmondták, hogy ne a vízen csodálkozzunk, ha­nem a száraz állomásokon, alagutakon. Hiszen nem vé­letlenül és nem esztétikai szempontok miatt szelik át csatornák a várost! A felszí­nen legyűrt, mederbe kény­­szerített víz a föld alatt ma­kacs ellenfélként támad újra, a vízzől és vízzel keveredett homok betöréseitől védik ma­gukat és a berendezéseket az építők. A 25. állomás A leningrádi metró építésé­hez 1941-ben kezdtek. A nagy­város közlekedése már három évtizeddel ezelőtt a földalat­tit sürgette. Néhány hónap múltán a blokád elfeledtette a terveket. A földalatti mun­kásai tüzelőállások, tankcsap­dák, lőállások építőmestereivé váltak. A védelemépítés ada­taiból : hétszáz kilométer harc­kocsiárok, 800 kilométer fa­torlasz, ötezer erőd, 635 kilo­méter drótakadály. A Lado­­ga-tó jegén megteremtették az Élet útját , a város lakóit ellátó útvonalat. A háború után két évvel Moszkvából jött 15 brigádve­zető, az életben maradt ré­giek és újonnan jött építők fogtak hozzá a munkához. Nem tudom, hányan haltak meg a blokád alatt a metró­sok közül. A legveszélyesebb helyeken dolgoztak. Most lenn, a 25. állomáson — Szlizarovszkaja a neve — fiatalember, Vologya Szkobej­­ko meséli életét, mondván, valahogy így nőnek fel a há­ború után születettek: — Nyugat-Belorussziából származom — mondta —, tős­gyökeres leningrádiak ma is érzik a kiejtésemen. Minszk­­ben tanultam, vasútépítőnek készültem. A technikum egyik gyakorlatát itt töltöttem. Tet­szett is, nem is. Nem nagyon vágytam a föld alá. Elmentem Murmanszkba dolgozni. Az igen, az kemény munka volt. Brigádvezetőségig vittem. Már­pedig egy ilyen Északon szerzett dicsőség nagyon hiúvá teszi az embert. Meg arra is jó a néhány hónapos zord idő, hogy megtanuljuk becsülni a kitartást, a segítőkészséget. Murmanszkban a sok beszé­dű, de lassú kezű férfi nem sokra ment. Aztán behívtak katonának. És hová kerültem egyenruhában? Leningrádba! Mégpedig 1966-tól a metróhoz. — Ez a másodszori talál­kozás a föld alatti munkával — folytatta — valamivel hosz­­szabbnak bizonyult az első­nél. Mire észbe kaptam, meg­szerettem és itt ragadtam. 1967- ben beiratkoztam a mű­szaki főiskolára, gépekkel foglalkozom. Közben megvá­lasztottak Komszomol­ titkár­­nak, most pedig pártmunkát kapok. Így van olyan szaka­sza a földalattinak, ahol meg­mutathatom a kezem munká­ját, és van, amihez valami­lyen ifjúsági akció emléke fűződik. Lassan megtanulom észrevenni a szervező munka nehezét és értékét is. Hogy mit jelent például a huszon­ötödik és huszonhatodik állo­más gyors átadása agitációs órákban. Benn az irodában egymás mellett sorakoznak a brigádvállalások, mindegyik egyformán kezdődik: „A XXIV. kongresszus tiszteletére...”, és következnek a határidő-módo­sítások, a jó minőségre tett ígéretek. Aki nem ismeri a munkahelyeket, semmi válto­zatosságot nem lát. Mi azon­ban tudjuk, mit jelentenek, mennyi fáradságot a számok a kőműveseknél, a betontübin­­gek elhelyezőinél... Mondjam, mennyi a leningrádi fúrási rekord ? Háromszázhúsz mé­ter egy hónap alatt! Szigorú ember — a régiek közül Az állomáson lányok vettek körül. Vakolókanállal, vöd­rökkel álltak meg, ha már vendég jött, beszélgetni né­hány percre. — Mi a munkájuk? — Nem túl érdekes. A kő­művesek segítői vagyunk. — Miért­­éppen a metrónál? — Többet is fizetnek, és ez sem nehezebb. Egymás szavába vágva mondták-mondták, mígnem sztentori hang szakította fél­be a társalgást. Alacsony, szi­kár férfi robogott a csoport­hoz: — Ami lesz itt, klubot ját­szunk? Aztán nekünk: — Ha megvárod őket, be­szélgethetsz tőlem, ameddig akarsz. Nem féltem én őket tőletek! Jobban bírják szóval a férfinépnél. De itt dolgozni kell. Vagy fogjatok vödröt, kanalat ti is. Én aláírtam a vállaláshoz a nevemet, rám nem hoznak szégyent. Vologya kérlelte az öreget: — Számít az a tíz perc? — Dehogy számít. Az volna a szép világ, ha tíz perc ló­gást se hoznánk be! — Hát akkor? — Amit megmondtam, igaz­ság. Engem szigorúnak ismer­nek. Ha most engedek, azt mondják majd legközelebb: „Ni, hogy pöröl Nyikoláj Fa­­mics, bezzeg ha a titkár szól!” Nincs harag? Mondtuk, persze, hogy nincs. Nyikoláj Famics Rja­­bov 1941. óta a leningrádi metró építője. Mire felértünk, eltelt a dél­előtt. — Legalább kocsival fus­suk végig a várost! — hatá­roztuk el. „Kezdjük a történelmi helyekkel ?" Taxiba ültünk. A gépkocsi­­vezető szemlátomást örült a körsétának. — Kezdjük a történelmi he­lyekkel? — kérdezte. — Kezdjük. Percekre megálltunk az Auróra cirkálónál, a Szmol­­nijnál, a Téli Palota előtt, közben ismerkedtünk a gép­kocsivezetővel is. I. V. Grigor­­jevics 59 esztendős. Egyszer már írt róla az Izvesztyija, azaz nem csak róla. A riport a szovjet taxisofőrökről szólt. Róla annyit írt a cikk szerző­je: „J. V. Grigorjevics Lenin­grad legjobb taxisofőrje. Befe­jezte 1973. évi tervét. Balesete még sohasem volt." — Azóta már jobban állok — mondta. — Tavaszra, a kongresszus kezdetére akarom befejezni a kilencedik ötéves tervet. Az annyit jelent, hogy Leningrád utcáin kocsikáztam vagy kétmillió kilométert. Sok? — Nagyon sok. — Na, a háborúban is meg­tettem néhány kilométert. Igaz, kisebb szünetekkel. Mert mindjárt 1941-ben tüdőlövést kaptam. A lövedék most is bennem van. Míg az orvosok vesződtek velem, elment a ha­lálomról szóló jelentés sze­gény anyámnak. Felépültem. Őt meg elhurcolták a néme­tek, valami orvosi kísérlethez. Kimegyünk a gyárvárosba, jó? A Néva partján robogunk. — Az ott a vasgyár — mondta Grigorjevics. — Ala­pították 1857-ben. Valamikor dolgoztam, benne. Jóval a há­ború előtt. Szóval még egyszer halálhíremet költötték. Akkor repesz talált el. Kitüntetés a tanácsházán Felhúzta az ingét, mutatta a forradások helyét. — Ezt is túléltem. A hábo­rú végéig még egyszer elta­láltak, de az nem volt veszé­lyes. — Van kitüntetése? — Van. A leningrádi ta­nácsházán megnézheti, az a Lenin-rend a mi kitünteté­sünk. Én legalábbis úgy te­kintek rá. Na, ott látszik a hajógyár. Készítenek itt olyan hajót, amelyik huszonnyolc méterre merül a vízben. A többi itt balra csupa új lakó­ház. Nem mintha a régieket nem kellett volna újjáépíteni. Én ugyan fejből nem tudom, mennyi robbanóanyagot lőt­tek a városra, de rettenetes pusztítást okoztak. (Az adatokat nem nehéz előkeresni: mintegy 150 ezer tüzérségi gránát, 100 ezer gyúj­tó- és 4600 rombolóbomba. A leningrádiak városukért 1944- ben 25 millió órát dolgoztak munkaidőn túl! És 1946. ja­nuár 26-án Lenin-renddel tüntették ki a várost.) Gyorsan sötétedett. Grigor­jevics szótlanul fordult vissza a belváros felé. — őszintén, irigyli a mai fiatalokat? — kérdeztük. — Igen. Igaz, hogy én pon­tosan tudom, talán jobban, mint ők, mit fejlődött a város, talán a kongresszust is türel­metlenebbül várom. Egysze­rűen életkorom miatt, tapasz­talataim révén jobban érzéke­lem a változásokat, becsülöm az élet jobbra fordulását, a több élelmet, a jobb ruhát és a békét. Ne mondasson ve­lem frázisokat, kérem. — Igaza van, elnézést! I. V. Grigorjevics, a város legjobb taxisofőrje Vologya Szkobejko megjárta Északot is Lány­a földalatti építői közül A leningrádi metró 25. állomásán az utolsó simításokat végzik MAGYAR IFJÚSÁG117­9

Next