Magyar Ifjúság, 1982. május-augusztus (26. évfolyam, 19-35. szám)

1982-06-04 / 23. szám

Hatvan kilométeres sebességgel rohantunk a vastag porfelhőt kavaró, hatalmas gnúcsorda után. Lehettek vagy ötszázan a — kissé bölényre, kissé bivalyra hasonlító — merev mozgású, de rendkívül szívós, futásban kitar­tó, szavannás állatok. — Ha kettéválik vagy megáll a csorda, akkor a palaszürke, kormos ele­tű példányokat fi­gyeld, azok az öreg bikák — hal­latszott Kisbandi utasítása. A közben elrohanó zebrákra, elánokra, a riadozó thomson- és grantgazellákra, a távolból fi­gyelő impalacsapatra nem na­gyon figyeltünk, mert az volt a lényeg, hogy gnú kerüljön a te­rítékre. Zizegve csapódott szét előttünk a szavanna fűtengere, Muhere a motorháztetőn ült, egyik kezével arcát védte a felcsapódó növény­zettől, másikkal kapaszkodott és minden igyekezetét elővéve fi­gyelt, nehogy a varacskos disz­nók vagy hiénák által kapart gödrökbe rohanjunk. Ha ezzel a sebességgel gödröt fogunk, biztos a tengelytörés. Muherének kilátásban van egy csigolyatörés, a platón ülőknek egy dupla szaltó, nekünk pedig találkozás a szélvédő üvegszi­lánkjaival. Gnúüldözőben Muhere feszülten figyelt a ro­hanás irányába, ha valami gya­núsat észlelt, felemelte kezét, mi­re Kisbandi fékezett, és jobbra vagy balra fordította a kor­mányt. Az összhangjuk tökéletes, látszott, hogy már sokszor csi­nálták együtt. A csorda hirtelen kettészakadt és hét-nyolcszáz méter távolság­ban megállt. A kisebbik csapat felé vettük az irányt. — Készülj, Sándor! — hallat­szott a felszólítás. Én is minden idegszálamat igénybe véve igye­keztem felfedezni­­ az öregebb példányokat, hogy barátomat a lehető legjobb kilövéshez juttas­suk. Közben azon morfondíroz­tam, miért nem a nagyobb tö­meg felé mentünk, azok között biztosan több öreg bikát lehetett volna felfedezni. A távolság háromszáz méterre csökkent, az állatok indulásra készen figyeltek. — Balról a harmadikat ledd — hangzott a volán mögül Kisbandi utasítása. Barátom támasztotta a fegy­vert, célzott.. . célzott... de nem lőtt. — Miért nem lesz már? ! Mind­járt elrohan az egész csapat és akkor oda a lehetőség ... Célzott... célzott... A kisze­melt — mintha csiklandozta vol­na az oldalát a fegyver szálke­resztje — odább lépett kettőt és ismét megállt. Barátom még mindig csak cél­zott ... a csorda futásnak ereje, a kiszemelt is megindult, és ak­kor dörrent a lövés ... — Miért nem lőttél hamarabb? — kérdeztük egyszerre Kisban­­dival. — Süketek, hát nem látjátok, hogy bepárásodott a céltávcső? — Hogy láthattuk volna? — De nem szálltunk vitába a va­dászláztól és a pontatlan lövés bosszúságától fölingerelt bará­tunkkal. — Eltaláltad, láttam, hogy lóg az egyik első lába. Gyerünk a csapat után! — szólalt meg Kis­bandi, aztán indított és rohan­tunk előre. Rövid hajsza után mindany­­nyian felfedezhettük, hogy a csaknem harmincfős csapatban egyik gnúnak ide-oda csapódik az első lába, de épp olyan sebes­séggel rohan, mint a többi. A csapat megtorpant, de ba­rátom nem jutott lövéshez, mert az egészségesek közé keveredett a Sebzett lába. Két kilométeres hajsza következett, melynek vé­gén ismét nem lehetett lőni, mert az egészségesek folyton a sebe­sült elé léptek. Ekkor értettem meg Kisbandi előrelátó döntését, hogy a kisebb létszámú csapat követése mellett határozott. A háromszáznál is több gnú között lehetetlen a seb­zettet felfedezni, abban az eset­ben viszont biztos, hogy később pusztul el és örökre elveszik a vadász számára. A harmadik vagy negyedik megtorpanáskor barátom végre lövéshez jutott. A lógó lábú gnú földhöz vágta magát, ép lábaival az ég felé kalimpált. Már-már csapkodni kezdtük egymás vál­lát, amikor néhány gyanús moz­dulatot tett, majd felugrott és elrohant a többiek után. — Ez az átkozott parafolt hü­lyét csinál belőlem! — csapkod­ta térdét barátom. — Csak nyugi-nyugi, semmi iz­galom — mondta mosolyogva Kisbandi, és indította az autót. — Követnünk kell és lőni, amíg a töltény tart, mert ha ösz­­szekeverednek egy másik társa­sággal, akkor végleg lemond­hatsz erről a bikádról — folytat­ta vadászbarátunk az oktatást. Az autó nagyokat döccenve ro­hant a csapat után, Muhere erő­sen kapaszkodott, Sándor arciz­mai idegesen rángatóztak, én pe­dig élvezettel és izgalommal fi­gyeltem Kisbandi manőverezé­sét, mellyel ügyesen úgy irányí­totta az előlünk menekülő csa­patot, hogy ne legyen képes a lá­tóhatáron fel-feltűnő nagyobb csapatokkal egyesülni. Közben a sebesült bika foko­zatosan a csapat végére került. --------------------------------------------

Next