Magyar Ifjúság, 1976. szeptember-december (20. évfolyam, 36-53. szám)
1976-11-26 / 48. szám
fiiN r— Q* *n . yQ Q CD oo 43 Egy szép szakma védelmében Szőrme a divat — olvasom egy hirdetésen. A szőrme luxus! — hallom minap egy társaságban. Az ember agya óhatatlanul a logikai eredő után kutat. Megvan. Tehát: a luxus a divat... Sajátos ellentmondás. Mégis valóság, amely pillanatnyilag még feloldhatatlan. S mert magam is kétkedtem benne, a nyomába eredtem. A kiindulópont érdekelt, s így jutottam el a Minőségi Szűcs Kisz tanműhelyébe, a legifjabb szűcsök közé. Egyszer... kétszer ... ötször jártam ott. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy az a szakma, amely oly látványos, szemet vonzó és gyönyörködtető termékkel lép a piacra, ennyire puritán legyen. Itt szinte az egyetlen, s egyben a legfontosabb szerszám a marokkói ... Ugye, ismerős a szó? Hát persze, már az ősember is ilyen formát igyekezett pattintgatni a kőből. A műhely csendjét csak néha kavarják meg az apró koppanások. Vékony szegekkel jókora fatáblára feszítik a drága, nemes prémet. Kézműves szakma, könnyű fizikai munka. Mondhatnám azt is, hogy csak jó színérzék és közepes rajzkészség kell hozzá, de ebben a „csak” szócskában benne rejlik az esztétikai finomságokon túl a jól és biztosan dolgozó kéz ügyessége is. Sokáig figyeltem az egyik szűcstanuló lány kezében a marokkést. Éles pengéjével vonalzó mentén hasította az előkészített bőrt. Izgalmas, idegesítő pillanatok voltak, legalábbis számomra. Egy rossz húzás és a penge továbbszalad, vagy megbicsaklik a kéz, s akkor már ezer forintokból lesz selejt. De a lány arca nyugodt, a keze biztos volt. Ő is, a többiek is elmondták, hogy éppen ez az egyik legszebb a szakmában: a rizikó. A felelősség, amit vállalniuk kell a végeredményért — a megcsodált kész bundáért. A szövetkezet tanműhelyének vezetője elpanaszolta: tavalyelőtt is, tavaly is csupán egyetlen szakmunkástanulót tudtak felvenni, mert nem volt több jelentkező. Az idén már toborozhattak néhány iskolában, s ennek eredménye, hogy végre tizenhárom elsőjük van, s ez itt — ebben a helyzetben — valóban „szerencseszám”. Felemlegettem, hogy egy jó bunda ára nem csekély összeg, s bizony megbotránkozik az ember, ha ötjegyű számot lát mellette a kirakatban ... Másrészt az is igaz, hogy egy bárányból készült bunda húsz-huszonöt évig hordható, nem is megy ki olyan könnyen a divatból, s ezzel szemben mennyi ideig viselhetünk egy jó szövetből készült téli kabátot? Hangos morfondírozásomra elmondták, hogy erre az alig gépesíthető, s emellett nagy szakmai tudást igénylő munkára a fővárosban mindössze három tanműhelyben oktatják a leendő szakmunkásokat, illetve oktatnák, ha lenne elég jelentkező! Ha pedig több szakembert képezhetnének és nagyobb lenne a feldolgozóipar kapacitása, akkor előbb-utóbb csökkenne a szőrmeáruk ára is. Igaz, mostanában egyre több helyen kezdenek szőrmeárukat készíteni, legutóbb például a pécsi Kesztyű- és Kalapgyárban, de amint elmondták: az új termékek gyártásába kezdő üzemek egymástól szipkázzák el a szakembereket. Mit tehetnének most, hiszen nincs jelentkező a tanműhelyekbe, nincs utánpótlás... A magyar szőrmeipar világhírű. Nincs annyi bunda, stóla, kucsma, amennyit meg ne vennének tőlünk, bárhol a világon! Csak hát az árat nem lehet csökkenteni, az igényeket nem lehet kielégíteni a legfontosabbak — a szakmunkások nélkül. Utam elején azt hittem, valami sajátos ellentmondással állok szemben. Pedig csak arról van szó, hogy ha továbbra is elhanyagolják, akkor a szűcsszakma is a kihaló mesterségek sorsára jut. Tudom, hogy a szakmunkás-utánpótlás terén nem ez az egyetlen, s nem is a legfontosabb gondunk. Mégis jobban figyelhetnénk arra, hogy érdekességeit, szépségeit megismerjék és megszeressék az erre a szakmára alkalmas fiatalok. S akkor majd nem érezzük olyan drágának, s nem tartjuk „luxusnak” a szőrmét, legősibb ruhadarabunkat. Rege Sándor