Magyar Ifjúság, 1984. szeptember-december (28. évfolyam, 36-52. szám)
1984-11-23 / 47. szám
ha viszonzásképpen a társadalomnak sincsenek céljai vele. Nem általánosságban jellemző ez, természetesen, de van ilyen, s mert divatos, valóságos esztétikai hozadékánál jóval jelentősebb a súlya az irodalom belterjes életében. S itt van a kritika óriási felelőssége. Más területekhez viszonyítva bármilyen jól működjék is egyébként. Nem árt az az irodalomnak, ha sokszínű, s még az se lehet önmagában végzetes, ha végiggondolatlan divatjai is vannak. A modern művészet — úgy látszik — nem lehet meg sznobéria és sznobok nélkül. A baj csak az, ha a közönség nem kap a kritikától megfelelő támpontokat. Nem a jövő irodalmát féltem én, hanem a jelen olvasóját. Hogy mi az igazi érték, azt az idő úgy is kiforogja. Legfeljebb az bosszantó, hogy ezt — ködösítések nélkül — ma is jobban lehetne tudni, mint ahogy az a kritikai fórumokon kiderül. Az olvasóért aggódom, aki esetleg attól való félelmében, hogy csak a „modern”, számára érthetetlen művek az értékesek, félretolja az egész mai irodalmat, s helyette teljes lelki békével előveszi a lektűrt, a ponyvát, mert arról legalább egy kukkot se szól a kritika. S ha szól hébe-korba, azt se a népszerű lapokban teszi. Irodalmi kritikusaink egy része amúgy is csak a szakmának beszél. Jó, valóban fontos, hogy emelkedjen a kritika tudományos igénye, szemléletében és tudásában ott legyen minden hasznosítható elem. De ne téveszsze össze magát a tudománnyal, őrizze meg közvetítő szerepét is! Az érthetetlenség, a túlzott bonyolultság, a nehezen követhetőség nem tudományosság még; talán csak nagyképűség. Az olvasó szempontjából káros és kóros folyamat, hogy egyre fogy annak a kritikának a szakmai tekintélye, amely — bár alapos tudással, de — közérthetően, a tárgy iránti alázattal és szeretettel, társadalmi és esztétikai beleéléssel mondja el a maga elmondandóit. Elmélyültebb és hasznosabb volna az az írás, amely a legfrissebben olvasott tudományos munkák gondolatainak összegereblyézésével esztétikai lábjegyzeteket ad egy-egy műhöz? Még ha szakmailag így volna is, bár nem hiszem, az olvasó a világos értékelésre kíváncsi. No persze, a lábjegyzetekben is van értékelő mozzanat, többnyire a béna ájultság, amely megakadályozza annak a végiggondolását, hogy egy-egy irányzatnak mi szerepe lehet a magyar irodalom jövője szempontjából. Most bizonyos zavar mutatkozik az értékrendekben. Divatoknak hódolunk, amelyek máshol már leáldozóban vannak. A mindenáron újat akarásnak a nevében olykor elfeledjük, hogy az irodalom folyamat, s nemcsak a jelennek szól. Tanulságos jel, hogy szinte teljességgel hiányzik ma az a kritika, amely a nemzeti klasszikusok közvetítő ,újragondolására vállalkozna. Az évfordulós emlékezések nem pótolhatják a rendszerességet. Mást sem végez el megnyugtatóan kritikai életünk, nincs ugyanis korrekciós bátorsága. Megváltóként ünnepelt művek második kiadásának halmai elég biztonságosan mutatják a könyvesboltok polcain, hogy mégse voltak megváltóak. Ez nem baj, csak be kell vallani. Hozzátartozna a tisztességes játékszabályokhoz. Főként azért, mert vannak a mai magyar irodalomnak olyan munkái is, amelyek a tizedik vagy huszadik kiadáson is túljutottak. Közösség és érték mintha mégis egymásra tudna ismerni olykor. Kellő időben, kellő irodalmi értékre adott díjak, minél kevesebb irritáló tévedéssel, rádiós, televíziós népszerűsítések, azaz sok minden segíthetne itt — túl a kritikán — az irodalom és az olvasók közötti, elég ingatagnak látszó híd megerősítésében. A mai harminc-negyven évesek közül, aki eddig nem olvasott, valószínűleg sohase fog. De jönnek a fiatalok. Könyvvel-e vagy anélkül? Ez már nem csupán az irodalom létkérdése. Pálfy G. István páson belül kialakult, s hallgatólagosan elfogadott olvasási szokásokra. Abban a gimnáziumban például, amelybe — tanyai kollégiuma révén — mezőgazdasági dolgozók, kétkezi fizikai munkások gyerekei járnak, nagy a népi írók ázsiója, többek kedvence Veres Péter, Szabó Pál, Darvas József vagy Erdei Ferenc. A megyeszékhely elitnek kikiáltott középiskolájában viszont — funkcionáriusok, magas értelmiségi beosztásban dolgozók, vezetők gyermekeinek körében — szinte kötelező divat kortárs nyugati szerzők könyveit, újhullámos regényeket, modern irányzatok — néha meg sem értett — képviselőit olvasni... A legjobb képet a szakkönyvek olvasottsága mutatja. A szak- és szépirodalmi könyvek olvasásának aránya néhány esztendő alatt 6:4-ről majdnem 8:2-re változott! A jó ebben az, hogy a szakközépiskolások ötven-nyolcvan százaléka ismeri választandó szakmájának legfontosabb műveit. A rossz pedig az, hogy a szakmai érdeklődés legtöbbször a szépirodalom olvasásának igényét szorítja — sokszor végzetesen és véglegesen — háttérbe. Az olvasmányok tükrében úgy tetszik, a középiskolásokban nem sikerült mélyebb érdeklődést ébreszteni a társadalom kérdései, a történelem fordulatai s a művészetek iránt. A tartalmasabb olvasmányokra történő inspirációt, sok esetben, sajnos, a tantervikeretek sem teszik lehetővé- J. N. J. (nem Móricz M. Zs. )Védtelen nevek Megfagyott a vér az erekben, amikor az ünnepségen bekonferálták az utolsó műsorszámot : a vegyes kar iközvetkezik, vezényelt Arany János. A jelenlevők először elnézően mosolyogtak, abban reménykedvén, hogy a nyelvbotlást tüstént helyesbítik. De nem így történt. Ettől fogva rendhagyó irodalmi játékot vártak az egybegyűltek, melynek során az őszikék költőjét megszemélyesítő színész — a kórus szolgáltatta háttérzene kíséretében — kapcsoskönyvvel a hóna alatt lép a közönség elé. Ám ez a feltevés is tévesnek bizonyult. Az ifjú karnagy — merthogy valóban az volt, s tényleg Arany Jánosnak hívták —, mint aki hozzászokott az őt fogadó megrökönyödéshez, kedvesen végigjártatta tekintetét a döbbent arcokon, fölszökkent a dobogóra és beintette a kórust. Néhány héttel korábban a testes Petőfi Sándort mutatták be újdonsült ismerőseim, diákkoromban pedig olyan szerencsében volt részem, hogy osztálytársa lehettem Deák Ferencnek, akit — bármily rosszul szerepelt is olykor a vizsgákon — következetesen a haza bölcsének szólítottak a tanárok. A budapesti telefonkönyv tanúsága szerint három Ady Endre, egy Marx Károly és ugyancsak egy — magát műszaki értelmiséginek álcázó — Kossuth Lajos él közöttünk .. . Ezek után már meg sem lepődnék, ha délután cédulát találnék az asztalomon, rajta a följegyzéssel: Kossuth Lajos azt üzente... Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, tárcsáznám a megadott telefonszámot és a regiment megfogyatkozásának mértéke felől tudakozódnék. Miért ne, amikor maholnap az is megeshet, hogy a sajtóban a meteorológiai intézet nemzetközi előrejelzésekkel foglalkozó munkatársa, nevezett Ady Endre nyilatkozik a Párizsba nesztesen besuhanó őszről, és ugyane lapszámban az apróhirdetések között effélékre bukkanhatunk: „Jókai Mór balatonfüredi villával rendelkező hölgy ismeretségét keresi, házasság céljából. Laborfalvy Róza nevűek előnyben.” Rögtön e mellett, a Vegyes feliratú rubrikában pedig Gábor Áron rézmütyürke-kereskedő hirdetné portékáit. S mivel elszaporodtak a magánkönyvkiadók, még megérhetjük, hogy gondozásukban megjelenik egy vékonyka kötet, telis tele Petőfi Sándor legújabb avantgarde-verseivel. Vagyis ezen sem csodálkoznék. Törvény nem védi irodalmunk, történelmünk becses alakjainak nevét. Illetve csak azt tiltja rendelet, hogy például Kováts Lajos névváltoztatáskor a Kossuth, Perth Sándor a Petőfi, Mari Károly a Marx családnevet vegye föl. Akiknek azonban nagy hírű vezetéknév jutott osztályrészül, azok — hivatalosan is — bármilyen keresztnévvel illethetik csemetéjüket. A névválasztás szabadságát magam is helyeslem, de kétlem, hogy e megbecsült és országszerte szeretet, tisztelet övezte családnevek viselői zokon vennék, ha a Magyar utónévkönyv gazdag kínálatát az ő esetükben eggyel csökkentenék. Senki sem nyújthat ugyanis biztosítékot arra, hogy a nagy nevek jövendő tulajdonosai — tekintettel az előttük e néven ismertté vált ősökre — véletlenül sem választják azt a hivatást, mely névrokoneleiket híressé tette. A történelmi, irodalmi családnév mellett a nemzet vagy a literatúra históriájában is jegyzett keresztneveket viselők persze nem hibáztathatók az egybeesés miatt. Ők magatehetetlen csecsemőkorukban kapták ezt az örökséget. Még szüleik sem marasztalhatók el az elhamarkodott választásért, hiszen talán családi hagyomány vagy túlzott nemzeti büszkeség befolyásolta döntésüket. Csak egy valamiről feledkeztek meg ezenközben. Arról, hogy amióta világ a világ, mindenkinek magának kell kivívnia neve becsületét. Zsigmond J 'N 27