Magyar Ifjúság, 1982. május-augusztus (26. évfolyam, 19-35. szám)
1982-06-25 / 26. szám
OLVASÓJEGY Mélyrepülések „Érzünk, s amit érzünk, elsodorja Bolygó, tarka világérzetünk.” (Goethe) — Doktor, magának is feltűnt, hogy minden olyan különös? — hajolt oda a Madárfelügyelő Anton Pavlovicshoz, és titokzatos volt az arca. ’ A cvikkeres úr bólintott: — Hát hová lett? Hát hová tűnt minden? Hát hová lett? ... A Madárfelügyelő összevonta a szemöldökét, és kissé feddően azt mondta: — Három nővér, harmadik felvonás vége ... Irina ... Nana, doktor, nana. Mi figyelünk magára! * * « E párbeszéd játék, JÁTÉK, kéretik nem komolyan venni! A Madárfelügyelő, Nat Roid valamelyik krimijéből, vélhetően sohasem találkozik Anton Pavlovics Csehovval. A cvikkeres doktor különben is 1904-ben eltávozott a földről, miközben a D’Orleans Állatnyomozó Iroda meglehetősen prosperál, hála Ron Sadie és Joe Lopiccolo fáradhatatlan tevékenységének. És az ÜGYEKNEK, amelyek persze — vannak. Nat Roid, D’Oré, Tradoni, D’Artoni... változatok egy névre: TANDORI. De amikor évekkel ezelőtt beköltözik jelenlegi lakásába, s a házfelügyelő roszszul írja nevét a postaládájára — Tardosi — egyáltalán nem zavarja. Úgy hagyja. Később egy új barátja iránti figyelmességből (hogy az illető jó helyre dobhassa levélküldeményét) s. k. átragasztja a feliratot, ám amikor az majd leválik és ismét a régi, rossz bukkan elő, már nem törődik vele. Annyi más dolga van. Egy név, nagy ügy... Akinek kell tudni, úgyis tudja, akinek nem kell tudni, jobb, ha meg se tudja, ki rejtőzik a különben oly igen hasonló név mögött. Az „annyi más dolog”: hajnalon két füvet szedni a madaraknak, egyáltalán „velük” élni — kicsit értük is —, mellesleg pedig: fordítani (immár túl az ezerkétszázadik íven is!) és „eredetit” írni; • verset, esszét, regényt, kritikát, detektívregényt, mesét, drámát; és mert rengeteg idő van, vizuális játékokat is játszani, melyeknek eredményeit időnként kiállításba lehet rendezni. Nahát, ez tűrhetetlen! „Hát mit akar itt ez az egy ember?!”... Múltkoriban egy interjú, címével, az egyszerűség kedvéért Tandori Művek-nek nevezi. Keresztneve helyett gyakran használják a „jelenség” szót is. (Felesége marad a Dezsőnél!) Különben, interjú. Nem ad személyesen interjút. Barátaival telefonon szokott csevegni. Hajdanában Kormos Pistával voltak fix időpontjaik, amikor hívták egymást. „Nem tudok kapásból kérdésekre válaszolgatni” — mondja éppen az említett interjúban. ő írásban válaszol. Akkor, ha kérdezik. S akkor is, ha csak önmagát kérdezi. Belső ellentmondásossága feloldhatatlan: kerüli a nyilvánosságot, miközben mindent, ami vele történik, a legszélesebb nyilvánosság elé tár. Ebből a „mindenből” a legfontosabbak a madarak. A Tandori házaspárnak hat verebe van. Ez a hat veréb: az élettel szemben vállalt felelősség. És az élet iránti tisztelet. Nem valamiféle misszió, szent küldetés. A Lánchíd utcai „Tardosi úr” nem célozza Assisi Szent Ferenc babérjait, noha ő is társalog a madaraival. Nagyon emberi nyelvet talált hozzá, a szeretet nyelvét. „Igazi dolgozószobám nincs” — írja Mátraházi Zsuzsa kérdésére a Magyar Nemzetben —, állandóan ide-oda költözöm, aszerint, hogy a madarak nagyobb csoportja hol tanyázik éppen; ám amikor dolgozom, fontos, hogy valamelyikük szabadon legyen velem, a lábamra üljön, a kezemre telepedjen, és ez nemhogy nem zavar, de legalább kapcsolatban vagyok valami igazán élővel és érzem, milyen csekély dolog, amit művelek; az ő parányi mivoltukhoz képest én csupa hiúság vagyok a mindenfajta teljesítményemmel. Hát így pihentem egy délután nemrég és akkor, a semmit téve, úgy éreztem, cselekszem, szeretek. Szeretem őket, hátukat, s általuk valami általánosabbat és speciálisabbat, esendő és nem haszonelvű szempontok alapján ...” A madár: élőlény. A veréb: (is) madár. A veréb nem a madarak királya. Nem dicséret, ha azt mondjuk valakire: szürke, mint a veréb. De a verébre is vonatkozik, hogy — szabad, mint a madár. De milyen szabadság Tandori verebeinek egy emberi lakás „verebesített” összkomfortja?! Költői kérdés. Hisz mindanynyian jól tudjuk, a kölcsönös szeretet „rabsága” után senkinek sem lehet büntetlenül „visszaadni a szabadságát”. A madarakkal — mondja az Első Színész — „egyetlen nap mindig két nap...” Mert: „egyrészt ott az a nap, amit mi csinálunk magunknak, másrészt ott az a nap, amit ők csinálnak nekünk”. „Tehát ezzel azt akarod mondani, hogy aki madarakkal él, kétszer annyit él?” — kérdezi A Darab Díszlettervezője a Köszönj el a rézkilincstől című darabban Első Színésztől, aki majd az író szerepét fogja domborítani. Első Színész válaszol a kérdésre. És bizonyára mind a ketten eltűnődnek azon, amiről alig valamivel korábban volt szó. Nevezetesen, hogy vajon igaz-e, miszerint a „verebek gyorsan viszszaszoknak a természetbe”? Mi lett hát Paszkállal, akit 1977 szeptemberében ... ? * * * A Mint egy elutazás című kötetében hat színművét adta közre Tandori Dezső. Hat színmű — egyelőre színpad nélkül. A hatból egy még 1966-ban íródott, még a madarak előtti korszakban. A Vissza az égbe című „szöveget” Albert Laipglois clochard emlékének ajánlja az író, és tulajdonképpen nemhogy cselekménye, de még szereplője sincsen; „mintha képzeletünk teljesen sík, üres színpadának egyik sarkában ülve mondaná el mozdulatlanul, majd egyszerre felugorva és gyors léptekkel felle járva VALAKI”, így mondja a szerzői utasítás. Mégis, valamiféleképpen hangulati bevezetőként szolgál a további, immár „tematikus” öthöz. Mint amikor a hangvilla finom megkoccintásával fülünkhöz jut a zenei A- hang. A Köszönj el a rézkilincstől, a Madártávlat, A panasz, a Mint egy elutazás és. A sétaút a hetvenes évek végének, három esztendőnek a termései. Nem volna könnyű egyetlen mondattal megfogalmazni, hogy miről szólnak, mi bennük a közös, még akkor sem, ha esetleg kölcsönvesszük a fülszöveg ez irányú eligazítását. Mert igaz: „az irodalmi forma és az élet megélésének természete közötti ellentétet tárja fel lírai megrendültséggel az író”, mondanivalója azonban több annál, semmint hogy megelégedjék azzal a felismert igazsággal , „túlságosan szembekerül egymással az, amiről állítólag beszélünk, és az, ami ezt állítólag kifejezi”. Felületes olvasóként biztos, hogy először a hagyományostól oly annyira eltérő szerkesztés és dramaturgia tűnik föl előttünk. A „modernségére” figyelünk. Arra, hogy a darabok többségében egy vagy két szereplőt mozgat, hogy Tandori színpadán nincsenek a szó hagyományos értelmében akciók, az élet mozgásának nincsenek közvetlen dokumentumai. Bizonyos abszurd vonások kerülnek előtérbe, s a műveltebb olvasó viszonylag gyorsan rátalál majd élményei között lapozgatva Samuel Beckett nevére. Helyenként hallani véljük Estragon és Vladimir, esetleg éppen Krapp hangját az „Utolsó tekercs”-ről. Pedig ezeknek a daraboknak a gyökerei mélyebbre nyúlnak, vissza a világszínpad olyan klasszikusához, mint Csehov. Csehov nevére nem könnyű ráérezni, még úgy sem, hogy az egyik, gyakran előforduló verébnév: Ványa bácsi, mi több, egy helyütt a „rézkilincs”-ben Első Színésznő azt mondja Második Színésznek: „Te itten mintha a mi Vány a bácsinkat játszanád. Mindig a kérdés van a szemedben ...” Ez a „kérdés a szemben”, eztkell felfedezni a kínálkozó párhuzamhoz. Áprilisban Moszkvában alkalmiam volt megnézni a Taganka - színház új bemutatóját, a Ljubimov rendezte Három nővér-t, amely két okból vált igen nagy élményemmé. Az egyik: maga a Csehov-mű, amely az eredeti nyelven megszólalva a nyelvet nem beszélő számára is valami egészen csodálatos módon hívta elő az emlékezet mélyéről, nem, nem csak az ismert és szeretett szöveget, hanem azokat az érzéseket, gondolatokat, amelyekkel az esendő és vágyódó lelkek nagy tanára kívánt a segítségünkre sietni, hogy kicsit jobban érthessük saját vágyainkat, érzéseinket és lehetőségeinket, hogy tisztes egyezségre juthassunk magunkkal és a világgal. A másik: az a rendezői teremtő képesség (merészség? hit?), amellyel Ljubimov és alkotótársai hozzányúltak az „eredeti” Csehovhoz, „tiszteletlenül” húzva, változtatva, formálva és mégis — a tehetség furcsa varázslatával — a legmélyebbről hozva elénk a csehovi drámai valóságot, amely — „szinte költemény prózában, gondolatritmusokkal, jelképekkel és szimbólumokkal”. Kosztolányi írta róla: „Csehov nem vállalkozik arra, hogy kikerekítsen történetet, összhangot teremtsen ott, ahol nincs”. Tandori Dezső színműköltészetével találkozva erőltetés nélkül helyettesíthetjük be ezekbe a meghatározásokba az ő világát, madarait, melyekről elhisszük, hogy nem jelképek és nem szimbólumok, hanem azok, amik, vagyis madarak. És mégis! A boldogság madarai? Semmiképpen. Ragaszkodás, szeretet, élet. Csupán. És ugyanezeknek az elmulasztása. Mert a dolgok — esetleg — máshogy alakulnak. Tandori darabjáéban a szilárd vázat azok az események, történések adják, amelyek már korábban, darabon kívül megtörténtek, s nyilván nem azért, mintha nem volna írói ereje, fantáziája ezeknek megjelenítésére; nem, hanem mert őt sokkal jobban érdekli az emberrel megtörtént, megtörténhető események utóélete, feldolgozása, elrendeződése a lélekben. Egy jugoszláviai utazás élményei, egy hajókatasztrófa vagy egy elmaradt utazás — a pillanat eseményei összemosódnának, ha nem volna emlékezet felidézni és újra meg újra átélni mindent. Madártávlat — adja egyik darabja címének. A szó jelentése szerint, mintha messziről, felülről nézne rá bizonyos életekre, akár a saját életére. Mégis, sokkal inkább mélyrepülések ezek a drámaköltemények , villámgyors suhanás közvetlenül a föld színe fölött, a pillantás csak rögzít, mint valamely fényképezőgép, filmfelvevő, hogy aztán később, amikor már van idő, amikor már mindenre van idő, rengeteg idő van, akkor ..., akkor majd figyelmesen ... Hiszen más dolgunk sincs. * * * A kötet élén — immár hagyományosan — mottók állnak. Az egyik szó és betű szerint: „»Mindez nem velem történt.« T. D. (félre)” — Sajtóhiba? Esetleg már a kézirat gépelésénél, hiszen a klaviatúrán egymás fölött-alatt van az é és a p betű? Vagy inkább annak jelzése, hogy még az ilyen „félre” megjegyzésekbe is milyen könnyen csúszik hiba?... pnt. Ha valahol volna egy fölösleges „o” betűnk, könnyedén kiegészíthetnénk a szóképet, s akkor értelme ennyi volna: pont. Ami nem föltétlenül a befejezés jele. Kocsis L. Mihály KULTURÁLIS MELLÉKLET 39