Magyar Ifjúság, 1971. május-augusztus (15. évfolyam, 19-35. szám)

1971-06-25 / 26. szám

71/26 MAGYAR IFJÚSÁG­ ­ Az életet még sohasem írta csupa nagybetűvel, de az éle­tet élő embert mindig nagy­nak tartotta. Törékeny alkata szakállal párosul. Neve: Csá­nyi Vilmos. A Budapesti Or­vostudományi Egyetem orvo­si-vegytani intézetének mun­katársa, egyetemi adjunktus, a biológiai tudományok dok­tora. Huszonkilenc éves korá­ban védte meg kandidátusi disszertációját. Hazánk legfia­talabb kutató tudósa. Manó bácsi tüze — Hogyan lesz valakiből tudós? Töpreng, aztán elneveti magát. — Nem kaphatnék könnyebb kér­dést? Zuglói munkáscsalád elsőszülött gyermeke. Apai ágon a nagyapa volt az első, aki szakmában is az újat választotta. Villanyszerelő lett, és fiát is erre tanította. Idős Csányi Vilmos egészen 1953-ig dolgozott a vezetékekkel. Akkor, ahogy monda­ni szokás, „kiemelték”. Egyik napról a másikra kinevezték az Országos Villamos-Távvezeték Vállalat osz­tályvezetőjének. Az apa a fiával együtt kezdett el tanulni, és betöl­tötte 46. életévét, amikor megszerez­te a villamosmérnöki diplomát. — Apám mindig és mindent egész emberként tett. Nagyapától tanulta meg, hogy a munkában nem lehet kihagyni, hogy a drótok és vezeté­kek között mindent komolyan kell venni... Laci öcsém a szakmában is apát követte, villanyszerelő ma­radt. Intézeti szobájában beszélgetünk. A kutatás mellett évente 50 órát ta­nít az egyetemen és húszat a mér­nöktovábbképzőn. Ma vizsgáznak nála a végzett mérnökök. Íróasztala közepén lista Tíz név mögött ötös, három mellett négyes számjegy áll. A magyarázat dicséretnek is beillik, de zártan tömör: „A frissen végzet­tek mindig többet tudnak, mint a régebbiek”. Kényes kérdéssel pró­bálkozom. — Kértek már nálad protekciót? Töprengés nélkül felel: — Nem. De nem is adnék senki­nek, mert én sem kértem soha sen­kitől. — És ezt természetesnek tartod? — Igen. Persze tudom, hogy van­nak emberek, akik egyszerűen élni sem tudnának nélküle. Hétköznapi dolognak tartják, hogy kapják és a maguk területén ők is adják. Éppen ezért semmit sem tudnak becsülni igazán. Huszonöt éves korában nevezték ki tanársegédnek. Vegyészként kez­dett, biokémikus lett. A molekulá­ris biológia területén kutatott először, a fehérjeszintézis szabályozását ta­nulmányozta. Nem sokkal később már teljesen önállóan dolgozhatott, s olyan jelenségekre talált, amelyek részletes­ vizsgálata teljesen új irányt jelent az enzimek keletkezésének ta­nulmányozásában. Kísérleti eredmé­nyeit egy nagyobb amerikai csoport is reprodukálta. Még nem volt 30 éves, amikor kidolgozta egy enzim­fajta ipari előállításának módszerét az eljárást még abban az évben al­kalmazni kezdték. Sok minden összejött a kezdés utá­ni néhány évben. Csillagos sikerek, és gyötrelmes vajúdások a magán­életben és a kutatásokban egyaránt.­ ­ Ez a csirke és 3999 társa taní­tott meg arra, hogy az egér is tud számolni Aztán egy napon egy öregember személyében munkaidő után ritka nagy élménnyel találkozott. — Neked tulajdonképpen nem is rólam kéne írnod, hanem Manó bá­csiról. Manó bácsiról, aki egyetemi professzort, dékánt és rektort egy­aránt megtanított valami hihetetle­nül fontosra. — Ki ez a Manó bácsi, és mi az, amit tanulni lehetett tőle? — Manó bácsi egy matuzsálem. Olyan ember, akinek a korát senki nem tudja közülünk. Csak annyi biztos, hogy már a századfordulón is tanított és később a Tanácsköztár­saság idején el akart kezdeni vala­mi meghökkentően újat:­­kísérletet tenni az egyes tantárgyakat legjob­ban értő-ismerő diákokkal. Egyetemi padba ültetni őket a középiskola második, vagy harmadik osztályai­ból ... Manó bácsi nálunk, nálam is kopogott. Minden szavából lángoló akarás áradt, és mi is bevezettük a kísérletet. Év elején általában két­száz nagyon tehetséges középiskolást hívunk meg az egyetem kémiai tan­székének előadásaira. Tapasztala­taink szerint közülük 30—40 diák el­sőre érti és figyelemmel tudja kísér­ni a magas szintű előadásokat. Év vé­gére általában két-hárman marad­nak a harmincból. Ezeket a lányo­kat, fiúkat azután behozzuk az inté­zetbe. Eddig három sokat ígérő fel­fedezést köszönhetünk Manó bácsi­nak. Varga Imola biokémikust, Ger­­vai Judit vegyészt, és Mészáros Ká­roly végzős orvost. Én pedig Gervai Judit személyében külön még vala­mit: egy igazi élettársat... Manó bácsi, azaz: Ádám Manó nyugalmazott fővárosi iskolaigazgató ma már ágyhoz kötött, teljesen vak és erősen megromlott hallású öreg­ember. De még így az ágyból is se­gít tenni, szervezni, irányítani. Ma már az egyetemek keresik fel és Ma­nó bácsi, ha kicsit kiabálva is, de szívesen ad tanácsot. A számoló egér Három kép díszíti Csányi Vilmos szobája falát. Két saját készítésű csendélet és az első kísérletnél „fő­szereplő” egynapos kiscsirke fény­képe. A negyedik ketetben Juhász Ferenc versének részletei „És ép­pen ezért, az Élet öröm. Mert min­den­­ létező létével örül a létnek. Azzal, hogy van, / hogy létezik, az­zal, hogy van, hogy betölti sorsát, / csillag, állat, űr, kőzet, növény.” — Szereted a verseket? Mosolyog és végigsimít a haján. — Ezt nem mondanám. Szeretem Svejket, és Rejtő Jenő hőseinek szö­vegét. Áhítatot és tiszteletet érzek, ha Thomas Mannt olvasom, de iga­zán gondolkodni csak Juhász ver­sein tudok. Sokan mondják, hogy Juhász világa kusza, bonyolult és összetett. Én egyszerűnek érzem. Mi mindent tud megírni néhány sor­ban?! Hallgasd csak. — És idézni kezd: „A Világegyetem az emberben ismer önmagára, / a Világegyetem az emberben látja először / önma­gát, az emberben ismeri föl / léte anyagát, / és elvirágzó állapotát." A végén szinte kisfiúsan álmél­­kodva: — Mennyi bölcs dolgot kimond! Svejk, Thomas Mann, Rejtő és Ju­hász békésen megférnek egymás mellett. — Rejtőtől is tudnál idézni? Kapásból felel: — Közkedvelt mosolyával nyúj­totta hölgye felé arcát a rassz és er­re két akkora pofont kapott, hogy pepita színű lett a világ előtte ... — Ez miből volt? — Az ellopott futárból. Szivar és Rita Kamélia művésznő találkozásá­nak nagyjelenete. — A csirkét miért becsülöd eny­­nyire? — Mert ez a csirke és 3999 társa tanított meg arra, hogy az egér is számolni tud ... 1966-ban jelent meg első, Horváth Istvánnal közösen írt könyve, a Bak­tériumbiológia. A másik: a Sejtbio­lógia már teljesen önálló, hatalmas munka, ötven tudományos dolgoza­tot közölt eddig. A Gondolat Kiadó kérésére 50. íves.ikonquatuír -Mólók*»« láris biológia címmel. .•­■*» • ■■“­A modern tt»óáis*toátéam,.*ta­­­nításán kívül a népszerűsítésében is fontos szerepet tölt be. — Jelenleg mivel foglalkozol? — Memória-kutatással. Segítőim a csirkék és a halak. Én is, mint so­kan mások, arra vagyok kíváncsi, hogy milyen biokémiai folyamatok és genetikai tényezők játszanak sze­repet a tanulásban. — És mire jöttél rá? Viccnek hangzik a válasz, pedig nagyon komolyan mondja: — Arra, hogy még legalább húsz évig kutathatok. — Húsz évig? — hihetlenkedve nézem, de újra megismétli. — Bizony-bizony. Persze, azért máris léptünk előre. Tóth Jánost pár évvel ezelőtt még én tanítottam, de hamarosan ő tanít másokat. Ez a fiú igazán értékes munkát tett az asztalra. Itt az intézetben dolgozta ki a tanulás számítógépes szimulá­cióját. Ezt akarjuk most „lefordíta­ni” biokémiára. Ha ez sikerül, máról holnapra tervezni és ellenőrizni le­het a biológiai és biokémiai kísérle­teket. Az akció a „számoló egér” fedő­nevet kapta. Lehessen bukni ! Protokoll szöveggel fogalmazva je­lentős feladatokat végzett és végez a tudományszervezésben. Három évig volt titkára a Magyar Bioké­miai Társaság mikrobiológiai szek­ciójának, majd újabb három évig a Magyar Tudományos Akadémia bio­kémiai bizottságának. Jelenleg az akadémia tudományos minősítő bi­zottságának tagja. Részt vesz a kö­zépiskolás pedagógusok továbbkép­zésében és az oktatás helyzetének felülvizsgálatában. Marx György csoportjában dolgozik, az oktatási rendszer továbbfejlesztésének főbb kérdésein. Ezzel kapcsolatban még korainak tartja a nyilatkozást. De amit ki­mond, azon mégis érdemes töpren­­geni. — A jövőt csak azok a népek nyerhetik meg, akik jól és korsze­rűen tudnak kutatni, tanítani. Szinte gyújt a szenvedélye. — A mostani kormányrendelet so­kat segít a pedagógusok anyagi hely­zetén. Gyorsan hozzáteszem: még időben. Távol áll tőlem, hogy sértő legyek, de szerintem az utóbbi évek­ben egyre gyengébb emberanyag vá­lasztotta a pedagógusi pályát. Ez na­gyon komoly hiba! Az életet átgon­dolni képtelen emberek szinte már bebeszélték maguknak és mások­nak, hogy nálunk tulajdonképpen senkit sem kell sajnálni, mert a má­sod-, harmad- és negyedállásokkal együtt mindenki megkeresi a ma­gáét. Rossz ez az okoskodás. Véle­ményem szerint akkor járunk jó úton, ha minden ember a fő mun­kahelyén adja esze és tudása javát. S ha valóban ott adja, kapja is ott az anyagi maximumot. Középiskolás korában dohányzoit utoljára. Kávét csak vendéggel iszik. — Részt vettem egy bérpolitikai munkaértekezleten és nem tudtam bosszankodjam-e vagy nevessek. A hozzászólók jelentős részét nem az ötmillió kereső, hanem a százhúsz, vagy mennyi, belvárosi maszek és a kétszáz egynéhány lángossütő jöve­delme érdekelte. Pedig hányan van­nak ők a milliókhoz mérten?! És milyen pofon egyszerűen lehetne szabályozni a jövedelmüket! De rá­juk valóban vigyáz a bürokrácia. Szigorúan megszabja, hogy mondjuk 210 lángossütő és 301 pecsenyesütő engedélyt lehet kiadni. Az emberek szeretik a lángost és a hurkát, te­hát veszik. Ez az 511 ember mai ér­telemben véve, hamarosan gazdag lesz. De mi lenne, ha nem az enge­délyek kiadásánál lennének szigo­rúak a hatóságok? Egyik napról a másikra megszűnne a gond! Ha két­szer annyi engedélyt adnának ki, már csak a felét, ha tízszer annyit, már csak a tizedét keresnék az úgy­nevezett maszekok. Szélesen mosolyog és széttörli a bajuszát. — Ugye, milyen egyszerű?! Egy hatodikos kisdiák is így számolna. Nem akarok udvariatlan lenni, de úgy érzem, rá kell kérdeznem. — Mi a véleményed a kutatások mai helyzetéről? Nyíltan visszanéz. — Hosszabb időt töltöttem a Szov­jetunió és Csehszlovákia különböző intézeteiben. Nem sokkal később Ford-ösztöndíjjal kutattam a Har­vard egyetem laboratóriumában. Ezekből az országokból vannak ta­pasztalataim. Így alakult ki az a vé­leményem, hogy népiesen szólva ide­je lenne összébb húzni a nadrágszí­jat, és bátorrá válni. — Mit értesz ezen? — Azt, hogy ne kutatgassunk, hanem kutassunk. Hogy biztosítsák a lehetőségeket, de szigorúan kérjék is számon az időt és az eredményt. Én azt tartom bajnak, hogy egyszer sem hallottam: xgy tudós megbukott, mert kiderült, hogy tehetségtelen. Én azt követelem, hogy lehessen megbukni! Ha én például semmit sem tudok letenni az asztalra, buk­jam meg. Ha nem tudok, akkor ne kapjak 5200 forintos havi fizetést és kutatói állást. Ha a társadalom nem nyer az eszemből, akkor ne is ad­jon! — Nem vagy túl szigorú? — Aki nem szigorú, annak nincs önkontrollja. Kilépünk az intézetből, a csirkék, a piros fények és a fekete-fehér ko­rongok világából. A Körút veréb­csipogástól hangos fái alatt sétá­lunk. Körülöttünk mindenki siet. — Azt mondták rólad, hogy ne­ves ember vagy, és csak híresebb le­hetsz. Nem engedi befejezni a mondatot. Megáll a járdára fészkelt presszó előtt és csak ennyit felel: — Egyetlenegyszer voltam híres. Középiskolás koromban én voltam Budapest legnagyobb akvárium hal­­tenyésztője. De megbuktam, mert jól eladni sohasem tudtam. A mögöttünk állók azt hiszik, hogy viccet meséltünk egymásnak. Németh Sándor mm *. I.

Next