Magyar Ifjúság, 1979. szeptember-december (23. évfolyam, 36-52. szám)
1979-10-19 / 42. szám
* Valamelyik klimaxos pénztárosnőnek szemet szúrt a szabadtérin, hogy piáltunk. A szünetben a vendéglátóipari nagyfőnök közölte, hogy a népgazdaság nem tart igényt további visszaváltásainkra. Másnap, akijáró részesedéssel együtt, ezerötszáz forintot kaptunk fejenként, a tizenöt napi melóért. Kiváltottuk a zaciból a gépet, nyomás! A kasírozott fejek ugyanolyan festői összevisszaságban hevertek, mint legutóbb; a gyerekágy tetején ott volt a pokróc, de a krampusz most nem nyekergett. — Beteg? — Igen — bólintott Magda. — Megnézhetem? — Nincs itt. — Aha — mekegtem. — Hova tegyük a gépet? — Akárhová. — Kösz. — Kínos volt a melléfogás a kis- krapekkal, de Góliát szokás szerint most is hallgatott, muszáj volt nekem beszélni. — És Kálmán? — Átment a gyerekkel Gyulára. — Olyan komoly a dolog? — Igen. — Magda mosolygott, de az ilyen mosolygást ugyanúgy büntetni kellene, mint a rendőri kacsintást. Menekültünk a mosolyától. A Nyarat elszállítottuk az állomásra. A pöttöm vasutas nyammogott, de nem tudott olyan paragrafust találni, amely szerint Nyár nevű sárga hajókat nem szállít a MÁV. Huéhiuhé! Vágtattam pakolni. — Ó, drága Rózsi néni! Mindent köszönök! — Én is. — Agyára ment a víz szegénynek. Mit köszönhet ő nekem? A havi négyszáz forintot? A sárgára festett udvart? A sárgafoltos tyúkólet?" Az ingyentojások pusztítását? Mit köszön? A lányok, ahogyan a lányoktól várhatja az ember, szépek voltak és vidámak, felismerték rongyainkban napkelet fiainak álruháit, mégis úgy tettek, mintha nem vennének tudomást rólunk. Az ember azt gondolhatná, hogy olyan komoly szerelmi tapasztalatokkal, mint az enyémek, az ismerkedés könnyen, szinte magától megy. Valójában, ha egy megnyerő Bánfalvy Ákos rajta külsejű egyénnek eszébe ötlik néhány használható, könnyed mondatocska, probléma egy szál se. Felkerekedtem Góliát mellől, odasétáltam a lányokhoz, akik kavicsot dobáltak a kikötő zöld vizébe. Hány óra? Nézitek a vizet? Merre van Tihany? Hol lehet itt fagylaltot kapni? Választani akartam a remek ismerkedő kérdések közül,amikor egyik leányzó közölte: — Háromnegyed négy. — Látjátok, az ott Tihany! — örömködött a másik. — Istenem, jó hogy eljöttünk, csodás a víz! — így a harmadik. Lélegzetet vettem, arcomra rajzoltam a legmegnyerőbb, vagány vigyort, amikor a móló végén feltűnt a fagylaltos, nagy kerekű kocsiját tolva óbégatott: — Itt a fagylalt, ahol a fagylalt! Tessék, tessék! — Mit bámulsz? — fordult felém az egyik virágszál. A megnyerő vigyorból másodperc alatt csináltam rezignáltan tűnődő bölcs mosolyt, megpróbáltam úgy tenni, mint akit teljesen leköt a hullámverés tudományos megfigyelése, de a fruska odalibegett elém: — Téged kérdeztelek. Mitbámultál? — Titeket. — Miért? — És rágógumit rágott a szemtelen. — Szépek vagytok — döntöttem az igazság mellett, mert valóban szépek voltak, tizenhaton túl, tizenhét alatt, s a pöttömnek, aki keresztkérdésekkel ostromolt, még a rágógumi is jól állt, nem beszélve a tenyérnyi zöld szoknyácskáról, ami alól négerbarnára sült növendék combok kandikáltak. A lányok felnevettek. — Egyedül jöttél ? — A haverommal! — intettem Góliát felé, aki a csomagjainkat strázsálta a viharbóját tartó rúd alatt. — Szólj neki! — utasított a pöttöm. — Góliát! . Odaballagott. — Mi van? Szét tudtam volna tépni, a negyven per huszas vérnyomása miatt Örökké méla képén most is képtelen tűnődés, mintha nem ott volna, ahol. — Ha volnál olyan jó...! Mutass be, kérlek. A pöttömöt Csillának hívták, a másik kettőt Anikónak. — Meddig maradtok? — kérdezte a vékonyabbik Anikó, de mint akit abszolúte nem érdekel a válasz. — Amíg a pénzünk kitart — árult el minket Góliát. Visszasétáltunk a móló csücskére. A lányok szemügyre vették málháinkat: hatalmas, zöld hátizsákomat, a spárgával összekötött, terepszínű katonai sátrat, és Góliát faládáját, amiben isten tudja miit őrizgetett. — Ez meg micsoda láda? — kérdé a vékonyabbik Anikó, miként már az imént is: éppenhogy, jobb híján, de fenségesen. — Katonaláda. — És ez? — De hajszálra ugyanúgy, az embernek kedve lenne vérig sértődni a hangnem miatt, ha! Ha nem tudná az ember bölcsen, hogy ez csupán felvett modor, nem lényegi lényeg. — Ez? — kérdem hasonló fenséges stílusban, mint aki nem figyelhet minden apró holmira. — Vitorla, igen, azt hiszem, vitorla. — Mi?! — kerekedtek kerekre a fenséges szemek. — A napokban, jobban mondva, a közeljövőben érkezik meg a hozzá való hajó, vasúton. — Ne ugrassatok! — lépett a ringbe a másik Anikó. — Nektek van hajótok? — Van — felelte Góliást. — Mutasd a papírjait! — libbent elé a pöttöm Csilla. — Nahát!! Négyszemélyes — tudósította Csilla a két Anikót, akik összedugták bolyhos virágfejüket, tárgyaltak izgatottan, magukhoz rendelték a pöttömöt, sutyorogtak. — Hol alusztok? — kérdezte Csilla nyájasan. — Kempingben. — Jelentőségteljes pillantást váltottam Góliáttal. — Három nap múlva jönnek a szüleim, addig nálunk aludhattok, a kertünkben van egy kis faház. Azt a sátrat nem verhetitek fel, a szomszédok miatt, nem kell, hogy pletykáljanak. Oké? Elvigyorodtam, szélesen, ameddig hercegi fülem engedte. Felpakoltunk, és elindultunk a három leányzó nyomán. — Lehet, hogy már holnap megérkezik a hajó? — pillantott hátra a csöppnyi Csilla. — Fix — feléltem. — Holnap vízre szállunk! Háromszobás villában laktak, a ház régi volt, de szép. A kertben ott állt az ígért faház, a pionírok idejében szerszámoskamra lehetett, most két emeletes ágy volt benne. — A szerencse szülöttei vagyunk! — fordultam Góliáthoz. — Aha. — Vetkőzni kezdett. — Mit csinálsz? — Megmosdunk, kisfiam. És valóban. Törülközőt tekertünk a derekunk köré, teljes csontvázdíszbe öltözötten kopogtattunk a veranda üvegajtaján. Csilla végig se nézett rajtunk, beterelt a kék csempés, kék kádas, kék fürdőszobába. — Öregem! — ragyogtam. — Micsoda kégli! Góliát beállt a tus alá, hogy lemossa a másfél napos port, miegymást, nehéz volt az utunk idáig. Stoppal, persze, de nem ez a téma. Kilestem a fürdőszobából. Csilla és a királynői Anikó terített a teraszon. — Te, Góliát — dünnyögtem, amikor már a fabódé előtt csücsültünk egy-egy tisztának mondható trikóban, és vártuk a vacsorát —, lehet, hogy ezek a csajok a hajóért... — Miért? Mit gondoltál? — Hát... Végül is... Nem vagyunk éppen rondák, meg mit tudom én, ezer más oka lehet. — Jó neked, ha hülyének teszed magad? Sokszor nem értelek. Gondolod, hogy három ilyen leendő villatulajnak pont miránk támad gusztusa? — Kishitű vagy! — Zavarba jöttem. Hát mit gondol rólam ez a pofa? — Édes barátom — fogtam az eszmei nevelésbe, de Csilla csengettyűzött: — Nyomás, fiúk! Tálalva van! Alig ittuk meg a teát, amikor három kajakos srác megjelenít a teraszon: — Jöttünk pingpongozni. Mindháromnak mandula vágású szeme volt, és vadonatúj „Levis” szerelése. Mindhármat Győzőnek hívták. A három Győző remekül pingpongozott, pár nagyszerű leütés után meghívták a lányokat táncolni . — Foglaljatok asztalt! — utasította őket a királynői Ancsa. — Nyolc székkel! ők is jönnek — mutatott ránk, de a három Győző úgy tett, mintha ott se volnánk. Lehet, hogy nem is Győzőnek hívták őket, de olyanok voltak. A kerthelyiségben lampionok lebegtek, a három Győző a három lánnyal táncolt, a zenekar a Gyere velem San Franciscóba című nótát dalolta, remegtek a százwattos Selmerek, eszembe jutott a Kis Soltész, és a sulizenekar, ők össz-vissz harminc wattal mentek, ezek meg valódi angolul búgták a nótát, a három csaj a három Győző hóna alatt... — Góliát! — motyogtam. — Ugye, te félig cigány vagy? Bólintott, de büszkén, mint egy vajda. Csillaránevetett a Győzője hóna alól, Góliát lekérte. " A hullámos hajú, antik vonású Győző töltött nekem a borból. — Mi van, haver? Nem vagy valami nagy ivó. A haverod most táncol először? A zenekar számomra ismeretlen, vadonatúj számot bömbölt. Góliát rázta magát az egyméter kilencven centijével, a válla, mint egy vállfa, amiről lelóg az öltözet. A picurka Csilla dobálta félalma kebleit, ingerkedett a vállfáról lelógó öltözettel. — Nekem most el kell mennem — szólaltam meg. — Mert ha most nem megyek el, akkor kinyílik a fene nagy lelkem. Mert, tudd meg, hogy nekem igenis fenenagy a lelkem. De komolyan. — Persze! — nevetett Győző. — Igyál még, elmúlik. — Nem, nem múlik el, ahhoz nem inni kell, hanem átlendülni. Világos? — Persze — bólintott Győző. — Teljesen világos. — Átlendülni, óriás keleppel! Tudod mi az? Haha, az én öcsém, az tornász! Az egy kemény gyerek! Tőle tanultam. — Tényleg jobb, ha nem iszol többet. — De rosszul vagy, szólj a haverodnak. (Folytatjuk) 33