Magyar Ifjúság, 1984. szeptember-december (28. évfolyam, 36-52. szám)

1984-11-23 / 47. szám

ha viszonzásképpen a tár­sadalomnak sincsenek cél­jai vele. Nem általános­ságban jellemző ez, termé­szetesen, de van ilyen, s mert divatos, valóságos esztétikai hozadékánál jó­val jelentősebb a súlya az irodalom belterjes életé­ben. S itt van a kritika óriási felelőssége. Más te­rületekhez viszonyítva bármilyen jól működjék is egyébként. Nem árt az az iroda­lomnak, ha sokszínű, s még az se lehet önmagá­ban végzetes, ha végig­gondolatlan divatjai is vannak. A modern mű­vészet — úgy látszik — nem lehet meg sznobéria és sznobok nélkül. A baj csak az, ha a közönség nem kap a kritikától megfelelő támpontokat. Nem a jövő irodalmát fél­tem én, hanem a jelen ol­vasóját. Hogy mi az igazi érték, azt az idő úgy is kiforogja. Legfeljebb az bosszantó, hogy ezt — kö­dösítések nélkül — ma is jobban lehetne tudni, mint ahogy az a kritikai fórumokon kiderül. Az ol­vasóért aggódom, aki esetleg attól való félelmé­ben, hogy csak a „mo­dern”, számára érthetet­len művek az értékesek, félretolja az egész mai irodalmat, s helyette teljes lelki békével előveszi a lektűrt, a ponyvát, mert arról legalább egy kukkot se szól a kritika. S ha szól hébe-korba, azt se a nép­szerű lapokban teszi. Irodalmi kritikusaink egy része amúgy is csak a szakmának beszél. Jó, valóban fontos, hogy emelkedjen a kritika tu­dományos igénye, szemlé­letében és tudásában ott legyen minden hasznosít­ható elem. De ne tévesz­­sze össze magát a tudo­mánnyal, őrizze meg köz­vetítő szerepét is! Az ért­­hetetlenség, a túlzott bo­nyolultság, a nehezen kö­vethetőség nem tudomá­nyosság még; talán csak nagyképűség. Az olvasó szempontjából káros és kóros folyamat, hogy egy­re fogy annak a kritiká­nak a szakmai tekintélye, amely — bár alapos tu­dással, de — közérthetően, a tárgy iránti alázattal és szeretettel, társadalmi és esztétikai beleéléssel mondja el a maga elmon­­dandóit. Elmélyültebb és hasznosabb volna az az írás, amely a legfrissebben olvasott tudományos mun­kák gondolatainak össze­­gereblyézésével esztétikai lábjegyzeteket ad egy-egy műhöz? Még ha szakmai­lag így volna is, bár nem hiszem, az olvasó a vilá­gos értékelésre kíváncsi. No persze, a lábjegyzetek­ben is van értékelő moz­zanat, többnyire a béna ájultság, amely megaka­dályozza annak a végig­gondolását, hogy egy-egy irányzatnak mi szerepe lehet a magyar irodalom jövője szempontjából. Most bizonyos zavar mutatkozik az értékren­dekben. Divatoknak hódo­lunk, amelyek máshol már leáldozóban vannak. A mindenáron újat akarás­nak a nevében olykor el­feledjük, hogy az irodalom folyamat, s nemcsak a je­lennek szól. Tanulságos jel, hogy szinte teljesség­gel hiányzik ma az a kri­tika, amely a nemzeti klasszikusok közvetítő ,új­ragondolására vállalkozna. Az évfordulós emlékezé­sek nem pótolhatják a rendszerességet. Mást sem végez el meg­nyugtatóan kritikai éle­tünk, nincs ugyanis kor­rekciós bátorsága. Meg­váltóként ünnepelt művek második kiadásának hal­mai elég biztonságosan mutatják a könyvesboltok polcain, hogy mégse vol­tak megváltóak. Ez nem baj, csak be kell vallani. Hozzátartozna a tisztessé­ges játékszabályokhoz. Fő­ként azért, mert vannak a mai magyar irodalomnak olyan munkái is, amelyek a tizedik vagy huszadik kiadáson is túljutottak. Közösség és érték mintha mégis egymásra tudna is­merni olykor. Kellő időben, kellő iro­dalmi értékre adott díjak, minél kevesebb irritáló tévedéssel, rádiós, televí­ziós népszerűsítések, azaz sok minden segíthetne itt — túl a kritikán — az irodalom és az olvasók közötti, elég ingatagnak látszó híd megerősítésé­ben. A mai harminc-negy­ven évesek közül, aki ed­dig nem olvasott, valószí­nűleg sohase fog. De jön­nek a fiatalok. Könyvvel-e vagy anélkül? Ez már nem csupán az irodalom létkérdése. Pálfy G. István páson belül kialakult, s hallga­tólagosan elfogadott olvasási szo­kásokra. Abban a gimnáziumban például, amelybe — tanyai kol­légiuma révén — mezőgazdasági dolgozók, kétkezi fizikai munká­sok gyerekei járnak, nagy a né­pi írók ázsiója, többek kedvence Veres Péter, Szabó Pál, Darvas József vagy Erdei Ferenc. A me­gyeszékhely elitnek kikiáltott középiskolájában viszont — funkcionáriusok, magas értelmi­ségi beosztásban dolgozók, veze­tők gyermekeinek körében — szinte kötelező divat kortárs nyugati szerzők könyveit, újhul­lámos regényeket, modern irány­zatok — néha meg sem értett — képviselőit olvasni... A legjobb képet a szakkönyvek olvasottsága mutatja. A szak- és szépirodalmi könyvek olvasásá­nak aránya néhány esztendő alatt 6:4-ről majdnem 8:2-re változott! A jó ebben az, hogy a szakközépiskolások ötven-nyolc­­van százaléka ismeri választandó szakmájának legfontosabb mű­veit. A rossz pedig az, hogy a szakmai érdeklődés legtöbbször a szépirodalom olvasásának igé­nyét szorítja — sokszor végzete­sen és véglegesen — háttérbe. Az olvasmányok tükrében úgy tetszik, a középiskolásokban nem sikerült mélyebb érdeklő­dést ébreszteni a társadalom kérdései, a történelem fordulatai s a művészetek iránt. A tartal­masabb olvasmányokra történő inspirációt, sok esetben, sajnos, a tantervi­­keretek sem teszik le­hetővé- J. N. J. (nem Móricz M. Zs. )Védtelen nevek Megfagyott a vér az erekben, amikor az ünnepségen bekonferálták az utolsó műsor­számot : a vegyes kar iközvetke­zik, vezényel­t Arany János. A jelenlevők először elnézően mosolyogtak, abban reménykedvén, hogy a nyelvbotlást tüstént helyesbítik. De nem így történt. Ettől fogva rendhagyó irodalmi játé­kot vártak az egybegyűltek, melynek során az őszikék költőjét megszemélyesítő színész — a kórus szolgáltatta háttérzene kíséreté­ben — kapcsoskönyvvel a hóna alatt lép a közönség elé. Ám ez a feltevés is tévesnek bizonyult. Az ifjú karnagy — merthogy va­­lóban­ az volt, s tényleg Arany Jánosnak hív­ták —, mint aki hozzászokott az őt fogadó megrökönyödéshez, kedvesen végigjártatta te­kintetét a döbbent arcokon, fölszökkent a dobogóra és beintette a kórust. Néhány héttel korábban a testes Petőfi Sándort mutatták be újdonsült ismerőseim, diákkoromban pedig olyan szerencsében volt részem, hogy osztálytársa lehettem Deák Fe­rencnek, akit — bármily rosszul szerepelt is olykor a vizsgákon — következetesen a haza bölcsének szólítottak a tanárok. A budapesti telefonkönyv tanúsága szerint három Ady Endre, egy Marx Károly és ugyancsak egy — magát műszaki értelmiséginek álcázó — Kossuth Lajos él közöttünk .. . Ezek után már meg sem lepődnék, ha dél­után cédulát találnék az asztalomon, rajta a följegyzéssel: Kossuth Lajos azt üzente... Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, tárcsáznám a megadott telefonszámot és a regiment megfogyatkozásának mértéke felől tudakozódnék. Miért ne, amikor mahol­nap az is megeshet, hogy a sajtóban a me­teorológiai intézet nemzetközi előrejelzések­kel foglalkozó munkatársa, nevezett Ady Endre nyilatkozik a Párizsba nesztesen besu­hanó őszről, és ugyane lapszámban az ap­róhirdetések között effélékre bukkanhatunk: „Jókai Mór balatonfüredi villával rendelkező hölgy ismeretségét keresi, házasság céljából. Laborfalvy Róza nevűek előnyben.” Rögtön e mellett, a Vegyes feliratú rubrikában pe­dig Gábor Áron rézmütyürke-kereskedő hir­detné portékáit. S mivel elszaporodtak a ma­gánkönyvkiadók, még megérhetjük, hogy gondozásukban megjelenik egy vékonyka kö­tet, telis tele Petőfi Sándor legújabb avant­­garde-verseivel. Vagyis ezen sem csodálkoz­nék. Törvény nem védi irodalmunk, történel­münk becses alakjainak nevét. Illetve csak azt tiltja rendelet, hogy például Kováts La­jos névváltoztatáskor a Kossuth, Perth Sán­dor a Petőfi, Mari Károly a Marx családne­vet vegye fö­l. Akiknek azonban nagy hírű vezetéknév jutott osztályrészül, azok — hi­vatalosan is — bármilyen keresztnévvel il­lethetik csemetéjüket. A névválasztás sza­badságát magam is helyeslem, de kétlem, hogy e megbecsült és országszerte szeretet, tisztelet övezte családnevek viselői zokon vennék, ha a Magyar utónévkönyv gazdag kínálatát az ő esetükben eggyel csökkente­nék. Senki sem nyújthat ugyanis biztosíté­kot arra, hogy a nagy nevek jövendő tulaj­donosai — tekintettel az előttük e néven is­mertté vált ősökre — véletlenül sem választ­ják azt a hivatást, mely névrokon­eleiket hí­ressé tette. A történelmi, irodalmi családnév mellett a nemzet vagy a literatúra históriájában is jegyzett keresztneveket viselők persze nem hibáztathatók az egybeesés miatt. Ők maga­tehetetlen csecsemőkorukban kapták ezt az örökséget. Még szüleik sem marasztalhatók el az elhamarkodott választásért, hiszen ta­­lán családi hagyomány vagy túlzott nemzeti büszkeség befolyásolta döntésüket. Csak egy valamiről feledkeztek meg ezenközben. Arról, hogy amióta világ a világ, mindenkinek ma­gának kell kivívnia neve becsületét. Zsigmond­ J 'N 27

Next