Magyar Ifjúság, 1979. szeptember-december (23. évfolyam, 36-52. szám)

1979-10-12 / 41. szám

és pirosra csépeltük egymás meztelen fene­két. Nevetésünk hangjai kiröppentek a nyi­tott ablakon át az utcára, ahol a savanyú já­rókelők között elszántan kormányozta hajórígi testét hazafelé Csőre nagynénje, hogy a kö­vetkező pillanatban ránk nyissa az ajtót. Döb­benten ringott lakása ajtajában. — Tíz perc múlva visszajövök. Amikor a haladékul adott tíz perc leteltével kinyílt az ajtó, már felöltözve ültünk az asz­talnál, egy kockás füzetlapon számolgattuk a vitorla élhosszát. — Magyarázatot kérek. Nem kapott — M­­aga ezek után ide többet nem teheti a lábát. Egyáltalán, mit képzel maga?! Vegye tudomásul, hogy nem Tahitiben élünk, ahol csaik szeretkeznek és alszanak. Vegye tudomá­sul, hogy a női test nem játékszer, hanem az élet hordozója! — Az ő testéről egyik se jutott eszembe, ami már csak azért is érdekes, mert Rózsi néni tízszer kövérebb volt, és hatszor közelebb állt már a befejezéshez, és mégis. — Vegye tudomásul, ez a lány még ma hazauta­zik. Még ma. Maga pedig azonnal hagyja el a lakásomat. Szégyentelen! Egy szava sincs?! — Várj meg lent — mondta Csőre. — Mindjárt megyek. Leültem a járdára a ház előtt, nagyon élt a város. A lányok könnyű trikóban flangáltak a jugó cuccokat kínáló csempészek között, a gu­mibotját simogató rendőr is őket nézte, nem állt feladata magaslatán, mint ahogy én sem. Tudtam, hogy most nagyon illene éreznem valamit, de nem ment. — Most mit csináljunk? — Lehozta a szaty­romat is, a nedves vitorlavászonnal. — Majd írok. Hülye egy helyzet. Az asztalomon levél várt: „Drága kisfiam, tíz év kihagyás után megint úgy állnak a dol­gok, hogy elmehetek nyaralni, kaptam egy kétszemélyes beutalót Horányba, a Duna-part­ra. Magammal viszem az öcsédet is, az orvo­sok azt mondták, nem versenyezhet többet, ez nagyon megviselte. Holnap reggel indu­lunk, bár a beutaló csak holnaputántól érvé­nyes, egy napot a nagyanyádnál töltünk, Pes­ten. Drága kisfiam, nagyon vigyázz magadra, írjál egy-két sort, tudod, hogy minden leveled nagy örömöt okoz nekem. Tanulj jól, szeret­ném, ha jól sikerülne az érettségid, és büszke lehetnék rád. Ne feledkezz meg rólam, írjál minél előbb. A pontos címet nem tudom, írjál a Nagyanyád címére, ő majd kihozza a leve­let. Millió csók, Édesanyád.” Egy pillanat alatt megszületett bennem a terv: holnap és hol­napután szünnap van a szabadtérin, üres az otthoni lakás, utazom! Másnap reggel fél tíz után kopogtattam a nagy, piros tetős ház tornácra nyíló ajtaján. Szerencsém volt, fél óra alatt tettem meg az utat odáig egy vajszínű furgonnal, a sofőr még rágógumival is megkínált. A sátortetős ház ajtaja kinyílt, az ajtóban Csőre nagynénje fogadott. — Kit tetszik keresni ? — kérdezte mosolyát igazgatva. — Csőrét. — Mit mondjak, ki keresi? — Még mindig mosolygott, bár a jobb száján virító szemölcs fölött árnyék suhant át. — Hogy ki? — vigyorogtam. Uramisten, a szemölcs! Egy idegen szemölcs! Igen, a haja is más, és ha az ember tüzetesebben megvizs­gálja, láthatja, hogy a tokája is más. De a sze­me és a haja... — Ki keresi? — A mosoly az arcára kemé­nyedett, mint enyémre az én vigyorom. — Ki maga? Megmondtam. — Jöjjön csak beljebb! — Visszafogott hangjában ötven gőzmozdony elfojtott moraja. — Üljön le! A sparhelten víz forrt, a konyhaasztalon piszkos edények. Észrevettem egy üres ho­kedlit a sparhelt mellett, leültem. A hölgy felkapott egy fazekat, belenyomta a vasláng­ba, felkiáltott: — Ez is miattad van! — Égnek emelte le­forrázott mancsait, megnyitotta a falikút csapját. A hideg víz megnyugtatta. — Min­dent tudok. Hát jó, gondoltam. Szótlanul mosogatott, időnként felkapott egy-egy nagyobb fazekat, felém intett vele. — Várj csak! Elrondítlak én. Amikor kicsúszott a kezéből egy tányér, és széttört a kövön, a hölgy kifakadt: — Te mocskos disznó! Pont az én lányomat kellett megrontani, mi? Nem találtál elég kurváit magadnak? Mát képzelsz, te utolsó? Te huligán. És még ide mered tolni azt az ártat­lan, kölyök képedet, miután elraboltad a lá­nyomat?! Igenis, elraboltad, nem tud a sze­membe nézni, te csirkefogó, te vagy az oka, de én elrondítala­k, összetöröm én azt a kölyök képedet! — Egyre jobban beleélte magát a kifosztott ősanya tragikus szerepébe. Szűnni nem akaró szófüzérének koronája e szónoki kérdés volt: — Ki fogja így feleségül venni?! — Én — feleltem szelíden, amint egy autó­stoppal érkezett fiúangyal. — Micsoda ? — Én fogom feleségül venni. — Szemem kékjébe varázsoltam a szelídség, a bűnbá­nat és az állhatatosság összes árnyalatát A hölgy válaszalm akart, de a szobából kiszűrő­dő hangok megállították kitömb készülő szó­áradatát, és csupán ennyit mondott: — A férjem nem tud semmit. Világos? Belépett a család ura, mosolygós, ötven kö­rüli férfiú, nem túl nagy pocakkal az öve fö­lött. Rendőröve volt, rendőr egyenruhája. El­állt a lélegzetem. — Csőrének pajtása! — mosolygott rá a hölgy. — Érezze jól magát nálunk — bólintott a család ura. — A lányom elment a boltba, mindjárt itt lesz. — Cuppanós csókot nyomott a rája fénylő homlokára, beleszagolt a rotyogó ételbe. — Hű! Finom! — És kacsintott! Én megtiltanám a rendőröknek a kacsintást, ez övön aluli dolog. Egy rendőr legyen mogorva, zord, fogfájós képű, de könyörgöm, ne ka­csintson! — Nálunk ebédel? — Na végre, helyben vagyunk, keresztkérdés. Töprengtem a válaszon. — Persze, hogy nálunk ebédel! — mosolygósan sétált ki a konyháiból. — Hogy­­képzeli maga ezt a házasságot? — kérdezte, amikor magunkra maradtunk. Nem tudtam, mit feleljek. Egy ősanyát még köny­­nyen átdob az ember a palánkon, egy nyug­díjas portást úgyszintén, na de egy rendőrt! Zavarban voltam, érthetően. — Hát te?! — Csőre libbent be az ajtón. — Mondtam, hogy írok — vigyorogtam. A nagyszobában terítettek, hatalmas, ovális asztalhoz, ünnepi étkészlettel. A család für­kész tekintetű urával ültem szemközt, jobbról Csőre, balról a nővére volt a szomszédom. Anyósjelöltem verejtékezve ingázott a konyha és az asztal között, férje pillantásától vezetve a legjobb falatokat rakta elém. Nem volt nagy étvágyam, annyi szent. Amikor a mosolygós rendőrt elszólította az asztal mellől egy fontos telefon, anyósjelöltem az aranyló levesben úszkáló májra mutatott: — Nem érdemld meg. Amikor a férje visszajött, a hölgy moso­lyogva érdeklődött: — Ízlik a máj, Péterként, kedves? Miután a második fogáshoz járó bor is az asztalra került, már azt hittem, megúszom a dolgot, megköszönöm a kaját, és már itt se voltam, de a hölgy leült az asztalhoz, és: — Képzeld, Sándor! — szólt, ami már maga elég hátborzongató volt: civil neve van egy egyenruhásnak! — Ezek a bolondok össze akarnak házasodni. Kész voltam. Mindenre rájön a szerv, en­gem lesittelnek. — Nocsak. — A családfő torkán nem akadt meg a falat, de én láttam, hogy nemcsak a rágóizmai működnek teljes gőzzel. Megpróbál­tam elébe vágni a várható kinyilatkoztatás­nak. — Megvárjuk persze, míg Csőre befejezi az iskolát — magyaráztam. — Addigra már tűr­hetően fogok keresni, ugyanis nyomdász va­gyok, és ha sikerül matematikaszedőnek . .. azok nagyon jól keresnek, tetszik tudni, és... — Mit szól a kedves édesanyja a tervhez? — érdeklődött álcázó mosollyal a rendőr­ apa, és odaszólt nejének. — Remek ez a mártás! — Jól láttam,, hogy konspirál a szivarr, úgy csinál, mintha, pedig... — Anyám? — hebegtem. — Igen. Már na­gyon sokat meséltem neki Csőréről, és ő na­gyon szeretné már megismerni őt. A családfő bólogatott, neje aggódva figyelt, Csőre csak csodálkozott. A nővére fu­fikás ké­pén láttam, hogy egy szót se hisz az egész­ből, megvan nejd a maga véleménye a serdü­lőkről. Mellesleg, meg is lehetett, szegénynek, olyan ronda volt. — Tulajdonképpen — néztem a sarokban terpeszkedő komódra —, azért jöttem, mert szeretném elkérni két napra Csőrét, hogy be­mutassam a mamámnak. — Nem tudom, ho­gyan, de kiszaladt a számon a mondat. ■ — Hogyan? — nézett rám a rendőr, látha­tóan működésbe hozva a szemébe épített rönt­genkészüléket. — Ma akarja elvinni? — Igen — feleltem. Van két szabadnapom,­­ugyanis a szabadtéri játékokon dolgozom most, mert —és itt úgy mosolyogtam, hogy érezhe­tően világosabb lett a szobában — a gyűrűkre gyűjtök. — A gyűrűkre? Máris!? — ragyogott a mat­rónaképű ősanya, és összecsapta a kezét. — Ejnye, ejjnye, hát ilyen nagy a szerelem? A családfő szigorúan az órájára nézett. — Csabára? — Tudtam, hogy tudja, semmi kétség, csak időzít. — Békéscsabán lakik, ugye? Kezdődik, bólintottam. Anyja neve, születési hely, születési dátum, igen, és máris szeszes italt fogyasztunk, tizennyolc év alatt? De nem. — Tizenöt tizenhétkor indul Szegedről a se­bes. Még elérjük. Kiviszlek benneteket az ál­lomásb­a — fordult Csőréhez. Cuppanós puszikat váltottam a Mamával, a nővérke kezet adott csupán, beültünk a Tra­bantba, integettek. Életem leghosszabb útja volt az a negyven kilométeres, a szegedi állo­másig. Most!­s gondoltam valahányszor le­vette a lábát a gázpedálról, most megállunk, jön a vallatás, nyakamba varr valami ifjúság elleni bűncselekményt, nem tudtam pontosan, mennyi a korhatár, tizennégy, tizenhat, vagy tizennyolc év, amitől már államilag is szabad egy leányzó. Az állomás előtt fékezett csak, kezet rázott velem: — Örülök, hogy megismertem, jöjjön gyak­rabban hozzánk, fiatalember. De csak akkor nyugodtam meg, amikor fel­szálltunk a vonatra, és én felraktam a cso­magtartóra Csőre sportszatyrát, tetején a vi­rágmintás flanellpizsamával. Bánfalvy Ákos rajza 33

Next