Magyar Ifjúság, 1983. május-augusztus (27. évfolyam, 18-34. szám)
1983-08-19 / 33. szám
Családi show Nem illik a televíziót összehasonlítani a rádióval. Különösen nem ildomos egyik vagymásik javára dönteni az összehasonlításban. Mégis, olykor olyan kirívó a különbség, hogy szólni kell róla. Például az a bizonyos szombati nap. "Ha az ember otthon tartózkodik, és házimunkát végez, akkor ide kell kapcsolnia valamit, ami elvonja a figyelmét. És az ügyeletes bábfilmre vagy rajzfilmre gondolva inkább a rádiótkapcsolja be, mint a tévét. És nem csalódik. Érdekes dolgokra lesz figyelmes, meghallgathatja Rozsos István és Soós Imre emlékidézését, valamint, hogy mit mondanak azok, Dénes Zsófiától Királyhegyi Pálig, akik Karinthy Frigyest jól ismerték. Ha mégis unja, átkapcsolhat egyik adóról a másikra, ahol a jó ritmusú Szombat délelőttben Szentmihályi Szabó Péter nyilatkozik Liptai Katalinnak, vagy Iszlai Zoltán az ügyeletes japán filmről mesél. Végül újra meghallgathatja az utóbbi idők legmegrendítőbb, legfeszültebb és legbensőségesebb vallomását a barátságról, meghallgathatja Szabó Beamter kettősének fájdalmasan kényszerű szétesését, vagyis Beamter Bubit. Aki csodák csodája, az esti televíziós Poptükörben is főszereplő. Egy disc-jockeyt alakít. Csak éppen nyoma sincs benne mindannak, ami belőle délelőttmegragadott; a sziporkázó humorú, szellemes világfi a fiatalok diszkóműsorában pusztán ripacskodó konferanszié. Megint használt valakit a televízió, ám a kvalitással valahogy megint nem tudott mitkezdeni. Ugyanúgy, mint a nyárral. Főleg a gyerekeknek maradt adós a képernyő szép mesékkel, lebegő történetekkel, szomorkás ráismerésekkel. Sok szó esett arról, hogy a gyermekmű-''sorokat délelőttről délutánira kellene csoportosítani, mivelhogy a fiatal szervezetnek kell a levegő — igazából nincs e vitáknak reális alapja. A szünidőre legalábbis nem jutott semmi különös: se délelőttre, se délutánra. Talán a teljesen érdektelen külföldi mesesorozatok helyett gazdálkodhatott volna a televízió azzal, ami van, és ami olyan jó, hogy még az idősebb családtagokat is érdekelheti. Szívesen megnéztünk volna néhány Mándyt, a Csutak történeteit, vagy Janikovszky Éva, Gyárfás Endre, Lázár Ervin meséit. Jó, hogy a Tüskevárat nyúzták megint. De biztosan akadt volna az archívumban egy Micimackó, egy Grimm, Andersen vagy Erich Kästner, s ha más nem, de a diákoknak néhány filmtörténetileg megrázó mozi. Lehetett volna készíteni egy tervezetet a szünidőre— nem rosszízűt és nem erőltetett koncepciójút — és valamelyik korosztályt megcélozni vele. Annak idején a leányregény volt a divat, és jól jött volna valami fogódzó. Csak akkor még nemigen volt televízió. Amerikában a televíziót tudósok „gyönyörrel kereskedő, haszonleső házalókhoz hasonlítják, akik azt a képet alakítják ki az emberek tudatában, miszerint az öröm ésszórakozás fölötte áll az olyan problémáknak, mint az egészségügy és az oktatás. A televízió az évinegyedmillió dollárt kereső sportolókat, színészeket sztárolja.” Sajnos, a negyedmillió dollár nem igaz, de — különösen reklámmagazinjainkban, a Módiban, a Főzőcskében és a Nemcsak nőküekben — ■ nálunk is megvalósult valami belterjesség, névhajhászás. Ami , pedig a szórakoztatást illeti: az elmúlt nyári hónapok valódi show-ja a Családi kör volt. Vagyis a Kérdezetten apa. És kínos igyekezetté merevedtek a valóban szórakoztatásrakészített összeállítások, kabarék, a Szeszélyes évszakok, a Terefere, a Teleráma. Szerencsére láttunk Visconti-sorozatot meg Jánosát, némely Offenbachot és Voltaire-t is végig lehetett nézni, ám a dokumentumfilmek és játékfilmek közül alegérdekesebbek megint csak úgy éjféltájban mentek. Biztosan gondolni kellett a bűvészmutatványok kedvelőire meg az illúzionistákra, őket ugyanis főműsoridőben látták. A műsorszerkesztők valószínűleg azt gondolták, a jó illuzionista több illúziót képes kicsiholni az emberekből, mint a rossz krimi. De hát nemcsak ez a két alternatíva létezik. És ezek a bűvészek a televízióban valahogy nem is rendeltetésüknek megfelelően kaptak tért, a poénok esetlegeseknek hatottak, amozdulatok a levegőben maradtak és az egész parányi ponttá zsugorodott össze. Háttér-televíziózásként kiválónak tűntek fel szombat estékre. Ám az egyedül maradóknak kedvetlenséget, rossz közérzetet okoztak. A vetélkedők, talán. Nem az Elmebajnokság és a Fele sem igaz. Hanem amelyekben emberek versenyeztek és megmérettek. A Karmesterversenyről meg a Ki mit tud ?-ról újra kiderült, hogy kell a közönségnek, valamenynyiünknek, hogy úgy érezzük, végrebeleszólhatunk valamibe. És úgy érezzük, fontos a véleményünk, és a versenyző is úgy érezze, mindenkinek fontos a véleménye. Többször hallani, hogy a televízió azért konzervatív egy kissé, azért fél mindentől, ami új, ami modern, mert a miniszoknyától a hosszú hajig mindenért őket teszik felelőssé. Nos, most kiélhette a levélírói, szavazási és közösségi élményét mindenki, aki az életanyagát főképpen a televízió képernyőjéről meríti. Különösen a Ki mit tud? kavart sok vihart. Bár az elődöntők során olykor unatkoztunk és légüres tértben tapogatóztunk, a döntőre kikristályosodott az egész. És az amatőrmozgalom reprezentánsából profi műsor kerekedett, amelyben kis zsenik és televízión kívüli fellépésük helyét is dekonferáló művészek vettek részt. Prózai versenyzőik szerepeltek, akik olyan tehetségesek, hogy már föl is vették a Színművészeti Főiskolára őket,másokkal lemezfelvételt készítettek Mondjuk, más a világ, mostanában minden gyorsabban megy. Mindenesetre : egyszerre találkozhattunk a zene meg a tánc ünnepével és „Skála” Judittal, aki színes televízióval, hifiberendezésekkel meg magnetofonokkal ajándékozta meg a kiesőket. Ez a Ki Imit tud? remek magánszámokra és hitvallásokra késztette a zsűrit, a művészet erejének és fontosságának nagy ünnepe lett ez a verseny végül, hisz mindenki győztesként távozott: ha Kubába nem is, de Balaton körüli fellépő körútra utazott. Gálvölgyi kedves volt. Visszafogott humora, indulattalansága, háttérszereplése kiváló műsorvezetői tulajdonságokat sejtettek, s hogy a maratoni küzdelmet egyetlen bennfentes mosoly nélkül csinálta végig, azt jelentette, jó az ízlése. A világért nem árulta el, kivel érez, mit érez, egyéniségét nem tolta előre egyetlen pillanatra se, s ugyanolyan közvetlen csöndben utasította a popénekest, hogy akár fenn is tarthatná a kalapját, mint amilyen természetes könnyedén vigasztaltaa balett-táncost és csodálta az énekesnő ruházatát. Egy cigánytánccsoportot úgy konferált be, hogy fellép a vezető,valamint testvérei és barátai. És hozzátette: örül, hogy egyre többen vannak, úgy látszik, a baráti kör egyre bővül. Mosolygott, valószínűleg a Micimackó Nyuszijának barátaira meg üzletfeleire gondolt. Pedig ez csak az ő ötlete volt. Magyar Judit A Karmesterversenyen Andreas Weisz Szegvári Katalin mikrofonja előtt Jelenet Lázár Ervin mesejátékából on