Magyar Ifjúság, 1988. augusztus-december (32. évfolyam, 36-53. szám)
1988-10-28 / 44. szám
Hol a kréta? A Kaffka Gimnáziumban jár a kamera, Budán. Két tanárnő. Bátrak, tisztességesen szókimondók. Iskolájuk — képletesen, de a valóságban is — az összeomlás előtti pillanatokban. Jellemző és árulkodó a riporter kérdése — mai állapotaink ismeretéről tanúskodik. Nem lesz-e baja a két tanárnőnek, mert nem ködösítenek, nem szépítgetnek, nem beszélnek mellé. Ahogy valahol, valamely tanügyi, oktatási hatalmasságok elvárják tőlük. A több évtizedes gyakorlat alapján. Jogos a kérdés. Ma, a peresztrojka és a glasztnoszty hónapjaiban nyissuk csak ki a fülünket! Megrögzült és valós félelmek alatt nyögnek az emberek. Aki vidéken jár, pedagógussal beszélget, ismeri a még mindig lehalkított hangot. „Viszszaütnek!” „Kik?” „Azok, akik a munkakönyv felett rendelkeznek.” Szabadságával, persze, nem fizet senki. De az egzisztenciájával még mindig fizethet. Az állampolgár még azt látja, hogy a parlamentben felpattan a csak minapi feudalizmusba feledkezett vidéki kiskirály, és megleckézteti az ország egyik legnépszerűbb országgyűlési képviselőjét. Dörgő tapssal jutalmazzák. Tehát — vonhatja le a következtetést a riporter is — vannak, akik még visszaüthetnek. Akik úgy kapták a hatalmat a szocializmusban, hogy nem igazán gondolkodtak el az ezzel járó felelősségről. A két tanárnő nem fél. Mitől félhetnének már? Omlik a beázott, megjavítatlan mennyezet. Nincs kréta. Nincs rá pénz. Egy középiskolai tanár túlórájáért — az adólevonás után — nyolc forint jár. Már egy lángos ára sem. Szégyen. Az egyik tanárnő íróként is ismert. Könyvei, írásai esztendők óta figyelmeztetnek: a szakadék felé rohanunk. Rá se hederítenek. De kik ők? Akik miatt nincs kréta, akik legfeljebb üzengettek az írónőnek, hogy ne kerüljön a szemük elé. Nem szólalnak meg, nem látjuk őket. Pedig rájuk vagyunk kíváncsiak: a legnagyobb beruházás — a jövő — felelőseire, őket — őket is — keresse a Stúdió ’88, a tévések kamerája! * * * Szabadságon a kormány szóvivője. Mikrofon elé ül helyette az államtitkár. Arról most ne elmélkedjünk, vajon a szóvivőségnek miért nem volt feltétele — a kezdetek óta — a szép, szabatos beszéd, a nyelv fölötti tökéletes uralom. Nyilatkozik és beszámol az államtitkár. Így: lerendeztük ezt, lerendeztük azt, lerendeztük amazt. Fél tucatnál megállók. A Kaffka Gimnáziumra gondolok, az omló mennyezetre, az eltűnt krétára, a nyolc forintra. Le vagyunk ápolva. K. Cs. 38 Sorok Szabó Lajosról Valahányszor Szabó Lajosra, a nagyváradi magyar együttes nemrégiben elhunyt művészére gondolok, mindig eszembe jut, mennyire viszonylagosak mértékegységeink, amelyekkel a színészeket osztályozni, különböző kategóriákba besorolni szoktuk. Mert nemcsak a közfelfogás, hanem a színházakban használatos fogalmak szerint is vannak drámai-tragikai és vígjátéki színészek, vezető szerepekre termett alkatok és epizodisták. Ha a tragikus színésznek humorérzéke is van, az kétségtelenül jelentős többlet, de a társulatvezetők és rendezők rendszerint gondosan vigyáznak, hogy „mellékes” feladatok ne kérdőjelezzék meg hősi tartásának hitelét. Az epizodista is csak nagy ritkán, minden szökőévben egyszer jut főszerephez. Szabó Lajos eleven cáfolata volt a túl merev kategorizálásnak és méricskéléseknek. Egyik első szerepe, amiben láttam, főszerep volt. Aesopust játszotta az ötvenes évek végén a temesvári társulat színpadán, Figueiredo Savanyú a szőlő című darabjában. Maga volt a nagggyá növekedő kisember, aki okosságának, bölcsességének köszönhetően rabszolga létére is magasan kiemelkedik környezetéből. Fehér öltözete és csengő hangja kitűnően illett szerepfelfogásához. Akik látták az Égből pottyant vendégben, egy negyedszázaddal ezelőtti, meglehetősen jelentéktelen vígjátékban, mind dicshimnuszokat zengtek alakításáról, hoszszú percekig tartó és az előadás savát-borsát jelentő némajeleneteiről, melyekben a gyáva kisember megtáltosodását érzékeltette ellenállhatatlan humorérzékkel s egy pszichológia-tankönyv részletességével és pontosságával. Gorkij Kispolgárok című drámájának Percsihinjeként jellemző apró játékokkal tette felejthetetlen élményünkké a lenézett és leszólt ember sértett büszkeségét, önérzetességét. És egész pályájának egyik csúcsteljesítménye volt Harold Pinter Gondnok című színpadi képsorában nyújtott alakítása. A környezetétől és önmagától is elidegenedett, egész létében és gondolkodásában bizonytalanná vált köznapi egzisztenciát elevenítette meg, szerves egységbe ötvözvén két ,látszólag ellentmondó elemet: a lírát és az iróniát. De ki győzné mind felsorolni három évtized színpadi és filmszerepeit?! Szabó Lajos talán még asztalosinas korában, Maros-parti szülővárosában szívta magába a kisember létének és eszmélésének egész gazdag és színes skáláját, azt tudta hallatlan változatossággal és árnyaltsággal megszólaltatni a legkülönbözőbb helyzetekben. Érzékeltetni az esendők nagyságát és nagynak kikiáltott emberek esendőségét. Bizonyára erre figyelt fel az azonos nevű, de vele semmiféle rokoni kapcsolatban nem levő drámaíró, Szabó Lajos, a Színművészeti Főiskola hajdani rektora, amikor érettségi diploma nélkül is felvette az intézetbe, később pótoltatván vele is hiányokat. És egy másik Szabó volt eszményképe és tanítómestere, Szabó Ernő, a hajdani Székely Színház, majd a budapesti színházi és filmélet bámulatosan sokoldalú, nagy művésze, akihez szintén nem fűzték rokoni szálak. Az utóbbi időben Szabó Lajos kevesebbet szerepelt, aligalig láttuk at színpadon, augusztus óta pedig múlt időben kell immár megemlékeznünk róla. Érzésem szerint nem annyira a tehetsége kopott meg, inkább az életkedve szállt el illanó páraként. (Páll) Vidék A minap egy cirkuszplakát hangzatos csalogatóján akadt meg a szemem: a „tévéből jól ismert” művész — így a szöveg, igaz, én sose láttam — megtiszteli a nagyérdeműt, és „először lép fel vidéken”. A plakát pedig állt a csepeli Tanácsház téren. De hát ne bántsuk az Európa Cirkusz propagandáját, nem csak ők gondolják, hogy Budapest, vagyis a főváros a Szabadság teret jelenti, s aki azon túl él, az már vidéki. Ebben a szellemben a tiszaháti nyelvjárás vagy a szegedi őzés a nagy vidékiség kategóriájába tartozik. Lehet tehát röhögtetni a kabaréban; a mindenkori hülyék és fafejűek ezért is imitálnak „vidéki” hangzást, megalázva nyelvünket, s még inkább azokat az embereket, akik nem a tévében már-már kötelező nyelvjárásban, vagyis az affektáló, mondatvégi felkapó hangsúllyal beszélnek. De a rádióról van mondandónk, tárgyunkat szűkítsük hát. Minap jó érzéssel hallgattam Zengő Árpád nógrádi tudósításait, aki a megyei pártbizottság titkárával folytatott beszélgetést. A Hajdú-Bihar megyei pártértekezlet utáni napokban történt. Politológusok körében elemezendő, ahogyan más megyék vezetése reagált a debreceni változásokra. Egyesek gyorsan leszögezték: nem látják szükségét az értekezlet összehívásának, mások bátorítást kapva Hajdú-Bihar példájától, bejelentették: szükség van a gondok nyílt és testületi megvitatására. Tapasztalhattunk áthidaló megoldásokat is: személycserékkel igyekeztek mindent a régi rend szerint biztosítani. Zengő Árpád kitartóan arról faggatta beszélgető partnerét, hogy a jelölőbizottság milyen körben hallgatta meg a tagságot az első titkár jelölését illetően. Mert mintha túl kézenfekvő, a régi gyakorlat szerinti megoldás mutatkozna. A többjelölés és a nyilvánosság dolgában mintha avítt szisztéma működött volna. A titkár végül is beismerte: „A nyilvánosság követelményét tanulnunk kell”. S ha egyet is értünk vélekedésé- ■ vel, azt mondhatjuk: ez nem annyira iskolai stúdium dolga, mint inkább a gyakorlásé. Miért hallgattam szívesen és jó érzéssel ezt a párbeszédet? Azért, mert Zengő Árpád azt kérdezte, ami a salgótarjáni polgárt éppúgy érdekelte, mint a fővárosit vagy a pécsit. Az országos politikai igazság képviseletében dolgozott. Ma már ez a mentalitás és szakmai-etikai tartás egyre inkább mérce kell hogy legyen a mindennapi újságírói munkában. Mert mi volt a korábbi gyakorlat? A helybeli rádió vagy tévé tudósítójának gyáravatások, kiállítások, értekezletek jelentették és jelenthették az eseményt, ám abba a helybeli politizálásba (vagy a politiizálásba), amit folytattak, nem szólhatott bele. Vagyis: a maga és a közösség nevében alig lehetett mondandója. Olyik kollléga már az uradalmi intéző szerepét is alakította. Mondják, volt olyan tudósító, aki, ha az első titkár új lakásba költözött, ő is kapott helyet abban a házban. Avval a hátsó elgondolással, hogy nem árt, ha kávézás közben, bratyiszellemben megbeszéli a megye első vezetője a megye első zsurnalisztájával, mit is híreljen aznap a nagyvilágban róla és vármegyéjéről. Így a felelős újságírói munka helyett a tudósító bokázott, és küldte joviális beszámolóit. Kínos helyzetben pedig falazott vagy lapított, hogy a nagyfőnöknek és körének zavaros ügyei, hibás döntései ne jussanak el a pesti „nagyadóba”. Ebbéli okok is magyarázzák, hogy sem a központban, sem a hallgató előtt sokszor nem volt becsülete a „vidéki” anyagoknak. S nem azért, mert helyi eseményekről tudósítottak, hanem helyi érdekek szerint körítették és tálalták. Azt gondolom, hogy lejárt e vidékiesség kora. A hírközlés monopóliumáról is le kell szokogatni tehát. Nemcsak a fővárosban, vidéken is. Mert egyszer és kétszer még elhangozhat például a debreceni tüntetésekkel kapcsolatban a bagatellizáló jelentés, miszerint háromszázan voltak a művelődési központ előtt. Ám reggel a rádióban már hallhatjuk a helyreigazítást: legalább ezren voltak ott! Háromszor többen tehát, mint a hivatalos mondta?. Tévedésnek túl nagy különbözet. S lám — nemcsak rádiós vonatkozásban — már megint a tegnapiak mai hitelességén tűnődhetünk... Ablonczy László