Magyar Ifjúság, 1979. szeptember-december (23. évfolyam, 36-52. szám)
1979-10-12 / 41. szám
és pirosra csépeltük egymás meztelen fenekét. Nevetésünk hangjai kiröppentek a nyitott ablakon át az utcára, ahol a savanyú járókelők között elszántan kormányozta hajórígi testét hazafelé Csőre nagynénje, hogy a következő pillanatban ránk nyissa az ajtót. Döbbenten ringott lakása ajtajában. — Tíz perc múlva visszajövök. Amikor a haladékul adott tíz perc leteltével kinyílt az ajtó, már felöltözve ültünk az asztalnál, egy kockás füzetlapon számolgattuk a vitorla élhosszát. — Magyarázatot kérek. Nem kapott — Maga ezek után ide többet nem teheti a lábát. Egyáltalán, mit képzel maga?! Vegye tudomásul, hogy nem Tahitiben élünk, ahol csaik szeretkeznek és alszanak. Vegye tudomásul, hogy a női test nem játékszer, hanem az élet hordozója! — Az ő testéről egyik se jutott eszembe, ami már csak azért is érdekes, mert Rózsi néni tízszer kövérebb volt, és hatszor közelebb állt már a befejezéshez, és mégis. — Vegye tudomásul, ez a lány még ma hazautazik. Még ma. Maga pedig azonnal hagyja el a lakásomat. Szégyentelen! Egy szava sincs?! — Várj meg lent — mondta Csőre. — Mindjárt megyek. Leültem a járdára a ház előtt, nagyon élt a város. A lányok könnyű trikóban flangáltak a jugó cuccokat kínáló csempészek között, a gumibotját simogató rendőr is őket nézte, nem állt feladata magaslatán, mint ahogy én sem. Tudtam, hogy most nagyon illene éreznem valamit, de nem ment. — Most mit csináljunk? — Lehozta a szatyromat is, a nedves vitorlavászonnal. — Majd írok. Hülye egy helyzet. Az asztalomon levél várt: „Drága kisfiam, tíz év kihagyás után megint úgy állnak a dolgok, hogy elmehetek nyaralni, kaptam egy kétszemélyes beutalót Horányba, a Duna-partra. Magammal viszem az öcsédet is, az orvosok azt mondták, nem versenyezhet többet, ez nagyon megviselte. Holnap reggel indulunk, bár a beutaló csak holnaputántól érvényes, egy napot a nagyanyádnál töltünk, Pesten. Drága kisfiam, nagyon vigyázz magadra, írjál egy-két sort, tudod, hogy minden leveled nagy örömöt okoz nekem. Tanulj jól, szeretném, ha jól sikerülne az érettségid, és büszke lehetnék rád. Ne feledkezz meg rólam, írjál minél előbb. A pontos címet nem tudom, írjál a Nagyanyád címére, ő majd kihozza a levelet. Millió csók, Édesanyád.” Egy pillanat alatt megszületett bennem a terv: holnap és holnapután szünnap van a szabadtérin, üres az otthoni lakás, utazom! Másnap reggel fél tíz után kopogtattam a nagy, piros tetős ház tornácra nyíló ajtaján. Szerencsém volt, fél óra alatt tettem meg az utat odáig egy vajszínű furgonnal, a sofőr még rágógumival is megkínált. A sátortetős ház ajtaja kinyílt, az ajtóban Csőre nagynénje fogadott. — Kit tetszik keresni ? — kérdezte mosolyát igazgatva. — Csőrét. — Mit mondjak, ki keresi? — Még mindig mosolygott, bár a jobb száján virító szemölcs fölött árnyék suhant át. — Hogy ki? — vigyorogtam. Uramisten, a szemölcs! Egy idegen szemölcs! Igen, a haja is más, és ha az ember tüzetesebben megvizsgálja, láthatja, hogy a tokája is más. De a szeme és a haja... — Ki keresi? — A mosoly az arcára keményedett, mint enyémre az én vigyorom. — Ki maga? Megmondtam. — Jöjjön csak beljebb! — Visszafogott hangjában ötven gőzmozdony elfojtott moraja. — Üljön le! A sparhelten víz forrt, a konyhaasztalon piszkos edények. Észrevettem egy üres hokedlit a sparhelt mellett, leültem. A hölgy felkapott egy fazekat, belenyomta a vaslángba, felkiáltott: — Ez is miattad van! — Égnek emelte leforrázott mancsait, megnyitotta a falikút csapját. A hideg víz megnyugtatta. — Mindent tudok. Hát jó, gondoltam. Szótlanul mosogatott, időnként felkapott egy-egy nagyobb fazekat, felém intett vele. — Várj csak! Elrondítlak én. Amikor kicsúszott a kezéből egy tányér, és széttört a kövön, a hölgy kifakadt: — Te mocskos disznó! Pont az én lányomat kellett megrontani, mi? Nem találtál elég kurváit magadnak? Mát képzelsz, te utolsó? Te huligán. És még ide mered tolni azt az ártatlan, kölyök képedet, miután elraboltad a lányomat?! Igenis, elraboltad, nem tud a szemembe nézni, te csirkefogó, te vagy az oka, de én elrondítalak, összetöröm én azt a kölyök képedet! — Egyre jobban beleélte magát a kifosztott ősanya tragikus szerepébe. Szűnni nem akaró szófüzérének koronája e szónoki kérdés volt: — Ki fogja így feleségül venni?! — Én — feleltem szelíden, amint egy autóstoppal érkezett fiúangyal. — Micsoda ? — Én fogom feleségül venni. — Szemem kékjébe varázsoltam a szelídség, a bűnbánat és az állhatatosság összes árnyalatát A hölgy válaszalm akart, de a szobából kiszűrődő hangok megállították kitömb készülő szóáradatát, és csupán ennyit mondott: — A férjem nem tud semmit. Világos? Belépett a család ura, mosolygós, ötven körüli férfiú, nem túl nagy pocakkal az öve fölött. Rendőröve volt, rendőr egyenruhája. Elállt a lélegzetem. — Csőrének pajtása! — mosolygott rá a hölgy. — Érezze jól magát nálunk — bólintott a család ura. — A lányom elment a boltba, mindjárt itt lesz. — Cuppanós csókot nyomott a rája fénylő homlokára, beleszagolt a rotyogó ételbe. — Hű! Finom! — És kacsintott! Én megtiltanám a rendőröknek a kacsintást, ez övön aluli dolog. Egy rendőr legyen mogorva, zord, fogfájós képű, de könyörgöm, ne kacsintson! — Nálunk ebédel? — Na végre, helyben vagyunk, keresztkérdés. Töprengtem a válaszon. — Persze, hogy nálunk ebédel! — mosolygósan sétált ki a konyháiból. — Hogyképzeli maga ezt a házasságot? — kérdezte, amikor magunkra maradtunk. Nem tudtam, mit feleljek. Egy ősanyát még könynyen átdob az ember a palánkon, egy nyugdíjas portást úgyszintén, na de egy rendőrt! Zavarban voltam, érthetően. — Hát te?! — Csőre libbent be az ajtón. — Mondtam, hogy írok — vigyorogtam. A nagyszobában terítettek, hatalmas, ovális asztalhoz, ünnepi étkészlettel. A család fürkész tekintetű urával ültem szemközt, jobbról Csőre, balról a nővére volt a szomszédom. Anyósjelöltem verejtékezve ingázott a konyha és az asztal között, férje pillantásától vezetve a legjobb falatokat rakta elém. Nem volt nagy étvágyam, annyi szent. Amikor a mosolygós rendőrt elszólította az asztal mellől egy fontos telefon, anyósjelöltem az aranyló levesben úszkáló májra mutatott: — Nem érdemld meg. Amikor a férje visszajött, a hölgy mosolyogva érdeklődött: — Ízlik a máj, Péterként, kedves? Miután a második fogáshoz járó bor is az asztalra került, már azt hittem, megúszom a dolgot, megköszönöm a kaját, és már itt se voltam, de a hölgy leült az asztalhoz, és: — Képzeld, Sándor! — szólt, ami már maga elég hátborzongató volt: civil neve van egy egyenruhásnak! — Ezek a bolondok össze akarnak házasodni. Kész voltam. Mindenre rájön a szerv, engem lesittelnek. — Nocsak. — A családfő torkán nem akadt meg a falat, de én láttam, hogy nemcsak a rágóizmai működnek teljes gőzzel. Megpróbáltam elébe vágni a várható kinyilatkoztatásnak. — Megvárjuk persze, míg Csőre befejezi az iskolát — magyaráztam. — Addigra már tűrhetően fogok keresni, ugyanis nyomdász vagyok, és ha sikerül matematikaszedőnek . .. azok nagyon jól keresnek, tetszik tudni, és... — Mit szól a kedves édesanyja a tervhez? — érdeklődött álcázó mosollyal a rendőr apa, és odaszólt nejének. — Remek ez a mártás! — Jól láttam,, hogy konspirál a szivarr, úgy csinál, mintha, pedig... — Anyám? — hebegtem. — Igen. Már nagyon sokat meséltem neki Csőréről, és ő nagyon szeretné már megismerni őt. A családfő bólogatott, neje aggódva figyelt, Csőre csak csodálkozott. A nővére fufikás képén láttam, hogy egy szót se hisz az egészből, megvan nejd a maga véleménye a serdülőkről. Mellesleg, meg is lehetett, szegénynek, olyan ronda volt. — Tulajdonképpen — néztem a sarokban terpeszkedő komódra —, azért jöttem, mert szeretném elkérni két napra Csőrét, hogy bemutassam a mamámnak. — Nem tudom, hogyan, de kiszaladt a számon a mondat. ■ — Hogyan? — nézett rám a rendőr, láthatóan működésbe hozva a szemébe épített röntgenkészüléket. — Ma akarja elvinni? — Igen — feleltem. Van két szabadnapom,ugyanis a szabadtéri játékokon dolgozom most, mert —és itt úgy mosolyogtam, hogy érezhetően világosabb lett a szobában — a gyűrűkre gyűjtök. — A gyűrűkre? Máris!? — ragyogott a matrónaképű ősanya, és összecsapta a kezét. — Ejnye, ejjnye, hát ilyen nagy a szerelem? A családfő szigorúan az órájára nézett. — Csabára? — Tudtam, hogy tudja, semmi kétség, csak időzít. — Békéscsabán lakik, ugye? Kezdődik, bólintottam. Anyja neve, születési hely, születési dátum, igen, és máris szeszes italt fogyasztunk, tizennyolc év alatt? De nem. — Tizenöt tizenhétkor indul Szegedről a sebes. Még elérjük. Kiviszlek benneteket az állomásba — fordult Csőréhez. Cuppanós puszikat váltottam a Mamával, a nővérke kezet adott csupán, beültünk a Trabantba, integettek. Életem leghosszabb útja volt az a negyven kilométeres, a szegedi állomásig. Most!s gondoltam valahányszor levette a lábát a gázpedálról, most megállunk, jön a vallatás, nyakamba varr valami ifjúság elleni bűncselekményt, nem tudtam pontosan, mennyi a korhatár, tizennégy, tizenhat, vagy tizennyolc év, amitől már államilag is szabad egy leányzó. Az állomás előtt fékezett csak, kezet rázott velem: — Örülök, hogy megismertem, jöjjön gyakrabban hozzánk, fiatalember. De csak akkor nyugodtam meg, amikor felszálltunk a vonatra, és én felraktam a csomagtartóra Csőre sportszatyrát, tetején a virágmintás flanellpizsamával. Bánfalvy Ákos rajza 33