Magyar Ifjúság, 1984. szeptember-december (28. évfolyam, 36-52. szám)

1984-12-28 / 52. szám

NOSZTALGIA ’84 Hová lettek, mi történt velük „azóta”? Azóta, hogy az egykori olimpiai bajnokok, a nagy példaképek abbahagyták ... Sorsuk nem csupán a nosztalgiázás miatt kívánkozik tollvégre. Hanem mert majd mindegyiké tanulságos, majd mindegyiké több egy­szerű életútnál. Egy kicsit a mi türkörképeink is: hogyan talál­ják meg a helyüket közöttünk ők, akiket eddig csak távolról cso­dálhattunk? Egyáltalán: milyennek találják ők­­ a mi vilá­gunkat? Németh Miklós: „Már vágyom egy nyugisabb életre” — a 42 utóbbi időben többször is egy külföldi rendszámú ko­csiban láttalak... — Már három éve az olasz gerelyhajítók edzője vagyok. — És odakint is élsz? — Inkább úgy mondanám, hogy amikor kell, kimegyek, de ha nincs ott rám szükség, akkor, amint csak lehet, sietek haza. Egyre nehezebben viselem a tá­vollétet. — Edzősködtél már korábban is? — Nem. Nekem nagyon furcsa is volt az egész, főképp az ele­jén. És az volt a legkülönösebb, hogy amint elkezdtem foglalkoz­ni fiatalokkal, sok minden a magam számára is nyilvánvaló­vá vált, amit talán sejtettem addig, csak nem fogalmazódott meg bennem. Csak ezzel magya­rázható, hogy viszonylag gyenge fizikai állapotban is magamhoz képest kifejezetten nagy edzés­eredményeket értem el. A kí­vülállónak talán nem mond semmit, de tornacipőben, há­romméteres nekifutással 86—87 métereket dobtam, amire csúcs­formában sem igen voltam ké­pes. Csak ezzel magyarázom, hogy 1982-ben minden rákészü­­lés nélkül országos bajnokságot is tudtam még nyerni. — Te sokat profitáltál edzői munkádból, de a tanítványaid ... — Nem akarok mellébeszélni, se álszerény lenni, se nagyké­­pűsködni. Nem tudom, hallot­tad-e, hogy az angol Sanderson az­ utolsó nyolc hónapban velem készült és úgy nyert olimpiát Los Angelesben? — Erről sem tudok. — Itt is, meg Olaszországban is együtt dolgoztunk. Más kér­dés, hogy nem vették ezt tőlem nagyon jó néven az olaszok, hogy tőlük kapom a pénzt és olyannal nyeretek olimpiai baj­nokságot, akivel végül is csak haverságból foglalkozom. — Dehát ez nemigen megy megrendelésre ... — Ezt nekik mondd! Az igaz­ság, hogy a kinti gárda nem volt igazán partner a munká­hoz. Én a legjobb tudásom sze­rint edzettem őket, ők a leg­jobb tudásuk szerint végrehaj­tották, amit előírtam, de az a plusz, ami a nagy eredményhez kell, az az alkotói kapcsolat, amivel egymást tudjuk még és még többre serkenteni, az nem jött létre. Sorolhatnám, hogy ez ennyit javult, az annyi csúcsot dobott, mindez rendben is vol­na, de a teljes igazság az, hogy nem volt az igazi ez az együt­tes. — Meddig csinálod még ezt? — Egyelőre nem tudom. Most lesz a tisztújítás az Olasz Atlé­tikai Szövetségben, sok függ at­tól, hogy kik mennek, kik ma­radnak. — Úgy veszem észre, nem jaj­­veszékelnél, ha úgy alakulna, hogy nem maradsz kint to­vább . . . — Kétségbe nem esnék. Az el­múlt tíz évben annyi utaztam, annyit voltam a családtól távol, hogy most már valóban nagyon erősen vágyom egy hosszabb itt­honlétre, nyugisabb életre. Tordasi Ildikó: „Időnként feleslegesnek érzem magam” — Javult már a lábad? — Csudát! Egyre rosszabb. Azt már megszoktam, hogy éj­jelente is fel-felébredek egy rossz mozdulatra, az utóbbi időkben azonban már elindulás­kor belehasít egy éles fájdalom. Hiába, teljesen elkopott a porc és ahogy a két csont közvetlenül súrlódik a térdemben egymás­hoz.. . az valami iszonyatos! — A múltkoriban említetted, szó van arról, hogy kint elvál­lalnák a műtétet... — Igen, ez már régen húzó­dik. Ez volna az egyetlen lehe­tőség, hogy egyáltalán használ­ni tudjam a lábamat. Az MTK-VM elnöke most, amikor az NSZK-ban járt, intézett is valamit. Ki kellett küldenem az összes papírjaimat, ezek alapján adnak választ,­ hogy egyáltalán foglalkoznak-e az esetemmel. Ha igen, akkor majd jövő év elején ki kell utazzak vizsgálatra, és ha ezek után is készek elvállal­ni a műtétet, akkor majd vala­hogy össze kell rá szedni a pénzt. — A legtöbb sportág edzőjé­vel szemben egy vívóedzőnek gyakorlattal kell mozogtatnia ta­nítványait .. . — Pontosan. Ezt pedig rossz lábbal nem lehet. — Gondolsz arra, hogy mi lesz, ha történetesen a minden­napi használatra rendbe jön a lábad, de a terhelést esetleg nem bírja el? — Nem, erre egyelőre nem. Még ha néha úgy is tűnik, hogy az égvilágon semmi okom rá, akkor is még mindig bizako­dom. — Egyébként hogy telnek napjaid? — Szerencsére most a vizsga­­időszak kellős közepén vagyok. Utolsó évet végzem a TF-en, a tanulás legalább elvonja a fi­gyelmemet a bajaimról, a vizs­gára való felkészülés ad valami

Next