Magyar Ifjúság, 1982. május-augusztus (26. évfolyam, 19-35. szám)
1982-06-04 / 23. szám
Hatvan kilométeres sebességgel rohantunk a vastag porfelhőt kavaró, hatalmas gnúcsorda után. Lehettek vagy ötszázan a — kissé bölényre, kissé bivalyra hasonlító — merev mozgású, de rendkívül szívós, futásban kitartó, szavannás állatok. — Ha kettéválik vagy megáll a csorda, akkor a palaszürke, kormos eletű példányokat figyeld, azok az öreg bikák — hallatszott Kisbandi utasítása. A közben elrohanó zebrákra, elánokra, a riadozó thomson- és grantgazellákra, a távolból figyelő impalacsapatra nem nagyon figyeltünk, mert az volt a lényeg, hogy gnú kerüljön a terítékre. Zizegve csapódott szét előttünk a szavanna fűtengere, Muhere a motorháztetőn ült, egyik kezével arcát védte a felcsapódó növényzettől, másikkal kapaszkodott és minden igyekezetét elővéve figyelt, nehogy a varacskos disznók vagy hiénák által kapart gödrökbe rohanjunk. Ha ezzel a sebességgel gödröt fogunk, biztos a tengelytörés. Muherének kilátásban van egy csigolyatörés, a platón ülőknek egy dupla szaltó, nekünk pedig találkozás a szélvédő üvegszilánkjaival. Gnúüldözőben Muhere feszülten figyelt a rohanás irányába, ha valami gyanúsat észlelt, felemelte kezét, mire Kisbandi fékezett, és jobbra vagy balra fordította a kormányt. Az összhangjuk tökéletes, látszott, hogy már sokszor csinálták együtt. A csorda hirtelen kettészakadt és hét-nyolcszáz méter távolságban megállt. A kisebbik csapat felé vettük az irányt. — Készülj, Sándor! — hallatszott a felszólítás. Én is minden idegszálamat igénybe véve igyekeztem felfedezni az öregebb példányokat, hogy barátomat a lehető legjobb kilövéshez juttassuk. Közben azon morfondíroztam, miért nem a nagyobb tömeg felé mentünk, azok között biztosan több öreg bikát lehetett volna felfedezni. A távolság háromszáz méterre csökkent, az állatok indulásra készen figyeltek. — Balról a harmadikat ledd — hangzott a volán mögül Kisbandi utasítása. Barátom támasztotta a fegyvert, célzott.. . célzott... de nem lőtt. — Miért nem lesz már? ! Mindjárt elrohan az egész csapat és akkor oda a lehetőség ... Célzott... célzott... A kiszemelt — mintha csiklandozta volna az oldalát a fegyver szálkeresztje — odább lépett kettőt és ismét megállt. Barátom még mindig csak célzott ... a csorda futásnak ereje, a kiszemelt is megindult, és akkor dörrent a lövés ... — Miért nem lőttél hamarabb? — kérdeztük egyszerre Kisbandival. — Süketek, hát nem látjátok, hogy bepárásodott a céltávcső? — Hogy láthattuk volna? — De nem szálltunk vitába a vadászláztól és a pontatlan lövés bosszúságától fölingerelt barátunkkal. — Eltaláltad, láttam, hogy lóg az egyik első lába. Gyerünk a csapat után! — szólalt meg Kisbandi, aztán indított és rohantunk előre. Rövid hajsza után mindanynyian felfedezhettük, hogy a csaknem harmincfős csapatban egyik gnúnak ide-oda csapódik az első lába, de épp olyan sebességgel rohan, mint a többi. A csapat megtorpant, de barátom nem jutott lövéshez, mert az egészségesek közé keveredett a Sebzett lába. Két kilométeres hajsza következett, melynek végén ismét nem lehetett lőni, mert az egészségesek folyton a sebesült elé léptek. Ekkor értettem meg Kisbandi előrelátó döntését, hogy a kisebb létszámú csapat követése mellett határozott. A háromszáznál is több gnú között lehetetlen a sebzettet felfedezni, abban az esetben viszont biztos, hogy később pusztul el és örökre elveszik a vadász számára. A harmadik vagy negyedik megtorpanáskor barátom végre lövéshez jutott. A lógó lábú gnú földhöz vágta magát, ép lábaival az ég felé kalimpált. Már-már csapkodni kezdtük egymás vállát, amikor néhány gyanús mozdulatot tett, majd felugrott és elrohant a többiek után. — Ez az átkozott parafolt hülyét csinál belőlem! — csapkodta térdét barátom. — Csak nyugi-nyugi, semmi izgalom — mondta mosolyogva Kisbandi, és indította az autót. — Követnünk kell és lőni, amíg a töltény tart, mert ha öszszekeverednek egy másik társasággal, akkor végleg lemondhatsz erről a bikádról — folytatta vadászbarátunk az oktatást. Az autó nagyokat döccenve rohant a csapat után, Muhere erősen kapaszkodott, Sándor arcizmai idegesen rángatóztak, én pedig élvezettel és izgalommal figyeltem Kisbandi manőverezését, mellyel ügyesen úgy irányította az előlünk menekülő csapatot, hogy ne legyen képes a látóhatáron fel-feltűnő nagyobb csapatokkal egyesülni. Közben a sebesült bika fokozatosan a csapat végére került. --------------------------------------------