Magyar Ifjúság, 1973. március-június (17. évfolyam, 12-26. szám)
1973-06-22 / 25. szám
HATTAL MÜNCHEN FELÉ szükséges állandó mozgás, futás közbeni labdaátvételhez, továbbításhoz nincs meg a kellő erejük, labdabiztonságuk, azaz az ehhez szükséges technikájuk. Így adódik, hogy a modern elméleti felfogás gyakorlati eredménytelenséggel párosul. Mindezek tények, a múlt szerdán győződhettünk meg róluk utoljára. Mint ahogy tény az is, hogy egyre ritkábban érdeklődnek külföldön a magyar labdarúgóedzők iránt. És ezután érdemes azon is meditálni, hogy az egyesületekhez szerződött edzőknek (jóllehet, akadnak kivételek is), vajon miért nem jelölik ki a sportvezetők a végrehajtandó feladatot? Nem beleszólásra, bölcs, illetve oktalan tanácsadásokra gondolunk — csupán arra, hogy az edzőknek is írják elő munkaidejüket és legfőképpen a feladatukat (mert a bérezésük alapján ez elvárható lenne). De az előbbiekkel együtt kapjanak bizalmat, s ne a bajnokság kellős közepén, kapkodva hirdessék ki a „közös megállapodáson alapuló távozást”. A kitűzött határidő lejártával kérjék tőlük számon (ha ez szükséges) feladataik végrehajtását. Keresd a vétkest? Szinte már hagyományos, hogy egy Budapestre kerülő fiatal tehetség hat-nyolcezer forintos havi keresetéért mindössze napi két, két és fél órát köteles a labdarúgással foglalkozni. És ebben már az öltözködés is benne van! Ezek a játékosok és sok más társuk is, a töméntelen szabad idejüket nem a legjobb helyeken „ütik agyon”. Tegyük fel, hogy rádöbbennek, hogy olyan mértékben jutalmazzák őket, amelyért korántsem dolgoztak meg. Mi következhetne ebből? Nem tehetnek mást, mint tudomásul veszik kiváltságos helyzetüket, hiszen senki sem követel tőlük többet. Ezek után már szinte természetesnek tűnik, hogy az idősebb labdarúgók legtöbbjének a jól menő gebin megszerzése az egyetlen, üdvözítő cél. Mondjuk ezek után azt, hogy mi neveltük ilyenné őket, hogy a mi környezetünkben váltak olyanná, amilyenek? Sajnos, ezt kell mondani. Ez van — de nem muszáj ezt szeretni. Még elfogadni sem... Minden összefügg: beszélni kell a labdarúgóbajnokság hajrájában született meglehetősen furcsa eredményekről is. Kockázatos lenne olyasmit állítani, hogy itt vagy ott adták-vették a bajnoki pontokat. Ám nem mehetünk el szó "amellett a tény mellett, hogy néhány mérkőzésen egyik-másik „jól értesült” szurkoló már előre megmondta (és eltalálta!), a nagy meglepetésnek számító végeredményt... Mindez persze véletlen is lehet. Csakhogy, a véletlenek ilyen sorozatától még nem lesz jobb a magyar labdarúgás. Keresd a vétkest? Hol? Vajon egyértelműen az a játékos a hibás, aki sok-sok szabad idejét nem a könyvtárakban tölti, hanem fiatalemberként abban leli örömét, hogy feltűnőbben viselkedjék a Maximban, vagy a Sport és Budapest Szálló bárjában (hogy csak a közkedveltebb labdarúgó-találkahelyeket említsük) ?! Persze, az ilyen esetek alkalmával nagyobb a felhajtás, rögvest mesélik városszerte, hogy ez meg az összetörte a berendezést. Ez a feltételezés legalább olyan túlzás, mintha azt állítanánk, hogy ezek a labdarúgók a pályán törik össze magukat. Talán az edző a vétkes? Nos, ha valaha is előfordulhatna ama bizonyos bunda, aligha lehetne az edzőket elmarasztalni, hiszen ők nem tudnák előteremteni az ehhez feltétlen szükséges anyagi fedezetet. Akkor a bázisszerv a hibás? ... Hiba lenne csak a játékosokban, csak az edzőkben vagy akár csak a labdarúgással foglalkozó sportvezetésben keresni a kitűzött feladatok elhibázóit. Nem hinnénk, hogy a magyar labdarúgás barátai felelősségrevonást — vagy ha úgy tetszik, fejeket — követelnének, hanem sokkal inkább azt, hogy a sok helyzetmagyarázat után értelemszerű tettek következzenek. Mert labdarúgósportunk jelenlegi helyzetéért az előbb említettek együttesen felelősek, s bár a játékosé a látható, azért a legnagyobb felelősség mégis a sportvezetésé. Elképzelhetetlen azonban, hogy csak az utóbbiak lendítsék ki holtpontjáról első számú sportágunkat. Csak együttesen, a játékosok, az edzők és a sportvezetők csakis közös összefogással segíthetnek a jelenlegi csúfos bizonyítványon. Mert labdarúgásunk rászorul a gyors segítségre , az emlékezetes szerdán már eljutottunk a szánakozásig. Hogy mennyi a teendő, hogy mekkora feladat áll előttünk, annak tisztázására — pergessük vissza a magyar—svéd világbajnoki selejtező mérkőzést egyetlen pillanatra. A magyar labdarúgók mostani képességük legjavát nyújtották. De ez is kevés volt a kudarc elkerüléséhez! T. András Emil SPORT TÁJKÉP BUKÁS UTÁN SÓS KÁROLY: Marseille óta mélyen megbántva érzem magam. Nem kívánok többé a labdarúgással foglalkozni. Kertészkedem ... MACHOS FERENC: Az életem volt a foci, de vérig sértettek . . . Visszatértem a szakmámhoz. Esztergályosműhelyt nyitottam. BUZÁNSZKI JENŐ: Mint edzőt, sorozatos csalódások értek. Úgy döntöttem, hogy a főfoglalkozásomnál maradok. Felvételi irodavezető vagyok. Nem is olyan régen, még a magyar labdarúgás nagy értékeiként tartottuk őket számon. Ma a „bukott” edzők. Ők hibáztak? Vagy mások tévedtek megítélésükben? Gondjaikról, sérelmeikről, a jelen magyar labdarúgósportjáról vallanak. Vádaskodás nélkül, inkább okulásként említik saját, s környezetük vélt, avagy jogos hibáit. A győzelem nálunk nem pénzkérdés Sós Károly nem sokat változott azóta, hogy a marseille-i világégés után — harminckét éves edzői tapasztalattal „letette a fegyvert”. Mozdulatai fiatalosak, energikusak, szavai magabiztosságot, életerőt sugároznak és — legalábbis úgy tűnik — megállapodott, nyugodt ember. „Vannak és voltak barátaim, akiket nem akarok elveszíteni. Amit tudok, eltettem magamnak” — kezdi a beszélgetést, de azután időnként feloldja az önmagának tett fogadalmat. Igaza van-e mindenben? Ezt még ő maga is megkérdőjelezi. De amit mond — figyelemre méltó. — Kilenc éven keresztül dolgoztam az NDK- ban és megéltem — két szóból: igen és nem. A magyar válogatottnál sokkal több beszéd is kevésnek bizonyult, mert mindig jött a reagálás: nem lesz ez így jó, vigyázni kellene, át kellene gondolni még egyszer a dolgokat... Angliai utamon tapasztaltam, hogy milyen csodálatos rend, milyen kellemes fegyelem van a kluboknál. Mi itthon olyan nagy dolgokat tudunk megvalósítani. Csak ezt nem sikerült eddig. Nem értem, miért. — A marseille-i mérkőzés után jöttem rá, a győzelem nálunk nem pénzkérdés... — Hatalmas összegért játszottak a magyar játékosok — mégis veszítettek! — A vereség fő okát ma is abban látom, hogy hiányzott Páncsics, Szűcs, Dunai 11. De nemcsak ez volt a baj! Az indokokat sokkal mélyebben kell keresni. — Én voltam az első edző Magyarországon, aki, amikor a válogatott élére került, sorra végiglátogatta az összes első osztályú egyesületet és segítségüket kérte. Kivétel nélkül mindenütt kaptam ígéreteket... Csak a megvalósítás hiányzott. — A játékosállomány? Annak idején négy-öt jó játékos pályázott például SOS a középcsatár szerepkörre. Valamennyien igazi értelemben vett egyéniségek voltak. Ma nincs ilyen. Önök szerint Bene jó középcsatár? Szerintem, csak középcsatár. — Hozzáállás. A talán már unalomig idézgetett régiekkel, az aranycsapat tagjaival is sok baj volt. De ezek zöme csak amolyan „kedves csirkefogó” volt. Barátok, akik között szorosak voltak a kapcsolatok. A maiak? Túlságosan maguknak élnek, túl titokzatosak. — Rangsort kellene csinálni. Nem szabadna megengedni, hogy egy újonc annyit keressen, mint egy régi játékos, hogy egy új edző annyit kapjon, mint egy régi. Hogy fordulhatott elő, hogy egy fegyelmi ügy kapcsán egy kalap alá vettek egy Albertet egy Kűvel? — Mit tennék Illovszky helyében? Ugyanezt. Legfeljebb nem nyilatkoznám, hogy a fiúk szívvel játszanak. — Nem kívánok többé edzősködni. Mindenem megvan. Házam, nyaralóm, kocsim. Ha nem lenne? Akkor elmennék. Hívtak több helyre. Külföldre és a Salgótarjánhoz is. — Hogy végül is mi volt a sértődésem oka? Elmondtam. Nem? Lehet, hogy én hibáztam? Machos Ferencet nehéz felismerni, meghízott. — Ön az első, aki azóta rám nyitja az ajtót — mondja örömmel, és látni az arcán, nagyon jó érzés számára, hogy újra a labdarúgásról beszélhet. Húszesztendős, sikerekben gazdag labdarúgó-pályafutás és huszonnyolcszoros válogatottság után, 1965-ben lett edző. Előbb a Vasas tartalékcsapatánál dolgozott, majd az ifjúsági válogatott vezetésével bízták meg. Lelkes munkájáért többször kapott dicséretet. 1970-ben a Vasas felnőtt csapatához hívták. Az ott eltöltött utolsó napjaira nem szívesen emlékezik...