Magyar Ifjúság, 1978. szeptember-december (22. évfolyam, 35-52. szám)
1978-09-01 / 35. szám
Mondjuk egy napon gondol egy nagyot Győr városa, s elhatározza, hogy elugrik ide a szomszédba, Csehszlovákiába. Persze Rajkán keresztül, hol egyebütt. Képzeljék el, százhuszonötezer ember neki a határállomásnak!... Szép kis tömeg. Ám ha meg is indult volna ez a győri vándorlás, akkor sem állítottak volna fel csúcsot, hiszen az idei nyári rekord a rajkai határátkelőhelyen százötvenezer ember volt. Egy nap. Negyvenezer gépkocsival. A többi fantázia dolga. De talán ne is tessék koptatni a fantáziát — őrizzük nehezebb napokra! —, hiszen itt vannak a képek. A képek arról, hogy milyen is egy augusztusi hétköznap Rajkán. Nyár, turistaidény, augusztus. Autók. Emberek. Napsütés, meleg. Sorok. Sörök. Utóbbi persze nem az autósoknak. Fehér köpenyes fiúk tolják kis kocsijukat. „Kólát, narancsitalt, szalámit tessék!” A sort nem kínálják. Csak kérik. Párás üveg, néhány vezető fájdalmas arccal nézi. Hej, haj. Baj. Hogy még csak hír a magyar alkoholmentes sör. (Címkéjén autó díszeleg. A miskolciak már ismerhetik.) Addig is, hol a kóla, itt a kóla. És sör helyett a sör. Hosszú. Bár ma nincs negyvenezer. Hát, igen, negyvenezer... Barátom. Ha egy autóra számolunk mondjuk négy métert, akkor negyvenezerszer négy. Az annyi mint százhatvan kilométer. Ha egyszerre felsorakozna a határsorompó elé, valahol Biatorbágy határában kanyarogna a kígyó vége. Ha... Mert ez csak feltételezés. Még szerencse, így is, ahogy a falut elhagyják a kocsik, s a vezetők megpillantják a veszteglő járműveket, bizony mondanak valamit. De aztán esetleg később megint. Megkönnyebbülve. Mert mozog a sor. A körülményekhez képest meglehetősen gyorsan. A fiatal határőr feltartja a kezét, a toronyban ülő másik megnyom egy gombot és felemelkedik a sorompó. Megindulnak a kocsik. Három sávra terelgetik őket. És kezdődik. „Útleveleket szíveskedjenek.” Udvariasság és gyorsaság. Aztán a vám. Egy-egy kérdés, abban a csomagban ..., szíveskedjék felnyitni ..., mennyit. Köszönöm. Rutin. Anekdoták nagy fogásokról. Ilyenkor az ember nem is érti. Hogyan, hogy éppen azt? ... És akkor ez a szó: rutin. Tapasztalat. Orr. Meg persze szerencse is. Gyors munka. Pecsétek, kérdések. Tessék, a túloldalon már nyílik is a sorompó. Jöhet a következő húszharminc gépkocsi. Autómárkák: Lada, Skoda, Trabant, Wartburg, ezek a sztárok. De persze: Audi, Volvo, Citroen, Ford, Volkswagen, Morris, meg a többi. Autók többnyire négy keréken. De van, amelyik nyolcon. Autómentő, rajta fehér 125-ös Polski Fiat. A határőrök mosolyognak: „Hát ez elfáradt.” A kisteher vezetője: „Wroclawba viszem.” Mellette a vezetőfülkében barnára sült férfi kókadozik. Ő sem így képzelte. Az autók megállnak, állnak, aztán indulnak. Már amelyik. Van közöttük makrancos. Tolják, vonják, aztán végül csak-csak... Trabant, Volvo, ilyenkor nagy közöttük az egyenlőség. A határőrök mindenkitől így búcsúznak: „Jó utat!” Az egyik makacskodó autó tulaja visszaszól: „Az autónak mondják.” Száz, kétszáz, ezer, kétezer kocsi hagyja el az állomást, és nem akar vége szakadni. Közben megtörténik a váltás. Egy határőr százados ingatja a fejét, mosolyogva: „Egyesek mehetnek ebédelni, nekem meg még táskámban a reggeli is.” A parancsnok, Németh őrnagy: „Tavaly volt húszéves ez a határállomás. Évről évre nő a forgalom, az idei növekedést az eddigi adatok alapján mintegy hét százalékra becsüljük. A júliust 1 389 000 emberrel és 322 000 gépkocsival zártuk.” Egy magyar autós kimosolyog a kocsiablakon, hazatérőben: „Itt van Rajka, semmi kalamajka ...” K. L. M. Fotó: ÁGOSTON