Magyar Ifjúság, 1974. május-augusztus (18. évfolyam, 18-35. szám)
1974-08-30 / 35. szám
S1B «|i ia&A A Than Károly Vegyipari Szakközépiskola IV/A osztályában harmincegyen végeztek az idén. Érettségi oklevelüket lobogtatva kirajzottak az „életbe”. Nyaralnak, felvételiztek, állást keresnek. ® ta I, I i ■ J*"“~'~~‘ Jutka újságíró szeretne lenni. Feri a Képzőművészeti Főiskolára pályázik. Imre a TF-re jelentkezett Igen ám, de vegyipari szakközépiskolában érettségiztek. Textilvegyésznek tanultak, most pedig egészen más pályák felé kacsingatnak. TÉVESZTETTEK? Szétszóródtak tehát, nehéz elérni őket. A szélsőséges példák mégis kiváncsivá tettek, milyen elképzelésekkel búcsúztak attól az iskolától, amely gyakorlati pályára készíti elő, képesíti a fiatalokat Gyárak, üzemek várják az itt érettségizetteket Hiszen az új gépsorok, a bonyolult automatikák mind képzettebb szakembereket igényelnek. Huszonegy ifjú textilvegyésztől sikerült megtudnom, hogy mihez kezdenek ezután. Közülük tizenhárman cserbenhagyják tanult szakmájukat más területen akarnak elhelyezkedőt vagy egyetemre, méghozzá többnyire tudományegyetemre készülnek. A kíváncsi újságírónak persze hogy megfordul a fejében: miért jelentkeztek annak idején a szakközépiskolába? Azt gondolhatnánk, hogy elsősorban a szülői önkény hatására, de nem így van. Tizen hátukat a kémia iránti feltétlen érdeklődés vezérelte , s nem utolsósorban a fehér köpenyes állások képzelt romantikája. Később azonban kiderült — sajnos elég későn ahhoz, hogy korrigálni lehessen a félresikerült választást —, hogy ez az iskolatípus nem elméleti, hanem gyakorlati szakembereket képez, tehát nem egyetemre, hanem üzemi munkára készít fel. Ez persze sokaknak csalódást okozott — talán ezért igyekszik több mint hatvan százalékuk egyéb pályára. Varga Jutkát az újságírás vonzza, évekig szerkesztette az iskolai lapot. A bölcsészkarra jelentkezett, magyar—népművelés szakra. — Akartál te valaha is vegyész lenni? — Nem. Szüleim módszeresen meggyőztek, hogy a vegyészet érdekes és nagy jövőjű tudományág. Én gimnáziumba szerettem volna járni. De otthon azt mondták: szakma lesz a kezedben, utána azt csinálsz, amit akarsz. A textiles szakmát egyébként szeretem, azaz nagyon tetszik. — Nem gondoltatok arra, hogy a szakközépiskolából nehezebben vesznek fel az egyetemre? Hogy ez az iskola nem tud felkészíteni a felvételire? — Nem. Akkor nem gondoltunk rá. Molnár Feri egyelőre textilgyárban helyezkedik el. Szabad idejében rajzol, fest, apró szobrokat készít. — Ha majd úgy érzem, elég jók a „műveim", a Képzőművészeti Főiskolára jelentkezem. — Hogyan kerültél akkor ebbe az érdeklődésedtől annyira távol eső iskolába? — Az általános iskolában szerettem a kémiát. A szakközépiskolát magam választottam. A képzőművészet akkor még nem érdekelt, két-három éve kezdtem foglalkozni vele. Bátori Imre a Testnevelési Főiskolára jelentkezett. — Ha nem vesznek fel a TF- re, laboratóriumba megyek dolgozni. Valamikor vegyész akartam lenni. Kutatóintézetben kísérletezgetni — ezt nagyon érdekesnek találtam. A textilvegyészet viszont nem érdekel. Nem perspektíva, hogy textilgyári szakmunkás legyek! — Kutatólaboratórium — ez tényleg perspektíva. De akkor miért tanultál textil vegyésznek? — Hát honnan tudtam volna tizennégy éves koromban, hogy ez az iskola nem általános vegyészeket képez? 2. Jutka, Feri, Imre esete különlegességével is típusa annak, hogy kinek miért ágazik látszólag rendhagyó irányba az útja. Velük együtt sokak példája bizonyítja, hogy azért, mert: — a szülő döntött a gyerek helyett; — tájékozatlanul választottak; — megváltozott az érdeklődésük. Ha egy osztály javarészt ilye n ÍLf « .^rs.: UTAT 1 . Hidd el, azt se tudtam, miért megyek, hogy ha — netán — átjutok Ausztriába, mihez kezdek ott. Hát ha disszidálni akartam volna, az útlevelet nem tagadják meg tőlem, két-három hét alatt szabad utat kapok, és kinn maradok! De én nem disszidálni akartam, hanem... csak elbújni a gondjaim elől. Messze kerülni a problémáimtól. Ma már tudom, hogy őrültség volt elindulni, de akkor képtelen voltam gondolkozni. Csak az zakatolt az agyamban, hogy menni, elmenni messzire, hogy aztán majd csak lesz valahogy, majd csak megoldódik minden. — Aztán döntöttél. — Nem én döntöttem. Csavarogtam a városban, és közben elment a vonat. Este nyolc körül indultam a határ felé. Szinte megkönynyebbültem, amikor elfogtak. Elkerüli a szembesítéseket A feleség aznap sokáig várta. Nem tudta, hogy a férje be sem ment az üzembe, de az meglepte, hogy kulcsai, köztük a KISZ-iroda kulcsa is, a dohányzóasztalkán feküdtek. Mellettük egy iskolai térkép Magyarországról, kinyitva. Évek óta nem keresték elő ezt a térképet. — Azt hittem először, hogy éjszakára annál a nőnél maradt — mondja. — A párttitkárt értesítette a határőrség, másnap reggel tőle tudtam meg az igazat Világos volt, hogy nem tudott köztünk választani. — És most? Fáradtan ül, halványan elmosolyodik. — Megígérte, hogy megmarad mellettem, hogy nem keres más nőt. — Ennyi elég? — Együtt leszünk, néha elmegyünk társaságba. Majd megnyugszunk. Én akkor kiborultam, három hónapig az anyósoméknál laktam, betegállományba tettek. Itthon megőrültem volna a bizonytalanságtól. — A férjed augusztusban börtönbe megy, akkor mit csinálszmajd? — Semmit, most már kibírom. Könnyebb lesz, mert tudom, hogy ide jön vissza. — Feláll, megy mosni. — Megígérte — szól vissza az ajtóból. A férje utánanéz, tétován elindul, aztán mégsem csukja be az ajtót. — A barátnőddel beszéltél azóta? — Többször fel akartam hívni, de amikor kicsöngött a telefon, mindig letettem a kagylót. Pedig vele legalább annyi megbeszélni valóm lenne, mint a nejemmel. De hát... se keres. Talán majd ha összeszedem a bátorságomat, és... — Tehát nem fogadtad el egészen az itthoni játékszabályokat? — Nézd ... Nem mertem nem elfogadni. De tudom, hogy nem öregszünk meg egymás mellett, érzem. Fújja a füstöt, az egyik cigarettát a másik után szívja, már-már füstfoltnaklátom. Nem találom a kontúrjait, nem érzem az éleit, a csontjait. — Verekedtél te már valaha? — Nem, soha. — Egyszer el kell kezdeni — mondom. — Magaddal kellene megverekedned. — Csakhogy nem tudok dönteni. Vékony szálak még kötnek a nejemhez, de ha tisztázni akarnám a másik kapcsolatomat, „ lehet, hogy ezek a szálak elszakadnának. Találkoztam a „másikkal”. Azt reméltem, hogy a törékeny, szőke asszony kiegészíti a képet, de nem tudott és nem akart tudni semmit. — Most hallom először, szinte hihetetlen ... Hónapokig vidéken dolgoztam, később sem kerestem. Csodálkoztam, hogy ő sem telefonál, de aztán örültem. Mert az utolsó hónapokban már elegem volt. Eleinte nagyon kellemes volt a kapcsolatunk, de én nem akartam elválni. Szerettem, persze... de nem annyira. Szóval disszidálni akart? Sose hittem volna, nem olyan embernek ismertem meg. Tényleg megbolondult... De hát maga kereste magának, nincs vele semmi beszélnivalóm! Megint nem ő döntött, a „másik” asszony nem várja vissza. Lehet, hogy ő is megkönynyebbül ettől. Elmarad ez a szembesítés, ahogyan elmaradt a másik is, a gyárban. — Tudtuk, hogy nem a legideálisabb ifjúsági vezető — mondta az üzemi pártbizottság titkára. — Amikor a fiatalok megválasztották, nem volt nála alkalmasabb jelölt. Bíztunk benne, mert azt reméltük, kinövi a kapkodást, megfontoltabb lesz. Többször figyelmeztettük, szóban-írásban egyaránt. Számtalanszor mostam a fejét én is, mindig mindent megígért. Nagyon sajnáljuk, hiszen egyébként tisztességes srác, dolgozni is nagyon szeret. Azt hiszem, kicsit begőzölt és... a magánéletét nem tudta rendezni. Amikor szabadlábra helyezték, felkeresett. Azt mondtam neki, szerintem ide kellene visszajönnie, hogy itt állítsa helyre a becsületét. Itt sokan segítettük volna, de hozzátettem, csak akkor jöjjön, ha biztos benne, hogy végre két lábra tud állni. Maradjon meg a felesége mellett vagy váljanak el, de ne tétovázzon ide-oda. Ezt a feltételt a jelek sze-