Magyar Ifjúság, 1973. július-szeptember (17. évfolyam, 27-39. szám)
1973-08-24 / 34. szám
Az egyik ígéret bizony meghiúsult. Szollár Piroska ugyanis férjhez ment, kivált a családi „csapatból”. De ez mit sem változtatott a közösen elhatározott és — mindjárt elöljáróban elárulhatjuk — megvalósított célokon. Mind a négyen leérettségiztek — újságolják büszkén, és mi tagadás, megkönnyebbülten. Nem volt könnyű! Amikor Kunbajára jöttek, még a nyolc osztályuk sem volt meg. Estin fejezték be az általános iskolát, majd elhatározták, hogy tovább mennek. A kereskedelmi szakközépiskolába, mert ez szakképesítést is ad. Most pedig, hogy ezen is túl vannak, újabb terveket forgatnak a fejükben. A három lány még a Marxizmus—Leninizmus Esti Egyetemére, majd pedig — ha minden jól megy — a szakosítóra is szeretne beiratkozni. — Íróasztal mellé akarnak kerülni? — kérdezem. — Júlia, a legidősebb azonban elneveti magát. — Nem a munkától akarnak menekülni a Szollár lányok. Egyébként olyan sok a nappalin érettségizett fiatal, hogy úgysem jutna hely nekünk. Egyszerűen eljutottunk addig, hogy szükségét érezzük a tanulásnak. Magasabb műveltséget szeretnénk. Ez pedig akkor sem felesleges, ha kint a földeken és nem bent az irodában dolgozunk. A három lány változatlanul ott nyitja, metszi, gondozza a szőlőt, ahol a szép nevű „Kunbajai leányka” fürtjeit érleli a Bács-Kiskun megyei napfény. Júlia, a legidősebb, most is ugyanúgy gondoskodik a többiekről, mint két éve; a középső lány, Magdi sem sokat változott: szerény, mosolygós, alkalmazkodó. Rózsa, a legfiatalabb viszont kocsit vezetni is megtanult, mivel az érettségi mellé az autó is sikerült. Ott áll a bácsalmási lakóház udvarában, a türkizkék Wartburg-Lux. Amikor megkapták, éjjel is kiszaladtak megnézni: igaz-e? Tényleg ott van, vagy csak álmodják? Nyolc éve foltos ruhában, gumicsizmában állítottak be az állami gazdaságba. „Üres volt a zsebünk, meg a fejünk is" — foglalja öszsze a múltat Júlia. Először csak arra vágyódtak, hogy szépen járjanak, mint azok a lányok, akik nem hatgyermekes, szegény családban születtek. Most is szeretik a divatos holmikat, de már tudják, hogy a ruha nem minden. A tanulás mellett rákaptak az olvasásra, egész kis könyvtárat gyűjtöttek. Azóta pedig, hogy kocsijuk van, többet kirándulnak, ismerkednek az országgal. Külföldre is készülnek. Kunbaján dolgoznak és Bácsalmáson laknak ugyan, de abból az ablakból, amit ők nyitottak maguknak, mind messzebbre nyílik kilátás. A postás is sűrűn csenget náluk, néha az egész falu nem kap anynyi levelet, mint korábban a négy — most már csak három — Szollár lány. — Ezt is annak a régebbi cikknek köszönhetjük. Ennek nyomán írt például Kiskunhalasról egy aggódó édesanya. Azt kérte, hogy segítsünk a kislányán: nagyon magányos és búskomor. Azóta jó barátnők lettünk, és a kislányt mintha kicserélték volna. Levél jött a Szovjetunióból is: feladója, a kedves diáklány, nemrég három hétig volt a vendégünk. A gazdaság dolgozói is sűrűn fordulnak hozzájuk. Mindhárman tagjai a pártnak és a KISZ-nek. Júlia szakszervezeti bizalmi, és most éppen azért talpal, hogy kint, a szőlőtáblákon dolgozók is melegen kapják meg az ebédjüket, örül, ha segíthet, ha elintézheti, hogy a nyugdíjasoknak is megadják a bérprémiumot, vagy hogy könnyebb munka jusson a többgyerekeseknek. A gazdaságban nagy a becsületük. Munkával szerezték, szorgalommal, azzal, hogy mindig ott teremnek, ahol segíteni kell valakin. Munkatársaik családi alapon büszkék a „lányaikra”, közös volt az öröm, amikor megérkezett az autójuk, s nagy az izgalom, amikor érettségiztek. Szülőfalujukban már nem ennyire családias a hangulat, sokan bizony irigylik, hogy a maguk erejéből is eljutottak oda, ahová a tehetősebb szülők gyermekeinek sem mindig sikerül. Mindenük megvan, nem is panaszkodnak. Céljaikat nem mások sikereihez, hanem mindig saját erejükhöz, egészséges, frissen bontakozó igényeikhez szabták. Mégsem a közszemlére tehető bizonyítvány vagy autó a legnagyobb, amit elértek. Az igazi érték bennük van, abban, hogy értőbben, komolyabban fogják fel a közösség kivételeit, s válaszolnak rá, talán még buzgóbban, érettebben, mint két évvel ezelőtt. Az általános jókedv kellős közepén megkockáztatom a kérdést: most már jöhet a férjhezmenés? A lányok azonban tanácstalanul elhallgatnak, majd megint Júlia veszi át a szót. — Ha találunk rendes fiút, akkor természetesen férjhez megyünk. Olyanhoz, aki megért bennünket. Jártam eggyel, de abbamaradt a dolog, mert azt akarta, hogy maradjak ki a gazdaságból — errefelé nem szívesen engedik dolgozni a fiatalasszonyokat —, és hagyjam abba a tanulást. Túl nagy ár lett volna az asszonynévért. Három lány Kunbajáról. Három nővér. Aki az utcán látja őket, nehezen tudná megkülönböztetni egymástól Júliát, Magdit, és Rózsát. Nemcsak azért, mert egyforma az öltözékük, hanem mert az is rájuk van írva, hogy belsőleg is azonosak. Közös a ritmusuk. Egy ütemre lépnek. És sohasem visszafelé... Vadas Zsuzsa Ml LE BELŐLÜK? tfU* &N O«* St Isi^^?0 „*t fff^T fv&aSV’** . t^6^S°S^k' $ ^°11 k Piroska, aki B férjhez ment. Jobbról az első ■m Júlia, ';:B a középső Rózsa, ' B a hosszú fülű L hajú: Magdi A három lány és a közös szerzemény 16