Magyar Ifjúság, 1987. május-augusztus (31. évfolyam, 18-35. szám)
1987-06-19 / 25. szám
Miközben Amerikában holtpontra jutott az ügy, Európa segített. Francia és spanyol nyomozók jelezték, hogy Altieri Svájcban új laboratórium felállításán dolgozik, majd 1985 májusában rajta is ütöttek. Vele volt Scapula is. Komplett laboratóriumot és közel 50 kiló személyesen is találkozott a két Beneventóval, már csupán a maradék bezsebelésére volt szükség, valamint arra, hogy együtt is megünnepeljék a teljes sikert, és hozzálássanak a „2. számú vállalkozás” tervezéséhez... Az újabb „project”-hez az induló tőkét ismét az amerikai fél biztosította, elszállításához újból Fatima lépett akcióba. Szokás szerint, Miamiban találkozott az ifjú Beneventóval, ahonnan Zürichbe utazott, egyik bőröndjében „csekély” 493 millió dollárral. Ezúttal azonban valami váratlan történt: amikor kiszállt a gépből, a csomagjai között hiába várta a bőröndöt, az nem került elő, és a reptéren sem tudtak róla. Zokogva telefonált Scapulának („Ezek a hekusok voltak!”), aki nem győzte nyugtatgatni, majd maga is Zürichbe repült, s most már együtt reklamálták a csomagot. Végre egy hét múlva megkapták — üresen. A pénznek nyoma veszett. Scapula még mindig bizakodott („Ne idegeskedj, a légitársaság kirabolt minket!”), de a lány már nem hitt neki. „Egy fenét! Biztos, hogy a zsaruk voltak” — hajtogatta. És neki volt igaza. Amikor 1984 júniusában Philip Snedeker közúti járőr Új-Mexikóban gyorshajtásért megállította Earl Admiral Keller Pontiacját, még senki sem sejtette, hogy a „francia kapcsolat” újra él. Pedig a gondtalan sofőr kocsijában nem akármire bukkant a gondos rendőr: a karoszszéria kárpitja mögött, egy speciális fülkében 85 liternyi morfium-alapanyag rejtőzött! Egyéb nyom azonban semmi. Keller tagadta, hogy a titkos rekeszről tudott volna, a kocsiban pedig egy semmitmondó, floridai számítógépes cég névjegyén kívül nem találtak egyebet. Végül is Keller egy évre börtönbe, a rejtélyes massza pedig a rendőrségi raktárba került, anélkül, hogy rendeltetéséről bármit is megtudtak volna. Fél évvel később, decemberben Ron Provenchez, az amerikai kábítószerügyi hatóság (angol nevének rövidítésével: DEA) egyik vezetője üzenetet kapott spanyolországi kollégájától, hogy Francis Scapula, a „francia kapcsolat’ egykori tagja — aki akkoriban Spanyolországban élt — ismét aktív, „csinál valamit”. Most például, ki tudja miért, Miamiba küldte a barátnőjét. Provenchernek éppen akadt más dolga, de azért megfigyeltette a lányt. Többet azonban ő sem tudott meg, mint hogy az ifjú hölgy — néhány napos napfürdőzés után — egy Ernest Benevento nevű férfi társaságában a reptérre hajtott, és visszament Európába. Végül is az ügyet, ezzel a majdnem semmi információval, Provencher az egyik legendás ügyességű, kábítószer-specialista munkatársának, Louis Pharaónak adta át. Pharao szisztematikus ember, először most is a kartotékokhoz fordult. Apróra kiszemezgette a helyi rendőrség nyilvántartását, majd a DEA számítógépes adatbankját. Egyelőre azonban csupán három újabb ténnyel lett gazdagabb: 1. Ernest Benevento 1968-ban egyszer már lebukott kábítószerügyben; 2. akkor az a Michael Maneri volt a társa, akit aztán a hetvenes években láttak kijönni Jean Jehannak, az egykori „francia kapcsolat” központi figurájának a párizsi házából; 3. fél évvel ezelőtt egy Earl Admiral Keller nevű férfi kocsijában tekintélyes mennyiségű morfiumalapanyagot és egy névjegyet találtak — a névjegy Michael Manerié. Miközben a nyomozó megpróbált elindulni ezeken a szálakon, a spanyolok ismét jelezték, hogy Fatima újabb útra készül, és megint Miamiba. A lány programja látszólag ugyanaz volt, mint a múltkor: kilenc nap önfeledt strandolás, majd utolsó nap rövid találka Beneventóval, aztán irány a reptér. Ezúttal azonban, mihelyt beült a gépbe, Pharaóék kezelésbe vették a csomagjait, és a harmadik bőröndben rá is bukkantak arra a bizonyos, közel félmillió dollárra. Pharao végre tudta, hogy valami „nagy dolog” került az útjába, de továbbra sem lehetett biztos benne, hogy kik között mozog a pénz, és főként, hogy: miért?! Egyelőre tehát csak lefoglalták a pénzt, és figyelték a következményt. (Akadt egy újabb apró információ is: a DEA számítógépe kimutatta, hogy a lefoglalt pénzek némelyikének a számát egy korábbi kábítószeres ügy kapcsán már feljegyezték.) Májusig látszólag nem történt semmi. Ekkor Fatima ismét átrepülte az óceánt, ezúttal New Yorkba ment. Hazafelé 200 ezer dollárt rakott a bőröndjébe — mint kiderült, valójában 500 ezer volt nála, de a többit a válltáskájába tömte —, a pénzt azonban most nem vették el tőle, csak lefényképezték. És vártak tovább. Nem kellet sokáig várni: két héttel később a két Beneventónál a Kennedy repülőtéren 943 ezer dollárt találtak. Ez volt az a pont, amikor Pharao úgy érezte, hogy kezd az idegeire menni a dolog: „Újra és újra csak a pénz! De hol a fenében van a por?!” Miközben Amerikában ilyenformán holtpontra jutott az ügy, Európa segített. Francia és spanyol nyomozók jelezték, hogy Altieri Svájcban új laboratórium felállításán dolgozik, majd 1985 májusában rajta is ütöttek. Vele volt Scapula is. Komplett laboratóriumot és közel 50 kiló heroint találtak náluk — ez utóbbi a svájci hatóságok eddigi legnagyobb fogása. A két francia — Svájcban — börtönbe került, Pharao pedig úgy döntött, hogy felkeresi Fatimát. Nem kellet sokáig győzködnie: megmutatta neki a róla és Beneventóról készült fotókat, majd közölte vele Scapula letartóztatását. Egy „életművészt” — pláne, ha nő — nem érhet nagyobb fenyegetés, mint hogy börtönbe kerül. Fatima is inkább elismerte, hogy Beneventótól Scapulának szállította a dollárok százezreit, hónapokon keresztül. Pharao most már úgy érezte, eleget tud ahhoz, hogy kizökkentse nyugalmából az egykori marseilles-i utcagyereket, és Svájcba utazott, hogy kikihallgassa Scapulát. Ahol is bekövetkezett a csoda, a heroin-főszakács úgy döntött, hogy kipakol. „Eddig az esetek 90 százalékában azért voltam börtönben, hogy másoknak falazzak. Hát most az egyszer másként lesz” — mondta Pharaónak. Most már ment minden, mint a karikacsapás. Scapula fényképről azonosította amerikai megbízóit, és az is kiderült végre, hogy Pharao már hiába keresi a „port”: az „1. számú vállalkozás” végterméke régen az utcára került, a második vállalkozást pedig most akasztották meg. Cserébe előkerült egy sorsdöntő — és felettébb meglepő — tárgyi bizonyíték: Benevento nagybácsi házában egy számítógépes mágneslemezre akadtak, amely egy bizonyos JEM Corp. fedőnevű cég komplett könyvelését tartalmazza, és amelyről fokozatosan kiderült, hogy nem más, mint az elmúlt évek heroinüzletének aprólékos nyilvántartása (beleértve a Scapulának kifizetett összegek pontos vezetését, vagy például a Kellerért fizetett óvadékot is). Pharo végre nyugodt lélekkel tette le az ügyet Carroll ügyész asztalára: jöhet a tárgyalás. Caroll joggal érezhette úgy, hogy kemény aduk vannak a kezében. Tárgyi bizonyítékai voltak, emellett olyan koronatanúk szóltak mellette, mint a „vegyész” Scapula és a „kézbesítő” Fatima. Az utóbbi kettőre azonban nem sokáig számíthatott: a védelem — amely csak a devizabűntettet volt hajlandó elismerni — teljesen lehetetlenné tette őket. Különösen Scapulát kínozták meg a keresztkérdésekkel, aki ezek hatására fokozatosan elismerte, hogy gyakran szokott hazudni, hogy az enyhe ítélet reményében vállalt együttműködést a rendőrséggel, és még azt is kiszedték belőle, hogy fegyverkereskedelemmel is foglalkozott, mi több: segített „plutóniumot juttatni Iránba”! Márpedig, ugye, hogyan is lehetne megbízni egy ilyen ember vallomásában ? A tárgyi bizonyítékokkal azonban nem tudtak mit kezdeni . „Az ember nem tehet fel keresztkérdéseket egy mágneslemeznek”, jegyezte meg a védőügyvéd, és az esküdtek végül a vádlottak teljes bűnössége mellett foglaltak állást. Az ítélet ennek megfelelően kemény volt: a vállalkozás főnökeinek minősített két Benevento 25 évet, illetve — az 56 éves nagybácsi — 18 évet kapott, de még Kellert is 10 évi börtönre ítélték. Ám, ha valaki most azt hiszi, hogy ezzel az ügy lezárult, s az igazság (végleg) győzedelmeskedett, az téved, de főként nem elég jártas az amerikai törvénykezés útvesztőiben. A védelem ugyanis fellebbezni készül, méghozzá azon az alapon, hogy az arizonai ház átkutatása nem megfelelően zajlott, következésképpen az ott talált bizonyítékokat — így a mágneslemezt is! — ki kell zárni a tárgyalásból. Ha kérelmük helyt kap — ami nem lehetetlen —, akkor újabb tárgyalás következik. Mindenesetre a fővádlottakat óvadék ellenében máris szabadlábra helyezték — a bíró úgy ítélte meg, hogy nem kell szökésüktől tartani... Pillanatnyilag tehát csak annyi bizonyos, hogy a New York-i kábítószer-kereskedők — egyelőre — elvesztettek néhány „nívós” szállítót. Viszont nem volna meglepő, ha kiderülne, hogy — a végső ítélettől függetlenül — valamelyik neves stúdióban máris hozzáláttak a „Francia kapcsolat 2.” forgatásához. Végül is az üzlet a filmiparban is üzlet. Fóris György Az áru célba ér 25