Magyar Ifjúság, 1982. szeptember-december (26. évfolyam, 36-53. szám)
1982-10-29 / 44. szám
Megtört tehát a jég. A rendezvény stílusosan a Bemutatkozunk címet kapta: alkalmanként különböző szakmák, így a textilipar, kohászat, közlekedés, műszeripar, egészségügy, mezőgazdaság és vendéglátóipar igyekszik minél többoldalúbban bemutatkozni. A módszer jónak ígérkezik — egyelőre ez állapítható meg. Mindjárt az első alkalommal, amelyen a textilipar került „nagyító” alá, olyan nagy volt az érdeklődés, amire még a legoptimistábbak sem gondoltak. Jóval a tizenegy órai kezdés előtt már közrefogták az ifjú látogatók a Pest megyei és a budapesti üzemek, tanintézetek által kiállított termékeket, s figyelték a helyszínen dolgozó, szakmát még tanuló vagy már végzett lányokat, fiúkat. Meg-megdobbant az idősebb látogatók szíve is a dekoratív kiállítási anyagok: a szűcsök, a férfi- és nőiruha-készítők, a szövő- és fonónők szép portékái láttán. A színes kiállítással, filmvetítéssel és divatbemutatóval a szervezők elérték céljukat. És akik eljöttek, prospektusokkal, kis ajándékokkal, legfőképp pedig a választási lehetőségek ismeretének birtokában térhettek haza. — varjú — szélt, csak a saját kérése volt... Akkor az osztályt visszakaptam. • A tanácselnök éppen nincs a községben. Orosz Istvánná lakásügyi előadó beszél a szolgálati lakások ügyéről és még valamiről ... — Két gyerekem is járt hozzá az iskolába... Mondhatom, a gyerekek nem szeretik. Valami lehet a magatartásában... A gyerekek szervezkedtek, hogy megverik, ha végeznek. Az én gyerekemnek például tizenkilenc egyese volt matematikából... Feldúltan magyaráz az emlékek hatása alatt. Hevesen cigarettára gyújt. — Hogy a lakás miatt vállalta el itt az állást? Jobban jártunk volna, ha ide se jön ... Valami emberi problémája lehet, de ez persze független a lakásügytől. Mostanában nem épül újabb szolgálati lakás. Nincsen rá pénzünk. Különben azt hiszem, ő következik, bent van nálunk az igénylése ... A feszültsége lassanként fölenged. Az öreg iskolaépület igazgatói szobájában sorolnak érveket néhányan a tanári karból. — Tévedésből lett lakással meghirdetve az állás. A minisztérium közölte pontatlanul — így a volt igazgató.— Valóban épültek akkoriban lakások, a pedagógus garzon mellett egy másik is. Én csak azt mondtam, ha a tanács nekünk adja, megkaphatja. De nem adta a tanács. — A nehezen beilleszkedők közé tartozik ... Nemcsak azért, mert nehéz fajsúlyú ... — Ő volt itt a nagy buktató. Annak idején huszonnyolcból tizenhatot elhúzott. Most már nem buktat annyit, de 34-ből huszonkettőnek kettest adott... — Az én nyolcadik osztályomban sok gyerek továbbtanulásában okozott gondokat... No, nem vagyok híve a látszatosztályzásnak, de az alulosztályzással sok gyerek kedvét elvette más tantárgyaktól is ... — Sok összeütközésünk volt vele, a nevelési értekezletek sokszor két órával is tovább tartottak, mint máskor, őmiatta. Semmiféle bírálatot, tanácsot nem fogad el. Bár nagyon sok jó tulajdonsága van, néha elképesztő dolgokra is képes. Az egyik hátrányos helyzetű gyereknek cipőt vett, a másiknak meg szoknyát ... A kollégák szóáradatához a pedagógus KISZ-titkár hozzáteszi: — Az osztályfőnöki munkája kiváló, ezt most a szakfelügyelői vizsgálat is megállapította. A cél a küzdés? Hogyan tűröd a kudarcokat? Marad-e energiád az újabb erőfeszítésekre? És ha megkérdem: tudod-e, mit tesz a kezed, a lábad, miközben az agyadban rohannak a gondolatok, vagy ha sietsz valahova, hallod-e a belső hangokat, amik hozzád beszélnek? S észreveszed, hogyan változik körülötted a világ, miközben magadra figyelsz? Miért szegezel tüskét minden közeledőre? * — Azt mondták, azért buktatok annyit, mert nem tanítok jól. De a megyei szakfelügyelő szerint tudnak a gyerekek! Hogy szigorú vagyok? A gyerekek érzik, hogy az Erősnél tanulni kell. Kezdetben csak az eredmény volt a fontos, ezért hibáztam. Az idén keveset buktattam. Igaz, 240 gyereket tanítok. A tévedés nem jog, lehetőség. Aki ítél, keresse önmaga ítéletét is. — A szakfelügyelő vette észre, hogy jó az osztályfőnöki munkám. És amikor megdicsért, akkor vette észre az iskola vezetése is. Pedig két éve vagyok osztályfőnök. A kollégák mindig megtalálnak, ha szükségük van rám. Én már nem szívesen szólok, mert ha az ötleteimet előadom, azt mondhatják: ja, te ráérsz. Az idén egyedül mentünk az osztályommal vasat gyűjteni. Igaz, most nem volt kötelező ... Minden újabb megtorpanás után egyre nehezebb elindulni. És mégis lépni kell valamerre. — Még a mozigépész-tanfolyamot is elvégeztem, hogy a gyerekeknek tudjak vetíteni... Ma már más gyerekeket tanítok, mint egykor, és másképpen. De engem ugyanúgy értékelnek, mint valamikor én a gyerekeket. Az őszinteség hiánya, engem ez bánt nagyon. * *— öt üres állásunk van. A kész szabad szolgálati lakást most a pályázatban meghirdettük, de úgy, hogy pedagógus házaspárnak. Ha nem lesz jelentkező, akkor talán megkaphatja az egyiket a gyereket váró kolléganő ... De a betöltetlen állásokkal hogyan indítjuk az új tanévet? — Azt hiszem, nem találtuk meg Erzsihez a kulcsot... — Kicsit öntörvényű ... — Direkt kiprovokálja a konfliktust... A tanár kollégák jelzőáradatának piciny szünetében robban a kérdés: — Meg akarják őt az iskolában tartani? Hosszú csönd, majd: — Ez nagyban függ tőle ... Bukásmentes legyen az iskola? Szigorú a tanár? Mikor szolgáljuk a gyerekek érdekeit? Mikor van túl magasan a léc — nemcsak egy-egy osztályban, hanem magában az iskolaközösségben, melyhez valamennyi pedagógus, a fiatal is tartozik? Mekkora nekifutás kell ahhoz, hogy le ne verjük? Rege Sándor _______________________________) 13