Magyar Ifjúság, 1984. szeptember-december (28. évfolyam, 36-52. szám)
1984-12-28 / 52. szám
NOSZTALGIA ’84 Hová lettek, mi történt velük „azóta”? Azóta, hogy az egykori olimpiai bajnokok, a nagy példaképek abbahagyták ... Sorsuk nem csupán a nosztalgiázás miatt kívánkozik tollvégre. Hanem mert majd mindegyiké tanulságos, majd mindegyiké több egyszerű életútnál. Egy kicsit a mi türkörképeink is: hogyan találják meg a helyüket közöttünk ők, akiket eddig csak távolról csodálhattunk? Egyáltalán: milyennek találják ők a mi világunkat? Németh Miklós: „Már vágyom egy nyugisabb életre” — a 42 utóbbi időben többször is egy külföldi rendszámú kocsiban láttalak... — Már három éve az olasz gerelyhajítók edzője vagyok. — És odakint is élsz? — Inkább úgy mondanám, hogy amikor kell, kimegyek, de ha nincs ott rám szükség, akkor, amint csak lehet, sietek haza. Egyre nehezebben viselem a távollétet. — Edzősködtél már korábban is? — Nem. Nekem nagyon furcsa is volt az egész, főképp az elején. És az volt a legkülönösebb, hogy amint elkezdtem foglalkozni fiatalokkal, sok minden a magam számára is nyilvánvalóvá vált, amit talán sejtettem addig, csak nem fogalmazódott meg bennem. Csak ezzel magyarázható, hogy viszonylag gyenge fizikai állapotban is magamhoz képest kifejezetten nagy edzéseredményeket értem el. A kívülállónak talán nem mond semmit, de tornacipőben, háromméteres nekifutással 86—87 métereket dobtam, amire csúcsformában sem igen voltam képes. Csak ezzel magyarázom, hogy 1982-ben minden rákészülés nélkül országos bajnokságot is tudtam még nyerni. — Te sokat profitáltál edzői munkádból, de a tanítványaid ... — Nem akarok mellébeszélni, se álszerény lenni, se nagyképűsködni. Nem tudom, hallottad-e, hogy az angol Sanderson az utolsó nyolc hónapban velem készült és úgy nyert olimpiát Los Angelesben? — Erről sem tudok. — Itt is, meg Olaszországban is együtt dolgoztunk. Más kérdés, hogy nem vették ezt tőlem nagyon jó néven az olaszok, hogy tőlük kapom a pénzt és olyannal nyeretek olimpiai bajnokságot, akivel végül is csak haverságból foglalkozom. — Dehát ez nemigen megy megrendelésre ... — Ezt nekik mondd! Az igazság, hogy a kinti gárda nem volt igazán partner a munkához. Én a legjobb tudásom szerint edzettem őket, ők a legjobb tudásuk szerint végrehajtották, amit előírtam, de az a plusz, ami a nagy eredményhez kell, az az alkotói kapcsolat, amivel egymást tudjuk még és még többre serkenteni, az nem jött létre. Sorolhatnám, hogy ez ennyit javult, az annyi csúcsot dobott, mindez rendben is volna, de a teljes igazság az, hogy nem volt az igazi ez az együttes. — Meddig csinálod még ezt? — Egyelőre nem tudom. Most lesz a tisztújítás az Olasz Atlétikai Szövetségben, sok függ attól, hogy kik mennek, kik maradnak. — Úgy veszem észre, nem jajveszékelnél, ha úgy alakulna, hogy nem maradsz kint tovább . . . — Kétségbe nem esnék. Az elmúlt tíz évben annyi utaztam, annyit voltam a családtól távol, hogy most már valóban nagyon erősen vágyom egy hosszabb itthonlétre, nyugisabb életre. Tordasi Ildikó: „Időnként feleslegesnek érzem magam” — Javult már a lábad? — Csudát! Egyre rosszabb. Azt már megszoktam, hogy éjjelente is fel-felébredek egy rossz mozdulatra, az utóbbi időkben azonban már elinduláskor belehasít egy éles fájdalom. Hiába, teljesen elkopott a porc és ahogy a két csont közvetlenül súrlódik a térdemben egymáshoz.. . az valami iszonyatos! — A múltkoriban említetted, szó van arról, hogy kint elvállalnák a műtétet... — Igen, ez már régen húzódik. Ez volna az egyetlen lehetőség, hogy egyáltalán használni tudjam a lábamat. Az MTK-VM elnöke most, amikor az NSZK-ban járt, intézett is valamit. Ki kellett küldenem az összes papírjaimat, ezek alapján adnak választ, hogy egyáltalán foglalkoznak-e az esetemmel. Ha igen, akkor majd jövő év elején ki kell utazzak vizsgálatra, és ha ezek után is készek elvállalni a műtétet, akkor majd valahogy össze kell rá szedni a pénzt. — A legtöbb sportág edzőjével szemben egy vívóedzőnek gyakorlattal kell mozogtatnia tanítványait .. . — Pontosan. Ezt pedig rossz lábbal nem lehet. — Gondolsz arra, hogy mi lesz, ha történetesen a mindennapi használatra rendbe jön a lábad, de a terhelést esetleg nem bírja el? — Nem, erre egyelőre nem. Még ha néha úgy is tűnik, hogy az égvilágon semmi okom rá, akkor is még mindig bizakodom. — Egyébként hogy telnek napjaid? — Szerencsére most a vizsgaidőszak kellős közepén vagyok. Utolsó évet végzem a TF-en, a tanulás legalább elvonja a figyelmemet a bajaimról, a vizsgára való felkészülés ad valami