Magyar Ifjúság, 1971. május-augusztus (15. évfolyam, 19-35. szám)
1971-06-25 / 26. szám
íme az aranyérem (18 karátos arany) *53 Meglepőnek, sőt furcsának tűnhet sokaknak, ha egy sportoló boldog mosollyal mutogatja az emlékeknek is tekintett, frissen vásárolt cipőt, a nem aranyból készült karkötőt, nyakéket, a szerény ajándékot, a minimális zsebpénzből szerzett, még cuccnak sem nevezhető holmikat. Ha pedig mindezekhez szomorú hangulatot kiváltható ütések után jutott hozzá, akkor le a kalappal előtte, akkor csak „belevaló” lehet a jelző, ha a magyar bokszolókat emlegetjük. A hazai sportkedvelő nagy mellényű menők kijelentéseihez szokott, úgy hogy a fair magatartás, az erőviszonyok reális, higgadt értékelése, a lehetőségek okos számbavétele meglepőnek tűnt; az ökölvívók józan fejjel indultak Madridba, ott még a nagy küzdelmek idején sem, kábultak el és dia-, dalt arattak. Már a bukaresti Európa-bajnokságon látszott, hogy a Papp—Adler duó működése alapvetően megváltoztatta az erőviszonyokat, a miskolci junior kontinensviadal már imponáló sikerrel zárult. Most, a madridi tarolás után viszont nem árt újból megjegyezni, hogy a rokonszenves és hozzáértő kettőst még a közelmúltban is olyan méretű fúrás-faragás érte, hogy csaknem elbuktak. Hogy miért támadták őket? Egyszerű ügy, sajnos. Még mindig akadnak magukat kollégáknak, barátoknak nevező, de csak irigy sarlatánok, akiknek „buli" a sport, s nem a magyar színek eredményessége a cél. Szerencsére (lehet hogy véletlen csupán?) Zsiga bácsiék átvészelték a kínos pillanatokat és újból — ki tudja hányadik alkalommal — bizonyítottak. De hát meddig kell még harcolniuk azért, ami természetes? Lehetséges talán, hogy ezután már senki sem tesz keresztbe útjukon semmit? Csak remény várt erre, de a remény üdítő dolog. Különösen akkor, ha bajnoki érmek kísérik. Hiszen országvilág látta, hogy a spanyol fővárosban csak a magyarok (és egy-egy szovjet, illetve lengyel öklöző) nem verekedtek, hanem bokszoltak. Pappékról már sok anekdota, híres történet kering, a szigorúságról, kemény nevelési elveikről. Bármit is mesélnek, nincs túlzás a rhondókákban. Elég tán egy újabb adalék ehhez. A legeredményesebb gárda, a magyar együttes, a fényes menetek után, a kerti ünnepélynek nevezett zárófogadáson már nyugodt szívvel kiengedhetett volna. Mégsem így történt, s ez csak azt bizonyítja, hogy a magyar különítmény valódi sportemberekből állt. Maria Rosa világhírű spanyol táncegyüttese, a bankett nagy számai során néhány olyan művésznőt is parkettre vonultatott, hogy a kéthetes, böjtölésnek is beillő, spanyolországi tartózkodás után természetesnek lehetett volna venni, hogy kigyullad a fantázia, s ha már zakatolt a vérpezsdítő zene, könnyebben csúszhatott volna a könnyű vörösbor vagy a speciális likőr. A csodálatos Maria néhány produkciója után azonban Papp felvonta szemöldökét, mire a legények hatalmas iramban távoztak, hiszen már közel volt az éjfél, s ilyenkor egy jó bokszoló ágyban van. A nyolctagú csapat egyébként a pincérek egybehangzó vallomása szerint 1,7 liter vörösbort fogyasztott öszszesen, azt is fröccsben, s nem történt másképpen a cigarettázás esetében sem. Mert „nem tiltom én a dohányzást, de ha valakit meglátok bagózni, mehet plasztikai műtétre” megjegyzés után nem volt tanácsos élni a látszólagos önállósággal, de talán egyik bunyós sem „görbült” volna fel még akkor sem, ha engedik. Példaként lebegett előttük Zsiga bácsi és Laci egész életvitele : aki ezt a sportot választotta, az legyen szerény és viszszahúzódó és csak a ringben villogjon ... Példabeszéd helyett elég volt ennyi: „Én kibírtam huszonöt évig, azért tartok itt.” Hát ezért nem meglepő s furcsa, hogy a magyar küldöttség tagjai még egy tucatáru „surranónak” is örültek (bár az is természetes lenne, hogyha több támogatást kapnának havonta, mint amit egy rossz futballista kap egy gusztustalan bundadöntetlenért), s talán egyetlen győztes arcán sem fénylett olyan boldogság, mint a magyar bajnokokén. S talán egyetlen mester sem volt olyan kritikus a siker után, mint a már legendás hírű duó: a döntők után valamenynyi bajnoknál bőven találtak hibákat, ostorozták is azokat, aztán Papp félrevonult, és az egykori pusztító öklök tulajdonosa feltűnően hüppögött. Mint ahogy a nyertesek és a helyezettek, és a most lemaradók is. Ki az eredményért, ki pedig az eredménytelenségért, hiszen mindenki nem győzhet. Kajás is gyanúsan tartotta a fejét, s csak az eredményhirdetés után jutott szóhoz és hajtogatta, hogy két hétig csak focizni fog levezetés helyett. A 32 éves korelnök alakítása különleges elbírálást érdemel: 1963-ban szerzett aranyérme után volt ereje (kudarcot hozó szereplésekre többé nem emlékezve) ismét a csúcsra törni, ráadásul egy olyan versenyzővel csatázva a finálé előtt, aki továbbszolgáló bérgyilkosnak beillett volna. Kajdiról sokszor mondták, hogy félti vonásait, nem akar igazán belemenni a küzdelembe. Most aztán megmutatta harcos vonásait is, akárcsak Badari és Gedó, akik már eddig is minden idegszálukkal a győzelemre törtek. De legalább ilyen masszív sportember Botos és Orbán is, és természetesen (a mostani szerepléstől függetlenül) Junghaus, Tóth és Juhász. Csodát műveltek Ádlerék ? Dehogy. Csak annyi történt, hogy egy nagyszerű pedagógus és egy csodálatos versenyző valamikor összetalálkozott. Kapcsolatuk példa lehet mindig, minden sportág részvevői számára. Aztán Pappból is nevelő lett, s mesterével együtt oktat — sajnos csak két éve. Rövid idő volt ez, de mégis imponáló mutatványokat hozott. Csak annyit követeltek neveltjeiktől, amennyit korábban elvártak tőlük. S ez a mostani sikerek titka, mert ők mindig sokat dolgoztak, hajtottak a szó legtisztább értelmében. Tehát megmutatták, mit hogyan kell tenni. Most már akadt néhány szívós, kemény legény, aki követte őket. Bár hullámvölgy mindig akadhat, bizonyos, hogy jövőre még többen lesznek. S akkor talán a szigorú Laci is megengedi, hogy egyszer virraszthassanak a fehér asztal mellett akár éjfélig is. Most pedig emlékezzünk a nagy finálé alakjaira. 48 kg: Gedó: nem 48, hanem 96 kilós pofonok szállítója. Mihai (Románia): majdnem a lehetetlent bizonyította — kisebb volt, mint Gedó. 51 kg: Rodriguez (Spanyolország): higgadt mozgás, tiszta fej, bágyadtságot okozó ütések. Blazinski (Lengyelország): bal kezét balta helyett is használhatná. 54 kg: Badari: „Ha nyerek, életemben először két üveg sört iszom” — mondta. Papp csak egyet engedélyezett; Melnyikov (Szovjetunió): tüske haj, kemény tekintet, szívós harci szellem. 57 kg: Tomczyk (Lengyelország) : könnyed léptek, súlyos öklök; Botos: bátor juniorként rettenetes felnőttek között. 60 kg: Vasile (Románia): vívót nehéz eltalálni, hát még ha az ellenfelet a ring körül is segítik; Stepansky (Lengyelország): finom kézvezetés, apró ütések, nagy támogatás. 63,5 kg: Beyer (NDK): automata ütőgép, okos komputerral; Cutov (Románia): tanár a döntőig, ott váratlan bukás. 67 kg: Kajdi: hosszú szünet után még fényesebben csillog az aranyérem; Wolke (NDK): tapadós ellenfél, birkózó stílussal. 71 kg: Tregubov (Szovjetunió): bemutató rutinból és fifikából; Belie (Jugoszlávia) : egy ütésre ment, az se sikerült. 75 kg: Juzsiavicius (Szovjetunió): rászámolás után is legény a talpán; Nastac (Románia): nagy lendület, gyenge védekezés. 81 kg: Sachse (NDK): egy csapatnak is elég lett volna, amit kapott. Pavlov (Jugoszlávia): balegyenes futószalagon. 81+kg: Csernisov (Szovjetunió): gyermekien ártatlan arc, sűrűn osztogatott ütések. Hussing (NSZK): hatalmas ütőfelület. Munkatársunk, Szabó Ferenc madridi jegyzete FÉNYES MENETEK A Tenkes hegység napsütötte, déli lejtőitől nincs messze a Dráva kanyargós, csillámló vizű kék szalagja. Pécs felől érkezve a máriagyűdi elágazástól már látni , a siklósi vár kiemelkedő, büszkén őrködő falait. Tőle jobbra, tovább folytatva a déli végek felé való száguldást, már csak pár perc Harkány, az Országjáró Diákok VI. Országos Találkozójának színhelye. Az impozáns, csupaablakos, modern Napsugár szállótól már igazán pár lépés a harkányi kemping, öt felejthetetlen nap élményeinek színhelye, szemtanúja. Amikor Szabó János, a KISZ KB intéző bizottságának tagja, a Magyar Ifjúság főszerkesztője megnyitotta a harkányi találkozót, már ránk esteledett. Közel kétezer tizenéves vonult fel az ünnepélyes megnyitóra. Imbolygó fáklyák alatt „jelszó-párbaj” vezette be a megnyitót. Dobpergés köszöntötte az ODOT-zászlót hozó ifjúgárdistákat, és a Himnusz hangjai mellett kúszott fel az árbocrúdra a VI. ODOT zászlaja. A programot végigfutva is elfáradt az olvasó szeme, és akik végigcsinálták, azoknak valóban kijár minden elismerés! Mert mi is történt? Dallal, tánccal, vidámsággal, szórakozással a megyék legjobbjai „játszották” végig ezeket a verőfényes napokat, úgy, hogy közben tábort vertek, túráztak, fürödtek, megismerték hazánk déli sarkát, a megye természeti szépségeit, emlékeit, eredményeit, értékeit. Élősövények, diadalívek, díszkapuk jelezték egy-egy megye mini-birodalmát. A technika sem hiányzott a táborból. A rendezők rövidhullámú adó-vevő készülékeken érintkeztek egymással. A honvédelmi bemutatók és a kiállítások felvillantották korszerű haditechnikánkat és akinek kedve szottyant, az még ki is próbálhatta egy igazivalódi vitorlázórepülőgép pilótaüléseit is. A jelenlevők valamennyien azt vitték magukkal: jó táborozás, ragyogó idő, kellemes élmény volt! Jövőre ismét találkozunk! —Varga— CAMINAK A Gedo és Popp a kesztyű átvételnél Adler Zsiga■ bácsi Kaidi a mesterrel , Tím Badar! csatája Melnyikovv 71/26 0 MAGYAR IFJÚSÁG Tichy búcsú A Bp. Honvéd—Bp. Vasas mérkőzésen elbúcsúzott a zöld gyeptől, a játéktól Tichy Lajos, a Bp. Honvéd 36 éves, hetvenszeres válogatott középcsatára, aki tizennyolc évet töltött egy klubban. A búcsú szenzációsnak sikerült. A harmadik helyet eldöntő rangadón a Honvéd ugyan nem tudta megszerezni a győzelmet, s ezzel elvesztette reményét a bronzéremre, a veterán középcsatár azonban Pintér jobb oldali beadásából ritkán látható hatalmas kapásgólt zúdított bal lábbal az egyébként kitűnően védő Tamás kapujába. A közönség, a szakvezetők és játékostársak is melegen ünnepelték a parádésan játszó középcsatárt. Az ősz folyamán még egy nemzetközi mérkőzésen is elbúcsúztatják Tichy Lajost, s akkorra várható a Zrínyi Katonai Kiadó gondozásában megjelenő életregénye is, amelyet Pongrácz György és Kincses György írt Ferde fák címmel. Három aranyéreme egy versenyzőnek, egy versenyen. A bravúr Földi Imre nevéhez fűződik! A Tatabányai Bányász légsúlyú versenyzője a szófiai Európabajnokságon megnyerte a nyomást (125 kg), a lökést (137,5 kg) és az összetettet (367,5 kg). A kiváló sportember ötödik (!) alkalommal bizonyult Európában a legjobbnak. Klubtársa, Holczreiter Sándor, a lepkesúlyban Európa-bajnok lett, nyomásban (112,5 kg), ezüstérmes szakításban (95 kg) és bronzérmes lökésben (120 kg). Az összetettben az ezüstérmet szerezte meg (327,5 kg).