Magyar Ifjúság, 1984. május-augusztus (28. évfolyam, 18-35. szám)

1984-05-25 / 21. szám

Olcsó gyerek Mennyit ér egy gyere­k? Az attól függ! Mert ha például tavaly december 31-ét meg­előzően látta meg a napvilá­got, ak­kor „darabja” har­mincezret, ha január 1-én ■vagy utána, a­k­kor negyvenet. Azaz dehogyis, ha még tavaly vállalták szülei, de csak négy, netán öt év múlva születik e világra, akikor is csak harmin­cat; ha már tizenéves, de szülei most januárban — kap­va lakást — kötöttek szerző­dést, akkor negyvenet. Na most, ugyebár január­ban nemcsak a gyermekár ment fel, hanem az építő­anyagok ára is. Az előbbi ép­pen az utóbbi miatt lett több, támogatásul a gyermekválla­lásban. Ezért hát abban a házban, amely már tavaly felépült, de csak az idén költözhettek be a lakói, nem lehet magasabb a lakások ára ez idén sem, hi­szen még tavalyi olcsó (?) anyagból építették. A kérdés az, ha ebben a házban vesz valaki lakást, az gyermeken­ként mennyi kedvezményt kap? A választ nem szabad elkapkodni. Mert ugye olcsóbb anyag­hoz olcsóbb gyermek jár(na). Gondolná az, aki ismeri az értéktörvényt. Ám aki így gondolja, az téved. Ha ugyan­is valakinek — szerencséjé­re (?) —­ már decemberben együtt volt a pénze, és nem tudván arról, hogy milyen változások várhatók, azzal be­sétált az OTIP-­hez, akkor ugyancsak rosszul járt, mert csemeténként tízezret vesztett gyorsaságával. Ellen­ben az, aki úgy gondolta, hogy jobb a befizetéssel az új évet meg­várni, bizony jól járt, mert a kecske is jóllakott és a ká­poszta is megmaradt. Egyébként a ház lakói egy­ségesen kapták meg január­ban a lakások kulcsait, így hát a gyors befizető nemcsak tízezreket vesztett és azokat a kamatokat is, amiket az adásvételi szerződés megköté­se után már nem kaphatott pénze után, hanem ráadás­ként a költözéssel is meg kel­lett várnia a drágább gyer­mekek szüleit.­­Ki korán kel aranyat dél... Talán ezt is át kellene érté­kelni, mint a szociálpolitikai kedvezményként elszámolt gyermekek árát. Sági György mindhárom ajtó zárógomb­jait, utána azt a gombot, amely a „vész” jelzésére szol­gál. Következésképpen előbb előidézi a veszélyhelyzetet — idős embereket, terhes asszo­nyokat, gyerekeket szoríthat ajtók közé —, majd röviden figyelmeztet... Csak egy rö­vid csöngés hallható, olyan, mintha véletlenül szólalna meg az egyébként költséges berendezés. Egy másik járműtípuson, a metrón is szükség van rá! Ám ott sem használja úgy min­den vonat vezetője, ahogy kellene ... Náluk a dralog né­miképpen módosul, ugyanis ők nem csöngetnek, hanem automata beszélőt szólaltat­nak meg, mármint hogy vi­gyázzunk, mert az ajtók zá­ródnak. Namármost, minek vigyázzanak az utasok, aki­ket ajtó közé csuktak? Telje­sen fölösleges a figyelmezte­tés, hiszen fizikai lehetetlen­­ség az ajtóiba szorulva „vi­gyázni”. (Jerémer) Félni vagy megijedni... Véletlenül nem történhet meg ennyiszer az a járműveze­tők számára­­talán vicces do­log, hogy előbb zárják az ajtó­kat, s aztán figyelmeztetnek! Az autóbuszokon kezdődött. A vezető előbb megnyomja Áldozatok A tömeg pillanatok alatt összegyűlt. És persze mindent tudni akart. Mi történt? Ki a hibás? Ugye, a filé! Persze, mert ezek mind ilyenek! Mennek ész nélkül. Dehogy, nem a zebrán ment át, akkor nem ütötték volna el! A Lada már gyorsított, persze, hogy el­csapta! De úgy kell az ilyen­nek, megérdemli a sorsát! Most majd megtanulja, hogy nem körülötte forog a világ! Szerencsétlen gépkocsivezető, nem tehet róla, mégis gázolt. Gyanútlanul megy hazafelé, és akikor" egy ilyen marha kö­lyök elé ugrik. Ha én lennék a helyébe, még meg is pofoz­tam vol­na... Szegény gyerek! Hát hogy lenne ő a hibás? Zöld volt a lámpa, ment át a zebrán, mi­kor ez a barom éppen gázt adott! Hogy leh­et az ilyen ál­latnak jogosítványt adni? Biztos úgy vette. Egy kis jatt az oktatónak, ismerem én az ilyet. Aztán tessék, itt az eredménye! Jaj, istenem, sze­gény gyerek, biztos nagyon szenved. Annyi idős lehet, mint a fiam. Ha a szülők he­lyébe lennék, kitekerném a nyakát ennek a szemét La­­dásna­k! Azt hiszi, mert autó­ja van, korlátlan úr. De most majd megtanulja! Én az ilyet fölakasztanám ... A tömeg vért lát, megva­dul, fejet követel. És talál magának... A fiú és a soffőr még sem­mit nem tudnak. Szeretnék meg nem történtté tenni azt a pillanatot —■­ persze hiába. Mindkettő hibásnak érzi ma­gát. Félve várják a mentőt, a rendőrt. Jó lenne már túl­lenni az egészen! Elmenni in­nen, minél gyorsabban! De nem lehet Lapulnak a Ladá­ban mindketten. Riadtan néznek kifelé az ablakon. Kint egyre nagyobb a tömeg... (nagy) Kockás Történt pedig, hogy hosz­­sza­bb utazást tettem a város­ban (Budapesten) a JC-73- 41 forg­almi rendszámú taxi­val. Megvallom (és szánom­­bánom), Pestimrére mentünk ki, onnan pedig vissza a Do­hány utcába. Én mint jólne­velt és illedelmes állampolgár, elkezdtem számolgatni: vajon mennyi borravalót illik adni 224 forintra? Összeadtam, ki­vontam, és arra a következte- ttésre jutottam, hogy — gá­lánsan — negyven forintot adok. Nem szeretném részletezni sofőröm reagálását, elég ta­lán annyi, hogy kijelentette, nem a rabszolgám, mit gon­dolok én, miiből él ő, éhezik a család, én meg furikázta­­tom magam ingyen végig a Városon, elrabolom az egész napját, és ... Többet tényleg nem mon­dott. Erre akár meg is eskü­szöm. Háromszáz forintot fi­zettem e­l a békesség ked­véért, mivel határozottan eny­­nyit­­kért — és nyakamat be­húzva, ahogy jó ügyfélhez il­lik, kikászálódtam a taxiból. Kövesdi Péter Van telefonfülke ... amelyikben van telefon­­könyv, de nincs világítás, hogy azt el is lehessen olvas­ni. Van, amelyikben nincs ugyan jegyzék az előfizetők­ről, de van polc, ahová a cso­magot le lehet tenni. Van amelyben a készüléken kívül semmi nincs. Aztán van olyan is, ame­lyikben világítás, fűtés, asz­tal székkel, sőt hamutartó is, és jó állapotban lévő telefon­­könyvek: mind együtt van! ■Nem otthon és nem a mesé­ben­, hanem a Belvárosi Táv­beszélő Üzem Petőfi Sándor utcai székházéban. Nem is ál­modtam, hogy ilyesmi létez­het, így hát szinte mámoro­san válogattam a fülkék kö­zött. Végül a 4-es helyi táv­beszélő-állomásnál állapodtam meg. Tárcsáztam is kéjesen, megfontoltan, majd kisvártat­va a szemközti pulton szolgá­latot teljesítő hölgyek egyiké­hez kényszerültem. Aki nem is volt udvariatlan, és meg­ígérte, hogy kitesz majd egy táblát. A telefonkészülék ugyanis — külvárosi, esőáztat­ta társaihoz hasonlóan — rossz volt. (torna)

Next