Magyar Ifjúság, 1987. május-augusztus (31. évfolyam, 18-35. szám)

1987-06-19 / 25. szám

Miközben Amerikában holtpontra jutott az ügy, Európa segített. Francia és spanyol nyomozók jelezték, hogy Altieri Svájcban új laboratórium felállításán dolgozik, majd 1985 májusában rajta is ütöttek. Vele volt Scapula is. Komplett laboratóriumot és közel 50 kiló személyesen is találkozott a két Beneventóval, már csupán a maradék bezse­­belésére volt szükség, va­lamint arra, hogy együtt is megünnepeljék a teljes sikert, és­­ hozzálássanak a „2. számú vállalkozás” tervezéséhez... Az újabb „project”-hez az induló tőkét ismét az amerikai fél biztosította, elszállításához újból Fati­ma lépett akcióba. Szokás szerint, Miamiban találko­zott az ifjú Beneventóval, ahonnan Zürichbe utazott, egyik bőröndjében „cse­kély” 493 millió dollárral. Ezúttal azonban valami váratlan történt: amikor kiszállt a gépből, a cso­magjai között hiába várta a bőröndöt, az nem került elő, és a reptéren sem tudtak róla. Zokogva tele­fonált Scapulának („Ezek a hekusok voltak!”), aki nem győzte nyugtatgatni, majd maga is Zürichbe repült, s most már együtt reklamálták a csomagot. Végre egy hét múlva megkapták — üresen. A pénznek nyoma veszett. Scapula még mindig biza­kodott („Ne idegeskedj, a légitársaság kirabolt min­ket!”), de a lány már nem hitt neki. „Egy fenét! Biz­tos, hogy a zsaruk voltak” — hajtogatta. És neki volt igaza. Amikor 1984 júniusában Philip Snedeker közúti járőr Új-Mexikóban gyors­hajtásért megállította Earl Admiral Keller Pontiac­­ját, még senki sem sej­tette, hogy a „francia kap­csolat” újra él. Pedig a gondtalan sofőr kocsijában nem akármire bukkant a gondos rendőr: a karosz­­széria kárpitja mögött, egy speciális fülkében 85 liternyi morfium-alap­anyag rejtőzött! Egyéb nyom azonban semmi. Keller tagadta, hogy a titkos rekeszről tudott vol­na, a kocsiban pedig egy semmitmondó, floridai szá­mítógépes cég névjegyén kívül nem találtak egye­bet. Végül is Keller egy évre börtönbe, a rejtélyes massza pedig a rendőrségi raktárba került, anélkül, hogy rendeltetéséről bár­mit is megtudtak volna. Fél évvel később, de­cemberben Ron Proven­­chez, az amerikai kábító­szerügyi hatóság (angol nevének rövidítésével: DE­A) egyik vezetője üze­netet kapott spanyolor­szági kollégájától, hogy Francis Scapula, a „fran­cia kapcsolat­’ egykori tag­ja — aki akkoriban Spa­nyolországban élt — is­mét aktív, „csinál vala­mit”. Most például, ki tudja miért, Miamiba küldte a barátnőjét. Provenchernek éppen akadt más dolga, de azért megfigyeltette a lányt. Többet azonban ő sem tu­dott meg, mint hogy az­ ifjú hölgy — néhány na­pos napfürdőzés után — egy Ernest Benevento ne­vű férfi társaságában a reptérre hajtott, és vissza­ment Európába. Végül is az ügyet, ezzel a majdnem semmi információval, Pro­­vencher az egyik legendás ügyességű, kábítószer-spe­cialista munkatársának, Louis Pharaónak adta át. Pharao szisztematikus ember, először most is a kartotékokhoz fordult. Ap­róra kiszemezgette a helyi rendőrség nyilvántartását, majd a DEA számítógépes adatbankját. Egyelőre azonban csupán három újabb ténnyel lett gazda­gabb: 1. Ernest Benevento 1968-ban egyszer már le­bukott kábítószerügyben; 2. akkor az a Michael Maneri volt a társa, akit aztán a hetvenes években láttak kijönni Jean Jehan­­nak, az egykori „francia kapcsolat” központi figu­rájának a párizsi házából; 3. fél évvel ezelőtt egy Earl Admiral Keller nevű férfi kocsijában tekinté­lyes mennyiségű morfium­alapanyagot és egy névje­gyet találtak — a név­jegy Michael Manerié. Miközben a nyomozó megpróbált elindulni eze­ken a szálakon, a spanyo­lok ismét jelezték, hogy Fatima újabb útra készül, és megint Miamiba. A lány programja látszólag ugyanaz volt, mint a múltkor: kilenc nap önfe­ledt strandolás, majd utolsó nap rövid találka Beneventóval, aztán irány a reptér. Ezúttal azonban, mihelyt beült a gépbe, Pharaóék kezelésbe vették a csomagjait, és a har­madik bőröndben rá is bukkantak arra a bizo­nyos, közel félmillió dol­lárra. Pharao végre tudta, hogy valami „nagy dolog” került az útjába, de to­vábbra sem lehetett biz­tos benne, hogy kik között mozog a pénz, és főként, hogy: miért?! Egyelőre te­hát csak lefoglalták a pénzt, és figyelték a kö­vetkezményt. (Akadt egy újabb apró információ is: a DEA számítógépe kimu­tatta, hogy a lefoglalt pén­zek némelyikének a szá­mát egy korábbi kábító­­szeres ügy kapcsán már feljegyezték.) Májusig látszólag nem történt semmi. Ekkor Fa­tima ismét átrepülte az óceánt, ezúttal New York­ba ment. Hazafelé 200 ezer dollárt rakott a bő­röndjébe — mint kiderült, valójában 500 ezer volt nála, de a többit a váll­táskájába tömte —, a pénzt azonban most nem vették el tőle, csak lefény­képezték. És vártak to­vább. Nem kellet sokáig várni: két héttel később a két Beneventónál a Kennedy repülőtéren 943 ezer dol­lárt találtak. Ez volt az a pont, amikor Pharao úgy érezte, hogy kezd az ide­geire menni a dolog: „Új­­ra és újra csak a pénz! De hol a fenében van a por?!” Miközben Amerikában ilyenformán holtpontra ju­tott az ügy, Európa segí­tett. Francia és spanyol nyomozók jelezték, hogy Altieri Svájcban új labo­ratórium felállításán dol­gozik, majd 1985 májusá­ban rajta is ütöttek. Vele volt Scapula is. Komplett laboratóriumot és közel 50 kiló heroint találtak náluk — ez utóbbi a svájci hatóságok eddigi legnagyobb fogása. A két francia — Svájc­ban — börtönbe került, Pharao pedig úgy döntött, hogy felkeresi Fatimát. Nem kellet sokáig győz­ködnie: megmutatta neki a róla és Beneventóról ké­szült fotókat, majd közöl­te vele Scapula letartózta­tását. Egy „életművészt” — pláne, ha nő — nem érhet nagyobb fenyegetés, mint hogy börtönbe kerül. Fatima is inkább elismer­te, hogy Beneventótól Scapulának­­ szállította a dollárok százezreit, hó­napokon keresztül. Pharao most már úgy érezte, eleget tud ahhoz, hogy kizökkentse nyugal­mából az egykori mar­­seilles-i utcagyereket, és Svájcba utazott, hogy ki­kihallgassa Scapulát. Ahol is bekövetkezett a csoda, a heroin-főszakács úgy döntött, hogy kipakol. „Eddig az esetek 90 szá­zalékában azért voltam börtönben, hogy másoknak falazzak. Hát most az egyszer másként lesz” — mondta Pharaónak. Most már ment minden, mint a karikacsapás. Sca­pula fényképről azonosí­totta amerikai megbízóit, és az is kiderült végre, hogy Pharao már hiába keresi a „port”: az „1. számú vállalkozás” vég­terméke régen az utcára került, a második vállal­kozást pedig most akasz­tották meg. Cserébe elő­került egy sorsdöntő — és felettébb meglepő — tár­gyi bizonyíték: Benevento nagybácsi házában egy számítógépes mágnesle­mezre akadtak, amely egy bizonyos JEM Corp. fedő­nevű cég komplett köny­velését tartalmazza, és amelyről fokozatosan ki­derült, hogy nem más, mint az elmúlt évek he­roinüzletének aprólékos nyilvántartása (beleértve a Scapulának kifizetett összegek pontos vezetését,­­ vagy például a Kellerért fizetett óvadékot is). Pharo végre nyugodt lélekkel tette le az ügyet Carroll ügyész asztalára: jöhet a tárgyalás. Caroll joggal érezhette úgy, hogy kemény aduk vannak a kezében. Tárgyi bizonyítékai voltak, emel­lett olyan koronatanúk szóltak mellette, mint a „vegyész” Scapula és a „kézbesítő” Fatima. Az utóbbi kettőre azonban nem sokáig számíthatott: a védelem — amely csak a devizabűntettet volt haj­landó elismerni — teljesen lehetetlenné tette őket. Különösen Scapulát kínoz­ták meg a keresztkérdé­sekkel, aki ezek hatására fokozatosan elismerte, hogy gyakran szokott hazudni, hogy az enyhe ítélet remé­nyében vállalt együttmű­ködést a rendőrséggel, és még azt is kiszedték be­lőle, hogy fegyverkereske­delemmel is foglalkozott, mi több: segített „plutó­niumot juttatni Irán­ba”! Márpedig, ugye, hogyan is lehetne megbízni egy ilyen ember vallomásában ? A tárgyi bizonyítékokkal azonban nem tudtak mit kezdeni . „Az ember nem tehet fel keresztkér­déseket egy mágneslemez­nek”, jegyezte meg a vé­dőügyvéd, és az esküdtek végül a vádlottak teljes bűnössége mellett foglal­tak állást. Az ítélet ennek megfelelően kemény volt: a vállalkozás főnökeinek minősített két Benevento 25 évet, illetve — az 56 éves nagybácsi — 18 évet kapott, de még Kellert is 10 évi börtönre ítélték. Ám, ha valaki most azt hiszi, hogy ezzel az ügy lezárult, s az igazság (vég­leg) győzedelmeskedett, az téved, de főként nem elég jártas az amerikai tör­vénykezés útvesztőiben. A védelem ugyanis felleb­bezni készül, méghozzá azon az alapon, hogy az arizonai ház átkutatása nem megfelelően zajlott, következésképpen az ott talált bizonyítékokat — így a mágneslemezt is! — ki kell zárni a tárgyalásból. Ha kérelmük helyt kap — ami nem lehetetlen —, akkor újabb tárgyalás kö­vetkezik. Mindenesetre a fővádlottakat óvadék elle­nében máris szabadlábra helyezték — a bíró úgy ítélte meg, hogy nem kell szökésüktől tartani... Pillanatnyilag tehát csak annyi bizonyos, hogy a New York-i kábítószer-ke­reskedők — egyelőre — elvesztettek néhány „ní­vós” szállítót. Viszont nem volna meglepő, ha kide­rülne, hogy — a végső ítélettől függetlenül — va­lamelyik neves stúdióban máris hozzáláttak a „Fran­cia kapcsolat 2.” forgatá­sához. Végül is az üzlet a filmiparban is üzlet. Fóris György Az áru célba ér 25

Next