Magyar Ifjúság, 1975. május-augusztus (19. évfolyam, 18-35. szám)
1975-07-11 / 28. szám
KOLUMBUSZ TOJÁSA A MŰCSARNOKBAN Néha a legegyszerűbb dolgot a legnehezebb megérteni. Itt van ez a jubileumi tárművészeti kiállításnak nevezett tárlat a Műcsarnokban. Ha a szokásos iparművészeti kiállításokra gondolok, azokra, amelyek hol kisebb, hol nagyobb termekben egy-egy iparművész, vagy egy-egy szakág termékeit mutatták be, akkor ez a tárlat eleve rendhagyó, sőt, egyesek szerint bizonyára eretnek is. Itt ugyanis nem válik külön a kerámia, az üveg, a bútor, a textil, s a még ki tudja, hányféle iparművesség, hanem olyan komplex egységekben jelenik meg, amilyenekben általában az életben is fellelhető. Azaz (a katalógus bevezető szavaival élve): „a felhasználás komplexitását kifejező csoportosításban”. Ami annyit jelent, hogy hét ilyen összeállítást látunk: A gyermek, A háztartás, A lakás, Dekoratív művek, Az utca, A munkahely és öltözködés címekkel, s egyegy „címszó” alatt az illető terület szinte teljes iparművészeti keresztmetszetét megtekinthetjük. Ez már önmagában is nagy ötlet, nagy újítás. A másik nagy ötlet, hogy az egész kiállításon érvényesül egy elv, nevezetesen az, hogy a modern embert úgyszólván minden használati tárgyában iparművészeti termék veszi körül. A heverőtől, amelyen alszik, a fürdőszobai szappantartóig, az autóbusztól, amelyen a munkahelyére megy, a munkahely íróasztaláig és munkaeszközeiig, az étkészlettől, s az asztalterítőtől a televízióig, a formatervezett kávéfőzőig, a cipőtől az öltönyig, a gyerekjátéktól a bizsuig ott van az iparművészek és formatervezők munkájának eredménye. Ezt az állandó testközelséget, ezt a mindennapi praktikummal összeötvözött esztétikumot is erőteljesen hangsúlyozni kívánja a kiállítás. A harmadik felfedezés pedig — ami persze inkább csak a nagyközönség, s nem a szakma számára felfedezés —, hogy felsorolhatatlanul sok kitűnő, tehetséges és ötletes iparművészünk van (köztük igen sok az egészen fiatal), akik, ha módjukban áll, a legjobb nemzetközi szinten terveznek és kiviteleznek. Ráadásul nem légvárakat és elérhetetlen luxusálmokat, hanem gyakorlatias, használható, ötletes, ügyes, és mégis szép, formájukban, anyagukban is esztétikus tárgyakat, eszközöket. * Ha módjukban áll — mondottam. Hát igen. A kiállítás az úgynevezett fogadóteremben egy olyan részlettel kezdődik, amelyet mintegy kontrasztként helyeztek el a rendezők. Bemutatnak itt egy — talán a két háború közti időt idéző — külvárosi konyhát, csikótűzhellyel, lavórral és kopott, nyers fenyőfahokedlivel. De itt van néhány riasztó kerti törpe és ágypárna mellett például az ugyancsak ebből az időből származó olvasófotel, s mellette egy asztalgarnitúra — mindkettő a méltán becsült Kaesz Gyula munkája —, s ezekre pillantva nemcsak ma is kifogástalan formaalakításukat, a használati praktikum és az esztétikus megoldás egységét értékelhetjük, hanem az is eszünkbe jut, hogy még a kedvezőtlen körülmények közt élő és dolgozó iparművészek is tudtak annak idején kitűnő munkákat létrehozni. Manapság látszólag sokkal könynyebb egy iparművész dolga, hiszen nagy gyárak, szövetkezetek, tervezőirodák állnak készen arra, hogy terveit elfogadják és megvalósítsák. De ez még ma is gyakran csak a látszat. Köztudott, milyen nehéz egy-egy újszerű termékkel „kijönni”. Bármely iparművész hosszú történeteket mesélhet erről. S az ellenállás nem is mindig az úgynevezett közvetítő szektorban, azaz, a kereskedelemben van, noha kétségtelen, hogy ha egy felajánlott termék nem nyeri el a kereskedelmi szakemberek tetszését, azaz nem rendelik meg, akkor lehet az a világ legjobb, legötletesebb munkája, mégsem kerül a fogyasztókhoz. De az akadály igen sokszor már a tervezési, gyártáselőkészítési fázisban jelentkezik. Vannak gyárak, ahol tucatjával dolgoznak tervező iparművészek, mégsem mondhatjuk. 26