Magyar Ifjúság, 1980. szeptember-december (24. évfolyam, 36-52. szám)
1980-10-31 / 44. szám
SZÍNHÁZ Mégis, kinek az élete ? A „mintha” a művészet egyik fundamentális tényezője. De ha egy műalkotás csak olyan, mintha valóban műalkotás lenne, akkor ez atétel nem áll. Brian Clark angol dráma, író a Madách Színházban eljátszott műve, a Mégis, kinek az élete? körülbelül ebbe a kategóriába tartozik. Clark egy manapság divatos témát, a gyógyíthatatlan betegségiben szenvedő művész és a világ konfliktusát viszi színpadra. (Eredetileg tévéjátéknak írta meg, ez át is üt a darab dramaturgiáján, a jelenetezésén, sőt a karakterrajzban is nyomot hagy.) Clark hősét, Ken Harrisont nemcsak egy balesetből eredő gerinctörés miatt beálló teljes bénultsággal sújtja, hanem azzal is, hogy e bénaság miatt Ken nem folytathatja szobrászművészi tevékenységét. A süket muzsikus, a vak festő és a béna szobrász: kiváló közhelyek. Clark viszont megpróbálja elkerülni a közihely csapdáit, s hősének a béna testben ragyogóan működő szellemet juttat. És még valamit: Ken, ismerve betegsége miniéműségét, úgy dönt, hogy nem csinálja tovább. Ha nem teheti azt, amit eddig, ha nem alkothat stb. akkor nincs miért élnie, önszántából befejezi. Ehhez emberileg, sőt talán jogilag is megfelelő alapja van. De orvosilag egy tudatos lépés a beteg halálának elősegítésére nem képzelhető el. Már most, meghalhat-e Ken a saját akaratából, vagy sem? Az övé-e az élete, vagy sem? Jogosan és okosan cselekszik-e, vagy sem? Vagy az őt életben tartani akaró, mert orvosi esküjének csak így eleget tevő főorvosnak van igaza? A kérdések akár izgalmasak is lehetnének, hiszen többről volna itt szó, mint első pillantásra látszik. De a szerző megmarad a mutatós felszínen. Kreál egy kórtermi helyszíni bírósági tárgyalást, és egy 1679-ből származó angol törvény, a Habeas Corpus Act alapján kimondatja a minden angol bűnügyi regényből, tárgyalástechnikájú filmből és darabból jól ismert bírófigurával, hogy Kennek joga van meghalni, ha azt akarja. A brit joggyakorlat kuriózuma, hogy egy háromszáz éves törvénynyel valaki megtámadhatja az állam egy másik, érvényes törvényét, és meg is nyerheti a keresetet. De az igazi furcsaság nem ez, hanem az, hogy Clark ezzel a jogi bűvésztrükkel intéz el komoly morális kérdéseket is. Végső soron nem Ken és Emerson doktor vív itt, hanem a trükkös jogászok. És ettől a darab átcsúszik a „majdnem darab" kategóriájába. Clark ügyesen titkolja, hogy igazából kevés mondanivalója van erről a témáról, de ezt feltűnően jól adja el a színen. Olyannyira, hogy nemcsak ajáratlanabb nézőt téveszti meg, hanem még Szirtes Tamást, a darab rendezőjét is, aki úgy vélte, ez a mű olyan mély és megrázó, hogy elég, ha a szöveget szépen elmondják, s máris kész a hatás. Clark műve ugyan valóban csillogóan felszínes, de a rendezés, a játék adhatott volna valami pluszt hozzá. (Láttunk már olyat, hogy az előadás jobb, mint a darab.) Itt erről szó sincs. Huszti Péter Ken szerepében kutyaszorítóban van: mozdulatlanul fekve, csak mimikával, hanggal kell dolgoznia, s ráadásul olyan szöveget kell mondania, amelyben több a jópofáskiadás, mint az igazi emberi érzés. Nem az őhibája, hogy ez a bűvészmutatvány nem sikerülhet. Takács István Bolhabál Illyés Gyula kópéjátéka, a Bolhabál, a nevezetes 1965-ös alsópáthoki bemutató óta több változatban is színpadra került. Most a Békési megyei Jókai Színház az új évad első bemutatójaként tűzte műsorára. Illyés Gyula Bolhabáljában mezőkövesdi summások érkeznek egy dunántúli nagybirtokra avatni. Az uradalom segédtisztje szemet vet egy summáslányra. A Bandagazdái és Terus, a harcias szakácsné a fiatalok segítségével ezer fortéllyal, női furfanggal kijátsszák a segédtiszt és a hozzá társult vidéki urak mohó kalandvágyát. Sőt a hatalmukkal visszaélőknek kell megszégyenülten, pellengérre állítva elkotródniuk. A téma talán ismerős, de Illyés egy kísérőszöveg beiktatásával — a harmincas évekbeli falukutató diák a kommentátor — ítéletet mond a dzsentrivilág felett. Ez a romantikus forradalmár úgy gondolja, ha eltűnik az úri világ, eltűnnek az úri szokások is, a dzsentroid magatartás is. Ezt a nézőtér szemébe mondja, s ettől lesz a narrátor-forradalmár szerepe fontos. Rencz Antal, a színház új vezető rendezője az előadásban ennek megfelelően hangsúlyozza a diák (Imre István) szerepét, és sikerül a népi tanulságot összekötni a mai mondanivalóval. Bencz rendezésében visszatér a gyökerekhez — Illyés eredeti és nem átdolgozott darabját játsszák — a roppant hatásos népi dalárda mozgatásával mintegy folytatja azt a népi komédiázást, amit koráibban Kodály a Háry Jánossal elindított. A rendező a játék, a népi kópéjáték minden lehetőségét kihasználva épít a közönségigényre, épít nézőinek érzelmi-hangulati adottságaira. De nem olcsó eszközökkel, a népszínművek ál-népi kellékein keresztül teremti meg a komédiázás lehetőségét, hanem „tiszta forrásból” merítve. Ugyanakkor ironizál is: az előadás egyik legremekebb rendezői megoldása az urak kártyapartijának paródiája. A népes, tehetséges és jókedvű szereplőgárda mindvégig segítette a rendező szándékát. Vajda Márta, Forgács Tibor, Dzsupin Ibolya, Imre István neve mellett meg kell említeni s mindenkorra meg kell jegyezni Geszty Glória nevét; a summáslányok között (két szerepet is alakítva) kitűnik megrendítő és mosolyt fakasztó játékával. Illyés Gyula darabja bizonyára nagy közönségsikert arat majd Békésben, hiszen ebben a megyében a múlt század végén Justh Zsigmond kezdeményezése nyomán Szenttomnyán (Orosháza mellett) egyedülálló jelentőségű és érdekessége parasztszínház létezett, ahol summáslányok és kasznárfiúk játszottak színdarabokat. A nagy előd népi-társadalmi elkötelezettsége Illyés Gyula mondandóján át találkozik a mai nézővel. Deák Attila Mindebből a tévénéző nem ért semmit. Ugyanis Kolozsvári—Szálkai tévéfilmjéből pont azok a regényrészletek maradtak ki, azok a háttér-machinációk és a gazdagodás igazságai, amelyek a könyv sajátborsáit adták, így a szatirikus komédiából Don Juan-paródia lett, a szépfiú (Gáti Oszkár) bravúrjaival az ágyban. Az apróhirdetés adja a regény vázát. Körülötte tekeregnek, csavarodnak a sorsok. Misi és a nők sorsa. A tévén mindez jó poénnak tűnik, lehetőség a vetkőzésre. A játék túlírt és hamis: mintha az élet azon múlna, hogy egy szobát vagy két szobát lakunk. Mintha az embereket olyan egyszerűen lehetne jellemezni, hogy ez őrült, rendetlen művész, amaz józan, rendszerető statisztikus. Mintha nem volnánk ilyenek is, meg olyanok is. Sári és Misi állítólag másmilyen. „Különben” megértik egymást. Csakhogy Sári Misi terveit unja, Misi viszont Sári adminisztrációját nézi le. Mégis, egymás iránt vannak oltárt szerelembe esve. Kellemének jó vígjátékok. A napi munka után jólesne a nevetés, a kikapcsolódás. Nem mindenáron. A Nők apróban című regény sajnos, elemeire hullt a tévében, a szórakoztató olvasmányból vékony sztori lett, jó adag körítéssel. A tévénézők szeretik Kolozsvárit, azt tartják, ismeri, az életet, és elvárják, hogy szórakoztassa őket. De nevetni is csak azon lehet, ami életszerű, és a feje tetejére fordítva is megél. A vérbő regényből a tévéadaptáció nyomán vicclapba illő történet kerekedett, hús-vér emberek helyett papírmasé figurákkal, hamis szituációkkal, földhöz ragadt és olcsó megoldásokkal. Mindenki árul valamit. Férj a feleségét, özvegyasszony a szerelmét, prostituálta testét. A nők puszta tárgyaik, amiket guszitálni, megtapogatni, birtokba venni akármikor szabad. Misi az örökös vevő. Látszik, hogy néha már fáradt. (magyar) Filmszínházaink vásznán egyre gyakrabban helyet kapnak azok a televíziós filmek, amelyek értéküknél vagy érdekességüknél fogva az egyszeri sugárzáson túl is érdemesnek mutatkoznak a bemutatásra. Természetesen nem mehetett problémák nélkül ez a visszaáramlás, elvégre a megjelenítés méretkülönbségei, a más jellegű színészi játék nyilvánvaló eltérései stb. nehezíthetik az „átplántálás” műveletét. Különösképpen akkor időszerű erről a helyzetről szót ejteni, amikor nem egyetlen egész estét betöltő alkotás, hanem több, rövidebb időtartamú művet egybefoglaló film kerül a mozikba. Ilyenkor az elengedhetetlen egység, az öszszefogottság megteremtése okoz gondot. Érzésem szerint épp itt nem sikerült lényegeset tennie Ranódy Lászlónak, amikor három Kosztolányi novellát, A kulcsot, a Fürdést és a Kínai kancsót összefűzte. Holott az ugyanazon szereplőkkel — Szirtes Ádám a hivatalnok apa és Geiger János a fiú — játszatott A kulcs és a Fürdés lélektani remeklései (A kulcsbeli gyerek kiábrándultságától, érezhető elidegenedésétől szenvedő apa kettősének átmenete a Fürdés haláltáncába — a művészileg kiválóan ábrázolt gyermekhalálba — még esély az összefüggés megteremtésére. Aztán következik a Kínai kancsó ironikus társadalomszemléletű elbeszélése Törőcsik Mari, Haumann Péter és Darvas Iván emlékezetes játékával. De ez már egészen más. Talán az lett volna a jó megoldás, ha ez a cezúra tudatosodik és nem elmosódik a filmek között. Gyárfás Péter 40 KULTURÁLIS MELLÉKLET TELEVÍZIÓ Nők apróban Hiába hirdetés, felajánlkozás, szerelem, sírás, előre nász a házasságra, a nő magányos, a férfi lakás nélkül marad — erről szól Kolozsvári Grandpierre Emil könyve. A Nők apróban ironikus felhangokkal kínos és pikáns körülményeket teremt hősének, Misinek, életismerettel megírt Canossa-járást, hogy hiába szépfiú, hiába tehetséges, ha nem sikerül egy kaszttal feljebb jutnia. Mesebeli legkisebb fiú ő, aki ha győz, elnyeri a legkisebb királykisasszony kezét, és a fele királyságot. Ám könnyebb a hétfejű sárkányt legyőzni, mint egy kétszintes villába kerülni. Főleg, ha érzékeny a gyomor. És a háttérben Sárika, a fitos orrú szerelem. Meg az ő porszívója. FILM Színes tintákról álmodom Mostanában látszik kialakulni egyre gyorsuló tempóban az az igen helyes gyakorlat, amelynek révén az eddigi meglehetősen egyirányú mozi-televízió műsoráramlási szisztémát fölváltja egy némileg kiegyensúlyozottabb csererendszer. KIÁLLÍTÁS Egyszemélyes legendárium Festő ritkán számol be úgy álmairól, ahogy azt Szabó Vladimir teszi. A hetvenöt éves művész gyermekkori emlékképei már mitologikussá növekednek, s hozzátéve a háromnegyed századnyi történések szakadatlan villámlásait, jéghegynyi ellenállásait, a napsütéses műtermek ellenpontozó árnyait, az életmű az egyszemélyes legendárium töménységével hat. Szabó Vladimir nem vágyik égi tünemények után, ellentétpárjai (szép és rút, jó és gonosz, megejtően csábos és taszítóan csúf) nagyon is földi eredetűvé teszik képeinek is