Magyar Ifjúság, 1984. január-április (28. évfolyam, 1-17. szám)

1984-04-27 / 17. szám

a csapatában. Kell ennél több egy írónak? Az olvasás... Szó­val, néha vissza-vissza kell la­poznom oldalakat, hogy megért­sem, mit is akar ez a jóember mondani, de miután én ismerem azt a közeget, azokat az embere­ket, akikről ír, előbb-utóbb azért összeáll a kép. Egyébként sem tudok primitívebb vélekedést el­képzelni annál, mint amikor egyesek azt vallják: amit első ol­vasásra nem értenek meg, az nem is lehet értelmes. — A Csillaghegyben egykor egymás mellett játszott a két Esterházy. — Csodálatos időszak volt, ta­lán a legszebb korszaka életem­nek. Péter akkor sokkal jobb já­tékos volt nálam. — Miért nem lett akkor ő is futballista? — Ne viccelj, már gimnazista korában olyan dolgozatokat írt, hogy majd meggyulladt a papír, s összeszaladt a tanári kar. Mi­nek tette volna ki magát annak a sok kellemetlenségnek, amiben egy futballistának manapság ré­sze van? — Egy író nem mindig tud olyan fergeteges és visszhangos sikereket aratni, mint egy fut­ballista. — Igen, néha nekem is van egy olyan érzésem, hogy az ed­dig megjelent összes könyvét — de még az ezután megjelenőket is — elcserélné, ha egyszer het­venezer néző előtt, NB I-es baj­noki mérkőzésen gólt rúghatna a Népstadionban. Ez azonban el­mélet, játék, fantázia, így csak a sérüléseivel nyaggat állandóan. Azt hiszi, azért, mert a Bp. Hon­­védban és a válogatottban ját­szom, én vagyok a Botár Zoli bácsi.» — Kevesen tudják vagy tart­ják számon, de neked a Bp. Honvéd már a hetedik klubod. KSI, Csillaghegy, 111. kerületi TTVE, Budafok, Ferencváros, Vasas Izzó, Bp. Honvéd. Hol érezted magad a legjobban? — Nincs legjobb. Minden csa­pat másért volt nagyon jó. Könnyen alkalmazkodó típus va­gyok, mindenütt megtalálom a helyem, a barátaim. — A Ferencvárost sem sajná­lod? — Miért sajnálnám? Úgy mondtak le rólam egyik napról a másikra, hogy az újságból tud­tam meg ... Nyaralás közben vettem egy lapot, s mi áll benne? „Nagy Mihályért Esterházyt ad­ja cserébe a Ferencváros a Va­sas Izzónak!” Nem tagadom, né­mi elégtétel, hogy azóta „meg­büntettem” már őket néhány­szor. A srácok, a közönség egyébként nagyon szeretett, min­denki rendes volt. Amikor le akartak igazolni, az akkori szak­osztályelnök hatalmas virágcso­korral és kézcsókkal kereste fel édesanyámat. Szegény — akkor még élt — nagyon meg volt ha­tódva. Mondta is: „Hozzájuk iga­zolt kisfiam, ezek úriembe­rek ...” — Én csak mosolyog­tam, mert akkor már nem vol­tam nyeretlen kétéves a szak­mában. Sajnos, nekem lett iga­zam. . .. Bp. Honvéd sok min­denért kárpótolt. Náluk már baj­nokcsapat tagja is voltál, az ak­kori edző Tichy Lajos nagyon szeretett, játékostársaid nem egyszer tréfálkozva mondták: „Ez a Lajos egyszer örökbe fo­gadja a Marcit..." — Ez amolyan tipikus focista duma, nem kell neki jelentősé­get tulajdonítani. Lajos bácsival bajnokságot nyertünk, minden csupa mez volt. Én rúgdostam nyakra-főre a gólokat, miért ne szeretett volna? Rám senki sem mondhatja egy ideje, hogy a mindenkori edző jóakaratából kerülök be a csapatba ... Az én helyzetem tulajdonképpen na­gyon egyszerű. Ha gólt rúgok, jól játszom, ha nem, rosszul. Amióta futballpályára léptem, engem mindig is ennek alapján ítéltek meg. Én nem tudom „el­adni” a szorgos mezőnymunkát, az akarást, a lelkesedést, azt, hogy „de én feltúrtam ám a pá­lyát”. Tőlem most már vagy ti­zenöt éve, mindenki azt kérdezi először: „Rúgtál gólt, Marci?” — Válasz helyett manapság elég, ha rámutatsz a góllövőlis­tára. Minden jel arra mutat, hogy szerzel — ha nem is egy grófi, de — egy gólkirályi koro­nát ... — Lehet, hogy most illúziókat rombolok, de én Fekete Lacival értek teljes mértékben egyet ama kérdésben, hogy bizonyos dolgokban „ne hülyítsük egy­mást” ... Amióta futballozom, minden idényben legalább annyi helyzetem volt, mint most. Eddig a kapufáról mindig kifelé pat­tant a labda, most befelé pattan. A hidegverés jön rám, amikor e­gy-egy kihagyott nagy ziccert követően arról olvasok elmélke­dést, hogy mindez nem történne meg, ha az edzésen többet gya­korolnánk. Néhány hete Zala­egerszegen játszottunk. Kétszer egymás után — s ezt szó szerint értsd — egy méterre a tök üres kaputól kapufára rúgtam a lab­dát. Most mit csináljon velem Komora Imre? Gyakoroltassa azt, hogy egy méterről hogyan kell a hét és fél méteres, üres kapuba berúgni a labdát? A gól­lövés egy bizonyos szinten már kizárólag a pillanatnyi diszpozí­ció kérdése. Sikertitok? — Node a pillanatnyi diszpo­zíció is sok mindentől függhet! Mitől lett például egyszeriben jó a Bp. Honvéd? — Beérett egy generáció, amelynek többsége évek óta együtt játszik. Ha Bodonyi balra néz, én jobbra futok, ha Dajka vakarja a fejét, elindulok hátra szerelni, ha egy pillanatra csípő­re teszem a kezem, Nagy Anti, Garaba vagy valaki más becsú­szik, szerel helyettem is. Ennyi... — Mit szeretnél most éppen elérni? — Nyerjen a Honvéd bajnok­ságot, játsszak abban a váloga­tottban, amely kiharcolja a me­xikói VB-re jutás jogát, Péter legyen a Csillaghegy gólkirálya, a nézők pedig még vagy tíz évig kiabálják: „Rúgjátok már le azt a grófot...” Lakat T. Károly A hetedik az igazi ? Fotó: Farkas József

Next