Magyar Ifjúság, 1973. október-december (17. évfolyam, 40-52. szám)

1973-10-12 / 41. szám

— És KISZ-titkár... ne tréfálj! Ez olyan, mintha egy asszony azt állítaná, hogy két férje van és sose csalta meg őket egymással. Zsigmondi hahotázott, aztán minden átmenet nélkül rázen­dített. Észrevehette, hogy ő sincs partvonalon kívül. — Az amerikaiak sok min­denben előttünk járnak. Én szimpatizálok velük. Állati ko­csik, micsoda zenekarok... — Meg Vietnam — említet­tem. — Ahol ezzel a zászlóval és ilyen rangjelzésekkel vonul­tak gyerekek és asszonyok el­len is. Ez csöppet goromba kiegé­szítés volt, dehát megint or­dított a zene, nem lehetett árnyaltan­ fogalmazni. Zsig­­mond őszinte elképedéssel ráz­ta a fejét: — Dehogy! Én nem is azért hordom... csak, hát, mit hordjak? Talán sarló-kalapá­csos pirosat? Elhagyott a humorérzékem. — Ez nem ruhadísz — fe­leltem rá érthetően keményen. — Meg aztán, talán hallottál róla, hogy például éppen az Egyesült Államokban is sok fiatal hordja a sarló-kalapá­csos jelvényt. Mert ott, köztük nemcsak a „NO”, hanem ez is jelent valamit. Ezt vagy azt, de mondani akarnak valamit. Odaállnak valahová! — Arról mindig csak a mun­ka jut eszébe az embernek — dobott Kati gyönge mentőövet a tétovázó fiúnak. — Állan­dóan arról hallunk mindenütt. Ha idejönnék egy szovjet jel­vénnyel, abban nem lenne semmi különös. — Ebben van? — gyorsítot­tam a párbeszédet, mert lát­tam, közeleg a szériában fes­tett szőke. — Nézzétek, ott is egy ilyen rangjelzés, amott egy angol zászló a kövér le­gény hátán. A fehérgarbóson seriff jelvény. Most ez mind divatos mütyür. Maszek kon­fekció ... — Na és? — Dehát tényleg, mondjátok meg, különbözni akartok vala­kiktől vagy hasonlítani sze­retnétek valakikhez? — Ezen még nem gondol­kodtam — mormogta Zsig­­mond tétovázva. Megérkezett Henriett. — Ez Lajos — biccentett a kísérője felé. A „NO” már a fiú mellén virított, a lányon pedig a cse­remedália, s rajta virágzó be­tűkkel az új jelszó: „LOVE”. Ezt is kapni harmincért a Rákóczi úton. Ahol a kapu­aljak kirakataiból lányok ka­csingatnak műanyag pénztár­cák fedeléről, s a díszcsacsik feneke gombnyomásra ciga­rettát kínál. Ott találhatók a „formás” játékpisztolyok és a tarkabarka „vitrindíszek” kö­zött a hímzett jelvények is: US-ARMY, seriffcsillag, nyu­gati rangjelzések, sokcsillagos kis lobogók. Azoknak, akik ná­­­lunk megveszik, többnyire nem jelentenek az égvilágon semmit. Akik gyártják és terjesztik, azoknak mind ugyanezt jelen­tik. Üzlet. Ebbe az üzletbe — furcsa módon — hónapok óta nem szól bele senki. Pedig némelyik jelvény nemcsak politikai jó­érzésünket bántja, hanem már­­már rendszerellenesen pimasz, s ezeket is intézményesen árul­ják, s nem is pult alól. A ki­rakatokban ágaskodnak. Elforduljunk? Ne nézzünk oda? Legyintsünk, mondván: divat, majd kinövik, mint a hula-hopp karikát, a tikitakit s a többit? Talán hasznosabb, ha észre­vesszük, hogy az áttetsző blú­zokon és a házilag tenyeres­talpasra festett ingeken ágas­kodó „NO!” saját értelme el­lenkezőjével se azonos. Se nemet se igent nem­ jelent. Nem jelent semmit. Pontosabban: a semmit je­lenti. És ez baj marad akkor is, ha némely kamaszok kelekótya mimikrije netán más, rokon­szenvesebb jelvényekkel pró­bál a különbözőkhöz hason­lítani. SZÁNTÓ GÁBOR KERESZTKÉRDÉS: HOVA IGYEKSZIK, FIATALEMBER? VAN, AKI TUDJA, HOGY A JELVÉNY NEMCSAK RUHADÍSZ A SZELÍD MOTOROSOK HAZAI VÁLTOZATA FOTÓ: URBÁN ZSIGMOND ÉS ÉVA LASSAN TÖBBET TUDNAK EGYMÁSRÓL, MINT ÖNMAGUKRÓL PÖRZSE KÁROLYNÉ MÜHIMZŐ NEM TUDJA, MILYEN JELVÉNYEKET gyártat: HOZTÁK A MINTÁT, KÉRTÉK, ÉS VISZIK, MINT A CUKROT

Next