Magyar Ifjúság, 1987. szeptember-december (31. évfolyam, 36-51. szám)
1987-09-04 / 36. szám
1987/88 Az iskola, amelyiknek udvarán állok, a piros iskola. Amott, két utcával odébb a zöld, s ha lábujjhegyre állok és nyakamat jól kinyújtom, meglátom tán a kéket is. Augusztus 31. van, a tanévnyitó napja, délután negyed hat körül járhat, az utca tele emberekkel, mennek hazafelé a műszakból, arcukon — tisztán kivehetően — a jól végzett munka minden örömével. Ellenkező irányba gyerekek haladnak, jönnek jobbrólis,balról is, ki a zöldbe, ki a pirosba, ki meg a kékbe lépdel, a tanévnyitó ünnepély ebben a kerületben egységesen fél hatkor kezdődik. Azaz, még előző nap hallottam a tanács művelődési osztályán, hogy az egyik iskolában a nulladik órában tartják a tanévnyitót, reggel negyed nyolc és nyolc között, majd minden további nélkül nyolc óra öt perckor kezdődik az oktatás. De a szomszéd kerületben még ennél is rugalmasabbak voltak, ott beiktattak egy mínusz egyedik órát szeptember másodikára, így biztosítván a tanórák egy évre vetített számszaki egyenlegét. Vagyis megkezdtük ünnepeink felélését is, az elsők között mindjárt a tanévnyitóét. Ide vezettek hát a készletgazdálkodásban mutatkozó anomáliák, a kívánatosnál lassúbb ütemű szerkezetváltás, a külső körülmények romlása, és ami közvetlenül váltotta ki a magas szintű tanügyi rendeletet, a munkaidőalap fokozott és hangsúlyos védelme. Az ember végiggondolja a pillanatnyi helyzetet és már nem is csodálkozik azon, hogy a tanévnyitó nem szeptember elsején van, délelőtt kilenckor, mint ahogy emberemlékezet óta volt, hanem augusztusban, délután fél hatkor, vagy nulladik órában, mínusz egyedikben. Nem, ez nem a kapkodás jele, nem egy fejmeállt világ, nagyon is tervezett minden, nagyon is előremutató. Jönnek a gyerekek, és most már benépesül az udvar, pedagógusok érkeznek, az igazgató dönt: a szeles időre tekintettel minden osztály a saját tantermében hallgatja végig az ünnepi beszédet. Vonulunk befelé, a folyosó falán kockás cetli igazít el, melyik osztálynak, melyik tanterembe kell mennie. Persze hatalmas zavar támad, valami nem stimmel, egy terembe két osztályt is soroltak. Egy másik cetli sokkalta egyértelműbben közli a szikár tényeket, hogy melyik tankönyvből mutatkozik hiány, és mikorra várható a pótlás. Az igazgatói beszéd meglepően rövid. A nyarat idézi, a gondtalan pihenést, hogy az iskola milyen táborokat szervezett, statisztikákat közöl, fegyelmi helyzetet elemez, ezt hallgatja most az az első osztály is, amelyikben ülök, majd egy József Attila-idézettel zár, természetesen azzal, amelyik arról szól, hogy dolgozni úgy érdemes, olyan pontosan és szépen, ahogy a csillag megy az égen. Végezetül jó tanulást kíván, kéri a diákságot, hogy kíméljék az iskolát, a kerületi tanács ebben az évben sem volt képes a legszükségesebb állagmegóvó munkákon kívül más, egyébként nagyon is esedékes munkákra pénzt elkülöníteni. Ezt hallgatják az elsősök, majd a tanítónő névsorolvasást tart. Brigitták, Patríciák, Nikolettek, Reginák, Petrák emelkednek föl, meg Taksony, és a végén akad egy Rómeó is. — Megkérdezném, akad-e a szülők között valaki, akinek a szakmája festő-mázoló? — kérdezi váratlanul, majd magyarázatképpen a táblára mutat, a lepattogzott zöld olajfestékre. — Sajnos, erre sem jutott pénz, nagyon kérem, segítsenek az iskolának, saját gyermekeikről van szó. Ezen a táblán képtelenség megtanulni írni. Valaki jelentkezik, egy farmeröltönyös férfi, már megy is a táblához, körmével értőn kaparássza a felületet, eközben kiderül, hogy függöny sincs az ablakokon, azt nem vásárolhat a Gamesz, tavaly még volt rá pénz, ez évben már nincs, a mostani második osztály meg magával vitte a sajátját. Egy szülő fölajánlja, hogy ő majd hoz, most költöztek kisebb lakásba, néhány függöny fölöslegessé vált, ezt nélkülözni tudja. A tanítónő most a titkárnő, adminisztrátor, és hasonló beosztású nőkhöz fordul, kéri, hogy lehetőség szerint — természetesen és szigorúan a normális határokon belül — próbáljanak munkahelyükről géppapírt szerezni, az sem baj, ha egyik felére már írtak, a betűvetéshez ez nagyon kell, az év első felében papírból sok fogy, ezt nem bírja az iskola pénzzel. Számlalikvidátorok felől érdeklődik, ez nagyon jó, a számla likvidálása után megmaradó papír kiválóan alkalmas arra,hogy színes ceruzával betűket lehessen rajzolni rá. A szülői munkaközösség is megalakul ezzel párhuzamosan, tagja egy festő-mázoló, egy adminisztrátor mama, számlalikvidátor nem volt, akadt viszont egy maszek lakatos, az ő nagyobbik gyermeke is idejár, már negyedikbe, a falnak támaszkodva mosolyog csak, amikor a tanítónő ismerősként üdvözli és megkéri, hogy legyen ő is a szülői munkaközösség tagja. — Honvédelmi nap is lesz! — jelenti be a tanítónő hirtelen, az időpont még bizonytalan, de azon a napon minden gyerek hozzon magával négy darab villamosjegyet, itt lesz a bemutató valahol a városhatárban, a pontos színhely bizonyos katonapolitikai szempontok miatt még nem ismert. Háromnegyed órája tart már a tanévnyitó, a gyerekekhez még nem szólt senki. Ülnek és néznek előre, olyan mintha tévé előtt ülnének, ugyanaz a szöveg: ez nincs, az nincs, itt van probléma, ott van gond, ilyen időket élünk, nem áll módunkban, a tanítónő minden tizedik mondata: „sajnos, ez van”. A falak üresek, a nyáron elszáradtak a virágok. Hirtelen fölsivít a hangszóró, valaki beállítja a hangerőt, aztán jól kivehetőenbeleszól egy női hang: „Kedves gyerekek! Szeretettel köszöntelek benneteket, a napközis tanító néni szól hozzátok. Örömmel mondhatom, hogy a gazdasági vezetés a tanévnyitó alkalmából úgy döntött, holnap nem az eredetileg étlapon szereplő natúr sertés szeletet kapjátok ebédre, hanem rántott húst.” Egyre több szülő áll föl, indul haza, a tanítónő értetlenül néz, míg valamelyik asszony zavartan magyarázza, hogy már hat óra, a bölcsődében nem tartják tovább a kisebbik gyereket. A tanítónő is órájára néz, egy pillanatig tanácstalanul tekint végig az üresedő tanteremben, aztán így szól: — Holnapután úgyis szülői értekezlet, ezt azért kérem, jegyezzék meg. Akkor majd mindent megbeszélünk. Ez a mai nap amúgy is inkább egy kis ünnep volt Kovács Zoltán .