Magyar Ifjúság, 1971. május-augusztus (15. évfolyam, 19-35. szám)
1971-06-25 / 26. szám
SI ENDEGI HÁBORÍTOK Jóformán le sem nyeltem még az első falatot, amikor váratlanul rám szóltak: „Totót, lottót tessék". Amolyan jó ötvenes öregúr állt az asztalom előtt és kérőn, parancsolón felém nyújtotta legyezőalakban szétterített szelvényeit. „Köszönöm, nem kérek” - intettem sajnálkozó barátságosan, egyrészt mert se nem lottózom, se a totó nem érdekel, és ha érdekelne is, akkor sem este fél 10-kor kezdeném rajzolgatni az X- eket, de nem használt. „Húzzon, ahonnan akar, meglátja, szerencsét hozok” - biztatott az öregúr, hogy a hajlandóság legcsekélyebb jelét sem fedezhette fel ábrázatomon. „Nem kérek” - ismételtem még valamivel nyomatékosabban, most már az egyébkénti nagyrabecsülésemet kifejező köszönöm nélkül az iménti választ, ő azonban maradt. Belehajolt a tányéromba: „És márkás külföldi pengét adhatok?" - suttogta rábeszélő hangsúllyal. Már mindenki bennünket bámult. Ki kárörömmel, mert már beadta a derekát, ki meg részvéttel, mert tudta, hogy ő is sorra kerül még. De bámultak. Pedig nem látványosságnak, hanem vacsorázni ültem be az étterembe. A totós, a lottos, a penge- és a virágárus és a többiek manapság éppúgy, sőt nemegyszer még sokkal magától értetődőbben hozzátartoznak vendéglátóiparunkhoz, mint a pincér, aki kiszolgál. Megtalálhatjuk őket Óbudán a Síposnál, a Népköztársaság útján a Különlegességi cukrászdában és a Körút meg a Rákóczi út sarkán, az Emkében. Rátörnek az összebúvó szerelmesekre, a jubiláló házasokra, a prémiumot ünneplő kollégákra és a jásza tereferére, igazi pesti pletykára asztalhoz ült barátnőkre. Nem ismernek kivételt, kíméletet. Sorra vesznek minden asztalt és rámenősebbek, mint az isztambuli zsibárusok. Elvárják, hogy rendelkezésükre álljunk, hogy vásároljunk tőlük, természetesen felárral, mert hát a helyünkbe jöttek. Szép számmal akadnak köztük olyanok is, akik adni nem is akarnak, csak kapni, csak keresni. Közéjük tartozik a virágárus, aki napokig ugyanazt a szál kárát kínálja a Belváros éttermeiben és eszpresszóiban, mert olyan állhatatos, hogy mindenki zsebbe nyúl és kifizeti egyegy csokor árát, de olyan szánalmasak, fonnyadtak úgynevezett virágai, hogy senkinek sem kellenek. Ha meg netán valaki elfogadná, talán még fel is háborodna a tulajdonos. A cipőtisztító kislány is csak úgy tesz, mintha fényesre törölné lábbelinket, s egy-egy jelképes mozdulat után gyorsan a markát tartja. Ráadásul ha kevesli, amit adtál, meg se köszöni. És természetesen ide tartozik a koldus, aki annyi fáradságot sem vesz, hogy leplezze célját. Nyíltan és szemrebbenés nélkül pénzt kér, kenyérre isten nevében, és közben dől belőle a szesz szag. Az italboltból indult portyájára és zsákmányával oda is tér viszsza, őt sem és a hozzá hasonlókat sem a szükség, a nincs kényszeríti, hanem a könnyű pénzkeresés lehetősége csábítja erre a méltatlan foglalatosságra. Kiadós emberismeretről tesznek tanúságot, mert biztosra mennek. Tudják, hogy mi a véleményünk róluk, hogy a pokolba kívánjuk őket, de mégis fizetünk, lerójuk adónkat, s azzal vigasztalódunk, hogy mi az az egy-két forint. Nem szólunk, mert nem szeretjük a feltörnést, nem akarunk zsugoriaknak látszani, és mert hát más is adott. De miért is szólnánk? Hiszen a vendégek zavartalan nyugalmáról a házigazdának illenék gondoskodni. DOSZTÁNYI IMRE SZÖVEG: SUHA FOTÓ: URBAN Országos kirakodóvásár. Ami itt van az nem igaz, az nem lehet igaz. De ami itt van az nagyszerű. Vidám vásári Leromlott kehes lovak, tömérdek Moszkvics, Wartburg, Volkswagen. Autók és színes sátrak uralják a terepet, fényes bútorok, visító malacok, halnyelű bicskák, fekete és vadítóan vörös női fehérneműk. Sok az asszony és a fiatal. Annyi minden kiment már a divatból, ide a vásárba visszahozzák őket az ötletes magánzók, kisiparosok, bosnyáknak álcázott vásárosok. Hangos orditozás, a színek kavalkádja, zúgó-morajló kakofónia. „A naptár a kalandor, itt kapható... A gyermek nem csavarog, ha ebből olvasunk neki... Ne látsd a szád, fiam!... Gyere Julcsi, neked való ez, nem ennek a papáknak ...” „Szentképeket tessék, művészi festményeket.” „Ide figyelj ! Ide nézzl Itt kapható a törökméz I Aki nem vesz ne babráljál...” „Idesanyám, vegyen min’ nekem harmonikát. A törökméztől felfordul a gyomrom." Az anya rászól, hogy ne óbégasson és nyomaték kedvéért fejen legyinti a fiát. Az csendben pityereg. Először a szem nem képes bontani a képet. Mindent egyszerre fog fel a pupilla, forog a kép, kaleidoszkópként jelenik meg a sárga lencsén. Nagy nehezen talpraállnak, helyére kerülnek a formák, a színek, a dolgok. Az árok szélén tüzet raktak a cigányok, most előtte guggolnak, szalonnát sütnek. Mellettük vakít a vájt teknő. Az öregek közül a családi sokaság, mind a földön. A kicsik sírva kérik kenyerükhöz a sült szalonnát magyarul. A szülők cigányul korholják őket. Aranybarna pofik, koromfekete göndör fejek, villogó szemek és fogak, istenellenes vétek mosdatlanul hagyni őket. A lacikonyha súlyos szaga előbb kerül az orrunkba, mint a képe a szemünkbe. A sült zsír nehéz illata körüllengi a sokaságot, jönnek az emberek valahonnét a sűrű bolyból, kezükben sültkolbász, fehér cipó, piros, zsíros szaft ragyog a bajszukon. És még mindig törökméz és vert kötél, ostorszíj és lószerszám. És itt helyben készül fejmintára a csodálatos kocsiskalap, ahogyan a tájjelleg megköveteli. Hangosan alkuszik mindenki mindenkivel, ócsárolják a másik portékáját, dicsérik a magukét. Vajon mennyi forint cserél itt gazdát? Déltájban néhány emberen a szesz is elvégzi „áldásos" tevékenységét, a bor lelke kikönyököl az ivók szemébe, nehéz kezükkel az asszonyok fenekére csapnak, azok roszszallóan tekintgetnek vissza. Később a legjobb komák is összeszólalkoznak, ölre mennek, pedig ez már nem való. Nem is áll jól a korukhoz. Áll a vásár. A nép nem fárad, csak a vásárosok torka reked, halkul egyre. Szemlátomást fáradnak, kezük mélyeket túr a kötényzsebbe, „mérik” a bankót, a forintot, csillog a szemük. Még mindig gyakori a tenyérbe csapás, a parolázás, boldog az eladó és boldog a vevő. Pedig a parasztember nagyon akkurátusan vásárol. Háromszor is elsétál a kiszemelt portéka előtt, s csak azután nyúl a buksza fenekére. Áll a vásár. Mi is veszünk törökmézet. Kár volt, nem az igazi már. VÁSÁR MAGYAR IFJÚSÁGI 71/26