Magyar Ifjúság, 1983. szeptember-december (27. évfolyam, 35-52. szám)

1983-12-09 / 49. szám

Sztár lett-e István király? EGY KRITIKA UTÓÉLETE Majd százezernyi ember nézte meg (ebből néhány tízezren alig láttak a nézőtér ügyetlen beren­dezése miatt), az István, a király nyári előadássorozatát. Termé­szetesen, nem mindenkinek tet­szett egyazon mértékben, s vol­tak, akiknek a darab egésze vagy néhány részlete egyáltalán nem nyerte meg a tetszését. A bemutatót követő hetekben kritikák tucatjai jelentek meg. Legtöbbjük egyértelműen dicsér­te a művet, néhány írás azonban fenntartásoknak is hangot adott. (A Magyar Ifjúság igyekezett be­mutatni a kritikai fogadtatás többsz­ilalmúságát is. Egyszerre közölt egy egyértelműen dicsérő kritikát — Fahrt Péter tollából —, valamint egy olyat, amely a da­rab egészének dicsérete mellett néhány kifogást is hangoztatott. Ez utóbibiit jelen sorok szerzője írta.) Most már egyértelműen meg­állapítható, hogy a negatív hang­vételű bírálatok felingerelték azokat, akiknek szemében ez a rockopera csupán dicséreteket­ és elismeréseket érdemelt volna. Szokatlan hevességű levelezés in­dult meg; ebből a vélemények polarizálódása tűnt ki. A Magyar Televízió ifjúsági osztálya nemrégiben nyilvános vitát rendezett a Fővárosi Mű­velődési Házban. Ezen részt vet­tek az alkotók, eljöttek mind­azok, akikben felháborodást kel­tett néhány bíráló kritikai meg­jegyzés — és ott volt a bírálók közül jelen sorok írója is. Furcsa este volt. Az egész sok­kal inkább hasonlított egy nyil­vános tetemrehívásra, mint nyílt vitára. Jelen sorok írója többször megkísérelte, hogy részletesen kifejtse néhány kritikai észrevé­telének érveit ’— sikertelenül. Szavait fütyülés, fújolás, felzúdu­lás szakította félbe többször is. Gúnyos megjegyzések röpködtek — nemegyszer az alkotók részé­ről is —, és a Koltay Gábor sze­rinti „demokratikus vitában” le­hetetlenné vált, hogy akár csu­pán néhány elemző mondattal megmagyarázza akkori kritikájá­nak néhány kitételét. Min alakulhatott — volna — ki a legnagyobb vita? _ _______________ A darab befejezésének zenei és színpadi megoldásán. Nevezete­sen azon, hogy szükség volt-e a darab végén az egész Királydom­bot átölelő, nemzetiszínű kerítés­re, a tűzijátékra és legfőképpen a magyar Himnusz fináléként való alkalmazására. Az FMH-beli vitán a felszóla­lók legtöbbje két érvet hangoz­tatott. Az egyik: ritka alkalom, hogy fiatalok tízezrei ilyen inten­zíven átéljék a magyar nemzet­hez való tartozásukat a Himnusz éneklése-hallgatása közben; hogy ez a gyermekkoruk óta jól ismert nemzeti dal ekkora érzelmeket váltson ki belőlük. A másik érv: az a kritikus, aki szót emel a Himnusz felhasználása ellen az István, a király végén, az nyil­vánvalóan nem érti, vagy nem akarja megérteni sem a darab jelentőségét, sem a magyar Him­nuszt. Jogosulatlan tehát arra, hogy cikket írjon az István, a ki­rályról. Ez a kétféle érvelés kétféle in­dulatot, vitázó magatartást tük­röz. Az első: nagyon őszinte, na­gyon tiszteletre méltó és komo­lyan el kell rajta gondolkozni. A második: tipikus példája annak, hogyan lehet a vita „partnert” eleve rosszindulattal vádolni, az érveit eleve meg sem hallgatni. Az első: ízlésvita; a második: ízlés terror. Nagyon sajnálatos, hogy az FMH-ban végül is az utóbbi ha­talmasodott el. Jelen sorok írója persze tudja, hogy véleményével nem tudja meggyőzni a feltétlenül rajongó­kat. Talán nem is célja. Kritikám szerény kísérlet volt arra is, hogy egy kritikus a da­rab egészének érdemeit elismer­ve, annak jobbá tétele érdeké­ben, néhány részlet gyengeségeit elemezze. Tettem ezt pedig ab­ban a reményben, hogy itt nem csupán bírálatról, hanem jóindu­latú segítségről is szó lehet. Az előadást ugyanis lemez, majd film követte és követi. Az alko­tók — úgy tűnik — a lemezen már megfogadták a kritikusi ész­revételt: ebből a verzióból ki­hagyták a Himnuszt. Jelen sorok írója reméli, hogy a film rendezője lemond a Himnusz „beépítéséről” a film­­változatban is. A filmet ugyanis nem csupán nagy mozikban, dísz­előadásokon fogják bemutatni. Játszani fogják kis füstös, után­játszó helyeken tizedik, tizenötö­dik héten is. Ne tegyük ki a Himnuszt annak, hogy közben álmos jegyszedő nénik a füg­gönyt húzogassák, sietősebbek a ruhatárba törtessenek, kabátba cihelődjenek. A Himnusz nem erre való. S talán egyszer — a kedélyek lecsillapultával — elgondolkod­hatunk azon is, hogy érdemes volna egyszer már megtanulnunk vitatkozni is. Sós Péter János nészi szakértelemmel is bírjon. Ám éppenséggel ez az a módszer, amelyik alaposabb zeneszerzői tudást igényel. (Talán innen van, hogy az így született számok ze­néje általában legalábbis profi zene, s gyakran mesteri munka.) Ha ugyanis a zene a szöveg után készül, a zeneszerzőnek számos prozódiai, kifejezésben kérdést kell végiggondolnia — és ez ál­talában meghozza a maga mű­vészi eredményét. Meg tudta volna alkotni vajon egy sláger­­fütyörésző, botcsinálta muzsikus Arany János Vörös Rébékének oratorikus változatát, amint azt Szörényi Levente tette'' Ha már azonban Szörényinél tartunk, engedtessék meg vissza­térnem az írásom elején mondot­takra. Működése kezdetén, egé­szen az Edison Fonográf Album dalaiig, a Szörényi—Bródy szer­zőpár is a „zenére szöveget” munkamódszerrel dolgozott ké­sőbb gyakran fordítva. Ez nem mond ellent a fentebbi gondola­toknak, éspedig azért nem, ami­ről korábban már esett szó: Szö­rényi korai zenéje mélyen gyö­kerezett a magyar népzenében, tehát egyben nyelvünk természe­tes ritmikáját hordozta, s így Bródy János szövegei egyéb ér­tékeik mellett még ráadásul a magyar nyelv természetes ritmu­sain, természetes mondatszer­kesztésével szólalhattak meg. Nem véletlen, hogy dalaikat egy nemzedék szinte népdalokként énekelhette. Későbbi szövegeiben Bródy gyakran él áttételesebb eszközökkel — s talán ez okozta az említett fordulatot is munka­­módszerükben. (Bár erről termé­szetesen őket magukat kéne meg­kérdezni.) Abban azonban biz­tos vagyok, hogy a zenei és szö­vegritmusnak ez a népzenén ala­puló harmonikus egybeesése te­szi lehetővé, hogy Bródy szöve­gei gyakran versiként olvasva is teljes értékűek legyenek — tud­niillik ebben a formájukban is elemien ritmikusak, s nyelvünk zenei formáinak felidézésével Szörényi dallamaival rokon ze­nei-hangulati hatásokat érnek el (Legszebb népdalaink is önérté­kű költői alkotások­­ egyben.) Minthogy a ritmus a mozgás, s a mozgás és a képzet a lélektan tanúsága szerint szoros kapcso­latban van egymással, még azt a merész állítást is megkockáztat­nám, hogy az így született dalok képi világának természetessége, világossága és tagoltsága, ha bo­nyolult és finom módon is, de kapcsolatban áll e dalok ritmi­kai, prozódiai természetességé­vel, világosságával és tagoltságá­val. Mint ahogy általában is ta­pasztalhatjuk, hogy a tisztán szakmailag hibátlan szövegek, ha nem is mindig és nem szükség­képpen, de gyakran egyben köl­­tőileg, képileg-gondolatilag is értékesek. Ennek talán az az egy­szerű oka, hogy az igényes ember élete minden területén igényes. Bem­jén Ferenc, a kitűnő muzsi­kus például prozódiailag is szín­vonalas szövegeket ír. Hiszen sa­ját zenéje hatását rontaná, ha nem így tenne. (Befejezése következik) A szerkesztőség, meg­j­egy­zése Rockzenénk történetében fon­tos helyet foglal el az István, a király. Már csak azért is, mert a beat-, majd rockzene igazán je­lentős alkotói közül először vál­lalkozott a Szörényi—Bródy al­kotópár arra, hogy ilyen nagy lé­legzetű művet hozzon létre. Rá­adásul azt követően, hogy hosz­­szú ideig nem hallhattunk tőlük újabb közös dalokat, s időközben a rockzenét hallgató fiataloknak egy újabb nemzedéke is felnőtt. Nincs mit csodálkozni tehát azon, hogy a darab különböző, egymással replikázó véleménye­ket váltott ki. Jelentősebb alko­tások esetén ez magától értető­dő. Lapunk ezért is adott teret az egymással vitázó nézeteknek, egyéb rockzenei produkciókhoz képest nagyobb terjedelemben. Időközben más fórumokon is szó esett az István, a királyról, er­ről számol be fenti cikkünk, amelyet egyúttal vitazárónak is szánunk, azért is, mert az azóta hozzánk érkező újabb és újabb észrevételek csak a már koráb­ban közölt álláspontokat ismétel­getik. Ami vitán felül áll: a rockope­ra szerzőinek jelentőségteljes pró­bálkozása, mellyel sikeresen bő­vítették ki a rockzene határait. Úgy gondoljuk, ezt egyetlen kri­tikus sem vitatta—vitathatja el tőlük. SLÁGER­LISTA A MAGYAR RÁDIÓ ÉS A MAGYAR IFJÚSÁG KÖZÖS MŰSORA A SZERKESZTŐK AJÁNLATA SZÓLISTÁK Kovács Gy.-Sztevanovity D.: ELCSERÉLT SZERELEM (Somló Tamás) Faragó—Juhász: ZENE KELL A SZERELEMHEZ (Zalatnai Sarolta) Máté­ S. Nagy: HA VÉGET ÉR A NYÁR (Máté Péter) Bacsó-Bali: AEROBIC (Pál Éva) Tolcsvay L.-Bródy: ELMÚLT A NYÁR (Tolcsvay László) Malek-Ihász: KOPOG A CIPŐM A JÁRDÁN (Ihász Gábor) Wolf­ Fülöp: ELSZÁLL A KÉK MADÁR (Cserháti Zsuzsa) Galla: MASINISZTA (Torma) Soltész: MARADJ MÉG (Soltész Rezső) Kaszab: VASÁRNAPI EBÉD (Kaszab Tibor) EGYÜTTESEK Szikora-R-Go együttes: KRISZTI (R-Go) Pomázi-Vörös-Horváth: TEREMTS OTTHONT (Bojtorján) Pataki-Slamovits-Barta: ÉRZÉS (Edda) Vikidál-Cserháti: MARADJ VONALBAN (P. Box) Pásztor-Jakab-Hatvani: PAGO-PAGO (Neoton Família) Littvay-Kovács-Mikes: KÖHÖGNI KELL (100 Folk Celsius) P. Mobil együttes—Schuster: METÁLMANIA (P. Mobil) Na-és együttes-P. Németh: EGY ÉVE (Na-és) Németh-Török: INDUL A KONCERT (Mini) G. Sándor: NE HAGYD EL MAGAD (Rodeo) A Magyar Rádióval közösen készített Slágerlistánkra szerdán 12 óráig lehet szavazni. A címek: Magyar Rádió Könnyűzenei Rovata, Budapest 1800 Magyar Ifjúság szerkesztősége. Budapest, Somogyi Béla u 6. 1983 Kérjük, a borítékra írják rá: SLÁGERLISTA 27 V___________________| |

Next