Magyar Ifjúság, 1979. szeptember-december (23. évfolyam, 36-52. szám)

1979-10-19 / 42. szám

* Valamelyik klimaxos pénztárosnőnek sze­met szúrt a szabadtérin, hogy piáltunk. A szünetben a vendéglátóipari nagyfőnök közöl­te, hogy a népgazdaság nem tart igényt to­vábbi visszaváltásainkra. Másnap, a­­kijáró részesedéssel együtt, ezerötszáz forintot kap­tunk fejenként, a tizenöt napi melóért. Kivál­tottuk a zaciból a gépet, nyomás! A kasíro­zott fejek ugyanolyan festői összevisszaság­ban hevertek, mint legutóbb; a gyerekágy te­tején ott volt a pokróc, de a krampusz most nem nyekergett. — Beteg? — Igen — bólintott Magda. — Megnézhetem? — Nincs itt. — Aha — mekegtem. — Hova tegyük a gépet? — Akárhová. — Kösz. — Kínos volt a melléfogás a kis-­­ krapekkal, de Góliát szokás szerint most is hallgatott, muszáj volt nekem beszélni. — És Kálmán? — Átment a gyerekkel Gyulára. — Olyan komoly a dolog? — Igen. — Magda mosolygott, de az ilyen mosolygást ugyanúgy büntetni kellene, mint a rendőri kacsintást. Menekültünk a moso­lyától. A Nyarat elszállítottuk az állomásra. A pöttöm vasutas nyammogott, de nem tudott olyan paragrafust találni, amely szerint Nyár nevű sárga hajókat nem szállít a MÁV. Hué­­hiuhé! Vágtattam pakolni. — Ó, drága Rózsi néni! Mindent köszönök! — Én is. — Agyára ment a víz szegény­nek. Mit köszönhet ő nekem? A havi négy­száz forintot? A sárgára festett udvart? A sárgafoltos tyúkólet?" Az ingyentojások pusz­títását? Mit köszön? A lányok, ahogyan a lányoktól várhatja az ember, szépek voltak és vidámak, felismerték rongyainkban napkelet fiainak álruháit, még­is úgy tettek, mintha nem vennének tudomást rólunk. Az ember azt gondolhatná, hogy olyan komoly szerelmi tapasztalatokkal, mint az enyémek, az ismerkedés könnyen, szinte magától megy. Valójában, ha egy megnyerő Bánfalvy Ákos rajta külsejű egyénnek eszébe ötlik néhány hasz­nálható, könnyed mondatocska, probléma egy szál se. Felkerekedtem Góliát mellől, odasé­táltam a lányokhoz, akik kavicsot dobáltak a kikötő zöld vizébe. Hány óra? Nézitek a vi­zet? Merre van Tihany? Hol le­het itt fagylal­tot kapni? Választani akartam a remek is­merkedő kérdések közül,­­amikor egyik leány­zó közölte: — Háromnegyed négy. — Látjátok, az ott Tihany! — örömködött a másik. — Istenem, jó hogy eljöttünk, csodás a víz! — így a harmadik. Lélegzetet vettem, arcomra rajzoltam a legmegnyerőbb, vagány vigyort, amikor a móló végén feltűnt a fagylaltos, nagy kerekű kocsiját tolva óbégatott: — Itt a fagylalt, ahol a fagylalt! Tessék, tes­sék! — Mi­t bámulsz? — fordult felém az egyik virágszál. A megnyerő vigyorból másodperc alatt csi­náltam rezignáltan tűnődő bölcs mosolyt, megpróbáltam úgy tenni, mint akit teljesen leköt a hullámverés tudományos megfigyelé­se, de a fruska odalibegett elém: — Téged kérdeztelek. Mit­­bámultál? — Titeket. — Miért? — És rágógumit rágott a szem­telen. — Szépek vagytok — döntöttem az igazság mellett, mert valóban szépek voltak, tizenha­ton túl, tizenhét alatt, s a pöttömnek, aki ke­resztkérdésekkel ostromolt, még a rágógumi is jól állt,­ nem beszélve a tenyérnyi zöld szoknyácskáról, ami alól négerbarnára sült növendék combok kandikáltak. A lányok felnevettek. — Egyedül jöttél ? — A haverommal! — intettem Góliát felé, aki a csomagjainkat strázsálta a viharbóját tartó rúd alatt. — Szólj neki! — utasított a pöttöm. — Góliát! . Odaballagott. — Mi van? Szét tudtam volna tépni, a negyven per hu­szas vérnyomása miatt Örökké méla képén most is képtelen tűnődés, mintha nem ott volna, ahol. — Ha volnál olyan jó...! Mutass be, kér­lek. A pöttömöt Csillának hívták, a másik ket­tőt Anikónak. — Meddig maradtok? — kérdezte a véko­nyabbik Anikó, de mint akit abszolúte nem érdekel a válasz. — Amíg a pénzünk kitart — árult el min­ket Góliát. Visszasétáltunk a móló csücskére. A lányok szemügyre vették málháinkat: hatalmas, zöld hátizsákomat, a spárgával összekötött, terep­színű katonai sátrat, és Góliát faládáját, ami­ben isten tudja miit őrizgetett. — Ez meg micsoda láda? — kérdé a vé­konyabbik Anikó, miként már az imént is: éppenhogy, jobb híján, de fenségesen. — Katonaláda. — És ez? — De hajszálra ugyanúgy, az embernek kedve lenne vérig sértődni a hang­nem miatt, ha! Ha nem tudná az ember böl­csen, hogy ez csupán felvett modor, nem lé­nyegi lényeg. — Ez? — kérdem hasonló fenséges stílus­ban, mint aki nem figyelhet minden apró holmira. — Vitorla, igen, azt hiszem, vitorla. — Mi?! — kerekedtek kerekre a fenséges szemek. — A napokban, jobban mondva, a közeljö­vőben érkezik meg a hozzá való hajó, vasúton. — Ne ugrassatok! — lépett a ringbe a má­sik Anikó. — Nektek van hajótok? — Van — felelte Góliást. — Mutasd a papírjait! — libbent elé a pöt­töm Csilla. — Nahát!! Négyszemélyes — tu­dósította Csilla a két Anikót, akik összedugták bolyhos virágfejüket, tárgyaltak izgatottan, magukhoz rendelték a pöttömöt, sutyorogtak. — Hol alusztok? — kérdezte Csilla nyájasan. — Kempingben. — Jelentőségteljes pillan­tást váltottam Góliáttal. — Három nap múlva jönnek a szüleim, ad­dig nálunk aludhattok, a kertünkben van egy kis faház. Azt a sátrat nem verhetitek fel, a szomszédok miatt, nem kell, hogy pletykálja­nak. Oké? Elvigyorodtam, szélesen, ameddig hercegi fülem engedte. Felpakoltunk, és elindultunk a három leányzó nyomán. — Lehet, hogy már holnap megérkezik a hajó? — pillantott hátra a csöppnyi Csilla. — Fix — feléltem. — Holnap vízre szál­­lunk! Háromszobás villában laktak, a ház régi volt, de szép. A kertben ott állt az ígért fa­ház, a pionírok idejében szerszámoskamra lehetett, most két emeletes ágy volt benne. — A szerencse szülöttei vagyunk! — for­dultam Góliáthoz. — Aha. — Vetkőzni kezdett. — Mit csinálsz? — Megmosdunk, kisfiam. És valóban. Törülközőt tekertünk a dere­kunk köré, teljes csontvázdíszbe öltözötten kopogtattunk a veranda üvegajtaján. Csilla végig se nézett rajtunk, beterelt a kék csem­­­pés, kék kádas, kék fürdőszobába. — Öregem! — ragyogtam. — Micsoda kégli! Góliát beállt a tus alá, hogy lemossa a másfél napos port, miegymást, nehéz volt az utunk idáig. Stoppal, persze, de nem ez a té­ma. Kilestem a fürdőszobából. Csilla és a királynői Anikó terített a teraszon. — Te, Góliát — dünnyögtem, amikor­ már a fabódé előtt csücsültünk egy-egy tisztának mondható trikóban, és vártuk a vacsorát —, lehet, hogy ezek a csajok a hajóért... — Miért? Mit gondoltál? — Hát... Végül is... Nem vagyunk éppen rondák, meg mit tudom én, ezer más oka le­het. — Jó neked, ha hülyének teszed magad? Sokszor nem értelek. Gondolod, hogy három ilyen leendő villatulajnak pont miránk támad gusztusa? — Kishitű vagy! — Zavarba jöttem. Hát mit gondol rólam ez a pofa? — Édes barátom — fogtam az eszmei nevelésbe, de Csilla csengettyűzött: — Nyomás, fiúk! Tálalva van! Alig ittuk meg a teát, amikor három kaja­kos srác megjelenít a teraszon: — Jöttünk pingpongozni. Mindháromnak mandula vágású szeme volt, és vadonatúj „Levis” szerelése. Mindhármat Győzőnek hívták. A három Győző remekül pingpongozott, pár nagyszerű leütés után meghívták a lányokat táncolni­ . — Foglaljatok asztalt! — utasította őket a királynői Ancsa. — Nyolc székkel! ők is jön­nek — mutatott ránk, de a három Győző úgy tett, mintha ott se volnánk. Lehet, hogy nem is Győzőnek hívták őket, de olyanok voltak. A kerthelyiségben lampionok lebegtek, a három Győző a három lánnyal táncolt, a­ ze­nekar a Gyere velem San Franciscóba című nótát dalolta, remegtek a százwattos Selme­rek, eszembe jutott a Kis Soltész, és a suli­zenekar, ők össz-vissz harminc wattal men­tek, ezek meg valódi angolul búgták a nótát, a három csaj a három Győző hóna alatt... — Góliát! — motyogtam. — Ugye, te félig cigány vagy? Bólintott, de büszkén, mint egy vajda. Csilla­­ránevetett a Győzője hóna alól, Góliát lekérte. " A hullámos hajú, antik vonású Győző töl­tött nekem a borból. — Mi van, haver? Nem vagy valami nagy ivó. A haverod most táncol először? A zenekar számomra ismeretlen, vadonatúj számot bömbölt. Góliát rázta magát az egy­­méter kilencven centijével, a válla, mint egy vállfa, amiről lelóg az öltözet. A picurka Csil­la dobálta félalma kebleit, ingerkedett a váll­fáról lelógó öltözettel. — Nekem most el kell mennem — szólal­ta­m meg. — Mert ha most nem megyek el, akkor kinyílik a fene nagy lelkem. Mert, tudd meg, hogy nekem igenis fenenagy a lelkem. De komolyan. — Persze! — nevetett Győző. — Igyál még, elmúlik. — Nem, nem múlik el, ahhoz nem inni kell, hanem átlen­dülni. Világos? — Persze — bólintott Győző. — Teljesen világos. — Átlendülni, óriás keleppel! Tudod mi az? Haha, az én öcsém, az tornász! Az egy ke­mény gyerek! Tőle tanultam. — Tényleg jobb, ha nem iszol többet. — De rosszul vagy, szólj a haverodnak. (Folytatjuk) 33

Next