Magyar Ifjúság, 1988. augusztus-december (32. évfolyam, 36-53. szám)

1988-10-28 / 44. szám

: SZENZÁCIÓ OSAKA MOZIBAN! HEGYLAKÓ A halhatatlanok csak egymás kezétől pusztulhatnak.* Évszázados harcuk New Yorkban ér véget: Csak egy maradhat! Fejetlen holttestek- végzetes tusák... A halhatatlan Hegylakó és utolsó ellenfelének végső, véres viadala a háztetőkön... HEGYLAKÓ Rendezte: RUSSEL MULCAHY Zene: QUEEN együttes A torokszorítóan izgalmas angol film csak a moziban látható! FILMAJÁNLAT r—i z alábbiakban rö- I vidítve közöljük a I j Pásztor Lászlóval I I való beszélgetést, / (1 amely az ősszel / megjelenő, Család­I n regény című, a 1—J l— Neoton Famíliáról szóló könyvben szerepei. * (...) — Negyedik gimis koromban kezdtem el gi­tározni, teljesen magam­tól, és csak saját örömöm­re. Miután előfelvételis voltam az egyetemen, ta­nulmányaim megkezdése előtt egy évet segédmun­kásként dolgoztam a ká­belgyárban. Ekkor az Or­kán együttesben játszot­tam. — Milyen volt akkor a könnyűzenei világ? — A twist uralkodott és az olasz énekesek hódítot­tak. Magam is Peppino di Capri-számokat adtam elő. Érdekességképpen megemlítem, hogy a zene­kar zongoristáiból, szaxofo­nosból, dobosból és belő­lem, gitárosból állt. Hiány­zott a basszushangszer. Zenéről túlzás lett volna beszélni, örültünk, ha azo­nos harmóniákat, dallamo­kat sikerült produkálnunk. Az Orkánt egyébként két testvér alapította, akikhez dobos barátjuk csatlako­zott. Megkerestek, hogy játszanám-e velük. El sem tudtam képzelni, hogy Vi­valdi, Beethoven után mit produkálhatnék egy beat­zenekarban. Fejest ugrot­tam. Kiderült, az eltelt évek alatt tanultam annyit a zenéből, hogy nem oko­zott gondot a gitározás, a kezdeti lépegetés. — Hol játszottatok, mi­lyen közönség drukkolt nektek? — Táncos mulatságokra hívták bennünket, főkép­pen Cinkotán nyűttük a hangszereket a Vidám vá­sár utcában, majd az Ika­rus Művelődési Házban. Ide nem volt könnyű be­kerülni, óriási kegynek számított. Komoly fellépti díj is járt, ha jól emlék­szem, száz forint. Nem a pénz számított, sokkal in­kább élveztük a „sztársze­repet”, hogy a színpadról szórakoztatjuk a parkett táncosait. — Valóra vált az álom, amiről addig csak ábrán­doztatok? Mozifilmekről, külföldi rádióállomások műsoraiból már ismerős volt a másfajta életforma, a beatzene léte. — A luxemburgi rádió révén jutott el hozzánk a zenei divat. Itthon sokáig ellenállás mutatkozott, a Magyar Rádió sem a Rol­ling Stones-, Beatles-szá- mokat patronálta, hanem inkább az olasz irányzatot. A tévézés eseményszámba ment, az egyik barátomék- nál időnként összejöttünk és megnéztünk egy-egy fil­met. Más volt a tempó, mások voltak a lehetősé­gek. Ma természetes, hogy a Genesist élőben láthat­juk akár Magyarországon is, vagy külföldi sikercsa­patok klipjeit sugározzák a televízióban. Hajdanán a zenekarokról legfeljebb újságból kinyírt képek ju­tottak el a rajongóikhoz úgy, hogy valakinek a va­lakije Bécsből hozott zenei újságokat és azokban ben­ne voltak az akkori sztá­rok, például Ricky Nelson. — Tény, ma előnyösebb helyzetben vannak a kez­dő zenekarok, hiszen sok médium segíti tájékozódá­sukat ... — ... bocsáss meg, hogy közbevágok. Ilyen szem­pontból valóban előnyö­sebb a helyzetük, hiszen a műfaj rettenetesen kinőt­te magát. A zenei, a tech­nikai lehetőségek olyannyi­ra megnövekedtek, fejlőd­tek, hogy egy fiatal, járat­lan ember tehetetlenné vá­lik ha netán zenekaralapí­tásra adja a fejét. Ne­künk, az „őskorban” csak gitározni, zongorázni kel­lett, és az eredeti számo­kat a lehető leghűségeseb­ben lekoppintani. Eredeti kottákhoz, szövegekhez nem jutottunk hozzá, an­golul, olaszul nem tud­tunk ... Gondold el, mi sült ki a dologból! — Az egyetemen viszont bepótoltad a lemaradást, ami a nyelveket illeti. Spa­nyol—orosz szakon végez­Pósztor László tél. Megváltozott menetköz­ben a zene iránti von­zalmad? Egyáltalán, ma­radt időd a muzsikálásra? — Csoportvezető taná­runk az első szemináriu­mon mindenkitől kérdezett valamit. Tőlem azt: mit teszek, ha szükségem lesz egy új nadrágra. Azt felel­tem, kifaggatom az édes­anyámat, van-e pénzünk. Ha nincs? Akkor szer­zek ... No, jó benyomással lehettem a tanárra! „Szer­zés” alatt természetesen tisztességes jövedelemre gondoltam, egy-két hétvégi zenéléssel néhány száz fo­rinthoz hozzájuthattam, ami a nadrágra akkor elég volt. — Tudták, hogy zenélsz? — Persze. Az egyetem, pontosabban a Makarenko utcai kollégium vetélkedő­jére alakult meg a Neo- ton-zenekar néhány évfo- lyatársamból. Köztük volt Galácz Lajos. Akkor vesz­tettünk, a Magazin együt­tes bizonyult jobbnak. Az ős-Neoton második hely­re szorult, merthogy csak két csapat próbált szeren­csét. Mi voltunk a hajtó- sabbak, túléltük néhány évvel a rivális bandát. — Beszéltetek a jövőről? — Nem. Teljesen spon­tán módon jöttünk össze, mindenki hozott számokat, és ha úgy éreztük, hogy el tudjuk játszani, hozzákezd- tünk a gyakorláshoz, ösz- szezördülésekre is emlék­szem, ugyanis úgy értékel­tük, hogy a Help!-et elő­adhatjuk, a közönség vi­szont másképp látta ... Éppen nem vertek meg bennünket, de nem sok hiányzott hozzá. A jövőről ndhéz lett volna határo­zott képet festenünk, hi­szen á’landóan változott a zenekar összetétele. Két év alatt tizenöten fordul­tak meg a N’eotonban. Ha valaki ajánlott egy jobb dobost, máris kicseréltük a régit. Olyannyira amatő­rök, hobbizenészek vol­tunk, hogy az 1968-as Ki mit tud?-os sikerünkkel sem tudtunk mit kezdeni. Ugyanazon a versenyen győzött a Hungária, ők pél­dául jobban alkalmazták a megszerzett babérokat, pe­dig mi is nyertünk a tánc­zenekarok kategóriájában a Nekem eddig Bach volt minden című számmal. — Ismerték az emberek a Neotont? — Meglepődtem, amikor a boltban megismertek; életemben először autogra­mot kértek tőlem, pedig 36

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék