Magyar Ifjúság, 1983. szeptember-december (27. évfolyam, 35-52. szám)
1983-10-28 / 43. szám
A MAGYAR IFJÚSÁG OLVASÓSZOLGÁLATA, BUDAPEST VIll., SOMOGYI BÉLA UTCA 6. AZ ORVOS VÁLASZOL • PÉCSI EGYETEMISTÁK, leendő pedagógusok késő éjszakába nyúló beszélgetés során arra kértek, közöljem részletesen azt a jeligés levélváltást, amelyre a kollégiumban tartott előadásomban röviden utaltam, s amely köztem és egy tizennégy éves lány között történt a fiatalok tájékozottságával kapcsolatban. Való igaz, hogy olykor — ha az eset tanulságos, érdemes közlésre — jeligére válaszolok a lapunkban, jóllehet a levél névvel és címmel érkezik. Arra viszont ügyelek, hogy ne ismerjenek rá a levélíróra, aki kellemetlen helyzetbe kerülhetne, ha kiderülne, hogy róla van szó. Ezért a közölt eseteket egy kicsit megváltoztatom, de ez a lényeget nem érinti. Kérésükre pedagógiai tanulságként is teljes egészében közlöm az ez év 4. számában megjelent rövid válasszal kapcsolatos teljes levélváltást, természetesen az említett okokból némi változtatással. * Doktor bácsi! Végső elkeseredésemben fordulok Önhöz, segítsen, mert nagy bajban vagyok. Nyolcadik általánosba járok, és akaratomon kívül teherbe estem. Tömött villamoson utaztam, és ott nagyon szorosan mögém állt egy idősebb férfi, aki legalább harmincéves lehetett. Valósággal rámpréselte magát, és ez nagyon cikis volt. Azonnal hányingerem támadt. A bácsi a következő megállónál leszállt, és utána úgy éreztem, mintha a mellem erősebben feszülne. Már ettől is nagyon megijedtem. Amikor hazaértem, otthon anyukám azt kérdezte, mit ebédelnék legszívesebben, azonnal rávágtam, hogy mákos gubát. Tetszik tudni, az a kedvenc ételem. És amikor megtudtam, hogy azt főzött, amit én olyan nagyon kívántam, sírva fakadtam, mert akkor már biztos lehettem abban, hogy terhes vagyok. Mit tegyek? Sürgős választ várok! E. * Kedves E.! Bizony elkeserítő, ha egy tizennégy éves lány teherbe esik. Érthető, ilyen fiatalon nemkíván szülni, hiszen testileg-lelkileg még nem érett arra, hogy anya legyen. Az ilyen fiatalon szült gyermekek egészsége is veszélyeztetett. A terhességét kórházban, műtétileg kell majd megszüntetni. De nem mindegy, hogy erre mikor kerül sor, mert azt a nemi kapcsolatot követő 3 hónapon belül lehet csak elvégezni. Ha már megtörtént a baj, szembe kell nézni a szomorú valósággal, mondjon el őszintén mindent az anyukájának, és azután sürgősen menjenek el együtt a terhességmegszakítást engedélyező bizottsághoz. Ott majd közlük, hogy a műtétet hol és mikor végzik el. Kérem értesítsen arról, hogy mi történt. * Kedves doktor bácsi! Megrémülve olvastam a levelét, újra sírva fakadtam. Nem elég, hogy terhes vagyok, még csúnyát tetszik feltételezni rólam, mármint hogy én nemi kapcsolatot létesítettem volna valakivel. Igaz, hogy már többen akarták ezt velem csinálni, de én ilyet nem teszek. Sajnos, a baj anélkül is bekövetkezett, mert minden jel, ami a terhességre utal, nálam előfordult. Az iskolában a családi életre nevelésnél azt mondta az osztályfőnök néni, akinek három gyereke is van, hogy a nő onnan tudhatja meg, hogy terhes, ha arra négy jel mutat: nem menstruál, feszül a melle, hányingere van, és bizonyos ételeket megkíván. Igaz, eddig nem is írtam arról, hogy én még sohasem menstruáltam. Ezzel a panaszommal anyuval együtt lementünk a körzeti doktor bácsihoz, aki megmondta, hogy ez önmagában nem baj, hiszen egy kicsit fejletlen vagyok, és anyukám is tizenöt évesen lett nagylány, ezt a tulajdonságomat, úgy látszik, tőle örököltem. Amikor megkaptam a levelét, és tanácsára anyukámnak elmondtam az én szörnyű helyzetemet, először nagyon elkeseredett, aztán kinevetett, hogy roszszul tudom én a dolgokat, és nem kell nekünk sehova se mennünk. Teljes bizonytalanságban vagyok. Kinek higgyék ezután? És ha mégis terhes vagyok? Sürgősen tessék megírni, hogy mi lesz velem, mit tegyek? * Kedves E.! Most már én is értem, hogy mi történt. Ne féljen, nincs semmi baj. Nem esett teherbe. Az osztályfőnök néni a terhesség gyanújeleit jól mondta el, de nem hiánytalanul, és úgy gondolta, hogy többről már nem is kell szólni, mert a mai gyerekek magyarázat nélkül is tudják, hogyan születik egy gyerek, amit nem lehet kitalálni, és csak az tudja, akinek ezt elmondták, és nem mindenki értesül erről pontosan. Nincsen abban semmi szégyellnivaló, ha valaki valamit nem tud, nyugodtan kérdezze meg attól, akinek tudásában megbízik, és akkor nem lesznek olyan keserves élményei, mint amilyenekről írt. * A leendő pedagógusoknak, szülőknek és mindazoknak, akik gyermekneveléssel foglalkoznak, megismétlem a már közölt üzenetem befejezését: a fiatalok tájékozatlanságán nem hitetlenkedni kell, hanem őszintén , az életkoruknak megfelelően eligazítást adni. A családi életre nevelés hivatalos elrendelésének tizedik évfordulóján ez a kívánság aligha tekinthető türelmetlenkedő óhajnak. • SOSEM LEHET BOLDOG? Zavaros életének legfőbb problémájára nőgyógyászaton kaphat választ. • SZEX PISTOLS. Jól sejti, feltételezhetően rövidesen menstruálni fog, ez tizenkét éves korban nem jelent semmi különöset. Az viszont feltétlenül gyermek-nőgyógyászatra tartozik, hogy milyen jellegű a váladékozása. Valószínűleg nem kóros. De ezt nem feltételezni, hanem tudni kellene. Ezért forduljon sürgősen orvoshoz. 0 SZEREP. Teljesen normális az a kapcsolat, amit szégyenkezve leírt. És most rajtam a szégyenkezés sora: nem merem leírni, hogy tulajdonképpen mit is kérdezett. Dr. Veres Pál A JOGÁSZ VÁLASZOL Felelősség — kötelesség Látszólag egyéni gondot vet fel az alábbi levél, de mint a továbbiakból kiderül, jogilag tanulságos elvi kérdéshez vezet. ..Tisztelt Szerkesztőség! Joghallgató vagyok, letettem valamennyi kötelezően előírt vizsgámat, amivel megszereztem az abszolutóriumot, »elvégeztem az egyetemet«, és már csak az államvizsgán kell újra meg ,újra megfelelnem. A gyomrom összerándul, ha erre gondolok! Arról van szó ugyanis, hogy a mi évfolyamunk beleesett egy újításba: komplex államvizsgát kell tennünk. Ez azt jelenti, hogy bizonyos tantárgyakból lényegében újra kell vizsgáznunk. Ez a kívülállóknak bizonyára természetes, de a vizsgázóiknak nem. Például polgári eljárásjogból nem is akármilyen feladat ez. Maga az anyag teljes egészében, ahogy megkövetelik, megtanulhatatlan. A vizsgáztatók ugyanis szuverén hatalmak, tevékenységüket senki sem ellenőrzi. Az államvizsgán ugyan helyet foglal a »semleges« elnök, aki csupán azt tapasztalhatja, hogy a kérdésre a hallgató nem tud válaszolni. És a diákemlékezet nem tud arról, hogy a buktatást javasló tanár elképzelését az elnök módosítaná. A vizsgákon pedig tény, hogy nem a jogszemléletet, a lényeg elsajátítását kérik számon, hanem minden egyes betűt. Például az említett polgári eljárásjogban 19 pontban kerülnek felsorolásra a kizárólagos illetékességi okok. Aki ezt pontról pontra felsorolni nem tudja, nem számíthat továbbjutásra. Így történt, hogy általában tíz vizsgázóból csak kettőnek sikerült az államvizsgája. Érdemes lenne egyszer vizsgálat tárgyává tenni, hogy a maximalista igényű vizsgáztatók vajon, a többi tantárgyból megkapnák-e a kegyelmi elégségest? Miért emaximalizmus? Tudok arról, hogy a Legfelső Bíróság büntető kollégiumának tanácselnöke mondta minap egy jogi továbbképzési tanfolyamon, hogy ő, aki betéve ismeri a Büntető Törvénykönyvet, minden alkalommal, mielőtt ítéletet mondana, kézbe veszi és újra elolvassa, nem hagyatkozik az emlékezetére. Mi lenne, ha az ügyvédek, jogtanácsosok is fejből idézve kényszerülnének tevékenykedni? Ők is minden alkalommal előveszik a szakkönyvet, még a bírósági tárgyaláson is. Akikor miiért kell a vizsgázónak mindezt emlékezetből, szóról szóra idézni? Annak idején, amikor Szent-Györgyi Albert professzor biokémiából vizsgáztatott, az asztalon valamennyi tankönyv, kézirat a hallgatók rendelkezésére állt. Megkérdezték a professzort, hogy ilyen módon hogyan dönthető el, hogy a vizsgázó tudja-e az anyagot, hiszen mindenki puskázhat. Puskázni csak az tud — volt a válasz —, akinek tudomása van arról, hogy a helyes felelet hol található meg. És ez elegendő! Ehhez már csak az kell, hogy alkalmazni is tudja, és tulajdonképpen mindig ez a tudás lényege! Gondolom, a jogtudományé is!” Levelezőnk ugyan csupán saját és hasonló problémákkal foglalkozó tanulótársainak gondját veti föl, ugyanakkor — akarva, akaratlanul — egy igen időszerű jogi kérdés gyakorlati problémáját mutatja be. Jogász körökben ugyanis az elmúlt években élénk vitát keltett a felelősség és a kötelesség fogalmának pontosítása. A felelősség és a kötelesség a mindennapi szóhasználatban lényegében azonos tartalmat jelöl. Jogilag azonban nem azonos fogalom. A meghatározás több vonatkozásban is az érdeklődés homlokterébe került, ezt figyelembe véve adta ki a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó neves magyar jogászok tanulmányait Felelősség és szankció a jogban címmel, amire dr. Samu Mihály jogelméleti tanszékvezető professzor értékelő szavaival azért volt szükség, mert: ,,A társadalmi felelősség általános, átfogó kérdései és részletösszefüggései nemcsak elméletileg, de gyakorlatilag sincsenek megoldva”. Levélírónk a vizsgáztatók felelősségének kérdését veti föl, ami lényegében a vezető beosztású állami funkciót viselők helyzetét érinti. Nem új kérdés a vezetők bírálata, ez már a rómaiak idején is fölmerült: ki őrizze az őrzőket, aki ellenőrizze a vezetőket? Az említett tanulmánykötet szerzői a gyakorlat előkészítésére több oldalról vizsgálják a jogi felelősség általános elvi kérdéseit. Dr. Tóth János többek között azt a jellegzetes tényt állapítja meg: ,,A pénzügyi jogi felelősség nem teljes, mert csak a kötelezettség oldaláról van kidolgozva. Az állami szerv jogsértő eljárása, amely anyagi és erkölcsi kárt okozhat, nem vonja maga után sem a kár megtérítését, sem magatartásának egyéb szankcionálását”. A szerzők közül többen szólnak arról, hogy az állami-hatalmi szervekben dolgozóknak nemcsak a kötelességeit kellene pontosan meghatározni, hanem ehhez csatlakozóan minden szinten a felelősséget is. Ebbe a kijelölt feladatkörbe a „szuverén vizsgáztatók” is beletartoznak. A kötelesség fogalmának kialakulását követve a jogtörténelem leírja, hogy a primitív társadalmakban, a kapitalizmus megjelenéséig, a különféle normák — elvárások — minden vonatkozásban lényegében elválaszthatatlanul összefonódtak, ez egyértelművé tette a kötelesség és a felelősség összetartozását. A modern társadalomban azonban az együttélés sokrétűségének megfelelően meglehető kuszasággal különböző normafajták léteznek, és ez a kötelesség és a felelősség kérdésének megértését megnehezíti. A modern társadalmakban egymástól elkülönülve bontakoznak ki a politikai, a gazdasági és a kulturális élet szabályozó rendszerei. Samu professzor értékelésében rámutat arra is, hogy a különböző normafajtákon belül is találhatók nehezen áttekinthető sajátos részterületek, így a kulturális életen belül az iskolai oktatás, és példaként említi az egyetemi, főiskolai felvétel váltakozó szabályait is. (Jogtudományi Közlöny, 1986. 9. szám.) A felelősség és a kötelesség meszszemenően nem azonos fogalmak, mert amíg az oktatásban a magasabb pedagógiai szint elérése a feladat, addig nem sok szó hangzik el a tantervek és a tankönyvek állandó változásáról, a felvételiztetés, a vizsgáztatás módjáról. Természetesen szükséges a legmegfelelőbb, a leghasznosabb lehetőség kialakítása, de vajon ki a felelős azért, hogy ez nem megfelelő módon történik? Olykor évenként változik a tanterv, cserélik ki az előző évben még jónak tartott tankönyveket, változik a felvételi módszer és annak fogyatékosságaiért később majd nagy árat kell fizetni az oktatási intézményeknek és a hallgatóiknak egyaránt. Levélírónk tárt elvi kapukat dönget, mert az elmélet már ezeket a kapukat szélesre tárta. A jogalkotás gyakorlati megvalósítóin, előkészítőin múlik, hogy az objektív helyzetet figyelembe véve, a tárgyi valóságukban is készüljenek el azok a bizonyos kapuk, hogy ezen átjutva sor kerülhessen többek között az egyetemi vizsgáztatók szuverenitásának konkrét meghatározására is. Dr. Tar Mária 54