Magyar Ifjúság, 1973. október-december (17. évfolyam, 40-52. szám)
1973-10-12 / 41. szám
— És KISZ-titkár... ne tréfálj! Ez olyan, mintha egy asszony azt állítaná, hogy két férje van és sose csalta meg őket egymással. Zsigmondi hahotázott, aztán minden átmenet nélkül rázendített. Észrevehette, hogy ő sincs partvonalon kívül. — Az amerikaiak sok mindenben előttünk járnak. Én szimpatizálok velük. Állati kocsik, micsoda zenekarok... — Meg Vietnam — említettem. — Ahol ezzel a zászlóval és ilyen rangjelzésekkel vonultak gyerekek és asszonyok ellen is. Ez csöppet goromba kiegészítés volt, dehát megint ordított a zene, nem lehetett árnyaltan fogalmazni. Zsigmond őszinte elképedéssel rázta a fejét: — Dehogy! Én nem is azért hordom... csak, hát, mit hordjak? Talán sarló-kalapácsos pirosat? Elhagyott a humorérzékem. — Ez nem ruhadísz — feleltem rá érthetően keményen. — Meg aztán, talán hallottál róla, hogy például éppen az Egyesült Államokban is sok fiatal hordja a sarló-kalapácsos jelvényt. Mert ott, köztük nemcsak a „NO”, hanem ez is jelent valamit. Ezt vagy azt, de mondani akarnak valamit. Odaállnak valahová! — Arról mindig csak a munka jut eszébe az embernek — dobott Kati gyönge mentőövet a tétovázó fiúnak. — Állandóan arról hallunk mindenütt. Ha idejönnék egy szovjet jelvénnyel, abban nem lenne semmi különös. — Ebben van? — gyorsítottam a párbeszédet, mert láttam, közeleg a szériában festett szőke. — Nézzétek, ott is egy ilyen rangjelzés, amott egy angol zászló a kövér legény hátán. A fehérgarbóson seriff jelvény. Most ez mind divatos mütyür. Maszek konfekció ... — Na és? — Dehát tényleg, mondjátok meg, különbözni akartok valakiktől vagy hasonlítani szeretnétek valakikhez? — Ezen még nem gondolkodtam — mormogta Zsigmond tétovázva. Megérkezett Henriett. — Ez Lajos — biccentett a kísérője felé. A „NO” már a fiú mellén virított, a lányon pedig a cseremedália, s rajta virágzó betűkkel az új jelszó: „LOVE”. Ezt is kapni harmincért a Rákóczi úton. Ahol a kapualjak kirakataiból lányok kacsingatnak műanyag pénztárcák fedeléről, s a díszcsacsik feneke gombnyomásra cigarettát kínál. Ott találhatók a „formás” játékpisztolyok és a tarkabarka „vitrindíszek” között a hímzett jelvények is: US-ARMY, seriffcsillag, nyugati rangjelzések, sokcsillagos kis lobogók. Azoknak, akik nálunk megveszik, többnyire nem jelentenek az égvilágon semmit. Akik gyártják és terjesztik, azoknak mind ugyanezt jelentik. Üzlet. Ebbe az üzletbe — furcsa módon — hónapok óta nem szól bele senki. Pedig némelyik jelvény nemcsak politikai jóérzésünket bántja, hanem mármár rendszerellenesen pimasz, s ezeket is intézményesen árulják, s nem is pult alól. A kirakatokban ágaskodnak. Elforduljunk? Ne nézzünk oda? Legyintsünk, mondván: divat, majd kinövik, mint a hula-hopp karikát, a tikitakit s a többit? Talán hasznosabb, ha észrevesszük, hogy az áttetsző blúzokon és a házilag tenyerestalpasra festett ingeken ágaskodó „NO!” saját értelme ellenkezőjével se azonos. Se nemet se igent nem jelent. Nem jelent semmit. Pontosabban: a semmit jelenti. És ez baj marad akkor is, ha némely kamaszok kelekótya mimikrije netán más, rokonszenvesebb jelvényekkel próbál a különbözőkhöz hasonlítani. SZÁNTÓ GÁBOR KERESZTKÉRDÉS: HOVA IGYEKSZIK, FIATALEMBER? VAN, AKI TUDJA, HOGY A JELVÉNY NEMCSAK RUHADÍSZ A SZELÍD MOTOROSOK HAZAI VÁLTOZATA FOTÓ: URBÁN ZSIGMOND ÉS ÉVA LASSAN TÖBBET TUDNAK EGYMÁSRÓL, MINT ÖNMAGUKRÓL PÖRZSE KÁROLYNÉ MÜHIMZŐ NEM TUDJA, MILYEN JELVÉNYEKET gyártat: HOZTÁK A MINTÁT, KÉRTÉK, ÉS VISZIK, MINT A CUKROT