Magyar Ifjúság, 1971. január-április (15. évfolyam, 1-18. szám)
1971-02-26 / 9. szám
A KILENCEDIK A szovjet gazdasági életről az utóbbi időben különösen sok tanulmány, elemzés lát napvilágot Nyugaton és a szocialista országokban egyaránt. Nemcsak a szocialista világ vezető nagyhatalma iránt megnyilvánuló folyamatos érdeklődés tanúi lehetünk ezúttal. A megnövekedett publicitás okai közül a legfontosabb: 1971-ben új, a kilencedik ötéves terv kezdődött a Szovjetunióban, és az SZKP XXIV. kongreszszusán is rendkívül fontos helyet kapnak a népgazdaságot érintő kérdések. Az új ötéves terv minap megjelent irányelveiből értesülhettünk a közeli jövő céljairól. Az időpont a szakíróknak alkalmat ad az értékelésre, a fejlődés mutatóinak felsorakoztatására. Ehelyütt néhány momentumra utalunk, azzal a szándékkal, hogy ízelítőt nyújtsunk a szovjet gazdaság egészét meghatározó adatokból. Gazdasági cikkekből a természeti adottságok ismertetése ritkán hiányzik. A Szovjetunióval kapcsolatban gyakran emlegetett tény, hogy óriási geológiai készletekkel rendelkezik. A gyors ipari és mezőgazdasági fejlődéshez szükséges 30 legfontosabb ásványfajtából 16 a Szovjetunióban található a legnagyobb mennyiségben. Néhány éve hallhatunk a szovjet ipar fokozatos keletre húzódásáról. Az ipari „súlypont” eltolódására Szibéria és Távol- Kelet természeti kincsei adják a potenciális feltételeket. Az ipari gócok kialakításának, a zord iőjárás, a roppant távolságok leküzdésének, a kiaknázásnak mára értek meg a műszakitechnikai feltételei. Nem közömbös, hogy ezen a gazdag, az ország 57 százalékát kitevő területen a lakosságnak mindössze tíz százaléka él. A szibériai iparosodás a népesség megoszlásában is döntő változásokat hoz. Gazdasági fejlődést egy-két éves időszakban mérni nem szerencsés, nem kapunk általánosként elfogadható adatot. A Szovjetunió gazdasági fejlődésének megítélésében ezért is érdemes a több évtizedes tendenciára figyelnünk. Az ország nemzeti jövedelme 1913 és 1967 között 34-szeresére nőtt, ezen belül az ipari termelés 73-szorosára! (Bizonyos fejlettség után a folyamat természetszerűleg lelassul, a Szovjetunió nemzeti jövedelme például 1970-ben az 1950-es évinek 5,2-szeresére nőtt.) Az ipari fejlődés évi átlagban a több mint fél évszázad alatt körülbelül 10 százalék. Míg 1913-ban Oroszország részesedése a világ ipari termeléséből 4 százalékos volt, 1967-ben a Szovjetunióé 20 százalék! A termelés növekedésével párhuzamosan nőtt a fogyasztás színvonala, javultak a lakosság életkörülményei. A szociális és egészségügyi ellátottság s az iskolázottság a világ élvonalában van. Nyugati szakírók különösen kedvelt témája a szovjet mezőgazdaság „válsága”. Nos, a tavalyi év szeszélyes időjárással sújtotta a kolhozokat, szovhozokat. S mégis, az 1969-es 165 millió tonnás rekord-gabonatermést sikerült túlszárnyalni. További rekordokat sejtet az, hogy a mezőgazdaság fejlesztésére előirányzott összeget 12,4 százalékkal emelték. Az irányelvekben célként szerepel: „A mezőgazdasági termelés évi átlagos hozama 20—22 százalékkal emelkedjék az előző ötéves tervidőszakhoz viszonyítva”. A szovjet gazdasági szakembereket persze nem a nyugati sopánkodás foglalkoztatja, hanem a gazdasági eszközök hatékonysága, az irányítás korszerűsítése, a termelékenység növelése, a tudományos és műszaki forradalom vívmányainak gyors gyakorlati alkalmazása, a számítástechnikai program megvalósítása. Azok a tényleges gazdasági problémák, amelyek megoldásával a szovjet ipar és mezőgazdaság még feljebb kerülhet a világranglistán az ország s minden egyes szovjet polgár gazdagodásával. Az irányelvek így fogalmazza meg a célkitűzést: „Az ötéves terv fő feladata biztosítani a nép anyagi és kulturális színvonalának jelentős emelkedését a szocialista termelés gyors ütemű fejlesztése, eredményességének fokozása, a tudományosműszaki haladás és a munkatermelékenység gyorsabb növekedése alapján.” IRTA: MAROS DÉNES FOTÓ: KOTROCZÓ ISTVÁN TEMERTŐL TEMERI A föld felett Föld alatt, Leningrád utcái kínálják a látnivalókat. Mégis úgy adódott, hogy előbb jutottunk le a város alatti labirintusba, mintsem körsétát tettünk volna odafönt. Mint később kiderült, a föld alatti és föld feletti beszélgetések témája sokban hasonlított egymásra. Mi tagadás, amikor a metróépítők öltözőjében magunkra cibáltuk a gumicsizmát, fejünkbe nyomtuk a védősisakot, kevés lelkesedéssugárzott képünkről, gondolván, hogy ilyesmit otthon is láthatunk. De hát a meghívás szívélyes volt, és vendéglátóink szerint a leningrádi metró más, mint a többi. A 25. megállónál ereszkedtünk a föld alá. A függőleges aknában víz permetezett, ötven métert mentünk lefelé, végig csendben álltunk a lassan mozgó felvonóban. A beszédet úgyis elnyomná a fémes csikorgás. A permetező víz ... Fent elmondták, hogy ne a vízen csodálkozzunk, hanem a száraz állomásokon, alagutakon. Hiszen nem véletlenül és nem esztétikai szempontok miatt szelik át csatornák a várost! A felszínen legyűrt, mederbe kényszerített víz a föld alatt makacs ellenfélként támad újra, a vízzől és vízzel keveredett homok betöréseitől védik magukat és a berendezéseket az építők. A 25. állomás A leningrádi metró építéséhez 1941-ben kezdtek. A nagyváros közlekedése már három évtizeddel ezelőtt a földalattit sürgette. Néhány hónap múltán a blokád elfeledtette a terveket. A földalatti munkásai tüzelőállások, tankcsapdák, lőállások építőmestereivé váltak. A védelemépítés adataiból : hétszáz kilométer harckocsiárok, 800 kilométer fatorlasz, ötezer erőd, 635 kilométer drótakadály. A Ladoga-tó jegén megteremtették az Élet útját , a város lakóit ellátó útvonalat. A háború után két évvel Moszkvából jött 15 brigádvezető, az életben maradt régiek és újonnan jött építők fogtak hozzá a munkához. Nem tudom, hányan haltak meg a blokád alatt a metrósok közül. A legveszélyesebb helyeken dolgoztak. Most lenn, a 25. állomáson — Szlizarovszkaja a neve — fiatalember, Vologya Szkobejko meséli életét, mondván, valahogy így nőnek fel a háború után születettek: — Nyugat-Belorussziából származom — mondta —, tősgyökeres leningrádiak ma is érzik a kiejtésemen. Minszkben tanultam, vasútépítőnek készültem. A technikum egyik gyakorlatát itt töltöttem. Tetszett is, nem is. Nem nagyon vágytam a föld alá. Elmentem Murmanszkba dolgozni. Az igen, az kemény munka volt. Brigádvezetőségig vittem. Márpedig egy ilyen Északon szerzett dicsőség nagyon hiúvá teszi az embert. Meg arra is jó a néhány hónapos zord idő, hogy megtanuljuk becsülni a kitartást, a segítőkészséget. Murmanszkban a sok beszédű, de lassú kezű férfi nem sokra ment. Aztán behívtak katonának. És hová kerültem egyenruhában? Leningrádba! Mégpedig 1966-tól a metróhoz. — Ez a másodszori találkozás a föld alatti munkával — folytatta — valamivel hoszszabbnak bizonyult az elsőnél. Mire észbe kaptam, megszerettem és itt ragadtam. 1967- ben beiratkoztam a műszaki főiskolára, gépekkel foglalkozom. Közben megválasztottak Komszomol titkárnak, most pedig pártmunkát kapok. Így van olyan szakasza a földalattinak, ahol megmutathatom a kezem munkáját, és van, amihez valamilyen ifjúsági akció emléke fűződik. Lassan megtanulom észrevenni a szervező munka nehezét és értékét is. Hogy mit jelent például a huszonötödik és huszonhatodik állomás gyors átadása agitációs órákban. Benn az irodában egymás mellett sorakoznak a brigádvállalások, mindegyik egyformán kezdődik: „A XXIV. kongresszus tiszteletére...”, és következnek a határidő-módosítások, a jó minőségre tett ígéretek. Aki nem ismeri a munkahelyeket, semmi változatosságot nem lát. Mi azonban tudjuk, mit jelentenek, mennyi fáradságot a számok a kőműveseknél, a betontübingek elhelyezőinél... Mondjam, mennyi a leningrádi fúrási rekord ? Háromszázhúsz méter egy hónap alatt! Szigorú ember — a régiek közül Az állomáson lányok vettek körül. Vakolókanállal, vödrökkel álltak meg, ha már vendég jött, beszélgetni néhány percre. — Mi a munkájuk? — Nem túl érdekes. A kőművesek segítői vagyunk. — Miértéppen a metrónál? — Többet is fizetnek, és ez sem nehezebb. Egymás szavába vágva mondták-mondták, mígnem sztentori hang szakította félbe a társalgást. Alacsony, szikár férfi robogott a csoporthoz: — Ami lesz itt, klubot játszunk? Aztán nekünk: — Ha megvárod őket, beszélgethetsz tőlem, ameddig akarsz. Nem féltem én őket tőletek! Jobban bírják szóval a férfinépnél. De itt dolgozni kell. Vagy fogjatok vödröt, kanalat ti is. Én aláírtam a vállaláshoz a nevemet, rám nem hoznak szégyent. Vologya kérlelte az öreget: — Számít az a tíz perc? — Dehogy számít. Az volna a szép világ, ha tíz perc lógást se hoznánk be! — Hát akkor? — Amit megmondtam, igazság. Engem szigorúnak ismernek. Ha most engedek, azt mondják majd legközelebb: „Ni, hogy pöröl Nyikoláj Famics, bezzeg ha a titkár szól!” Nincs harag? Mondtuk, persze, hogy nincs. Nyikoláj Famics Rjabov 1941. óta a leningrádi metró építője. Mire felértünk, eltelt a délelőtt. — Legalább kocsival fussuk végig a várost! — határoztuk el. „Kezdjük a történelmi helyekkel ?" Taxiba ültünk. A gépkocsivezető szemlátomást örült a körsétának. — Kezdjük a történelmi helyekkel? — kérdezte. — Kezdjük. Percekre megálltunk az Auróra cirkálónál, a Szmolnijnál, a Téli Palota előtt, közben ismerkedtünk a gépkocsivezetővel is. I. V. Grigorjevics 59 esztendős. Egyszer már írt róla az Izvesztyija, azaz nem csak róla. A riport a szovjet taxisofőrökről szólt. Róla annyit írt a cikk szerzője: „J. V. Grigorjevics Leningrad legjobb taxisofőrje. Befejezte 1973. évi tervét. Balesete még sohasem volt." — Azóta már jobban állok — mondta. — Tavaszra, a kongresszus kezdetére akarom befejezni a kilencedik ötéves tervet. Az annyit jelent, hogy Leningrád utcáin kocsikáztam vagy kétmillió kilométert. Sok? — Nagyon sok. — Na, a háborúban is megtettem néhány kilométert. Igaz, kisebb szünetekkel. Mert mindjárt 1941-ben tüdőlövést kaptam. A lövedék most is bennem van. Míg az orvosok vesződtek velem, elment a halálomról szóló jelentés szegény anyámnak. Felépültem. Őt meg elhurcolták a németek, valami orvosi kísérlethez. Kimegyünk a gyárvárosba, jó? A Néva partján robogunk. — Az ott a vasgyár — mondta Grigorjevics. — Alapították 1857-ben. Valamikor dolgoztam, benne. Jóval a háború előtt. Szóval még egyszer halálhíremet költötték. Akkor repesz talált el. Kitüntetés a tanácsházán Felhúzta az ingét, mutatta a forradások helyét. — Ezt is túléltem. A háború végéig még egyszer eltaláltak, de az nem volt veszélyes. — Van kitüntetése? — Van. A leningrádi tanácsházán megnézheti, az a Lenin-rend a mi kitüntetésünk. Én legalábbis úgy tekintek rá. Na, ott látszik a hajógyár. Készítenek itt olyan hajót, amelyik huszonnyolc méterre merül a vízben. A többi itt balra csupa új lakóház. Nem mintha a régieket nem kellett volna újjáépíteni. Én ugyan fejből nem tudom, mennyi robbanóanyagot lőttek a városra, de rettenetes pusztítást okoztak. (Az adatokat nem nehéz előkeresni: mintegy 150 ezer tüzérségi gránát, 100 ezer gyújtó- és 4600 rombolóbomba. A leningrádiak városukért 1944- ben 25 millió órát dolgoztak munkaidőn túl! És 1946. január 26-án Lenin-renddel tüntették ki a várost.) Gyorsan sötétedett. Grigorjevics szótlanul fordult vissza a belváros felé. — őszintén, irigyli a mai fiatalokat? — kérdeztük. — Igen. Igaz, hogy én pontosan tudom, talán jobban, mint ők, mit fejlődött a város, talán a kongresszust is türelmetlenebbül várom. Egyszerűen életkorom miatt, tapasztalataim révén jobban érzékelem a változásokat, becsülöm az élet jobbra fordulását, a több élelmet, a jobb ruhát és a békét. Ne mondasson velem frázisokat, kérem. — Igaza van, elnézést! I. V. Grigorjevics, a város legjobb taxisofőrje Vologya Szkobejko megjárta Északot is Lánya földalatti építői közül A leningrádi metró 25. állomásán az utolsó simításokat végzik MAGYAR IFJÚSÁG1179