Magyar Ifjúság, 1984. szeptember-december (28. évfolyam, 36-52. szám)
1984-11-23 / 47. szám
A tanárnő szomorú. Szégyenkezik is, nemcsak a maga, de valamennyi kollégája nevében. Amellett aggódik, mint pazarló kezéből a pénz, úgy folyott ki tanítványainak ujjai közül a szavak kincse. A tanárnő lelkes, lelkiismeretes, nem csupán letudja az óráit, de arra is kíváncsi, mivé lett az elvetett mag. Hozott-e új hajtást? Megél-e akkor is, ha már nem ő neveli, óvja, gondozza? Ennek felmérésére olykor-olykor kisebb dolgozatokat írat. Egy legutóbb kitűzött feladatban például arra volt kíváncsi, ki tudja színesebben, minél változatosabban kifejezni az egyszerű kijelentést: esik az eső. S bizony, az eredmény nem volt szívderítő, írtak a gyerekek néhány szegényes változatot: zuhog, csöpög, csepereg. S amikor a tanárnő sorolni kezdte nekik, hogy erre a mindennapi esetre hányféle kifejezést ismer a magyar nyelv, csak álmélkodtak. Hamarjában felsorolt néhányat: megnyíltak az ég csatornái, hull az égi áldás, kihasadt a felhők tarisznyája, finom permet hull alá a magasból, ezüst dárdákat hajigál a porba a futó zápor, vízáradat zúdul a nyakunkba stb. A baj — panaszolja a tanárnő —, hogy hasonló próbára bocsátott már más kifejezéseket is, és a teljesítmény szinte azonos volt. Megpendítette egyszerkétszer a szülőknek is ezt a gondot. Többen csodálkozva kapták fel a fejüket. — Gond? Miféle gond ez? Legfeljebb a tanárnő által kieszelt, mondvacsinált. S valaki nevetve hozzáfűzte: — Hallotta a Hányás vagy? című rádiójátékot? Abban mondják: s mi fél szavakból is megértjük egymást? — Másoknak meggyőződésük, hogy a szegényedő szókincs birtokában is lehet valakiből társadalmilag elfogadott esztergályos, mérnök, autószerelő, de még orvos is. Irodalmár, újságíró talán nem, de ha valakinek ezek felé a pályák felé fordulna a szekere rúdja, az majd gondoskodik magáról. Közösen elemezve a helyzetet, megállapítottuk, hogy a látszólag kedvező körülmények nagyon sok nehézséget rejtegetnek. Van ugyanis egyfelől a — nevezzük így: hivatalos — nyelvművelés, -ápolás, van az irodalom, amely ennek a szándéknak — elvben — egyik leghatásosabb eszköze. Ez a szervezett akarat sokféle módon igyekszik kapaszkodókat keresni, ám hangja a tömegekben aligalig ver visszhangot. Hamarabb lelnek követőkre az újságokban, rádióban, televízióban megjelenő, elhangzó, nyelvet törő, szeplősítő szavak, kifejezések. Az sem újdonság, hogy ahol szegényes a szókincs, ott nagy tere nyílik a trágárságnak. Van is belőle részük bőven! Használói, felkarolói, „népszerűsítői” jórészt fiatalok. E tárgyban elsősorban nem is amiatt szomorú a kép, hogy használják, hanem hogy gátlástalanul használják! Tömegben, járműveken, idegen társaságában is lányok és fiúk, a szégyenérzet legkisebb jele nélkül! Ez már viszont cinizmus, közöny, önzés, az elkerülhetetlen együttélés amúgy is megtépázott szabályainak felrúgása. Tetézheti a baj, hogy a nyelvi szegénységben élők, a szavak nincstelenjei, műveletlenségük páncéljában magabiztosan mozognak . Noha a mozinál több évezreddel idősebb a színházművészet, hazai oktatásügyünk az ifjabb művészeti ág felé fordította figyelmét. Botorkálva, s inkább nehézkesen, a magyartanároknak sokszor újabb nyűgöt jelentve, s a továbbképzésre ürügyet adva kezdődött el több mint másfél évtizeddel ezelőtt a filmesztétikai oktatás. Mára elhamvadt a buzgalom. A televízió jobb lehetőséggel szolgál a látáskultúra kifejlesztésének programjában, amikor a filmművészet hazai és nemzetközi eredményeit sorozatban és két-három évenként ismétli, s ezekhez az alkalmakhoz beszélgetéseket szervez. Utóbb a színház iránti figyelem erősödését is tapasztaljuk. I gondolat tisztításáért 28